Sokkal kellemesem a másikkal viccelődni. Furcsa, hogy szinte azonnal képesek vagyunk váltani és a veszekedésünknek semmilyen utólagos hatása nincs. Vagyis, van. Ott van a karján az ujjaim nyoma, de mivel ő nem akad fenn ezen és nem haragszik miatta, hamar letudjuk és elfelejtjük. A poénkodás közben már nekem sem jut eszembe a dolog. Mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna.
- Persze. Törpe és gyenge. Megjegyeztem - bólogatok, miközben igyekszek sértett arcot vágni.
Tudom én jól, hogy mire megy ki az egész és eredetileg hogy értette, de sokkal könnyebb viccet csinálni belőle. A célját mindenképp elérte. Nem csak sörrel zárom az estét, hanem lesz ott vacsora is. Akkor meg miért ne lehetne poénkodni?
- Én pedig igyekszem szépen nézni, amíg csinálod, hátha az segít - húzódik nagy mosolyra a szám.
Be kell vallanom, hogyha nem lenne eltörve a lábam, valószínűleg akkor is csak ennyivel segíteném. Nem tudom magam elképzelni a pult mellett, ahogy fene se tudja, mit csinálok, hogy gyorsabban kész legyen a vacsora. Az valahogy nem én lennék. Még szerencse, hogy a törésnek köszönhetően véletlen sem vár el tőlem ilyesmit. Amint ezt tisztáztam magamban, már indulnunk is a konyhába. Én ott bicegek mögött a mankóval. Nem jegyzem meg, hogy kihúzza a széket, de a lábam jól lesz úgy a földön, nincs szükség semmire, amire feltehetem. Így sem, úgy sem túl kényelmes. De most nem morgolódok ezen. Inkább rá figyelek. Először arra, ahogy pakolászik, majd a szavaira.
- Remélem nem csak miatta vagy ilyen magabiztos és ha nem lenne, akkor is letennéd azt az érettségit - mondom egész komolyan, miközben a tekintetem szinte az övébe ég.
Nem akarom én elszomorítani vagy eszébe juttatni, hogy ez a Gary lehet, hogy csak jön és megy. Egyszerűen csak biztos akarok lenni abban, hogy maga miatt is megcsinálná, pont olyan lelkesedéssel, mint ahogy most beszél a tanulásról.
- Biztos vagyok benne, hogy vállalja - beszélek magabiztosan és át sem kell gondolnom ahhoz, hogy tudjam, teszek róla, hogy vállalja.
- Ha őt akarod tanárnak, akkor nem lesz gond - teszem még hozzá és próbálok ügyelni a hangomra, hogy ne jelezze, kész vagyok bármit megtenni, hogy az vállalja a tanítást, akit Josie akar.
- Hagyma - adom meg a válasz, miközben a kis szekrény felé intek a sarokba.
Fogalmam sincs, hogy még jó-e, amit ott találni, de remélem aki teletömte a hűtőm, erről is gondoskodott.

Mosolygás és figyelő pillantásokon kívül nem sok dolgot ajánlok - ajánlhatok - fel neki segítség gyanánt, de úgy tűnik, nem is vár többet. Tökéletes.
- Az nem lenne hátrány, ha nem égetnéd el az egészet - vigyorgok és azon igyekszek, hogy még véletlen se képzeljem el a lángoló konyhám.
Na nem azért, mert túl sokba kerülne rendbe hozni. Még csak nem is a kárba vesző sör miatt. Inkább azért, mert kellemetlen lenne egy félig leégett lakásban eltölteni akár egy napot is. Szeretem a rendet magam körül és ez minden lenne, csak nem rend.
Szerencsére hamar beigazolódik, hogy nem kell attól tartani, hogy bekövetkezik a katasztrófa. Ahhoz képes, hogy milyen képet engedett sejtetni, közel sem olyan rossz a konyhában. Nem ejt le egy tojást sem, nem szenved perceket a gáz begyújtásával. Megkockáztatom, hogy jobban csinálja, mintha én próbálkoznék ugyanezzel. De persze azért ezt nem mondom ki hangosan. Inkább figyelem a szavait. Szeretnék meggyőződni arról, hogy nem a pasija miatt van az egész magabiztosság. Oké, részben lehet miatta, de nagyon nem örülnék neki, ha esetleg elhagyná a fickó ő pedig kapásból feladná az érettségi tervét.
- Jó, nem fog lelépni - ismétlem a szavait, közel sem olyan magabiztosan, de nem is állítom, hogy már holnap eltűnhet az életéből.
- Nem én leszek az, aki szerelmi téren tanácsod ad neked. Csak nem akarom, hogy mindent hozzá köss. Ne miatta fogj bele a tanulásba és ne miatta határozd el magad - beszélek és igyekszem elérni, hogy közben csak az enyém legyen a figyelme.
Nem fogok éhen halni és szerintem ő sem, hogyha pár perccel később lesz kész az a vacsora. De aztán persze ő félig mégis az ételkészítésre figyel és csak a maradék figyelmét kapom én. Talán kicsit rosszul viselném más helyzetben, hogy nem csak én vagyok, de most nem.
- Ezt úgy értsem, hogy meg szeretnéd egyedül oldani, én ne szóljak bele és még csak véletlen se intézkedjek? - kérdezek rá nyíltan, mindenféle kertelés nélkül.
Megvan rá az esély, hogyha azt kéri, ebbe nem avatkozok bele. Hagyom, hogy ő intézze. Legalábbis most úgy gondolom, hogy képes vagyok teljesen kimaradni belőle. Végül is, amúgy is meglesz a magam dolga. Lehet, hogy időm sem lesz azzal foglalkozni, hogy megbeszélte-e a tanárral a dolgokat vagy sem.
- Amúgy az lett volna? Romantikus, gyertyafényes vacsora? Abban profi vagyok! - csúszik ki a számon pont azzal a csábító mosollyal, amit a nőknek úgy nagy átlagban szoktam villantani.
Tudom, hogy amúgy sem lett volna szó semmiféle randiról kettőnk között, de kapok az alkalmon, hogy kicsit játszadozzunk. Csak akkor kell visszafognom majd magam, hogyha a színjáték kedvéért meg akarnám csókolni.

Próbálom nem túl komolynak tekinteni a lehetőséget, miszerint leégetheti a konyhámat. Ennek ellenére, megjegyzem, hogy nem lenne túl szerencsés, ha ez megtörténne.
- Tudom, hogy menni fog - ismétlem pontosan a szavait egy nagy mosollyal.
Ez azért még megy. Tökéletesen el tudom ismételni, amit mondott. Ha neki ez kell, hogy a konyhám egyben maradjon és még vacsorát is kapjak, nehogy már ezen az egy mondaton múljon. A felesleges beszéd után viszont már irány a konyha. A szavaimhoz hűen meg sem próbálok neki besegíteni, csak megcélzom a kihúzott széket és nagyjából kényelmesen elhelyezkedek. Innentől már végig rajta tartom a szemem. Nem mintha meg akarnám jegyezni, amit csinál, hogy később én is képes legyek ezt megtenni. Nincs különösebb okom, amiért ennyire figyelem őt, egyszerűen csak nincs jobb dolgom. Hallgatom a szavait, de az igazi jelentésüket már meg sem próbálom érteni. A lényeg, ami engem érdekelt, miszerint ha máshogy alakult volna és nem találkozik a pasassal, akkor is csinálná. Ennyivel beérem. Aprót bólintok és biztos, ami biztos alapon nem fűzök hozzá semmit. Azt viszont már nem hagyom szó nélkül, amikor a tanárra terelődik a téma. Arra, hogy az illető elvállalja-e vagy sem.
- Rendben. Akkor nem szólok bele, amíg meg nem kérsz rá - bólintok aprót, miközben egy halvány mosoly csúszik fel az arcomra.
Remélem, hogy vissza tudom fogni magam és még titokban sem fogok intézkedni. Kicsi rá az esély, hogy az ő ügyein fog járni az eszem, hogyha újra talpra állok majd, de... ki tudja?
- Majd következőleg bepótoljuk és hagyma nélkül eszünk - mondom, miközben már felkerül az a bizonyos mosoly az arcomra, ami a "randikhoz" dukál.
Be kell vallanom, piszkosul élvezem ezt az egész randi-játékot. Mikor a tányér elém kerül, akkor is csak egy pillantást vetek az ételre. Ez is bőven elég ahhoz, hogy megállapíthassam, fenséges lesz. De előtte még ott egy kérdés a levegőben, amit muszáj megválaszolnom. Persze, hogy a játszadozást szövöm bele.
- Igen. Egy csókot és téged - mondom, miközben megragadom a karját - most gyengéden -, és magamhoz húzom.
Ekkor már a mosolyom kezd változni és sokkal valóságosabb, mint az előbbi. Nem olyan profin begyakorolt, inkább ösztön.

Tényleg komolyan megfordult a fejemben, hogy leég a fél konyha, de hamar beigazolódik, hogy nem fog ilyesmi történni. Nem rossz dolog. Talán itt lenne az ideje, hogy tényleg megdicsérjem, de végül ez későbbre marad. Főleg, mert felhozza ezt a tanulás témát. Szívesen segítenék neki. Tudja, hogy bárkiről is van szó, ilyen vagy olyan módon nagyon meggyőző tudok lenni. De nem kér a segítségemből és igen, ezt tényleg megpróbálom az eszembe vésni.
- Tudom, hogy menni fog és megoldod egyedül - jelenik meg egy félmosoly az arcomon.
Kivételesen tényleg úgy hiszem, hogy el tudja ezt egyedül intézni és nem csak azért mondom, mert ez illik ide. Nem mintha nem tudnék mindenképp hihetően beszélni. Azt hiszem, csak a tudat más, hogy tényleg úgy gondolom, ahogy mondom. Nem mintha sokáig járna ezen az agyam. Hamar elterelődnek a gondolataim a készülő vacsora felé. Hagymával, vagy anélkül, ez nekem már randi lesz. Úgyhogy csak egy széles mosolyra futja, amikor kijelenti, hogy ha mind a ketten eszünk, akkor nem lesz baj. Nekem tökéletesen megfelel ez a felállás is. Ahogy az is kapóra jön így a játékunk közepén, hogy megkérdezi, kérek-e még valamit. Azonnal válaszolok is és sorolom, hogy mit akarok, ahogy magamhoz húzom. Persze ez nekem csak játék. Fokozzuk, ha már olyan szépen belefogtunk. Mondanom sem kell, úgy vág vissza és kezeli, mint ahogy nem is vártam tőle. Mégis, amint megkapom a puszit ő pedig kiszabadul a karjaimból, csalódottan csóválom a fejem.
- Csak annyit akarok, amennyi jár - beszélek, miközben rákönyökölök az asztal szélére és a tekintetem az övébe fúrom, ha hagyja.
Azt már nem mondom ki, hogy mindig megkapom, amit akarok. Inkább csak egy perc csend után elnevetem magam.
- Fergeteges színész vagy! - ismerem el utána még mindig mosolyogva és veszem is a villát a kezemben, hogy hozzáfogjak a vacsorához.
Az első falatot kissé kétkedve veszem a számba, de utána növelek a sebességen és mindenféle neveltetést félredobva úgy eszek, mint aki hetek óta egy falathoz sem jutott.
- ... és nem utolsó kezdő szakács - teszem hozzá, mikor tartok egy percnyi szünetet.

Tényleg hiszek benne, hogy el tudja egyedül is intézni ezt az iskola dolgot. Ezért is mondom ki hangosan is valami ígéretfélét teszek arra, hogy innentől fogva, nem intézkedek ebben az ügyben a háta mögött. Ha minden igaz, be is tudom majd ezt tartani. Legalábbis nagyon igyekszem majd. Ahogy abba is mindent beleadok, hogy tökéletes legyen a színjáték a randinkkal kapcsolatban. Mondanom sem kell, veszettül élvezem a játékot ő pedig nagyon is profin hozza a szerepét. Ezért is van az, hogy nem szívesen engedem meg kisiklani a kezeim közül. De azért elengedem és hagyom, hogy leüljön a helyére. Próbálok továbbra is komoly maradni. Jöhetne a sok romantikus klisé, mint amikor megfogják a szerelmesek a másik kezét az asztalon keresztül. De a pillanat elmúlik, amikor elnevetem magam. El kell ismernem, hogy jól játszott és kész lennék bármikor megismételni.
- Nem fair? Ki mondta, hogy az leszek? - vigyorodok el, de aztán alig láthatóan megrázom a fejem és inkább a rántottára téved a tekintetem, de még nem eszek.
- A tehetséget nem lehet tanítani. Legalábbis ezt mondják - jegyzem meg teljesen mellékesen.
Ezután viszont már nem tudok tovább ellenállni a rántottának. Éhes vagyok és kíváncsi is, hogy milyen lett a nagy vacsora. Először óvatosan kóstolom meg az ételt, majd egyre sietősebben eszek. Csak valamiféle hümmögésre futja, amikor újra beszélni kezd. Igen, tényleg megy ez neki. Ha tudná, hogy ezentúl minden nap a magam módján könyörögni fogok neki, hogy csináljon valami finomat! De egyelőre ezt még nem mondom meg neki. Leköti a figyelmem, hogy rekordidő alatt egyem meg a tányéromon lévő rántottát. Még azért sem tartok szünetet, hogy megjegyezzem, pazarlás a dögnek adni a finom vacsorát. Nem mintha nálam igazán számítana, hogy valami pazarlás vagy sem. A lényeg, hogy most nem kötekedek. Inkább csak megszólalok, amikor már pár falat van csak hátra, aminek az ízét ki akarom élvezni.
- Veszek neked egy szakácskönyvet - mutatok felé a villámmal. - Nem adom át a főzési tehetséged annak a fickónak. Sőt, téged sem adlak neki, szépségem - beszélek, majd újabb falatot eszek, most már gondosan megrágva és figyelve az ízekre.

Fair vagy nem fair, de attól még igenig eljátszok a gondolattal, hogy tartozik nekem. Mindenért. Nem mintha lennék vele olyan kegyetlen, hogy mindent behajtsak, amit tettem érte. De a játék kedvéért most úgy teszek. Persze hamar vége szakad az egésznek, amikor azért valamivel komolyabb kérdést tesz fel. Még szép, hogy mindent megkapok, amit csak akarok. Elintéztem, hogy megkapjam.
- Pontosan. Mindig, mindent... és mindenkit megkapok, akit akarok - kezdem komolyan, de a végére már megint ott a nagy mosoly az arcomon.
Utána viszont már a vacsoráé a főszerep. Először óvatosan kóstolom meg, aztán mikor már megállapítottam, hogy nagyon is finom, gyorsítok a tempón. Közben csak amolyan hümmögésre futja válaszként. Végül persze lassítok, mivel eldöntöttem, hogy az utolsó pár falatot kiélvezem.
- Napok óta? Évek óta nem ettem semmiféle házikosztot csak azt, amit itt adnak - magyarázom és esküszöm, hogy egy grimasz is megjelenik az arcomon, amikor az itteni ételt említem.
Igazából egy rossz szavam sem lehetne, mert igen is bőséges adag és ízre sem förtelmes, de ha az ember évekig azon él egy idő után nagyon is elviselhetetlen tud lenni. Ez után inkább maradnék az ilyen vacsoráknál... és ebédeknél... reggeliknél. Ezért is jelentem ki, hogy nem megy ő innen sehova. Nem adom át annak a Gary fickónak. Marad nálam.
- Majd szépen megkérlek, hogy maradj és főzz nekem - döntöm kissé oldalra a fejem és újra felkerül az a bizonyos csábító mosoly, de csak egy pillanatra.
- Vagy fizethetek is neked, ha úgy jobb - vonok vállat és most már csak a szám szélén játszik egy apró mosoly.
Végül eltüntetem azt a két falatot, ami még ott volt előttem és eltolom magamtól a tányért. Nem túlzok, hogy azt mondom, hogy teljesen jóllaktam. Régen éreztem már ezt és ha belegondolok, hogy volt, mikor egy-egy szendviccsel vészeltem át a napokat...!

Tényleg mindent és mindenkit megkapok, ha igazán akarom. Mégis, ahogy kétkedve visszakérdez elgondolkozok, hogy buktam-e már úgy igazán nagyot? Volt-e olyan, hogy veszettül küzdöttem valakiért, és mégsem lett az enyém akkor estére?
- Volt talán vagy kétszer... - mondom elgondolkozva még mindig, de tényleg nem sokszor fordult elő, hogy nem lett az enyém amit, akit akartam.
Nem mintha igazán számon tartanám az ilyen alkalmakat. Annyi mindent érek el a saját apró céljaim közül, hogy egy-két ilyen bukás már tényleg nem számít. Már amikor történtek sem bánkódtam miattuk egy percnél tovább. Nem csoda, hogy úgy kell törni a fejem, hogy akár  egyet is felidézzek közülük.
- Finom. Persze. De évek után már nem érezni az ízét. Főleg, ha sietve eszel csak belőle - magyarázom, majd elmosolyodok, amikor az ő utolsó mondata is eljut a tudatomig.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a rántotta ezért lett finom, de ha szépen akarunk fogalmazni, akkor lehet benne valami. Én csak szimplán azért ettem ilyen jóízűen, mert végre kicsit más volt, mint amit itt lehet kérni. Nem lenne rossz rendszeresen az ő főztjét enni. Ezért is mondanom, hogy maradjon és főzzön nekem. Meg tudnám szokni, hogy ő az, aki itt forgolódik a konyhában és valami ehetőt varázsol elém.
- Ő? Winter? - kérdezek vissza és inkább nem válaszolok a mondatai másik részére.
Amúgy sem hiszem, hogy létezik jó válasz. Ha azt mondom, hogy igen, örülnék ha maradna a főzés miatt, akkor az azt jelentené, hogy másképp kidobnám. Viszont hazudni sem akarok neki, hogy mindenképp jó, hogy itt van. Jobb a hallgatás ezen a téren.
- A saját lakásom és azt fogadok be, akit akarok - mondom, szándékosan kicsit szépítve azon, ami eredetileg megfogalmazódott volna a fejemben.
jobb, hogy ezt mondtam ahelyett, hogy Winternek igazán nincs semmi joga beleszólni, hogy ki lakik itt velem. Amíg őt csókolom és nem a lakótársam vagy valami bárban felszedett nőt, addig elégedett lehet és kész.
- Pedig képes lettem volna szép pénzetek perkálni neked. De akkor ingyen mesterszakácsom van. Nem is rossz - mosolyodok el miközben próbálok nem tudomást venni arról, hogy az a dög az én lábamnál járkál.
Bármilyen nagy is a késztetés, nem rúgok egyet, hanem inkább úgy teszek, mint akit nem idegesít a dolog. Nem mintha sokáig bírnám. Percek telnek el, és én már legszívesebben újra a meccs előtt ülnék. Úgyhogy fel is kelek, valami kösz félét morgok a vacsora miatt, majd mielőtt a szoba felé venném az irányt, még visszanézek.
- Ha gondolod, gyere majd te is - mondom egy mosoly kíséretében, mielőtt a sörrel a zsebemben kibotorkálnék a konyhából.