Piszok jó este! A második nő heverészik éppen az ágyamban. Nem terveztem, hogy hazahozom, mégis megtettem. Így azért kényelmesebb volt, ráadásul elég esze van ahhoz, hogy tudja, lassan ideje elhúznia. Egy szóval sem kell neki mondanom, szép ráérősen kezdi összeszedni a ruháit, miközben én kiterülve az ágyon figyelem. Egész jó kis műsor. Jobb, mint az a sok szenny, ami a tévében megy. A legjobb az lenne, ha nem tettem volna olyan rohadt messzire a cigim. Most jól esne egy szál. De mielőtt megkérném Jennyt - vagy Julie? -, hogy adja ide nekem a dobozt, eszembe jut, hogy így is túl sokat szívok mostanság, úgyhogy elvetem az ötletem és nem szólok.
- Gyere ide drágám, még egy csókra! - kérem, de a hangom szinte parancsoló.
Esze ágában sincs tiltakozni. A ruháit ölelgetve jön oda és hajol fölém. Túl heves vagyok és ő is, de ez nem változtat azon, hogy ideje lelépnie. Csakhogy mielőtt kiléphetne az ajtón, kopogás hangzik fel. Eltolom magamtól a nőt és nagy sóhaj kíséretében állok fel, hogy legalább a bokszert magamra vegyem és úgy nyissak ajtót. Nem kis meglepetésemre ismerős, sötét szempárral találom szemben magam.
- Szia, szépségem! - mosolyodok el, annak ellenére, hogy élénken él bennem az előző találkozásunk végkifejlete.
Részben ennek fényében állok úgy az ajtóban, hogy épphogy csak a fejem dugom ki. A másik ok, hogy ezzel időt adok Jenny-Julienak, hogy felöltözzön.
- Segítsek? - ráncolom a homlokom és már majdnem hozzátenném, hogy nem adok több pénzt, megérzem a gyengéd cirógatást a hátamon.
- Viszlát, drága - hallom a suttogást a fülem mellett, mire gondolkodás nélkül elállok az útból és engedem, hogy végre elhúzzon.
A kis közjáték után már nyitva hagyom az ajtót és elsétálok onnan. Egy árva szóval sem mondom Josienak, hogy jöjjön be, de gondolhatja, hogy nem szellőztetni akarok.
- Mi kellene? - kérdezek rá nyíltan, ahogy felkapkodva a ruháimat, egy gyűrött inget lazán magamra kapok, majd felé fordulok.
Nagyon remélem, hogy ekkor már nem ácsorog olyan elveszetten a küszöbön, hanem fogta magát és bejött.

Annyira kellemes kis estének indult ez a mai. Tényleg jól szórakoztam és még akkor sem számítottam semmi rosszra, amikor valaki kopogott az ajtón. Még az az őrült gondolat is megfordult a fejemben, hogy jött a váltás. Jenny-Julie indul és itt a következő, akiért még teperni sem kellett érte. De ilyen szerencsém még nekem sincs. Ott állok az ajtóban, Josie szavait hallgatom és próbálom megtippelni, hogy mit keres nálam. Segítsek neki? Pont én? Eszemben sincs neki se pénzt adni, se semmit. Mégis tárva-nyitva hagyom az ajtót, hogy be tudjon jönni. Nem túl nagy figyelemmel magamra kapom a gyűrött ingem, hogy azért mégis csak legyen rajtam valami a bokszeren kívül, majd megfordulok és várakozva nézek rá. Hiába is tagadnám, piszkálja a fantáziám, hogy mit vár el tőlem, mit tegyek érte. Szinte bármit kérhet, biztos, hogy nem teszem meg. De egy százalék esély azért van rá, hogy segítek neki. Mondjuk ha azt kérdezi, hogy merre van az ajtó, szívesen adok rá választ. De teljesen más történik. Nem olyan apróságról van szó, még ha ő annak is nevezi a kérését. Leplezetlen értetlenséggel bámulok a tűre, amit a remegő kezében tart. Nem tehetek róla, kirobban belőlem a nevetés. Képtelen vagyok komolyan venni.
- Mi van benne? Valami csúcsminőségű heroin, vagy méreg? - kérdezem tőle, de a vigyorral ellentétben az arcomon, a hangom teljesen komoly.
Bár sejtem, hogy bármi is az, halálos. Miért másért hadoválni rendőrökről? El nem tudom képzelni, hogy mi hozta pont hozzám. Értem én, hogy egy utolsó szemétként viselkedtem vele, de előzőleg sem hagytam meghalni, most miért ölném meg?
- Hol szeretnéd? - teszem fel a nagy kérdést, miközben félretéve a pár perccel ezelőtti döntésem, cigire gyújtok.
Ráérősen juttatok egy nagy adag nikotint a tüdőmbe, majd még egyet, miközben az arcát fürkészem. A teljes érdektelenség látszik csak az arcomon, de az igazság az, hogy az agyam veszett sebességgel pörög. Persze nem azon, hogy megtegyem-e, amire kér. Nem. Ez egy pillanatig sem volt kérdés. Sokkal inkább azon, hogyha felpofozom, észhez tér, vagy még őrültebb lesz. De addig is, ameddig eldöntöm, játszom a komoly, határozott embert. Amolyan esélyt adok neki, hogy meggondolja magát.

Fogalmam sincs, miért nevetem el magam. Talán azért, mert annyira abszurd a helyzet. Minden apró részlet. Egy tökélesen estém volt, erre beállít Josie. Soha többet nem akartam vele találkozni az előző elválásunk után, erre most itt áll és megkér, hogy segítsek megölnie magát. Jó poén. A nevetés után viszont komoly arcot vágok és próbálom megjátszani, hogy képes lennék megtenni, csak azért, mert megkér rá. Persze igazából eszemben sincs. Bármilyen tapló vagyok vele, megölni nem fogom. De ezt neki nem kell tudnia.
- Nem szeretnéd hallani a hangom az utolsó perceidben? - vágok meglepett arcot, ahogy ráérősen mérgezem magam az egy szál cigivel.
Hova is sietnék? Ő is ráér, nem igaz? Most tíz percet él még vagy tizenkettőt. Igazán lehet türelmes.
- Szóval az ágyam. Szuper - jegyzem meg, de továbbra sem lépek közelebb hozzá.
Ott állok, ahol eddig és nézek rá. Nem tudom nem észrevenni a remegő kezét. Próbálok rájönni, hogy mitől van ez. Elvonási tünetek - mert elég egyértelmű, hogy most annak ellenére, amire kér, észnél van -, vagy a szimpla félelem az ok. De nem sok időt pazarolok erre.
- Mennyi idő volt, mire ezt a szöveget begyakoroltad? - kérdezek rá nyíltan, miután ledarálja a mondatokat és kivételesen eltűnik az érdektelenség az arcomról.
Ezután viszont tényleg közelebb megyek hozzá, leülök mellé az ágyra és végre elveszem tőle a fecskendőt. Egy kis ideig csak forgatom a kezemben. Meg akarom állapítani, hogy mi a fene van benne, de nem igazán megy. Nem értek én az ilyesmihez. Úgyhogy felhagyok vele és oldalra fordítom a fejem.
- Miért ide jöttél? Miért hozzám? - húzom tovább az időt, de közben tenyérrel lenyomom, hogy feküdjön végig az ágyon.
Elég, ha a karjához hozzáférek, az pedig úgy is lehetséges, hogy ő fekszik. Figyelje csak inkább a plafont, miközben én újra megvizsgálom a fecskendőt, most már leplezetlen undorral az arcomon. Mindeközben mérges vagyok. Mi a jó büdös franc ütött belé, hogy ki akarja nyírni magát?! Pontosabban velem, akarja ezt megtenni, mert ő gyáva!
A cigi végig ott lóg a számban, miközben az egyik kezemmel megragadom a karját. Egy övvel elszorítom a felkarját, hogy jobban látszódjon a véna. Még mindig nem tervezem megtenni, de az utolsó pillanatig esélyt akarok neki adni a meghátrálásra.

Tudom én is jól, hogy a nevetés nem illett éppen a helyzethez, de nem érdekel. Csak úgy jött és hiába a morcos tekintet, nem bánom meg. Végül vállat vonok és már nem kell erőlködnöm azzal, hogy komolyan nézzek rá. El nem tudja képzelni, hogy mi játszódik le bennem. Igazából én sem tudom eldönteni, hogy mit érzek. Azon kívül, hogy szeretnék mindent kizárni. Talán mérges vagyok rá. De, hogy azért, mert fel akarja adni, vagy azért, mert pont engem kér meg arra, hogy segítsek, azt már nem tudom. Mégis egészen jól hozom az érzékelten tuskó szerepét és olyan lényegtelen kérdésekkel húzom az időt, amivel csak tudom.
- Mert én vagyok olyan kegyetlen, hogy meg is teszem - mondom, de az egész inkább csak motyogás.
Kezdem levetni az álcám. Már nem megy olyan jól ez az érdektelen szerep, mint szeretném. De mit számít? Már végigfektettem az ágyamon, elszorítottam a karját és ott térdelek mellette. Egy pillanatra, amikor rá nézek, amikor tényleg őt látom, elbizonytalanodok. Sajnálom őt. Azzal lennék vele igazán rendes, ha megtenném, amire kér. De képtelen vagyok vállalni egy gyilkosságot. Akkor sem, ha ő nem gondolja annak.
- Te nem vagy normális! Felfogtad egyáltalán, hogy mire kérsz? - kérdezem kiabálva, amikor is tényleg elveszítem a fejem
Kis híja, hogy nem ütöm meg. Tudom, hogy semmit nem érne nála, ezért fogom vissza magam. De valamin muszáj levezetnem a feszültséget, úgyhogy a fecskendőt a falnak vágom. Vagyis úgy tervezem. Helyette landol a nagy képernyős tévém képernyőjén és ott csattan szét. Csúcs.
- Mi lenne, ha megpróbálnád összekapni magad, hm? - kérdezem, de nem mozdulok mellőle.
Pont ott tartom az ágyamon, ahogy eddig és még a karjáról sem szedem le az övet egy ideig. Csak percekkel később lazítom meg a fekete bőrt, majd dobom le a feje mellé az ágyra.
- Embereld meg magad, vagy mindenki el fog taposni. Járj önvédelemre, szerezz be egy fegyvert. Akár megtaníthatlak lőni, de nem legyél ilyen rohadt gyáva! - üvöltök vele, minden dühömet rá zúdítva, amit csak kiváltott belőlem ezzel az egész "feladom-ölj-meg" dologgal.
Hogy hova tűnt az eddigi érdektelen és rideg viselkedés? Felülírta a düh. Már nem érdekel a színjáték. Nem akarom neki azt mutatni, hogy milyen tapló vagyok és nem érdekel semmi. Csessze meg az évek óta viselt álarc!

Nem tudom mi lenne a jó megoldás. Tényleg nem. De azt be kell látnom, hogy nem tehetem meg, amire kér. Nem ölhetem meg. Akkor sem, ha úgy látja, ez az egyetlen megoldás. Ahhoz, hogy megtagadjam tőle azt, amire kér, le kell dobnom az álcám. Teljesen. Az utolsó, apró darabot is. Akarva vagy akaratlanul is, de végül megteszem. Az agyamat elönti a harag, amikor látom, hogy hiába húzom az időt, hiába tűnik úgy, hogy komolyan megölöm őt, nem hátrál meg. Elhajítom a fecskendőt, hogy darabokra törjön és teli torokból kezdek vele kiabálni. Alig értem a válaszát. Túl hangosan dobol a vér a fülemben. Minden túl hangos, ő az egyetlen, aki szinte suttog.
- Egy frászt nem akarod tovább! Csak nem így akarod! - javítom ki a saját szavait. Jól tudom, hogy mit akar. Fenéket akar ő meghalni, csak nem akar emlékezni. Nem akarja feladni, csak a félelemtől megszabadulni.
- Nem törli ki semmi az emléket. Persze, hogy nem. De attól még el tudod rejteni. Idővel - magyarázom most már valamivel csendesebben.
Akkor döntöm el, hogy segítek neki és nem küldöm el, hogy keressen mást, aki megöli, amikor látom, hogy sír. Jó, nem ez az első alkalom, de most mégis más. Nekem. Mert most igazán látom. Ezért van az, hogy végül nem válaszolok az utolsó mondataira. Hallgatom és megértem a szavait, de nem válaszolok.
- A rohadt életbe! - káromkodom el magam a hajamba túrva, ahogy végül ledöntöm az utolsó védőfalaimat is és odaülök mellé, fel az ágyra.
Egy kissé még mindig durva mozdulattal, de magamhoz húzom és addig nem mondok egy szót sem, amíg nem mérséklődik a sírás. Nem érdekel, ha ez neki nem tetszik. Megpróbálhat eltolni, de úgysem engedem.
- Ha tiszta fejjel aludnál, egy idő után megszűnnének az álmok - kezdek bele egy egész hosszúnak ígérkező monológba.
Semmi okoskodás, semmi orvosi, kutatásokkal alátámasztott tények. Egyszerűen csak a saját tapasztalataim. Ebben a részben tudok neki segíteni. Ezt az egész bosszúhadjáratot - vagy bármi is ez -, amit rajta keresztül játszanak, nem tudom megoldani, de tanácsot adhatok.
- A nappalok annál jobbak, minél jobban elfoglalod magad. Ha lefárasztod magad, nem lesz erőd arra, hogy a múlton rágódj. Csak találj valamit, ami nem köthető a régi életedhez. Változtass. Zárj ki minden gyengeséget. És nehogy nyavalyogni kezdj, hogy neked ez nem megy! - nézek rá komolyan, majd egy pillanatra magam elé meredek.
Elkalandoznak a gondolataim. Nagyon is. Végül, amikor megszólalok, akkor sem nézek rá. Szigorúan csak a távolba.
- Pakold ide a cuccod és segítek ezzel az egésszel - jelentem ki, mielőtt meggondolnám magam, vagy eszembe jutna, hogy én ezzel az egésszel mi mindent kockáztatok.

Beszélek és beszélek, miközben mindent ledobok magamról, ami a maszkomhoz tartozik. Nem tehetek róla. Már nem küzdök ellene, egyszerűen csak magamat adom.
- De, lehet - jelentem ki nemes egyszerűséggel.
Persze tudom én, hogy nem megy ez olyan könnyen, mint ahogy én azt most állítom, de ha nem hiszi el, akkor soha, de soha nem lesz képes ezen az egészen túltenni magát. Először higgye el, hogy meg tudja csinálni, aztán a többi majd alakul.
- Nem azért lettem ilyen, mert elzártam azt az emléket. Azért, mert nem akartam többet kockáztatni - magyarázom most már tényleg csendesen.
Saját magamról már nem beszélek kiabálva. Ilyesmit nem adok ki magamból hangosan. Az is kész csoda, hogy válaszoltam neki ahelyett, hogy valamivel visszavágtam volna. De ugye az álarcomnak most annyi. Az utolsó darabok is lehullanak, amikor mellé ülök az ágyon és magamhoz húzom. Meg nem tudnám magyarázni, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak most ez a helyes lépés. Érzem.
- Én is féltem a sajátjaimtól. Elhiheted, nem volt egyik sem kellemes. De mikor már túl sokat álmodtam ugyanazt... egyszerűen csak megszűnt. Elhatározás kérdése. Azt hiszem - bizonytalanodok el egy pillanatra.
Nem tudom, mi zavar a legjobban, de tény, hogy nem vagyok olyan magabiztos, mint voltam. Túl sokat hezitálok egy-egy mondat között és van, amit be sem fejezek teljesen. El sem hiszem, hogy ez tényleg én vagyok. Én ölelem át, miközben ő is körém fonja a karjait. Én mondom azt, hogy féltem. Nem vagyok észnél. De már nem számít.
- A drogok... nem tudom. Az ilyesmihez nem értek. Menj valami elvonóra vagy ilyesmi. Mindenki azt csinálja - mondom és talán egy pillanatra előtör az érdektelen énem.
Csakhogy most az az ok, hogy bizonytalan vagyok. A drogokkal és azzal, hogy hogy szabaduljon meg tőlük, nem tudok, mit kezdeni. Ezt saját magának kell elintéznie.
- Tessék? - kérdezek vissza kapásból a szavaira, majd nagy levegőt véve válaszolok. - Valami olyasmi.
Elég nagy vallomás ez részemről. Sőt, az egész. Minden amit tettem, vagy mondtam ebben a pár percben, elég nagy dolog tőlem. De aztán összekapom magam és végre válaszolok neki.
- Majd keresünk valamit. Ha más nem melózol nálam - ajánlom fel és mondanom sem kell, újra nem gondoltam át. - Majd ügyes leszel és megtalálod a határt és akkor nem leszel olyan, mint én.
Egy fájdalmas grimasz akaratom ellenére is kiül az arcomra. Nem egy ember mondta már, hogy milyen tapló vagyok, de az egész "nem akarok olyan lenni, mint te" szöveg ezerszer mélyebben hat most rám, mint szeretném. De aztán elrejtem az egészet. Jó mélyre. Aztán újra beszélni kezdek. Meggondolatlanul, de teljes magabiztossággal.
- Mikor mondok én bármit is nem komolyan? - kérdezek vissza ahelyett, hogy mondjuk megismételném a szavaimat. - Nem teljesen mindegy az ok? Amúgy sem tudom, hogy miért csinálom. Amúgy se velem törődj, hanem döntsd el, hogy mit akarsz - keményedik meg egy pillanatra a hangom, ahogy ránézek.
Kifogások helyett most már tényleges választ várok tőle. Mit akar? Megpróbálja a segítségemmel vagy inkább elhúz és keres valaki mást, aki majd megöli?

Túl sokat árulok el magamról és ezért kezdem én is kényelmetlenül érezni magam. Bizonytalan vagyok, nem fejezem be a mondatokat. Úgyhogy jobbnak látom hallgatni. Nem válaszolok. Akkor sem, amikor értetlenül visszakérdez és akkor sem, amikor már konkrétan rákérdez, hogy a csalódástól félek-e és attól, hogy elhagynak. Úgyis tudja már a választ, nem igaz. Eddig is rájött magától, ha elég időt hagytam neki, a hallgatásomból is leszűri az igazságot.
Az már sokkal jobban megy, hogy tanácsot adjak neki, vagy mellette legyek, ha kell, mint magamról beszélni. Persze így is újabb és újabb apró részletek csúsznak ki a számon, de azok belefér. Amíg nem kérdez állandóan vissza, addig nincs baj.
- Segítek - bólintok határozottan és talán most először egy apró, biztató mosoly is megjelenik az arcomon.
A valódi fajtából persze, nem abból a megjátszott fajtából, amit előző alkalmak bármelyikén láthatott rajtam. Ennyit tehetek érte. Biztathatom, ott lehetek mellette, de a drogokkal és a függőségével nem tudok mit kezdeni. Ahhoz nem értek. Ezért is ajánlom fel az elvonót, valahogy mégsem lep meg, hogy nem megy bele.
- Rohadtul nem fogsz szeretni, ha én próbállak meg leszoktatni róla, saját módszerekkel - magyarázom és csak ezután gondolok bele, hogy fogalmam sincs, ha nekem kellene a függőséggel kezdeni valamit, mit találnék ki.
Az nem valószínű, hogy működne, ha csak mindent elvennék tőle és hagynám szenvedni. Hogy a fenébe csinálják az elvonókon? Majd lehet, hogy utánanézek. Legalábbis egy kis ideig tényleg elszánom magam, de kezd az idegeimre menni, hogy ennyire ki akar ismerni.
- Most ki akar megmenteni kit? - szegezem neki a kérdést, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
Nem vettem én ezzel mindent vissza. Nincs rajtam az álarc, de ez az egy kérdésnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy észbe kapjon és hanyagolja a témát.
- Nekem jó így - teszem hozzá, de még mindig nem olyan határozott a hangom, mint szeretném.
Azt viszont már teljesen magabiztosan mondom, hogy döntse el, mit akar. Nincs kedvem több szentbeszédet tartani neki, ha végül úgyis elhúz és megöleti magát.
- Mit veszíthetsz? Legrosszabb esetben is egy napot csúszik az öngyilkosságod, nem? - döntöm oldalra a fejem, ahogy ránézek, továbbra is a válaszát várva.
Bár ne keresne újabb kifogást magának, hogy miért ne fogadja el a segítségem. Megkönnyítené vele a dolgom. Sőt, a sajátját is.
- Mi lenne, ha nem ezzel foglalkoznál? Akarod, hogy segítsek, vagy sem? - kérdezek rá most már nyíltan.
Nem az én érdekem, hogy mellettem legyen. Nem nekem kell ezen az egészen végigmennem és magam mögött hagynom. Én már megjártam ezt. Nem fogom egész éjszaka itt győzködni, hogy segíthessek.

Hagyom, hogy elhúzódjon. Pedig nem volt zavaró a közelsége. Ráadásul a tudat, hogy ezzel segítettem neki, egész jó... és nekem is könnyebben ment így a beszéd. Mégsem kérem, hogy jöjjön vissza. Úgy teszek, mintha semmit sem jelentett volna és nekem így is ugyanolyan jó lenne, mint amikor öleltük egymást.
- Rendben. Akkor utálj majd engem, ha megvonom tőled a drogot. Túlélem majd - mondom egy vállvonás kíséretében, de halványan azért mosolyogva.
Most veszettül könnyen beszélek erről. De nem megy majd ez ilyen simán. Nemcsak neki, de nekem sem. Fogadok, hogyha eljutunk lesz olyan alkalom, amikor megunom a hisztijét - vagy bármit fog csinálni a szerek nélkül -, és az egészet hozzávágom. Vagy azt, ami a kezem ügyébe kerül. De még nem tartunk ott. Még azt sem tudja eldönteni, hogy kér-e a segítségemből, vagy sem. Állandóan kifogásokat hoz fel. Akadályokat keres. Már nem is tudom, kit akar meggyőzni. Engem, hogy adjam fel és dobjam ki?
- Na látod. Ha holnap már újra szörnyeteg leszek - használom szándékosan azt a hasonlatot, amit ő -, legalább hibáztathatsz - kacsintok rá mosolyogva, de ez most csak színjáték.
Nem élvezem én ezt annyira, mint mutatom. Oké, szörnyeteg vagyok. Mit számít? Bár ne vágná rá a tudatalattim, hogy rohadtul sokat! De azért sem foglalkozok most vele. Sokkal inkább újra felteszem a nagy kérdést és elvárom, hogy most már tényleg döntsön. Akarja, hogy segítsek neki, vagy sem? Beleegyezik én pedig elmosolyodok. Ez már tényleg mosolynak mondható. Nemhogy rábólint a dologra, de még egész határozottan is hangzik a szájából.
- Elmész ma a dolgaidért, vagy megleszel nélkülük legalább ma este? - teszek fel egy újabb kérdést.
Őszintén megvallva, nem sok kedvem lenne, most elfuvarozni őt, hogy átcuccoljon ide, de a lehetőséget megadom neki. Ha végül amellett dönt, hogy kibírja a ma estét a saját dolgai nélkül, akkor már folytatom is.
- Zuhany, adok valami kinyúlt pólót hálóruhának, én meg... nos, mivel nincs vendégszoba, szerzek még egy takarót és párnát az ágyra - vázolom a terveket, de azért kérdőn nézek rá és várok a beleegyezésére.

Ötletem sincs, hogy fogom véghezvinni ezt az egészet. Leszoktatni őt a drogokról. Sőt, abban sem vagyok biztos, mennyi idő kell ahhoz, hogy én adjam fel. Nem könnyű eset, erre már rájöttem és be nem zárhatom egy szobába. Főleg azért, mert hamarabb feladom én annál az egészet, minthogy ide fajuljanak a dolgok. Kitartó vagyok általában, mindent véghezviszek, amit elhatározok, de ez azért kicsit már helyzet.
- Én pedig igyekszek majd nem túl sokat kiabálni és... szóval nem ütni - mondom egész lassan, megfontoltan.
Ha már ígéreteket - vagy valami hasonlókat - teszünk, akkor ezt nekem is el kellett mondanom. Mindent beleadok, hogy ne szegjem meg a saját szavaimat. De ehhez muszáj lesz elhatároznia magát előbb. Próbálom elviccelni a szavait, ahogy az egész "szörnyeteg" dologra újra előveszem az álarcom. Először fel sem tűnik, hogy mit csináltam, ezért is nézek rá értetlenül, amikor megkér, hogy ne csinálja.
- Mit ne csináljak? - kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, aztán rájövök, ahogy elmagyarázza, hogy mi nem tetszik neki.
Szóra nyitom a szám, hogy visszavágjak valami megjegyzéssel, de egy hang sem jön ki a torkomon. Végül is, már minek ragaszkodnék az álarcomhoz előtte. Nagy levegőt veszek és bólintok egy aprót.
- Majd rám szólsz, ha váltok. Nem igazán tűnik fel, hogy mikor csinálom - jelenik meg valami halvány félmosoly az arcomon, ami talán kissé bocsánatkérő is.
Furcsa, de idiótának érzem magam. Most először kezd zavarni a saját viselkedésem. Mintha a viselkedésemmel kinyitottam volna egy kaput. Érzek és így zavaró a sok hülyeség amit mondtam és tettem vele. De elnyomom. Még ha nem is túl könnyen megy, de elvonom a figyelmem. Akkor már minden egyszerűbb, amikor elhatározza magát és arról folyik a beszélgetés, hogy hozza a dolgait, vagy meglesz ma este nélkülük. Nincs sok kedvem most felöltözni és elfuvarozni őt... akárhol is élt eddig. Szerencsére nem is ragaszkodik hozzá túlzottan. Már épp megnyugodnék, amikor újra habozni kezd. Hirtelen azt hiszem, hogy mégis meggondolta magát, de nem.
- Ha figyelik a motelt és...? - kérdezek vissza, de a tekintetéből rájövök, hogy mi lenne a folytatás. - Akkor ne menj oda vissza. Ha nincs sok cuccod, akkor azt könnyen pótoljuk. Hidd el, van annyi pénzem, hogy ne számítson egy kis plusz kiadás. Majd... ledolgozod - mondom és csak később tudatosul bennem, hogy ez azért kissé félreérthető volt.
Persze nem úgy értettem én ezt, hogy meg akarom kapni a testét és úgy dolgozza le. Egyszerűen csak, tudom is én, besegít, takarít vagy tudom is én. Majd kitalálunk valamit.
- Tudom, hogy félsz. Kezdhetnéd mondjuk azzal a változást, hogy nem suttogsz. Itt nincs senki, rajtunk kívül. Nem hall meg sem az a fickó, se az a ribanc nővéred - mondom határozottan és a keze után nyúlok, hogy magammal húzzam a fürdőszobába.
Ha magától nem megy, akkor segítek neki addig eljutni. Nem akarok éjszakázni. Hajnalban, vagy korán reggel meló és mennem kell. Hogy addig mi lesz vele? Nos, ez nagyon jó kérdés. Talán be kellene vinnem magammal, mint egy kisgyereket, akit nem hagyhat magára az ember?

Egész könnyedén megígérem neki, hogy keveset fogok vele kiabálni és nem fogom megütni. Nos, nagyon remélem, hogy be is tartom majd ezeket. Annak ellenére, hogy kapok egy kis "engedményt", még szeretném magam tartani az eredeti ígéreteimhez. Majd meglátjuk, hogy mennyire fog menni. Még abban sem vagyok biztos, hogy meddig tudom hozni az igazi énem és háttérbe szorítani az megjátszást. Főleg, hogy most sem értem, amit magyaráz. Csak nagy nehezen esik le, hogy újra úgy viselkedtem vele, ahogy ezelőtt.
- Lehet, hogy szörnyű, de beválik. Az "álizé" miatt tartok ott, ahol. Másképp lecsúsztam volna és ma is ott kuporognék a bátyám szobájában - mondom, mintha magyarázattal tartoznék neki, majd megrázom a fejem.
Miket beszélek? Túl sok, túl sok, túl sok! Mindenből túl sok, úgyhogy innentől fogva jobb, ha befogom és százszor átgondolom, mielőtt megszólalnék. Szerencsére a későbbiekben inkább ő van a középpontban, mint én vagy a viselkedésem. Így kevesebb a kockázat és kevésbé kell átrágnom magamban a szavaimat.
- Nem gond - bólintok, majd egy kis ideig hallgatok.
Még én sem tudom, pontosan, hogy gondoltam ezt a ledolgozást. De majd kitalálok valamit. Igaz, hogyha semmit nem tesz azért, hogy pénzt adjak neki, akkor sem dől össze a világ és kerülök utcára. Bár mégiscsak úgy normális, hogyha nem köszönömért tartom el.
- Majd kitaláljuk, hogy hogy tudod viszonozni - vonok végül vállat, de nem érdektelenül, hanem tényleg csak azt jelezve, hogy még én sem tudom, hogyan.
- Fogok is szólni! - jelentem ki határozottan és talán egy kicsit én is elmosolyodok, látva az ő mosolyát.
Ezután viszont megelégelem az időhúzást - még ha most nem is a felesleges verzióból tartozó volt - és megragadom a kezét, hogy mozgásra késztessem. Jobb, ha túlesik a zuhanyon, aztán én is és aludhatunk. Vagy valami olyasmi. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, pokoli esténk lesz. Ez viszont még odébb van. Most ott tartok, hogy nem tudok mit kezdeni az ölelésével. Sőt, még egy "szívesen" vagy "nincs mit" szócskát sem tudok kinyögni neki. Csak állok ott, mozdulatlanul, amíg le nem engedi a karjait, majd megköszörülve a torkomat, hátrálni kezdek.
- Tudod, mit, hol találsz. Megyek, keresek neked valami pólót az alváshoz - bólintok apró, majd egy mosoly és tényleg magára hagyom.
Egy nagy sóhajjal fújom ki az előbbi feszültséget, amit az ölelése váltott ki belőlem. Piszok furcsa volt és nem is tudtam mit kezdeni vele. Tényleg nem.
- Szedd össze magad, Danny! - motyogom, majd végre nekilátok, hogy találjak neki egy pólót.
Amint a kezembe akad egy, megnézem magamnak. Egyszerű fekete póló. A minta már lekopott róla és bármennyire is próbálok emlékezni, fogalmam sincs, mi volt rajta. Mindegy. Jó lesz. Fogom és nem zavartatva magam, visszamegyek a fürdőbe. Remélhetőleg már a zuhany alatt áll. Nem mintha nem láttam volna már mindent, de akkor is. Furcsa lenne látni. Nem tudok úgy ránézni, mint az első alakommal. Leteszem a pólót és már indulok is vissza ki.

- Majd te megtalálod azt az átmenetet - mondom egész halkan, kivételesen én is szinte suttogásra fogva.
Aztán megköszörülöm a torkom. Fogalmam sincs, miért nem tudtam az előbbi mondatot hangosabban kimondani, de most már mindegy is. Az bőven elég, ha nem köt bele és nem kell újra és újra elmondanom, hogy én ilyen vagyok, de neki nem kell rám hasonlítania. Eléggé megjegyeztem én már magamnak, hogy nem akar ilyen szörnyeteg lenni, felesleges elismételni.
- Összedobsz egy szendvicset és mondjuk behozod nekem, ha épp dolgozok - csillannak fel a szemeim, ahogy eszembe jut, hogy ez akár jó megoldás lehet. - Úgysem jut eszembe olyankor enni...
Persze könnyebb lenne egy megbeszélni valamelyik munkással, de inkább nem teszem. Jó lesz ez így. Persze csak azután, hogy már nem kell mellette legyek állandóan, mert bízhatok benne annyira, hogy nem szed be semmit. Ha jól sejtem, ennek az egész változtatás dolognak a drogokon lesz a legkeményebb túljutni. Ha egyáltalán túljut rajta. De előtte azon a fürdésen és a ma estén kell túljutni. Nekem meg azon az ölelésen, amit tőle kapok. Nem tudom miért zavaróbb ez most, mint amikor az ágyon húztam magamhoz, de nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Bármennyire is tudom, hogy nekem is át kellene ölelnem, nem teszem. Nem bírom. Inkább csak, amint leengedi a kezeit, magára hagyom és kutatni kezdek egy régi pólóm után, majd beviszem neki. Nem időzök sokat, csak leteszem és már ott sem vagyok. Amíg kint rá várok, próbálok okokat találni. Arra, hogy miért mondtam én neki annyi mindent és miért akarok segíteni. Ez valahogy nem én vagyok. Vagyis igen, csak nem. Mindegy. Szerencsére a gondolataimat félbeszakítják a halk léptek. Háttal állok neki és nem is fordulok meg, csak amikor megszólal.
- Ugye tudod, hogy nem kell nyakig takaróznod? Nincs itt olyan hideg - szólalok meg, pedig jól tudom, hogy a hideg miatt burkolja be magát ennyire.
Addig nem mozdulok, amíg lejjebb nem húzza a takarót és legalább a kezeit nem látom. Ha megteszi egy apró mosolyt villantok. Nem várom el tőle, hogy ne takargassa egyáltalán magát, de a teljes takaró-páncélra akkor sincs szükség.
- Amíg nem vagyok itt, nyugodtan nézz tévét vagy valami. Olvashatsz is, de a pénzügyi magazin nem hiszem, hogy érdekelni fog - mondom még visszanézve a fürdőszobából.
Igaz, hogy a tv kapcsolóért ki kell másznia az ágyból, de végül is, azt már nem fogom látni, igaz? Főleg, mert egy perc múlva már a víz alatt állok. Nem sietem el a dolgokat. Bőven van időm, de mikor azon kapom magam, hogy megint túlzottan pörög az agyam, inkább sietősre fogom. Felveszek egy tiszta bokszert és megcélzom az ágyat. Meg sem próbálok felkészülni a ma éjszakára.

Csak remélni tudom, hogy a rövid válaszomból és a hallgatásomból rájön, nem épp a legjobb témánál kötöttünk ki. Pontosabban az nem tetszik, hogy inkább rám terelődött a szó. Nem kell kimondania többször, hogy mekkora szörnyetegnek tart. Egyszerűen csak nem akarom hallani. Bízzon inkább csendben abban, hogy ő majd megáll valahol félúton.
- Személyes futárom lesz. Testőröm van, embereim vannak, akik minden szavamra ugranak, de futárom még soha nem volt - mosolyodok én is el.
Egyszerűen nem lehet reakció nélkül hagyni a mosolyát. Ilyenkor annyira ártatlan kisgyereknek látszik. Mintha semmi köze nem lenne ahhoz a vadóchoz, akit Bobby irodájában felpofoztam, mert megpróbált kizsebelni. Úgy látszik, nem csak nekem van két énem. Még ha nem is a beteges, skizofrén módon.
Végül a kisebb nehézségek ellenére eljutunk addig, hogy lezuhanyozzon. Megölel, de annak ellenére, hogy tudom, mit kellene tennem, nem bírom rávenni magam. Úgyhogy egy perccel később mindketten megyünk a dolgunkra. Kikeresem neki a pólót és kint várom, amíg végez. Látom, hogy szinte elbújik a takaró alatt és tudom is jól az okát. Hagyhatnám egyetlen szó nélkül, de nem teszem. Végül is változtatunk, nem igaz? Addig nem mozdulok, amíg lejjebb nem tolja a takarót. Elmosolyodok és pár szó után már el is tűnök a fürdőszobában. Nem kapkodok, csak ráérősen. Mikor visszaérek, elismerően nyugtázom, hogy nem takarózott vissza teljesen. Nem zavartatva magam, bebújok az ágyba. Van itt bőven hely mind a kettőnknek.
- Gondolom nem leplek meg vele, ha azt mondom, nincs egyetlen mesekönyvem sem - húzódik mosolyra a szám, ahogy megragadom a mondat poénosabb részét.
A komolyra csak egy apró bólintás a válaszom. Igaz, nekem idő lesz, amíg elalszok a tv mellett, de ennyi belefér. Valószínűleg úgyis a nullával lesz egyenlő, amit alszok mellette, úgyhogy teljesen mindegy.
- De én választok csatornát - nyúlok felé, hogy megkaphassam a távirányítót.
Amint a kezembe kerül, már kapcsolgatni is kezdem. Fogalmam sincs, hány csatornára fizetek elő, de van jó pár, az biztos. Percek múlva még mindig nem jutottam a végére. Nem mintha bármelyik műsor érdekelne, akár egy kicsit is. Ha akarnék se tudnék rá odafigyelni, mivel minden második percben oldalra fordítom a fejem és Josiet nézem. Vajon mennyit bír aludni? Megéri nekem egyáltalán megpróbálni becsukni a szemem?