Meg sem lepődök a durcás arckifejezésén, amikor elmondom neki, tudtam, hogy nem lesz odakint senki, aki megláthatná. Mégis jó próba volt neki és ezt ő is jól tudja.
- Majd ha megtaláltad a titkos szobám, utána azt a rekeszt is megkeresheted - megyek bele a játékba és fel sem tűnik, hogy a kezdeti nehézségekhez képest milyen könnyedén viccelődök vele.
- Nem félsz tőlem? - kérdezek vissza elkerekedett szemekkel, majd közelebb hajolok hozzá és szinte morgok, ahogy egy vadállat.
Pár centiméter választ el tőle. Olyan közelről látom a szemeit, ahogy eddig még soha. Majd kitör belőlem a nevetés.
- Rendben, nem várom el, hogy félj tőlem - szelídül mosollyá a nevetés, majd pár pillanattal később teljesen elkomorodok, amikor megjegyzi az arcomon ejtett apró vágást.
Úgy is zavar, hogyha nem veszi észre, de így még jobban. Mégis, miután elveszi a kezét, felengedek és próbálom inkább elviccelni a dolog. Könnyedén megy annak ellenére, hogy legbelül ugyanúgy zavar, hogy hibáztam, mint eddig. De nem foglalkozok vele és ez így van jól. Sokat segít az is, hogy nem említi még egyszer a dolgot, sokkal inkább más témát vet fel evés közben. Nem bántam volna, hogyha csendben eszünk, de így sem rossz. Csak egy aprót bólintok, amikor megérti, hogy ő az egyetlen, akivel így viselkedek és ha kint leszünk az utcán vagy akár már az elvonón nem fogok könyörögni neki. Csinálja, amit mondok, ha tetszik, ha nem. Évekbe telt, mire összeszedtem a maszkom és megalapoztam a hírnevem. Nem fogom elrontani, ugyanolyan magabiztos és szigorú leszek mások előtt, ahogy eddig. Itt viszont, a szobában ülve most már könnyedén engedek és meg is inog az a bizonyos önbizalmam, amikor felteszi az este már elhangzott kérdést. A bátyám. Kis hezitálás után mesélni kezdek. Rövidre fogom, de a lényeg benne van.
- Én inkább csak önszántamból zárkóztam el a segítsége elől. Mellettem volt. Állandóan, ha szükségem volt rá - magyarázom és közben magam elé bámulok.
Ha akarom, ha nem azok az esték járnak a fejemben, amiket nála töltöttem. Utáltam előtte sírni vagy azt mutatni, hogy mennyire nem bírom, mégis jól tudta és egy rossz szót sem szólt. Kis híja, hogy nem mondok ki mindent, ami az fejemben lejátszódik most. Az is több, mint elég, amit eddig mondtam. De szerencsére visszarángat a következő szavaival a valóságba.
- Olyan nagyon... Mondhatni... - ismétlem a szavait, de nem említem, hogy ez így nem túl hihető. - Tudod, ez meggyőzőbb lenne, ha legalább rám néznél közben - jegyzem meg már egy félig valóságos mosollyal, majd megrázom a fejem.
Nem számít. Az egész téma. Jobb ebbe nem belemenni. Nem szeretem, ha sajnálnak, azt meg főleg nem, amikor ennyire elengedem magam. Pedig ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetést, csak rosszabb lesz minden. Úgyhogy újra belevetem magam az evésbe. Jó lenne haladni és nem ezzel tölteni a fél napot. Sok minden vár még ma ránk.

Én vagyok ennyire lassú? Nem. Azt már nem! Először komoly arcot vágok, aztán gonosz mosolyra húzódik a szám.
- Majd te holnap kideríted. Amint kopognak már nyitod az ajtót és meglátjuk, találsz-e ott valakit - mondom, ha úgy vesszük a holnapi feladatot.
Kíváncsi leszek, hogy képes lesz-e rászánni magát, hogy azonnal ajtót nyisson, kockáztatva, hogy valaki meglátja. Persze gondolhatja, hogy majd rendesen felöltözik, de arról szó sincs. Legalább a karjának látszódnia kell rendesen. Lehet, hogy túl sokat kérek tőle és túl hamar, de ahhoz nincs elég türelmem, hogy hónapokat várjak, amíg megtesz egy lépést. De mára bőven beérem azzal, amit eddig megtett és az elvonóval, ami még vár rá. Ránk. Úgyhogy ideje poénosra fogni. Főleg akkor, amikor kijelenti, hogy nem fél tőlem. Mindent beleadok, hogy elérjem az ellenkezőjét, de gondolom a nevetésem ezt nem igazán segíti elő. Sebaj. Végül feladom. Majd idővel megbarátkozok a gondolattal, hogy nem fél. Tőlem nem. Talán ezért is hozza fel újra a kérdést, amire este már nem voltam hajlandó válaszolni. Először most is hárítani akarok, de végül mégis szóra nyitom a szám és mesélni kezdek. Igyekszem nagyon röviden összefoglalni a lényeget. Nem akarok olyan részletekbe belemenni, amivel túl sokat árulok el.
- Így könnyebbnek tűnt - nyögöm ki végül a választ, de nem vagyok biztos benne, hogy nem hazudok.
Már fogalmam sincs, hogy miért döntöttem e mellett. Talán, ha eleget járna rajta az eszem, emlékeznék, de most nem akarok. Érje be ennyivel. Amúgy sem lényeg már az ok, nem igaz? Sokkal inkább fontos az, hogy a szemembe nézzen, amikor beszél. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak a magyarázatán, amikor elmondja, miért nem nézett rám közben. De ennyi. Nem felelek semmit, inkább újra enni kezdek. Minél hamarabb indulni akarok most már. Van mit csináljunk egész nap és nem akarom, hogy idővel meggondolja magát és úgy kelljen elrángatni az elvonóra.
- Na, szedd össze magad. Induljunk lassan - szólalok meg jó tíz perc után, mikor már az ő tálcáján is alig van valami. - Gyerünk, szépségem! - mosolygok rá.
Úgy tervezem, hogy amíg ő túlesik a zuhanyozáson és felkap valami ruhát addig én elszívok egy szál cigit. Tegnap úgyis kimaradt, most megérdemlem.

Hirtelen ötlettől vezérelve vetem fel, hogy bizonyítsa be holnap, én vagyok a lassú és ő el tudja csípni a fickót vagy épp nőt, aki a reggelit felhozza. Utólag belegondolva nem is volt rossz ötlet. Nem kezd mentegetőzni vagy kibúvókat keresni. Nekem pedig nagy mosolyra húzódik a szám.
- Rendben. Akkor legyőztél és elismerem, hogy lassú vagyok. De csak akkor! - mondom, miközben próbálom elfojtani a feltörni készülő nevetést.
Fene se gondolta, hogy egy reggeliből versengés lesz kettőnk között. Ami pedig még furcsább? Most először kívánom azt, hogy bár én veszítenék. Bár nyerne és látnám azt a boldog mosolyt az arcán. Fogalmam sincs, miért vágyok erre ennyire, de jól esne látni, hogy ilyen apróság felvidítja. Megéri kicsit lejjebb adni miatta a büszkeségem és veszíteni ha úgy hozza a sors. Már előre élvezem és kíváncsian várom a holnap reggelt. Egészen addig ezen jár az eszem, amíg fel nem hozza a bátyámat. Mikor róla beszélek, sokkal óvatosabb vagyok, mint máskor. Nem akarok túlzottan belemerülni a témába és a kis összefoglaló után csak pár mondatot vagyok hajlandó hozzáfűzni. Szeretnék minél hamarabb túl lenni ezen a beszélgetésen. Végül csak annyiba hagyjuk és további beszéd nélkül fejezzük be a reggelit. Ezután már sokkal könnyebben megy minden. Legalábbis nekem. Megsürgetem, hogy kapja össze magát, majd amíg megteszi elszívok egy szál cigit. Mikor nyílik a fürdőszoba ajtaja már a nyakkendőm igazítom pontosan középre és az arcomon lévő vágást nézem. Nem feltűnő. Csak akkor látni, ha tudod, mit keresel. Nem rossz, de akkor sem tudok megbékélni a gondolattal, hogy ott van. Viszont tenni nem igazán tudok ellene.
- Csak nyugalom. Nem foglak ott hagyni. Megígérem - mosolygok és közelebb lépek hozzá, hogy a vállát átkarolva induljunk ki.
A liftben végig félig magamhoz ölelem és csak akkor húzódok el tőle, amikor leérünk a földszinti parkolóhoz.
- Először az elvonó, aztán a lakásod vagy szobád... vagy amid van. Aztán haza. Vagyis hozzám vissza - mondom az útitervet, csak azt nem teszem hozzá, hogy valamikor délután vagy este muszáj lesz benéznem a kaszinóba.
Vagy elég betelefonálni? Nem is tudom. Akaratlanul is Josiera nézek és elgondolkozok. Majd a kezére téved a tekintetem. Elég lesz a telefon. Majd holnap benézek és játszom a kemény főnököt. Csak meg tudnak azok a szerencsétlenek oldani nélkülem egy napot!