Nothing else matters

Kicsit tartok tőle, hogy Abi mit fog mondani. Hogy miért? Korábban már volt erről vitánk, a kenguru is azon ötleteim közé sorolható, amikre ő nem vevő. Nem tudom már hány ötletemet vétózott meg, pusztán azzal a kifogással, hogy nem én vagyok itthon  a gyerekkel, akkor már bele se szóljak abba, hogyan kell nevelni. Oké, eddig valamennyire igaza is volt ebben, de Connor a kettőnk gyereke, és nem csak neki kellene így érvényre jutnia. Vagy az én szavam nem igazán dönt sok mindenben? Mindegy is, próba szerencse...
- Cica, majd felveszem én. Nem mondtam, hogy majd vidd te, egy szóval sem. De ha Connor most másképp nem megbékíthető, akkor marad ez a megoldás. - azért elsőre nem is vészes reakció. Én arra számítottam, hogy majd közli, ne is álmodjak ilyenről, sőt dobjam ki ezt a vackot a kukába. Vagy legalábbis valami ilyesmi. 
A továbbiakban azonban nem nagyon tudok megmukkanni sem, csak hallgatom azt, amit Abi magyaráz. Oké, szóval akkor kedve sincs sétálni már... Remek, sikerült az egyiket megbékíteni, most a másik kezdi. Így a büdös életben nem fogunk semmire sem jutni. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy ha Abit most nyaggatni fogom, hogy menjünk el, és még esetleg bele is menne, mást sem csinálna, csak grimaszolna, morogna. Jobb esetben próbálná moderálni magát, de tudom, hogy nem élvezné már annyira a sétát. Egy ideig csak nézek rá, picit talán lehangoltan, valami megoldáson gondolkozva. Végül csak lerakom a babahordozót és Connorral együtt odasétálok hozzá. Leguggolok vele szemben, amit persze a kis kópé pokolian élvez mert így megint lesz lehetősége rugóznia, na meg tudja, hogy akármerre kepeszt, tartani fogom. 
- Mi a baj? Miért vagy ennyire ingerült? - oké, tudom, hogy Abi nem a türelem és higgadtság mintapéldája, de eddig nem történt még semmi olyan, amin hergelhette volna magát, hogy aztán most pillanatok alatt a plafonon legyen. Bár ki tudja, lehet még van valami, amit csak úgy elnyom magában, amit nem akar elmondani. 
- Elmenjünk még, vagy hagyjuk? - kérdezem kis szünet után, miközben szabad kezemmel megsimítom a combját. Nagyon örülnék neki, ha még sikerülne egy jó napot kihozni ebből a maiból. Elvégre később lesznek nagyobb problémák is, nem pusztán Connor hisztije. Inkább örüljünk, hogy azt is ritkán csinálja, ennél lesznek sokkalta nagyobb problémák is vele még, ha nagyobb lesz. Meg kell tanulnunk mellette rutinos szülővé válni. Még ha nem is könnyű. 

Nothing else matters

Tudom, hogy Abi milyen, ezzel tisztában vagyok. Ahogy arra is számítottam, hogy mit fog válaszolni a kérdésemre. Ismerem annyira, hogy tudjam, mi a gondja, és azzal is képben vagyok, ha elindulunk, nem lesz túl rózsás kedvében. De majdcsak megoldódik, ha mást nem, majd felvidítom valahogy. Connor sajnos néha hajlamos kiborulni, és ezzel már az anyja hangulatát is seperc alatt le tudja rombolni. Komolyan, mint ha csak össze kellene őket kötni. Vagy még azt sem. Egy halovány, de bizakodó mosolyt eresztek meg, ahogy Abi végül rábólint, hogy menjünk. Felegyenesedek, és mindjárt Connort bele is bújtatom a kenguruba, amit aztán magamra aggatok. Kicsit elsőre érdekes, hogy fognom sem kell a gyereket, úgy viszem. De ő szemmel láthatólag piszokul élvezi, hogy fentről apuról nézelődhet. Adok egy puszit a buksijára, és elmormogok egy "nincs több hisztit", de már indulok is el Abi után, aki a kutyákat veszi kezelésbe. A két blöki mint akiket hajtanának, úgy indul meg az ajtó felé, ki a kapuig. Én pillanatok alatt csatlakozok hozzájuk, és már az utcán is vagyunk. Vagyis pontosabban a járdán, ami egészen levezet a parkig. Abire pillantok, aki még mindig nem tűnik valami feldobottnak. Connor persze sikongat párat, amíg teljesen új neki a dolog. De utána már csak csöndben szemlélődik és a kutyákra is vet olykor egy-egy pillantást. Én csak megfogom Abi kezét és egészen a parkig el sem eresztem, csak miután szükséges lesz a kutyákról leoldani a pórázt. Leülök egy közeli padra csak, és nézem ahogy a két kutya elhúz. Connor máris mutogatni kezd feléjük, miközben a száját csücsöríti, és megpróbálja utánozni a kutyák hangját. Ezen csak elmosolyodok, és úgy csinálok, mint aki nagy érdeklődéssel bonyolódna bele a vele való társalgásba. De a gyerek most legalább nem kepeszt, nem akar elindulni semerre, csak élvezi, hogy rajtam lóghat. 
- Cica, nem ülsz le? - kérdezem mindjárt Abire pillantva, aki még mindig csak a pórázokkal bíbelődik. Látom rajta, hogy nem nagyon élvezi az egészet, sőt inkább hagyná a fenébe. Pedig annak örülnék a legjobban, ha ugyanúgy, sőt jobban élvezné ezt az egészet, mint én. Elvégre ezért vagyunk itt. Hogy jól érezzük magunkat. Most a munka sem húz el tőlük, most tényleg lenne bőven alkalom kikapcsolódni. Vagy csak úgy élvezni egymás társaságát. 
- Tudom, hogy Connor néha egy kis erőszakos vadmalac, de egy hiszti nem a világvége. Tudom, hogy sokszor besokallsz miatta, ha ilyen. De itt vagyok most, hogy segítsek. Annyit nem ér az egész, hogy elmenjen a kedved. Csak azt szeretném, hogy te is kikapcsolódj, hogy élvezd ezt a sétát. 

Nothing else matters

Még valahol menet közben kezdem észrevenni, hogy Abi oldódni kezd. Ha nem is teljesen, de legalább mikor megfogom a kezét, már megereszt egy mosolyt. Oké nem nagy dolog, de tőle már ilyenkor az, és én baromira tudom ezeket az apróságokat értékelni. Nem szoktam csak úgy azt várni, hogy a sült galamb majd a számba repül. Világ életemben úgy voltam nevelve, hogy a kis dolgoknak is örüljünk és ha valamit el akarok érni, akkor azért tegyek is. Hát most fogok, szeretném ha Abi tényleg úgy élvezni a kiruccanást, mint mikor még csak tervbe vettük. Láttam rajta, mennyire tetszik neki az ötlet. 
Lassan aztán elérünk a parkhoz, és leülök Connorral. Na nem mint ha fárasztó lenne, én nagyon élvezem, hogy gond nélkül cipelhetem, semmi baja nem lesz, és közben mindkét kezem felszabadul. Connort nézni ilyenkor imádom, amikor ennyire leköti valami, vagy újdonsággal ismerkedik. itt még nagyon nem is járt. Legalábbis velem biztosan nem. 
Abi hiányzik csak mellőlünk, így nem is habozok szólni hozzá, miután elereszti a kutyákat. Mint ha tényleg látnám rajta a megkönnyebbülés jeleit. De biztos ami biztos alapon azért elmondom neki, hogy én mit gondolok erről az egészről. A válasza azonban megnevettet. 
- Ugyan már, mennyire unalmas lenne, ha annyira tökéletes lenne minden, mint a filmekben. Nálunk különösebben semmi sincs rendben, de minden mégis így jó. Ne várd, hogy ennél tökéletesebb legyen, mert nem lesz. Szeretem, ha Connor kihívások elé állít. Meg ő még csak egy baba, aki azt szeretné ami neki a legjobb. - Connor az említésére idenéz ránk egy pillanatra, de aztán mivel azt látja, hogy nem különösebben őt szólongatjuk, visszatér az előbbi elfoglaltságához, vagyis hogy a kezét rágcsálva nézelődjön, vagy épp a kutyákat lesse, miközben már megint csak utánozni kezdi a hangjukat. 
Adok egy puszit Abi fejére, ahogy hozzám bújik. Amit mond, abban lehet valami. Még igazán nem gondoltam ebbe bele, de könnyen meglehet, hogy Connor ebben rá fog hasonlítani. De naés? Engem cseppet sem fog zavarni, megtanultam kezelni Abi akaratosságát is. 
- Inkább legyen akaratos, mint olyan meghunyászkodó, mint amilyen én vagyok. - mosolyodok el a megjegyzésemen. Ha úgy igazán nem is tartom magam teljes mértékig meghunyászkodónak, otthon könnyűszerrel tűnök annak. Már amikor persze otthon vagyok. 
- Mit szólnál, ha hazafelé majd a parkon kerülve tennénk egy kört, megjárva ezzel a hotdogost is? 

Nothing else matters

Megpróbálom elképzelni azt, amit Abi felvázol nekem a mindennapjaikról. Ahogy ezt magyarázza, előttem mint ha valami filmvetítés lenne, úgy dereng fel a kép. Hisz ha nem is egészen, de volt már szerencsém ebbe a puskaporos hangulatba belekóstolnom, mikor néha jöttem haza. Connor szerencsére azért nem annyira hisztis, mint mondjuk más gyerekek. Viszonylag nyugodt és ezzel az előnyével kellene kezdenünk valamit. 
- Gondolom csak ismerkedni akar a környezetével. Elhiszem, hogy néha eleged van már a hisztiből. De hidd el, számtalanszor találkoztam már olyan babával, aki nála jóval hisztisebb. Connor sok esetben jóindulatú baba, aki talán később nem gyújtja fel a házat, nem lesz kész ördögfióka. Most még kicsi. És tudom, hogy néha nehéz ezt elérni, de nekünk a dolgunk nem azt mutatni, hogy mindjárt elszáll a türelmünk. Mert ő is azt fogja csinálni. Meg kell mellette tanulni türelmesnek lenni. Ha úgy érzed, hogy kicsit sok az egész, akkor sózd rám a gyereket, majd elleszek vele. Van egy ötletem, hogy is lehetne leszoktatni a hisztiről. Bár nem tudom tetszene-e neked. - kicsiként engem sosem fegyelmeztek igazán, vagy nem láttam senkin sem, hogy mindjárt kitör a világvége. Persze volt néhány olyan húzásom, ami után elgondolkodtak volna a szüleim is, hogy most aztán elég, de nagyrészt a rávezetéssel sok mindent sikerült megértetni velem. Persze kérdés, hogy egy ilyen pici babánál beválik-e a dolog. Remélem igen. 
- Ugyan cica, hidd el neked is menne néha. Kamaszként én is mindig azt tettem ami nem rendjén való, makacs voltam, kötekedő. De beláttam, hogy néha egyszerűbb a nyelvemre harapni, elszámolni tízig és átgondolni mit is csinálok. Vagy mit tehetek. Csak egy kicsit gyakorolni kellene az önuralmat, Connornak is jót tenne, ha az anyukája nem feszengene ennyit. - elmosolyodok a puszira, amit közben kapok, és közben a fejemben kezd megfogalmazódni az, hogy este tényleg nem lenne rossz egy ilyen ellazító kikapcsolódás. Úgy fest amióta túlórázok, és nem vagyok otthon sokat, a feje tetejére állt minden. Érthető, hogy Abi kicsit kivan, egyszerre a gyerek meg a házimunka nem könnyű. De talán ha többet leszek otthon, változtatható a helyzet. 
Kuncogva figyelem, ahogy Abi Connorral kezd játszani. A kis csibész meg persze, hogy nem érti mi van. Sokszor csak felnéz rám, hátha attól okosabb lesz, és rájön mi történik, de aztán csak megtalálja a ludast. Olyan széles vigyor ül ki az arcára, mint ha csak azt mondaná, megvagy te komisz. Mostantól nem szórakozol velem.
- Tuti éhesek leszünk addigra. A két kutya viszont nem fogja már sokáig húzni, ha ez jó hír. Ilyenkor már kezdenek kifáradni, amennyire hajtani szokták egymást. - nézem én is a kutyákat. Shiva mozgásán már látom, hogy inkább csak céltalanul rohangál, a nyelve lóg a szájából, de Hektor sem különb. Connor teljesen el van most varázsolódva, hisz új neki ez a helyzet. Én is itt vagyok, a kutyákat is látja kint rohangálni, és szerintem a park is új neki. Alig veszi észre a cumisüvegét, de amikor leesik neki, már nyúl érte és odafigyelés nélkül a szája felé emeli. Ami persze sehogy sem akar a helyére kerülni, annyira leköti a bámészkodás. Én segítek neki bekapni a cumit, amire aztán már nyomatja is az innivalót. 
- Jártatok már itt vele?

Nothing else matters

Halkan kuncogni kezdek ezen az öregemberes megjegyzésen. Ugyan miből gondolná, hogy így gondolkozok? Ennyire elavult lenne a meglátásom? Bár könnyen meglehet, hogy amit mondjuk rajtunk alkalmaztak, azt a mai világ kis ördögfiókái könnyűszerrel kivédenék. Mert megesik, hogy ez történik meg. Lehet nekünk is haladni kellene a korral, mindazonáltal az okító nevelés nem tűnik csak úgy el a süllyesztőben. 
- Neem. Arra gondoltam, hogy talán megértetésen kellene változtatni. Ha egy gyereket úgy kezelnek, mint aki tényleg érti mit akarnak a felnőttek, és megmagyarázzuk neki, vagy megmutatjuk neki, hogy miért lenne jó ötlet azt tenni amit mi akarunk és nem azt amit ő, talán előbb elérnénk nála amit akarnánk. Mondjuk teszem azt itt van ez a babakocsis dolog. Ha annyira akar, akkor majd viszem így. Aztán mondjuk szépen elmagyaráznám neki, miért lenne jobb ötlet a babakocsi. Én fogékony voltam kicsinek ilyenre, mert úgy éreztem nem kezelnek hülyének gyereknek, hanem mint ők maguk. - megsimítom Connor buksiját, ahogy ő közben minket méricskél. Szerintem nagyon jól tudja, hogy róla van szó, böködés ide vagy oda. Sokan ott rontják el a gyerekeket, hogy konkrétan értetlen hülyéknek kezelik őket. Persze, hogy lázadnak. 
De persze elképzelem, mit reagálna a gyerek a hideg vízre is. Tuti csak görbülne lefelé a szája, hüppögne és riadtan nézne ránk, hogy mit művelünk vele. Azért az a grimasz vicces lenne, annyi szent. 
- A szökőkútnál? Ennyire imádja nézni a vizet? - lepillantok megint Connorra, egy széles vigyor kíséretében, de ő jelenleg bagózik ránk. Inkább a két blökit lesi, akik lassan visszaértek a rohangászásból és leheverednek elénk. Connor mindjárt mutogatni kezd feléjük, már a cumisüveg sem érdekli csak nyomja felénk és azzal sem törődve hogy megfogtuk-e, már el is ereszti. Megint csak a kutyákat próbálja utánozni, és olyan kíváncsi tekintetet vág, mint ha valami érdekfeszítő dolgot vett volna észre. Én közben a kupakot visszarakom a cumisüveg tetejére és visszaadom Abi kezébe. Connort ez után kiveszem a hordozóból és megfogva a kezei alatt lerakom a földre. Mindjárt jobban tetszik neki a helyzet, sikkant is egyet rá miközben rugózni kezd ezerrel. 
- Van egy olyan sejtésem, hogy Connor is le lesz fáradva, mire hazaérünk. 

Nothing else matters

Elgondolkozok azon, amit Abi mond. Lehet tényleg a babakocsival van a baj. Lehet magasabbra kellene állítani, vagy hogy Connor lásson minket. Mert most teljesen a másik irányba néz az ülőke. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem nyugszik meg, és azt gondolja a kocsiban egyedül marad? 
- Majd megnézem tetszik-e neki ha változtatok a babakocsin. Ha nem, akkor csiszolunk kicsit azon, hogy miképp vegyük rá a kis kópét arra, hogy nem lesz semmi baja, ha beleül. Biztos valami irritálja, elvégre nem kellene mindjárt bőgnie. Vagy most csak rajtam akart csüngeni? - pillantok kíváncsian, kissé tanácstalanul Abire, mert végtére is ez sem egy utolsó tényező, ami kiválthatja. Velem még úgy igazán nagyon sétálni sem volt. Oké, az első hónapban jócskán besegítettem, mert kettőnk közül én értettem jobban a babákhoz, de az kötve hiszem, hogy úgy meglenne a buksijában, mint ha tegnap történt volna. Az első kezdeti emlékeit az ember elfelejti rendszerint. 
- Gondolod, hogy otthon is ennyire ellenne az udvaron egy kiterített pléden? - Connor már szabályosan a kutyák mellé akar guggolni, hogy aztán jól betapogassa őket, de nem hiszem, hogy a kavicson el kellene engedni. Kicsit erőlködik, de aztán úgy döntök ráültetem a combomra, és a cumiját is a szájába dugom, hogy picit higgadjon. Hajlamos túlkapatni magát, és csak menne előre, mást sem csinálna. Imádom mondjuk, amiért ennyire kíváncsi természet. De úgy fest a cumi most leköti, csak értetlenül rám néz, aztán nekem dől és nézelődik tovább. 
- Na persze, és a festést meg én csinálom meg? - értem én a célzást, belemegyek a játékba. Szóval azt akarja beetetni velem, hogy a lustálkodást előrébb tartja, mint hogy velem legyen. Mindegy milyen formában, vagy mit csinálunk. 
- A fürdésről beszélhetünk, ha én is beszállhatok. - kezdek tovább incselkedni, és adok is Abi ajkaira egy rövid de mohó csókot. Aztán Connort felemelem és visszarakom a hordozóba. 
- Indulunk akkor a szökőkút felé? Különben végigalussza már addig is az utat. 

Nothing else matters

Őszintén szólva remélem, hogy csak az a baja, hogy rantunk akar lógni amikor csak megteheti azt. Mert miért is ne? Még talán ez lenne a legjobban kezelhető gond, mert szép lassan le tudnánk szoktatni magunkról. De ha mondjuk teszem, azt fél a babakocsitól, az már egészen más dolog. Az már jóval macerásabb.
Mindezen dolgokat egy pillanat alatt elfelejtem, ahogy Abi rögvest incselkedni kezd. Ismerem már ezt a vigyorát, be akarja etetni velem, hogy ő inkább kivonná magát a forgalomból. A frászt akarná kivonni, sejtem mi lesz ebből a festésből, ha Connor elalszik. Nem is különösebben rágódok a dolgokon, inkább már azt a nagy mázolgatást képzelem el, ami nem egészen úgy alakul, ahogy annak kellene lennie. Dehogy, annak a közelében sem lesz az ecset, vagy a festék. 
- Figyelmeztetlek, ha rám sózod a festést, csúnya vége lesz. - válaszolok neki elég egyértelműen célozgatva arra, hogy mégis mi vár rá. Komolyan most először érzem úgy magam, mint aki teljesen szabad, és régi önmaga. Mint ha nem történt volna semmi változás a szülés után. De jó érzéssel tölt el, hogy lassan visszazökkenünk a régi-új életünkbe. Connorral felállok lassan a padról, és megvárom, hogy Abi elrendezhesse a kutyákat. Csak utána nyújtom felé a kezem, hogy megfogja, hogy aztán együtt indulhassunk el. Most már elhiszem, hogy tényleg élvezi a sétát velünk. Látszik rajta. 
A szökőkút felé sétálgatva már mindenkin látszik a park általi hatás. A kutyák már kevésbé lelkesek, csak némán caplatnak mellettünk a nyelvüket lógatva, és Connornak is mint ha alkalmasint le lebukna a feje, majd álmosan felpillant, hogy hova megyünk. Megállok egy pillanatra, hogy megfordítsam magamon a babahordozót. Connor így már felém néz, és nem is haboz nagyon, átkarolja a nyakam és a fejét is a vállamra dönti, úgy nézeget tovább álmoskásan, miközben kitartóan cumizik. Jót tett neki ez a friss levegő, kellő izgalommal járt hogy elálmosodjon. Na meg különben is naponta legalább egyszer alszik, néha kétszer is délután, ha olyan hangulata van. A hátát kezdem simogatni, hátha attól könnyebben elalszik, miközben már elérjük a szökőkutat is. Connor addigra már annyira elálmosodik, hogy csak bágyadtan mutogat a kút felé, majd rám sandít, és a lelkesedése ennyiben ki is fújta. 
- Előbb érünk oda a hotdogoshoz, mint azt gondoltuk cica. - kuncogok a gondolatra, hogy tulajdonképpen aki miatt ide jöttünk, most tesz rá magasról, hogy itt mi jót látott a legutóbb is. De nem olyan nagy baj, a kajás stand már innét látszik, nem lesz annyira nagy kör. 
- Te milyet kérsz? - páran már sorakoznak a stand előtt, ahogy odaérünk, így bőven van időm átgondolni, hogy mit kérjek, mire rám kerül a sor. Utána Connor mellett ráérünk megenni a kaját, hisz nem fog pityeregni, hogy olyan neki is kell. Olykor hajlandó olyankor is sipákolni, amíg rá nem jön, hogy nem kap belőle. Azért ahhoz még elég kicsi, hogy a pépen kívül más darabosat is kapjon. 
Végül aztán kérem is a két adag friss hot-dogot, hogy aztán leülhessünk vele kicsit a közeli asztalhoz. A kutyák sem rángatnak így. Csak leülnek mellettünk, és még ha le sem veszik a szemüket a kajáról, de nem ugrálnak, vagy akaratoskodnak. Rendben várják a sorukat. 
- Azt hiszem elaludt. - pillantok le Connorra, miután sikerül az első falattal megbirkózni. Egy apró óvatos puszit adok a picur buksijára, aztán tovább kezdek enni. 

Nothing else matters

A kérdésére, hogy miféle csúnya vége lesz, csak azért sem válaszolok, de  egy sokat sejtetős mosolyt megeresztek, miközben egy pillanatra a tekintetem is kihívóvá válik. Lesz bőven ideje kitalálni, hogy mire is gondolok, ismer már annyira, hogy rájöjjön. Különben meg nem nehéz, sejtem ő mit ért a szobafestés alatt, tegnap eléggé éreztette velem, mennyire hiányzott már neki mindaz, amit csak én tudok neki megadni. 
Talán ezért is örülök annak, hogy Connor szép lassan elbóbiskol az alatt az idő alatt, amíg elérünk a hot-dogoshoz. Amiatt már nem is aggódok igazán, hogy idő előtt felébredne. Connor egy huzamban alszik végig órákat gond nélkül. Innét pedig legfeljebb fél óra múlva haza is keveredünk. 
Már afelől van is elképzelésem, hogy nézne ki jól az a gyerekszoba. Az alap festék kék, ehhez bármilyen mintát simán fel lehet festeni, és akkor már mindjárt nem lesz egyhangú sem a szoba. Ha belegondolok, hogy a kis gézengúznak mennyire tetszene, úgy érzem meg fogja érni a pepecselős része is. 
Abi válaszára mosolyogva bólogatok. Az ízlése semmit sem változott a szülés után sem, így betéve tudom, mit szeret, és hogyan, illetve miket nem eszik meg. Van pár étel, amit viszont mindketten utálunk és erőltetni is kár. Előszedem a pénztárcám amint sorra kerülök, és mondom is, mit kérek. Fizetés után pedig leülök Abi mellé és odaadom neki az ételt. Míg nagyban eszegetem a hot-dogot, lepillantok Connorra, és azon morfondírozok, vajon ilyenkor álmodhat-e valamit. 
- Esélytelen, hogy mostanában felkelne. - eresztek meg végül egy határozott vigyort, befalom az utolsó falatot is, aztán már csak azt figyelem ahogy a kutyák azt lesik, kapnak-e egy falatot Abitől. Pedig tudják ők, hogy nem fognak, nekik otthon a táp. 
- Tedd azt. - felkelek a helyemről, adok egy rövid csókot Abi ajkaira és várom, hogy ő is elkészüljön az induláshoz. 
Viszonylag hamar hazaérünk, mondhatni tényleg nem pazaroljuk el az időt lassú sétálgatással. Első dolgom lesz óvatosan lecsatolni a babahordozót magamról és Connort is kibújtatom belőle. Hiába a sok óvatosság, ő úgy alszik mint a tej. Le merem fogadni, hogy arra sem ébredne fel, ha ágyúszó szólna mellette. A nappaliba viszem, és a kis járókájába fektetem, ahol már a mackója is várja. Aztán amíg Abi elintézi a kutyákat, én felsétálok az emeletre megnézni a még teljesen elrendezetlen gyerekszobát. Itt elfér bőven majd az átalakítás, az biztos. 

Nothing else matters

Ahogy a szobát vizslatom, egyre teljesebbé válik a kép róla. Tudom már mi hova kerüljön, milyen minták legyenek a falon, aminek Connor garantáltan örülne. Teljesen belefeledkezek az egész elképzelésébe, amikor Abi is ide ér. Azt szeretném hirtelen, hogy neki is megmutassam, én hogy látom a szobát. Hogy elképzelhesse, és tetsszen neki. Mert nekem nagyon tetszik az elképzelés, és talán ha ügyes leszek, nem is lesz olyan lehetetlen kivitelezni. 
- Cica, ha te tudnád, hogy most mi jár a fejemben. - élvezettel bizsergek bele a tarkómra kapott puszimba, aztán kibontakozok az öleléséből, megfogom a kezét és úgy húzom be a szobába. 
- Mit szólnál, ha figurákat is mázolnék fel? Mondjuk oda egy hajót, egy vitorlást.. Oda pedig egy repülőt.. - mutogatom lelkesen azokat a pontokat, ahova mindezt elképzelem, miközben tovább mesélem az egészet. A kép előttem egyre jobban kezd megelevenedni, mint ha már ott virítanának. Azt akarom, hogy Abi is meglássa azt, amit én az előbb, még ha pusztán gondolatban is. Az sem érdekel, hogy nem öltöztem át. Mert azt észreveszem, hogy Abin már másik ruha van. De nem is számít, most a festegetés a lényeg. 
Aztán szóba kerül a hogy is osszuk fel a feladatokat rendesen. Abi mint ha alkudozna, amire csak mosolyogva bólintok egyet, és a felszereléshez sétálok. Fogom mindkét ecsetet, hogy aztán a vékonyabbikat felé nyújtsam. Mielőtt azonban elvenné, elhúzom előle szórakozottan, egyre szélesebb vigyorral az ábrázatomon. De végül odaadom neki, jó lesz nekem addig a másik ecset meg a festőhenger is. Felnyitom a festékes doboz fedelét óvatosan felfejtegetve, nehogy kilöttyenjen a szinte csurig töltött tartalma. 
- Akkor kezdhetünk is. - beleillesztem a festékledörgölő rácsot a vödörbe, és már mehet is a mártogatás. Na meg a festés, ami igen csak el fogja venni az időt. Azt gondolom, hogy a festegetés jó gyorsan el fog telni, de az idő mégsem repül gyorsan. Sőt... Én pedig egy idő után megunom a festegetést. Ekkor már ecset van a kezemben, hogy a henger által kihagyott részeket korrigáljam. Gondolok egyet, belemártom az ecsetet a vödörbe és Abi arcára mázolok egy csíkot szórakozottan. 
- Csinos. - elégedett arckifejezéssel jegyzem meg immáron a remekművem. 

Nothing else matters

Nevetésre késztet Abi megjegyzése, miszerint akár mostantól szólíthatna Pablónak is. Azért ennyire csak nem lett jó az elképzelés, nem? Vagy ennyire tetszik neki? A kacérkodása mindenesetre teljesen feldob, olyannyira, hogy mindjárt neki is állok a festék előkerítéséhez. Minél előbb állunk neki, annál több időnk marad egymásra, még talán mielőtt Connor felébredne. Mi tagadás, valóban egészen buja gondolataim támadnak, ha csak arra gondolok, hogy mostantól akármikor kihasználhatjuk a lehetőségeinket, és Connor épp alszik is. A lehető legjobb párosítás. De egyelőre még igyekszem a festésre figyelni. 
Egészen addig, amíg meg nem unom, mert aztán egy váratlan pillanatban Abi arcára is kenek a festékből, majd úgy festegetek tovább, mint ha mi sem történt volna. Persze a nevetésem nem tudom megállni, mikor azt meglátom, hogy a nagy meglepettségben az ablakra is kerül némi festék. Arrébb is oldalgok, hisz tudom, hogy Abi aztán bármikor visszaadná. De az igyekezete mint ha elmaradna. Oké, akkor feladta most? 
Nem, határozottan nem. A következő pillanatban már érzem, ahogy a henger a hátamon le végig a nadrágomig leszánt. Sejtem, miféle képet festhetek hátulról, és mire megfordulok, már nevetek az egész helyzeten. 
- Az kéne még. - játszom meg, mint ha csak durciznék, de nem tudom sokáig megállni, és csak még jobban kitör belőlem a nevetés. Főleg Abi szavaira. Gondolatban máris új tervet eszelek ki visszavágó gyanánt. Még jó, hogy nem hagyom ennyiben, ahhoz az egy csíkhoz képest én egy egész hosszanti lefutású színezést kaptam, és ez bosszúért kiált. Megint megmerítem az ecsetet a vödörben, és már megyek is, hogy a tervem kivitelezzem. 
- Cica, mit szólnál, ha oda fel is kerülne? - mutatok a plafon egy részébe, és amint felém fordul, már megy is a következő adag festékcsík. 
- Na így már kész remekmű. Úgy nézel ki, mint egy indiánlány. - kaján, győzelmes vigyort eresztek meg, ahogy még egyszer jobban szemügyre veszem a remekművem. És hogy Abi ne tudjon visszatámadni, megragadom finoman a karját, miközben megcsókolom jó hosszan. Én az ecsetem közben a lábunk mellett lévő újságpapírkupacra dobom le. Kicsit mint ha megszédítene a közelsége, újból megcsókolom lágyan. Kisimítok egy tincset az arcából, ami már kicsúszott a copfból, gondolatban pedig már egészen máshol jár az eszem. Most a festegetés teljesen hidegen hagy, egyszer csak azon kapom magam, hogy egyre hevesebbé válnak a csókjaim, és kezdem megint nem fékezni magam. De miért is kellene? 

Nothing else matters

Egy pillanatra beleképzelem magunkat a helyzetbe. Mint a mesében, amit Connor annyit szokott nézni, amikor az idegen kétballábas pasi leveszi szépen az indián csajt a lábáról, épp azt csinálom én is csak picit másképp, és sokkal jobban értve ahhoz, mi is kell annak a csajnak, mitől lesz teljesen kész.
- Milyen festést? - kérdezem megjátszott meglepettséggel, mint ha nem is tudnám miről van szó, mint ha az elmúlt majdnem egy órában nem azt csináltuk volna. De tény, hogy most már egyikünket sem az érdekli. Hagyom, hogy Abi megszabadítson a felsőmtől, arra az egy pillanatra meg is szakítom a csókot, de aztán már kapom is fel, ahogy rájövök, mire készül. Mint ha már előre látnám, mint ha a gondolataiban olvasnék. Teljesen feltüzel már pusztán az ő hevessége, mert látom rajta, mennyire kíván már engem. Bőven van mit bepótolni, de azt hiszem egyikünk sem számított arra, hogy majd ennyire nem fogunk bírni magunkkal és hogy ilyen szinten megmutatkozik a hatása az elvonásnak.
A falhoz lépdelek vele, miközben egyre hevesebben csókolgatom, majd finoman neki tolom és leveszem róla a felsőt, és a nyakának esek, lefelé haladva egészen amolyan mámoros hangulatban már. Teljesen felhevülök, és érzem, hogy egy tapodtat sem fogok innét mozdulni jobb helyre. A nadrágját kezdem bontani, és egy kis időre le is pakolom, amíg megszabadulunk tőle, de utána már húzom is fel a derekamhoz a lábát, ösztönözve őt is ezzel.

Nem is tudom mikor tudtunk ennyire jól időzíteni, hogy tényleg semmi nem szakítja félbe azt, hogy csak egymással foglalkozzunk. Mert így egészen észveszejtő volt, hogy még Connor sem sírt fel, hogy valami baja lenne. Valahogy így képzeltem el a közös családi dolgokat, hogy a gyerek mellett is bőven jut időnk egymásra, és nem csak azért kapkodunk, mert minden időnket leköti.
Most először megszakítás nélkül volt teljes az összhang, ha az esti ráadásokat nem számítjuk. És most érzem úgy igazán, hogy minden rendben van. Hogy helyre tudjuk az életünket zökkenteni, csak ahhoz tényleg bíznunk kell egymásban. Mondhatni ez hiányzott eddig. Én kimaradoztam, Abi pedig nem mondott el mindent, amik igen csak hátráltattak minket abban, hogy megtaláljuk a jó megoldást, hogy Connor mellett is igen, lehet tervezni, és nem kell mindenről lemondanunk.
- Olyan csöndes most... - mosolyodok el a tényt megállapítva, de közben még mindig Abi nyakát csókolgatom. Ez a nő teljesen elveszi az eszem, és ilyenkor úgy érzem, gátlástalanul megtehetek bármit, az csak őt is lázba fogja hozni. Nehéz lenne már most bármit is elképzelni nélküle. Nem menne.

Nothing else matters

Most kicsit olyan érzésem van, mint amolyan vihar előtti csend. Mármint... nem számítok semmiféle veszekedésre, de az a nyugalom, ami most körülvesz minket, teljesen ellazít. Mint ha most tényleg más nem is érdekelne, és mást nem is akarnék csinálni, mint itt ácsorogni és élvezni ahogy Abi a hátam simogatja. Én csak tartom a derekánál, és a vállára adok apró puszikat. Lassan kezdem azt érezni, hogy a felhevült állapot kezd megszűnni, helyette pedig elégedett érzés veszi át a helyét. És ezt nem akarom semennyire sem megszakítani most. Jó ez a nyugalom, ahogy csak így vagyunk, Connor lent szundizik a nappaliban, és nincs semmi különösebb dolgunk sem, ami halaszthatatlan, vagy innét kirobbantaná bármelyikünket is.
Ilyenkor csak úgy sodornak magukkal a gondolatok, mint ha ez lenne az előírás. Azon kezdek gondolkozni, hogy talán valamelyik hétvégét felhasználhatnám arra, hogy lelépünk csak hármasban egyet kirándulni, kikapcsolódni, úgy el a városból bárhova. Még azt is el tudnám képzelni, hogy benézünk Abi szüleihez, pár órára ott hagyjuk Connort, had örüljenek ők is kicsit neki, aztán lelépnénk valahova csak ketten. Ez a mai nap, még annak ellenére is, hogy majdnem kudarcba fulladt, igen jól alakult és lehetne több ilyet is tervezgetni.
Gondolataimból Abi megszólalása zökkent ki, és abbahagyva a válla puszilgatását rá pillantok. Mint ha kicsit várna a mondanivalójával, pedig egyértelműen akar valamit, csak úgy nem szokott szólítgatni. De azt tudom, ha valamit el akar mondani, és nehezen indul el vele, akkor az vagy elég komoly mondanivaló, vagy nem biztos benne. Mindenesetre elég kíváncsivá tesz, hogy próbáljam némi türelmetlen arckifejezéssel noszogatni is. Mindegy mi is az, csak bökje ki.
A kérdésre viszont nem számítok. Vagyis nem hogy nem számítok, csak ezt én akartam. Valamikor. Először nem is tudom örüljek-e neki, vagy végjak meglepett képet, vagy ilyenkor hogy kell reagálni? Még nem kérte meg nő a kezem. Meg én sem senkiét, de engem úgy neveltek, ezt nekem kellene megtennem. Mégis az a kis mosoly, amit látok megvillanni kicsit oldja a hangulatom és én is elmosolyodok.
- Szeretnél hozzám jönni? - kérdezem már-már kuncogva, már ha az az elfojtott kuncogás annak számít. Nem arról van szó, hogy nem veszem komolyan, de nem tudom megállni komolytalanság nélkül. Úgy értve ez az egész helyzet, tegnap még volt egy durva vitánk délután, most meg mindjárt esküvőről beszélünk. Mert arról van szó.
- Akkor beszéljünk róla, mit szólnál, ha mondanék rá egy megelőlegezett igent, és én kérném meg a kezed, gyűrűvel, meg miegymással, ahogy kell? - kérdezem huncut mosollyal az ábrázatomon, miközben adok egy rövid csókot az ajkaira, hátha belemegy némi alkudozásba.

Nothing else matters

Abit nem ejtették a fejére, egyáltalán nem egy buta nő, hisz mindjárt átlát a szitán. Részben zavar picit, hogy így jött ki a lépés, de nem azért, amiért ő mondja, egészen egyszerűen csak úgy gondolom, az az én dolgom lenne. És ha egyszer fordítva történik meg a dolog, akkor kicsit olyan hatása van az egésznek, mint ha nekem kellene észbe kapnom, hogy valamivel igen csak el vagyok maradva. De eddig nem nagyon volt lehetőség eljegyzésre gondolni, hisz ott volt a sok tárgyalás, aztán Connor megszületett. Egy ideig inkább csak élveztük, hogy tudjuk tartani a lépést a hirtelen felpörgött életünkben. Hisz itt volt a kicsi, itt volt ez a ház üresen. Én meg közben elkezdtem dolgozni.
Most igazán fellélegezhetünk, hogy kezdenek a dolgok egyenesbe jönni, hogy nincs vita, nincs titkolózás. Én is többet vagyok itthon, még ha csak két napja is tart az egész. De Connor is teljesen máshogy viselkedik, ahogy Abin is látom, hogy megkönnyebbültebb attól, hogy itthon tudhat. És persze hogy végre nem hanyagolom annyira, hanem élvezheti a törődést. Épp azért sem jutott más még az eszembe, mert szerettem volna kicsit kiélvezni ezt a gondtalan helyzetet, amíg minden helyre zökken. Talán még egy év és a törlesztést is letudjuk. Addig meg esküvős költekezésbe őrültség lenne belebonyolódni is. Mert ha egyszer elszánom magam, hogy elvegyem, akkor nem egy összecsapott eseményre akarok visszagondolni évek múlva. Hanem hogy minden tényleg a mi elképzeléseink alapján történt.
Vigyorom azonban továbbra sem tudom letörölni, egyre csak Abi tekintetét fürkészem.
- Egy család vagyunk már most. Van saját házunk, Connor épp lent szundít a tévé előtt, szerintem mindezek olyan jelei a kapcsolatunknak, amik nem engedik megkérdőjelezni, hogy mi egy család vagyunk. - látom rajta, hogy mint ha kissé elbizonytalanodna. Nem tudom igazából miért, talán mert alkudozni kezdtem, vagy talán mert nem bólintottam rá egyértelműen a kérdésére, nem tudom. De arra az apró csókra mint ha picit jobb hangulata lenne. De csak egy pillanatra látom azt, mert aztán mindjárt magyarázkodásba kezd, én pedig megcsóválom a fejem, miközben hitetlen mosoly ül ki az arcomra.
- Abi... - próbálom csitítani mindjárt, hátha abbahagyja a magyarázkodást és tényleg elhiszi, hogy egyáltalán nem hülyeség amit mondott, és őt sem nézem hülyének. Mivel azonban nem csitul, így nem látok jobb megoldást arra, hogy is fojtsam belé a szavakat, megcsókolom jó hosszan.
- Cica, ne magyarázz. Nem érzek kényszernek semmit, rendben? - nézek rá egészen kíváncsian, miközben szemöldököm a homlokom közepére csúszik. Egyáltalán nem mond baromságokat. Abban igaza van, hogy így a végtelenségig nem maradhatunk.
- Már eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha már a feleségem lennél. De előbb hozzuk rendbe az életünket, mert akárhogy nézzük, még mindig egy vékony kötélen imbolygunk. Két napja van csak ez az állapot, hogy helyrezökkentünk, adjunk még időt magunknak kicsit, oké? - ha most fejvesztve rohanunk az eljegyzés felé, nem fogunk semmivel sem másabbá válni, sőt amondó vagyok, Abi megint rá fog parázni, hogy valamit elkapkodunk. Mikor kiderült, hogy terhes is voltak olyan napjai, amikor nem győztem magyarázni neki, nincs minden elkapkodva. Az idő ezt igazolta. De most a régi kerékvágásba kell visszatérni ahhoz, hogy minden jól működjön.
- Nekem nagyon tetszett az a kép amit magam előtt láttam, mikor elképzeltelek Mrs. Gray-ként. - sutyorgok bizalmasan, miközben újabb csókot követelek tőle.