welcome to prison frpg
üdvözlünk
lépj be las vegas-ba!
Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe?
Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba...
Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...

facebook csoportunk
lépj be
las vegas téged vár
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
csacsogda
súgj nekem egy titkot...
promónk
csak tekintsd meg!
új posztok
kaptál választ?
a legaktívabbak
a legtöbb posztot írók
Admin (2134)
 
Lyna Hill (783)
 
Desmond Drescher (649)
 
Cassandra Drescher (600)
 
Chad Donaghue (561)
 
Charlotte Collins (493)
 
Jennifer Ariadne Lively (451)
 
Aurora Rossum (399)
 
Veronica Chloe Foster (389)
 
Helena Nina Lemmer (273)
 
Top posting users this month
Benjamin Tate Hunter
 
Simon Whitlock
 
Hayley Woodson
 
Maya Sandoval
 
Freya N. Bosworth
 
Liana H. Jones
 
Bastian Montgomery
 
Cassidy Mia Abrams
 
Cassandra Drescher
 
Dylan Hanning
 

Új téma nyitásaHozzászólás a témáhozShare| .

Elhagyott raktárak

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Elhagyott raktárak 29.12.13 20:12


₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.serbianforum.info



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 29.12.13 20:26

Egyszer mondhatnám azt, hogy alakul az életem, de egyelőre még minden iszonyatosan zavaros. Én tényleg igyekszem, próbálkozom... azután, hogy Joseph segített legalább arra az egy éjszakára persze nem maradtam az ismerőse házában. Az azért hogy venné már ki magát? Maradt hát az egyszerű megoldás, egy motel szoba így kezdetnek, bár nem az, ahol régen voltam, nem annyira lepukkant, de azért a mostani hely a közelébe sem ér annak, ami Danny-nél volt. Nem számít, van egy ágy, egy kis konyha, fürdő, más nem kell feltétlenül, ha az ember amúgy sincs túl sokat otthon igaz? Addig még persze nem jutottam el, hogy kb. másfél-két hét alatt teljesen rendbe szedjek mindent, vagy igazán otthonossá tegyem a helyet, meg nem is tuti, hogy van értelme, hiszen a végcél az, hogy eltűnjek, ehhez viszont első lépésben kéne egy új személyazonosság. Csak hát annyira sok alvilági figurát nem ismerek, esetleg fordulhatnék ahhoz a zsaruhoz, Conrad, hátha van valami tanúvédelmi programjuk. Van ilyen a filmekben nem? Ha mondjuk azt mondom tanúskodom Tim ellen, és ha addig nem tesz el láb alól, akkor mondjuk segítenek eltűnni és valahol máshol kezdeni új életet. De azért ezt még nem döntöttem el, egyelőre csak megpróbálok utána nézni ennek-annak, mondjuk pár régi díleremet kérdeztem meg, hátha... bár ezt nem erőltettem nagyon, mert mégis csak függő voltam, elég durván és nem lenne annyira nehéz rádumálni, hogy csak egy estét... aztán abból kettő lenne és három és ugyanott tartanék, ahol a part szakad, annál már tényleg több értelme lenne eltenni magam láb alól. Ellenben a motel hátránya az, hogy most még könnyű megtalálni ott, és nincs olyan védelem, mint egy puccos épületben, ahol Danny lakik. Ezért is törhették rám gond nélkül az ajtót, és persze a részben már berendezett szobámban pillanatok alatt annyi is lett. Na ezért jó, hogy nem tettem ki képeket a falra és hasonlók. Mondjuk itt kb. el is vágták a filmet, mert hamar elsötétült a világ, fogalmam sincs, hogy mennyi időre.
Most viszont kissé ködös minden, mintha csak másnapos lennék, de azért egész más. Elég nehezen sikerül végül élessé varázsolni a szemem előtt a képet, nehezen áll össze, de annyi biztos, hogy ez valami sötét szoba, ahol a földön fekszem, és zúg a fejem baromira. Elég nagy a csend, és csak halvány fényt áraszt az a pislákoló villanykörte, ami a fejem felett lóg. Délután volt még amikor a motelben voltam, most vagy este van, vagy... nincs itt ablak? Fogalmam sincs egyelőre, de most még nem is megy az, hogy kiderítsem, az viszont igen, hogy nagy nehezen megszólaljak.
- Héj! - kár lenne azt hiszem megkérdezni, hogy kik vannak itt. A hol vagyok már reálisabb, de azt úgyse fogják megmondani. Azt viszont hallom, amikor nyílik az ajtó, és egy nagydarab pasas lépdel be. Emlékszem rá, hát hogy a francba ne emlékeznék egy kétajtós szekrényre ilyen vörös hajjal, aki tudom hogy ott volt Timnél legutóbb is itt Vegasban. Riadtan nézek a háta mögé, hogy vajon azt az arcot is meglátom-e, de nem kerül rá sor, talán nem is fog, remélem. - Mit akarsz? - hát naná, hogy nem válaszol, csak erősen megragadja a karomat és kezd el kifelé cibálni. Esélyem se lenne ellene, minimum egy jó fejjel magasabb, bár esélyes, hogy még többel is, és még abban sem vagyok biztos, hogy egy tökön rúgás segítene és amúgy sincs annyi lélekjelenlétem. Minimális ellenállást tanúsítok, de kb. ennyi. Azt viszont fél füllel hallom, hogy a másik szoba, ahova épp a pasas rángat nem üres. Ott tuti, hogy van valaki, vagy valakik? Mintha ütések hangja szűrődne be, vagy nyögések? Nem tiszta és a csukott ajtó sok mindent tompít. Nem akarok több fájdalmat, nem akarom, hogy... hogy nem is tudom. Miért nem képes ez a rohadt kétajtós szekrény válaszolni?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 29.12.13 21:34

Nem mondhatnám, hogy sokat unatkozok mostanában. Szándékosan alakítottam így az életem. Épphogy a szükséges időt töltöm az irodában. Egy perccel sem többet. Viszont mindig van mit csinálnom. A lakásom úgy néz ki, mintha valami elcseszett magánnyomozó lakna itt, nem én. A takarítónőnek egy hosszabb, több hetes szabadságot adtam. A végére akarok járni ennek az egésznek. Hogy minek? Az egész Josies dolognak. Igen, továbbra sem bírom kiverni a fejemből. Különös módon ha felé terelődnek a gondolataim, soha nem az utolsó szavai, nem a kiabálása jut eszemben, sokkal inkább egy-egy mosolya. Ez késztetett arra, hogy bármennyire is úgy gondoltam, elengedem és nem keresem többet, mégsem tegyen. Arról persze szó sem lehetett, hogy megkeressem. Nem. Jobb mindenkinek, ha nem tudom, hova ment. Elfogadta-e a szállodát, aminek a névjegykártyáját a pénz mellé tettem vagy sem. Arról viszont tudok gondoskodni, hogy kiderítsem, mi ez a Tim dolog, ami miatt még bajban lehet. Nem akarom, hogy bármi történjen vele. Csak tűnjön el és szedje össze magát. Ahhoz pedig nem kellenek zavaró tényezők. Rábízhatnám az ügyet egy magánnyomozóra, ha pedig bármi eredmény lenne, rábízhatnám az FBI-ra vagy tudom is én kikre az ügyet. Mindent átadni nekik és majd ők elintézik. Mégis én kezdtem nyomozgatni. Már talán két hete. Ahhoz képest, hogy ez az első ilyen, hogy magamtól csinálom és nem fogadok fel senkit, egész jól elhaladtam. Nem mondom, hogy túl sok okosságot sikerült kiderítenem, de a semminél több. Maximum később már tényleg átadom valami magánnyomozónak és mindent bele! Csakhogy eddig nem jutok el.
Végre sikerül fontosabb dolgokra bukkanni egy kis senkin keresztül, erre persze, hogy mikor találkoznék vele, nem jön. Talán csak egy pillanatra fordul meg a fejemben, hogy kinyírták, mert köpött. Valószínűbbnek látom, hogy csak beszívott valahol vagy belőtte magát és azt sem tudja, hol van éppen. De még tíz percet rászánok. Persze, hogy ennyi belefér. Nem érdekel sem a hideg sem az, hogy egyetlen kocsi kivételével, ami újra és újra megjelenik az utcában, minden kihalt körülöttem.
Mondanom sem kell, a fickó nem jelenik meg, mások viszont igen. Két kigyúrt nagyfiú. Pont olyanok, mint Lou az én biztonsági főnököm. Csakhogy ők csesznek utasításokat elfogadni, bármit is mondok. Az látom, hogy az egyik megunja a "viccelődésem" és már tesznek is be a kocsiba, ahol valaki fejbe vég. Ezt is csak onnan tudom, hogy amikor magamhoz térek, veszettül lüktet az egész fejem és tarkóm. Odanyúlni viszont nem tudok, hogy megnézzem, véres-e, tekintve, hogy a kezem egy székhez van odakötözve a lábammal együtt. Hát csesszék meg! Bármilyen nehéz is megállni, nem kiabálok addig, amíg nem látok senkit. Felesleges lenne. Észnél vagyok annyira, hogy ne alázzam meg magam ilyesmivel. Csak akkor nyitom szóra a szám, amikor megjelenik egy Lou-féle fickó. Meg nem mondom, hogy ugyanaz-e, aki elkapott vagy ismeretlen. Olyan rohadt egyformák, hogy ha akarnám sem tudnám megállapítani. Hamar kiderül, hogy a titokzatos, nem nevezzük nevén főnöküknek nem tetszik, amit csinálok.
- Sajnálom - mondom nagy vigyorral, mire azonnal letörli egy csapással az arcomról.
Vérző szájjal már elég nehéz lenne vigyorogni, úgyhogy én sem teszem. Állandóan kérdésekkel bombáznak. Eleinte egész jól bírom, de most, hogy több óra, talán egy fél nap elteltével oda is eljutnak, hogy leszedik egy körmömet már úgy visítok, mint egy rossz kölyök, akit nyúznak. Lehet, hogy jól színészkedek, de ezen a szinten már nekem sem megy, hogy csendben tűrjek. Persze, hogy sokkal készségesebben nyögöm ki a válaszokat. Ki sem kell mondanom Josie nevét, anélkül is tudják, hogy van hozzá közöm. De legalább befejezik a kérdezgetést én meg nézhetem a köröm nélküli mutatóujjam. Rohadt jó, mondhatom. Bár ez annyira nem zavar. Az már annál inkább, hogy olyan gyomrost kapok, hogy valami trutyit azonnal kiadok magamból, aminek biztos, hogy nincs köze ahhoz a szendvicshez, amit valamikor még munka előtt megettem. Ráadásul az öltönyömnek annyi. Éljen.
De legalább ennek köszönhetően kis szünetet kapok, hogy levegőhöz jussak és összeszedjem magam. Ők persze kihasználják az időt és nyílik a vasajtó. Először nem is fárasztom magam azzal, hogy felnézzek. Végül mégiscsak megteszem és amit látok, arra késztet, hogy elgondolkozzak, észnél vagyok-e még egyáltalán. Ráncolom a homlokom és pislogok párat, de beszélni nem tudok. Más viszont megteszi helyettem.
- Éljen a boldog pár - csapja össze a két tenyerét az egyik szekrény.
Szuper. Mégsem képzelődök.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 30.12.13 8:18

Az a helyzet, hogy mégis milyen módon válhatna az életem normálissá, ha egyszer a körülményeim sehogy sem azok? Hiszen még ha próbálkozom is, mint most, akkor sincs láthatóan semmi esély. Megtettem, nem estem vissza, én próbálok eltűnni, hogy végre valahogy Timtől is megszabaduljak, még ha ez hiú ábránd is, hiszen ha itt szerezek egy új személyazonosságot annak ő a kapcsolataival bármikor utána tudna járni, de... én akkor is megpróbáltam. De ha rám törik az ajtót és újra kiszakítanak abból... hát tényleg sokkal jobb lett volna, ha aznap délután nem kerülök időben kórházba, vagy ha egyáltalán nem kerülök. Még ha próbálkozom sincs értelme, akkor meg mi a fenének próbálkozzam? Egyébként Danny pénztárcáját a pénzével együtt visszaküldtem neki, nincs rá szükség, nem volt rá szükség. Volt még annyi megtakarított pénzem és a ház is nem sokára eladásra kerül, hogy ne kelljen tőle efféle segítség. Ezzel nem javít meg semmit, és eléggé mérges voltam rá ahhoz, hogy még véletlenül se akarjam a pénzét semmire se felhasználni. Az is kész csoda, hogy a tőle származó ruhákat nem dobáltam ki kapásból, de van, amit már megszerettem, no meg azért annyira nem érdemes szórni sem a pénzt, de más akkor sem kell.
Most viszont itt vagyok, egy szobában, és csak épp hogy sikerül magamhoz térnem, hogy megpróbáljam egyáltalán felfogni, hogy hol is vagyok és mi ez az egész. Az igazából nem kérdés, hogy ki által kerültem ide, nem hiszem, hogy bárki más rám törte volna az ajtót és felforgatja a motelszobát, ha nem célzatosan történt volna, mert ez nem random választás volt az tuti biztos. Ők tudták, hogy ott vagyok és azt is, hogy én vagyok ott, ha pedig nem valami pszichopata emberrablóról van szó... bár ha jobban belegondolok akkor a pszichopata jelzőt simán rá lehet húzni Timre. Csak épp nem tudom, hogy mit akar, hiszen legutóbb azt ígérte, hogy ha nem teszem, amit kell, ha nem leszek ügyes kislány, akkor nem csak játszani fog velem, akkor újra előkerül a kés, vagy valami sokkal rosszabb. Hiába voltam már együtt pasikkal azóta, hogy eljöttem otthonról, egyrészt sok a drog hatása alatt történt, másrészt meg Tim... azt én nem élném túl, azt tuti, hogy nem élném túl. Ezért is rettegek annyira, amikor végül nyílik az ajtó és megjelenik a magas pasas, és nincs más lehetőség, mint vele menni. Elég szorosan tartja a karomat ahhoz, hogy ne akarjak próbálkozni, no meg félek én annyira, hogy ne legyen hozzá merszem. Ami pedig a másik szobában a szemem elé tárul... ugyanúgy megfagyok, mint amikor a szüleimet és a húgomat láttam meg otthon. Csak ők nem néztek ki így, ők nem voltak ilyen durvább megverve, mert ahogy Danny kinéz... Azonnal könny szökik a szemembe és igazából már meg se hallom azt a gúnyos megjegyzést, csak a vérző száját és mindenét nézem, az ilyen távolságból még át se jön, hogy mi van a kezével, miket csináltak még vele, az is bőven elég durva, amit ennyiből leszűrök.
- Mit... miért... ne bántsátok... ő már nem fontos, nem kell miattam... - persze, hogy azt hiszem automatikusan, hogy miattam van, ha tudnám, hogy csak részben, hogy magának kereste a bajt. Azt hiszem, akkor még inkább ki lennék. De most csak az marad, hogy nem akarok sírni, de a kezem így is kellőképpen remeg. A két nagydarab pasas pedig persze csak jót nevet az egészen, állati jól szórakozhatnak, jó nekik, azt hiszem mi nem így vagyunk ezzel.
- Ne nyafogj szivi nem szó szerint miattad van, és a főnök nem sokára itt lesz, majd vele megbeszélheted a részleteket. - igen, nagyjából itt önt el a rémület végképp. Szinte érzem a számban a fémes ízt, hiszen már égni kezdenek a sebhelyek a testemen, és nem tudok még csak megszólalni sem. Ez az egész egyszerűen... mégis hogy tehetnék bármi, pedig csak annyit kéne, hogy összeszedem magam, és kitépem magam a kezei közül és... és utána mit csinálnék? Mindkettő erősebb és nagyobb is nálam, és még mindig ott tartok, hogy ahhoz meg is kéne mozdulni, ahhoz képesnek kéne lennem rá, hogy ebből a blokkolt állapotból valahogy kiszakadjak, de az nem megy, nem tudok mást csak Danny-t nézni, de még csak hozzá se merek szólni, hiszen elküldött, most viszont itt van és én nem akarom, hogy bántsák, hogy még jobban bántsák.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 30.12.13 17:06

Gondolhattam volna arra, hogy nem lesz jó vége, ha csak úgy kutatni kezdek,de őszintén nem hittem, hogy tényleg megtörténhet. Most már kezd bennem tudatosulni, hogy ez nem is olyan egyszerű. Volt már, hogy túl sokáig mentem el, de az egy-két nap alatt kihevertem. Ezt viszont? Nem hiszem. A tönkrement öltönyöm a legkisebb bajom. Valószínűleg a szerveim a helyén vannak, de majd nem árt biztosra venni, ha... nem, amikor kikerülök innen. Az már csak a ráadás, hogy fogalmam sincs, mennyire látszik az arcomon bármi verés és hogy mennyi idő, amíg visszanő az emberi köröm.
Egyelőre ha akarnék sem tudnék választ adni a saját kérdéseimre. Főleg azért, mert az üres gyomrom ellenére is úgy érzem, hogy ha kapok még egyet, lesz még mit kiadni magamból. Talán valamelyik szervem. De egyelőre nem érkezik újabb ütés. Sőt, még a szekrény is hátrébb lép tőlem. Mi a franc? Egy perc sem kell és nyílik az ajtó. Először nem igazán hiszek a szememnek. Pislogok párat és képes lennék elmosolyodni is. Végül is, nem is rossz, ha egy ilyen látomás rángat ki innen. De hamar rá kell jönnöm, hogy ez maga a valóság. Így már nem tetszik annyira, hogy ő is itt van. Nézek rá, de ha nagyon megerőltetem magam sem hiszem, hogy képes vagyok beszélni. Majd miután fájdalom nélkül tudok levegőt préselni a tüdőmben, lehet ilyesmiről szó. Addig nem nagyon.
Úgyhogy egyelőre csak próbálom valamennyire kihúzni magam és nem úgy nézni ki, mint akit eléggé megdolgoztak. A kétségbeesett szavak Josie szájából még jobban arra ösztönöznek, hogy tartsam magam.
- Szépségem... - suttogom ezt az egy szót, de valószínűbb, hogy inkább csak valami nyögés és tátogás lesz belőle.
Amúgy is a hangom könnyedén elnyomja a szekrény dumája. Egy pillanatra mérgesen nézek rá, amiért közbevág, de ez is csak inkább elhatározás. Amúgy is már teljesen mindegy, hogy mit teszek. Ideje belátni, hogy ezt megszívtam és bármilyen büszke is voltam, most cseszhetem. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok én erre a főnökre. Még mindig. Viszont úgy tűnik, hogy késik a nagy legény. Egyre idegesebbnek látszik a két szekrény végül az egyik el is húz, a másik pedig a sarokba taszítja Josiet, mire én mozgolódni kezdek. Nem mondom, hogy nem hasít minden egyes mozdulatra fájdalom a karomba... a lábamba... hogy nem szorul a tüdőmbe a levegő, de akkor sem tetszik, hogy ezt teszik. Sokra viszont nem megyek megkötözve. Talán ha ki tudnám szabadítani legalább az egyik kezem...
De nem. Túl szorosan van megkötözve és már így is belevágott az egyik a húsomba. Nem fog menni. Arra viszont minden gond nélkül képes vagyok, hogy oldalra fordítsam a fejem és Josiera nézzek. Csak egyetlen fájdalmas mosolyt sikerül kipréselni magamból, amit az ajtó nyílása szakít félbe. Arra kapom a fejem - ami most nagyon is lassan megy - és nézem a belépő fickót a kétajtós szekrény társaságában. Mosolyog. Olyan vigyor ül az arcán, amitől úgy érzem, mindjárt újra rosszul leszek. De nem történik meg. Egyetlen intéssel küldi ki a két gorillát az ajtó elé. Mi a fenére készül?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 30.12.13 19:19

Ennek nem kéne így történnie, le akartam lépni, le kellett volna lépnem. Lehet, hogy mégis az lett volna a jó döntés, ha elmegyek Conradhoz? Ha a zsarukhoz fordulok, mert ez egyedül már kivitelezhetetlen? Fogalmam sincs, és azt hiszem utólag már úgysem lehet ezen változtatni. Talán... talán most vége lesz, hátha megkönyörül rajtam és egyszerűen csak végez velem, hátha most az egyszer kegyes lesz és felfogja, hogy úgysem vagyok a hasznára, akkor pedig nem kell kínoznia, nem kell életben maradnom igaz? A nővérem amúgy is börtönben van, erre már rájöhetett, biztos elég sok kapcsolata van. Egyáltalán még ott van? Mi van, ha megszökött és azért kellek még mindig? Vagy egyszerűen csak unatkozik és szórakozni akar, vagy mivel nem én segítettem megtalálni Jast, ezért mégis csak megteszi, amivel fenyegetett? Nem akarom! Sem a kést, se semmi mást, amit csinálhat velem. Azt nem bírnám ki, azt tényleg nem viselném el, ha vele kellene... már legutóbb is teljesen kész voltam csak a miatt, hogy úgy ért hozzám, hogy benyúlt a szoknyám alá és nem tehettem ellene az ég világon semmit. Tökéletesen tudja, hogyan kínozzon valakit, hogyan borítsa ki, félemlítse meg, de most hátha nem lesz itt, hátha nem jön el.
Amikor belépünk a terembe, akkor nincs ott. Azért ez első körben egy kicsit mondhatnám, hogy megnyugtat, de amikor meglátom Dannyt, méghozzá olyan állapotban, ahogy van... tiszta vér és nagyon durván elláthatták a baját. Nem értem miért, és hiába próbálom elmagyarázni, hogy nem kell ezt tenni, már nem fontos nekem, ne bántsák miattam, mégsem engedik el. A szájáról viszont le tudom olvasni azt az egyetlen szót, hiszen csak őt nézem és csak rá figyelek végig, aztán persze akaratlanul is legördül az első könnycsepp, de próbálom tartani magam és többnek most nem engedni utat. Iszonyú nehéz, főleg amikor kiderül, hogy ő is ide jön. Nem szeretném, annyira nem akarom, hogy megjelenjen ott az ajtóban, de pár perc múlva az egyik nagydarab eltűnik az útból, én pedig ösztönösen kezdek a falig hátrálni, amikor a másik, aki eddig a karomat szorongatta arra terelget. Nem valami megnyugtató tény, hogy ennyivel magasabb és erősebb nálam, és az sem, hogy Danny erre mocorogni kezd, amit tuti, hogy nem kéne neki, hiszen baromira nincs jól, és a végén még esetleg valakit kiakaszt ezzel.
- Kérem, őt engedjék el, semmi köze ehhez, tényleg semmi. - próbálkozom tovább, de biztos vagyok benne, hogy ez semmi sem ér, főleg, amikor nyílik az ajtó és meglátom ott őt, a másik kettőt pedig simán kiküldi. Komolyan eluralkodik rajtam a pánik, ha ez eddig még nem történt meg. Álmaimban már viszonylag el tudom viselni a látványt, a mosolyát, ami szó szerint megfagyasztja az emberben a vért is, de ez így a valóságban. Csak megrázom a fejem és nem mozdulok a fal mellől, pedig már megtehetném, hiszen a nagydarab már nem szorít oda. Csak arra eszmélek fel, hogy felém közelít és hogy szó szerint remeg már a kezem. Folyamatosan, mint egy riadt őzike kapkodom a szemeimet a keze és az arca között, hogy vajon mikor kerül elő az a jó ismert kés. De nem, semmi ilyesmi nem történik, csak egyszerűen közelebb lép és szó szerint nekiprésel a falnak, majd a... a nyakamnak esik. Erre már megpróbálok ellenállni, de jóval nagyobb nálam és erősebb is, szinte moccanni sem tudok. Mi a jó franc? Csókolgat és a keze már megint... megmondta, hogy ez lesz, hogy csúnya dolgokat fog művelni velem, ha nem teszem, amit kell, de nem hittem, hogy komolyan mondja. De most, hogy a keze a combom belsején halad végig, és erősen szorít meg odalent tudom, hogy nem viccelt. Hiába próbálom eltolni, valahogy nincs erő a kezeimben, túlságosan remegek egész testemben. Csak nyöszörögni tudok, még csak a sikítozás se megy rendesen, csak alig hallhatóan, ahhoz sem vagyok elég erős.
- Ne... kérem.... ne... én megpróbálom... valahogy majd... - csak egy pillanatra enged el, csak azért, hogy az az erős kéz megfogja az államat, és megcsókoljon. Cseppet sem finoman, az egész egyszerűen gyomorforgató, komolyan meglepő, hogy nem nyomom az arcába az ebédemet.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 30.12.13 22:44

Furcsa, de nem bánnám, ha annyit kaptam volna, hogy már képzelődjek. Miért is ne? Nem lenne az olyan rossz. Főleg akkor, ha átgondolom. A valóság vagy csak a képzeletem szülötte lenne Josie? Egyértelműen az utóbbi lenne a megnyugtatóbb. De hamar rá kell jönnöm, hogy rohadtul nem így van. Tényleg őt hurcolják be és én tényleg nem tehetek semmit. Pedig esküszöm próbálkozok! Kicsikarhatnék egy mosolyt magamból, de ez lehetetlennek bizonyul. Egyetlen szót viszont képes vagyok elsuttogni, vagy inkább tátogni. Nem mintha túl jó hatása lenne. A fenébe. Pedig megnyugtatni akartam, nem elérni, hogy láthassak rajta egy könnycseppet. De ilyen állapotban, hogy hazudhatnám neki, hogy jól vagyok? Még egyelőre azt sem tudom, hogy amúgy is itt kötött volna ki, vagy csak miattam hozták. Amiért beleástam magam ebbe az egészbe. Nem lenne meglepő, ha miattam történt volna. Nem akarom, hogy így legyen, de...
Bármilyen rosszul is érzem magam, nem igazán tudok nyugton maradni. Muszáj mozdulnom, muszáj tennem valamit. Akkor meg főleg, amikor látom, hogy Josie a falnál köt ki és talán a mostani a legjobb lehetőségünk. Tekintve, hogy csak egy gorilla marad bent velünk. De bárhogy rángatom a kezem, csak a fájdalmat sikerül újra felélesíteni. Még a fickó figyelmét sem sikerül magamra terelnem. Szeretnék megszólalni és elmagyarázni Josienak, hogy nem miatta vagyok itt és bárhogy is könyörög, nem fognak engem egy kis hátba veregetéssel elengedni.
Aztán megjelenik az a fickó. Tim. Elég egyértelmű, hogy ő az, tekintve, hogy a két majom egyből ugrik, pedig csak épphogy megemeli a kezét. Nagyon nem tetszik nekem a vigyora. Rosszul vagyok tőle, pedig alig néz rám. Talán csak annyi időre teszi, amíg megbizonyosodik róla, hogy jól látom majd, bármit is tesz. Jól látom. Bár ne látnám. Bár ne történne az, ami!
Eleinte még egész jól bírom. Csak a gyűlölet ül ki az arcomra, amit szinte azonnal eltorzít a fájdalom. Oké, ez így nem lesz jó. Arra viszont erőt kell gyűjtenem, hogy meg tudjam rángatni a köteleket, amik tartják a kezem és a lábam. Addig viszont? Le nem veszem róluk a tekintetem. Ha akarnám, sem tudnám! Mintha azzal, hogy odanézek, védeni tudnám. Tudatni azzal a mocsokkal, hogy azonnal álljon le! Amikor viszont már hallom a könyörgő szavakat? A nyöszörgést? Látom a csókot?! Ráncigálni kezdem a köteleket, és közben még arra is van erőm, hogy megszólaljak.
- Én nem kapok valami csajt a show mellé, baromarc? - szólalok meg és hadarom el a szavakat, de valószínűleg csak nagyjából lehet érteni, mit mondok, a felhasadt számnak köszönhetően.
De a lényeg, hogy az utolsó szó mindenképp érthető. Persze nem várok én arra, hogy valami nőt hozzanak ide nekem. Nagyon nem. Csak azt akarom, hogy Josiet békén hagyja. Győzelem. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Bár nem mozdul, de rám emeli a tekintetét és olyan gyomorforgató vigyort villant. Én pedig próbálom viszonozni.
- Szeretnéd még egy körmöd elveszíteni? Esetleg egy kisebb törés? - kérdezi vigyorogva, én pedig akaratom ellenére is eltüntetem a vigyort az arcomról.
Ennek ellenére kérés nélkül már ott is az egyik gorilla. Komolyan egy vascső van a kezében. Gondolom most beszélgetünk. De nem, egyetlen kérdés sem hangzik el, csak az első ütés. egyenesen a bal karomra. Ha akarok, ha nem, erre már felkiáltok. De aztán nem érkezik ráadás. Lehet, hogy csak a beszólásért kaptam? Kibírom. Csont nem tört, legalábbis nagyon úgy tűnik, mert továbbra is meg tudom mozdítani a karom - már amennyire a kötél engedi. Ezután jön a váratlan fordulat. Na nem egy újabb ütés. Nem. Inkább az, hogy Tim talpra áll, magával rántja Josiet és odalöki hozzám. Nem értem, mit akar ezzel, de először nem is foglalkozok az okokkal. Inkább nézem azt az ismerős, ijedt tekintetet.
- Nem miattad vagyok itt. Kiviszlek innen - suttogom a szavakat úgy, hogy csak ő hallja.
Pedig nagy a csend bent. Fogalmam sincs, pontosan hol vagyunk, de hiába van nyitva az ajtó, amit az egyik majom véd továbbra is, nem szűrődik be kocsik zaja. Nem mintha annyitól meg lennénk mentve. Az úgy túl egyszerű lenne. Tim ott áll középen. Az egyik majom mellette és vigyorognak. Hirtelen rájövök, mi jön most. Showműsort akarnak. Fogalmam sincs, kit akarnak ezzel büntetni, de elvárják, hogy itt és most... Hogy vegyem át a helyét és én fejezzem be, amit elkezdett.
Egy kis idő múlva tudtomra is adja szavakkal, egész végig vigyorogva.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 31.12.13 13:48

Fogalmam sincs igazából, hogy miért vagyok itt, hogy miatta, mert ő kutakodott, vagy csak túl régóta húzom az időt és nem segítek neki, e miatt besokallt. De az is lehet, hogy tud róla, hogy próbáltam hamis iratokat szerezni, hogy eltűnhessek valahogy a szeme elől. Ha értenék ehhez, akkor igazán lehetett volna annyi eszem, hogy ezt egy másik városban teszem meg eleve igaz? De nem volt, én itt próbálkoztam, mert ezt a várost ismerem, és máshol egy tizennyolc éves lányt vajon ki a feje szolgálna ki kamuiratokkal? Ugye, hogy senki sem, vagy sikerült volna még veszélyesebb alakok közé keveredni, ha ez egyáltalán még lehetséges. Most mégis itt vagyok, akkor is, ha nem tudom az okát, és rettegek, hogy Tim vajon előkerül-e, vagy ha igen, akkor majd mikor. Egyelőre az is bőven sokkoló, hogy Danny itt van, és ahogy kinéz, amit műveltek vele. Nem tudok csak úgy mosolyogni rá, amikor ő próbálja, és kimondja azt a jól ismert szót, amit már annyiszor, amivel kicsit növelte minden nap az önbizalmamat, csak egy könnycsepp gördül le az arcomon, ahogy a fal felé hátrálok a nagydarab fickónak hála, de még így is próbálkozom. Próbálom őket meggyőzni, hogy hagyják békén Dannyt, hogy már nem fontos nekem, hogy nem kell bántani, nem fogok tőle többet tenni, amint amit eddig. Egyszerűen csak... csak az én hibám, nem az övé. Persze nem tudhatom, hogy maga miatt került ide, vagyis akárhogy is, de miattam, csak nem közvetlenül.
A neheze viszont akkor jön, amikor megérkezik ő. A rettegés azonnal kiül az arcomra, hiszen tudom, hogy legutóbb mit ígért, hogy nem csak fenyegetni fog, hanem... hanem sokkal durvább lesz majd, és most itt van, én pedig rettegek tőle, hogy tényleg beváltja az ígéretét, hogy tényleg bántani fog és még csak nem is a késsel. Szinte szeretném, hogy inkább a kés legyen, pedig az is fájdalmas, de legalább már tudom, hogy milyen. Mégis úgy tűnik, hogy nem kerül elő semmiféle éles tárgy, csak közelít felém, én pedig egyszerűen meg sem tudok mozdulni. Amikor pedig hozzám ér... komolyan megfagy a vér az ereimben. Az egész gyomorforgató és finoman szólva is undorító, amikor még meg is csókol. Az is szörnyű volt, ahogy a nyakamhoz ért, de ez még rosszabb. Hiába próbálom eltolni, kérlelni, semmit sem ér az egész, erősebb nálam és ha nem akarja, nem fogok tudni szabadulni ez biztos. Danny hangja szakít ki egy pillanatra az eleven rémálomból, és fogom fel, hogy ő is itt van, és hogy... nem ezt nem szabadna. Bántani fogja, tudom, hogy bántani fogja, ha beszól neki.
- Ne bántsd... kérlek... - nem akarom, hogy baja essen, de nem tehetek ellene semmit, a szavaim süket fülekre találnak, csak nézhetem ahogy a nagydarab pasas a vascsővel lesújt. Nem tehetek róla, de én is felsikoltok, amikor látom, ami történik, főleg mert Danny is kiált. Eddig legalább ezt nem hallottam, de nem kérdés, hogy baromira fáj neki, ami történik, és ez teljesen érthető is, nekem is fájna, sőt én szerintem üvöltenék még percekkel később is, potyognának a könnyeim. Ő nagyon jól bírja ez nem kérdés. Viszont ezek után végképp minden összezavarodik, pár pillanat múlva már a földön kötök ki Danny lábánál, és igazán nem értem, hogy mi is ez az egész. Hogy vajon most mit akarnak, de legalább hallom a hangját és közelebbről megnézhetem mennyire van pocsékul... hát nagyon, ez nem kérdés.
- Hogyan... hogyan sikerülne? - nem hiszem, hogy menne, nem hiszem, hogy ki tudna vinni, ha egyszer oda van kötözve a székhez és ketten is vannak ellenünk, akikkel semmit se lehet igazából kezdeni és még kint van egy harmadik is, meg ki tudja még hányan. Egyszerűen túl sokan vannak és mi ketten nem vagyunk elegek, főleg én, aki még csak megmoccanni se nagyon merek. Azt is alig fogom fel, amit Tim mondd, hogy mi itt és... előttük. Ez egyszerűen nem normális, totál beteges az egész, még a kés is jobb lenne nála. Én nem akarom, nem akarom ezt, hiszen Danny rosszul van, mindene fájhat, ez biztos, én pedig szinte remegek a félelemtől.
- De ez... ezt nem lehet, fáj mindene és... - csak a nevetés marad, és az, ahogy az egyik nagydarab pasasnak Tim csak int a fejével, ő pedig konkrétan a hajamnál fogva állít talpra és cibál el Dannyhez. Ekkor már patakokban folyik a könny az arcomon, szó szerint egyszerűen csak beleültet az ölébe szemből, mint valami rongybabát, akinek semmi beleszólása sincs az egészbe és ez így is van. Csak utána lép hátra, miután még taszított is egyet a hátamon, amitől szinte összekoccan a homlokunk. - Úgy sajnálom... - suttogom és próbálok valahogy úgy hozzáérni, hogy ne okozzak fájdalmat, úgy adjak egy puszit a szája szélére, az arcára, hogy ott ne legyen seb. Közben pedig próbálom minden lélekjelenlétemet összeszedni és átölelve hátul legalább lazítani a kötelein. Hátha sikerül, hátha elérek legalább valamit... de sok időm nincs, mert ha jól sejtem ők nem csak ennyit akarnak, nem ám. Újra a nagydarab lépked mögém, hogy megpróbálja szépen felhúzni a felsőmet. Talán most az egyszer számolta el magát... mert ez már nekem is sok. Nem hiszem, hogy bátorság, ami a félelmem fölé kerekedik, talán inkább a túlélési ösztön, vagy hogy Danny-n akarok segíteni, de én se fogom fel, hogy történt meg, viszont mégis arra személek fel, hogy a szék előtt állok és a nagydarab pasas pisztolya van a kezemben, azt szegezem Timre, finoman szólva is remegő kacsókkal. Jó és akkor most kéne mondani is valamit, de az egyelőre még nem sikerül.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 31.12.13 15:02

Egy pillanatig sem gondolok arra, hogy csendben kellene maradnom, nem mocorogni és főleg nem különböző szép jelzőkkel illetni ezt a Tim fickót. Csak azt akarom, hogy tűnjön Josie közeléből és inkább velem foglalkozzon. Most nem azért, mert szeretek a középpontban lenni, hanem azért, mert én talán jobban viselem a baromságait. Akkor persze egy pillanatig nem így gondolom, mikor a vascsővel kapok a karomra. Nagyon úgy tűnik, hogy nem tört el, de tény, hogy fáj. Próbáltam én nem kiabálni, de nem túlzottan sikerült visszafogni magam. Még most is képes lennék üvölteni, de inkább csak összeszorítom a szám, ami ettől szintén fájni kezd. Remek. Van még rajtam ép felület? Nem tudom, azt viszont igen, hogy bármennyire is fáj a karom, megérte. Totálisan megérte, mert magamon érzem azt a tekintetet. Fel azért nem nézek. Nem akarom látni azt az undorító vigyort. Akkor viszont már mégis feljebb emelem a fejem, amikor Josie mellettem köt ki. Nem tudom, mennyire erősen lökték a széknek, de szinte azonnal kényszerítem magam, hogy beszéljek hozzá. A kérdésére viszont bármennyire is szeretnék, nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs... a rohadt életbe, fogalmam sincs, hogy viszem ki innen! Szeretnék úgy viselkedni, hogy az jöjjön le belőle, bombabiztos tervem van, de nem igazán sikerül. Főleg akkor nem, amikor Tim ecsetleni kezdi, hogy milyen műsort szeretne látni.
Soha, de tényleg soha nem volt ellenemre félig nyilvános helyen nekiesni egy nőnek, de most... ez most nem olyan. Ez Josie! És ez a baromarc meg a gorillái fognak röhögni a háttérben. Ha akarnám sem menne itt. De nem akarom. A baj, hogy senki nem kérdez minket. Egy perc múlva Josie már az ölemben van én pedig csak nézek rá, mintha most először látnám a tekintetét. Próbálom a tudtára adni, hogy semmi baj nincs. Nem fáj, bármit is tesz. Kibírom én. Bár ne szisszentem volna fel már akkor, amikor az ölembe került! Bár ne ismételném meg, amikor csak egy pillanatra hozzámér! Nem tehetek róla. Tényleg próbálom tartani magam és mosolyra húzni a szám, mintha élvezném... mintha megnyugtatna, hogy a közelségét érzem.
- Semmi baj. Gyógypuszi - formálom a szavakat, de még ez is elég fájdalmasnak minősül.
Az igazság, hogy bármilyen óvatosan is érinti hozzám az ajkait, nem igazán segít. Nem azt mondom, hogy elviselhetetlen a fájdalom, de kellemetlen. Az viszont jó dolognak számít, amikor megérzem a kezeit a hátrakötözött csuklómnál kutakodni. Ez az, szépségem! Még nekem is sikerül egy apró puszit adnom neki és mocorogni. Csak azért, hogy még jobban hozzáférjen a kötélhez. Persze ez kívülről nagyon is máshogy nézhet ki. Remélhetőleg betudják annak, hogy a körülmények ellenére is élvezni kezdtem a helyzetet. Ha tudnák, hogy mi az igazság!
Mielőtt viszont érdemben túl sokat lazulna a kötél a kezeimen, újra ott van az egyik majom. Bármennyire is szeretném ott tartani Josiet és nem engedni, hogy hozzáférjen az a szerencsétlen a koszos mancsaival, sokat nem tehetek, minthogy nem túl szép jelzőkkel illetem, mire Timtől csak pár rosszalló ciccegés hangzik. Talán mégis jobb lesz befejezni. Talán... Ekkor viszont Josie mozdul. Még engem is meglep vele, hogy képes rá. Pislogok párat és máris ott áll előttem, nagyrészt engem védve és... tényleg egy 9mm-es Glock van a kezében? Ha azzal jó helyre találna!
- Lőj már! - biztatom, de nem vagyok benne biztos, hogy elsőre érthetőek a szavaim, úgyhogy még egyszer próbálkozok, hogy megértsen.
Nem tudom, miért hezitál. Az soha nem jelent jót. Nem kellene időt adni a másik gorillának, hogy rájöjjön, rá is szükség lenne. Csak lőjön és utána már megoldjuk! Csak Tim kerüljön padlóra...! De nagyon úgy tűnik, hogy ez a pár másodperc is elég arra, hogy időt adjon nekik. Én viszont nem ülhetek csak ott és várhatom, hogy történjen valami. Rángatom a kezem és próbálom ráadásnak nem kiakasztani a vállam. Végül enged. Enged a kötél! Nem sokat, de annyira elég, hogy egy kis réteg bőrt otthagyva kiszabaduljon a két kezem. Egyelőre nem agyalok azon, hogy most vajon lesz-e egy kisebb heg a csuklómnál vagy gond nélkül begyógyul.
Remélhetőleg még nem késtem el és el tudom venni Josietól a Glockot - és nem fogja rám is egy pillanatra, amíg rájön, hogy én vagyok az. Ha már nálam lesz a fegyver majd én lelövöm a fickót. Én biztos, hogy nem fogok hezitálni. Az egész tárat beleeresztem, ha kell, aztán ember legyen a talpán, aki felkaparja!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 31.12.13 17:24

Én nem akartam, hogy még ő kapjon, ha tudom, akkor talán elviselem... bár ez nem biztos. Azt hiszem akkor is próbálnék ellenállni, ami persze sokat nem ér, mert a kezeim még a megszokottnál is sokkal gyengébbek, de akkor sem akartam, hogy miattam legyen baja, hogy még egyet kapjon a karjára, amikor már eleve szörnyen pocsékul fest. Nem tudom, hogy mióta van itt, igazából azt sem tudom, én mióta vagyok itt, de az ájult állapot mindenképpen sokkal jobb, mint az, ami neki jutott, a verés és a kínzás. Nem tudom miért tették, mit akartak megtudni tőle, vagy csak... heccből? Velem főként azért csinálta, most pedig inkább noszogatás a cél, bár én már nem is tudom, az sem lepne meg ha az egész már rég letért volna az útról, és inkább lenne a játékhoz sorolható, mint hogy konkrét célja is legyen, hiszen a nővérem börtönben van, ott annyira nem nehéz megtalálni.
Az egyáltalán nem is érdekel, hogy mennyire erősen csapódom a széknek, valahogy ilyen irányú fájdalmat nem érzek, csak a félelem tombol bennem és valahogy elnyom minden mást, de amikor találkozik a tekintetem Danny-ével legalább egy pillanatra elviselhetőbbé válik az egész. Azt viszont tényleg nem tudom, hogyan akar kijuttatni innen, hiszen oda van kötözve a székhez... és hárman vannak ellenünk, hárman, akik baromi nagyok, főleg a két szekrény. És ami ez után jön... egyáltalán nem akarok megmoccanni, inkább maradok a földön. Hogy itt előttük... hogy mi itt nézők előtt... az egyszerűen nem, nem menne, nem akarom... nem... akarom! De nem sok lehetőség van, hogy ellenkezzek, mert amikor nem mozdulok pár pillanat kell csak, hogy az egyik pasas pakoljon át máshova. Hát igen, nincs nehéz dolga velem, a félelem megbénít, a súlyom pedig sosem volt nagy. És már csak arra eszmélek, mikor már nem húzza a hajam, hogy Danny ölében ülök. Képtelen vagyok megálljt parancsolni a könnyeimnek, akkor sem megy, amikor azt mondja semmi baj. Dehogy gyógypuszi, hiszen minden mozdulatomnál felszisszen, pedig igazán próbálok úgy irányítani, hogy ne érjem el, ahol láthatóan sebe van, de ki tudja hol van még, főleg a ruha alatt, amit nem is látok. Fájdalmas mosollyal szipogok, amikor időnként rajta tudom tartani a tekintetem, csak egy pár pillanatra, de azért az eszem pörög. Ha nem is gyorsan, de így, hogy a közelében vagyok talán könnyebb, képes vagyok arra koncentrálni, hogy megpróbáljak lazítani a kötelein, legalább amíg nem szólnak bele megint, de ez elég hamar megtörténik. Amikor megérzem a tapogató ujjakat már nem megy, hogy továbbra is nyugton maradjak. Azt hiszem ezt nevezik meglepetés erejének, mert fogalmam sincs, hogyan sikerül, de pár pillanat múlva már a kétajtós szekrény pisztolya remeg a kezemben. Nem értek igazán a fegyverekhez, csak filmeken láttam, hogyan kell kibiztosítani, de még az sem biztos, hogy képes lennék meghúzni a ravaszt, hiába irányítom éppen . Csak lőnöm kéne, csak gyorsan lőnöm, de egyszerűen nem megy. Soha az életben nem öltem még meg senkit... soha. Hallom én, amit Danny mondd, és azt is látom, ahogy a fegyvertelenül maradt pasas óvatosan elindul felém. Mégsem moccanok meg, hiszen Danny ott van mögöttem, nem hagyhatom itt.
- Nem megy... - azt hiszem csak magamnak mondom, inkább halk nyöszörgés ez, mint bármi más értelmes szó, de aztán érzem, ahogy a fegyver kikerül a kezemből és annyira magamnál vagyok hogy felfogjam nem az egyik gorilla igyekszik elvenni. Nem, Danny az, ő fogott rá és most rajta a sor, hogy meghúzza a ragaszt, de... de Tim kezében is pisztoly villan. Olyan nagyon gyorsan történik minden, én nem is fogom fel igazán, ahogy a két fegyver egymás után sül el. Csak ösztönből mozdulok, Danny felé és érzem meg az égető fájdalmat valahol a kulcscsontom teteje környékén. Ez már nem a vállam, de... lehetne durvább is igaz? Ő viszont magasabb nálam, még így kissé beroggyanva is a kínzástól, ha ezt ő kapja, akkor talán pont a szívébe fúródik, azt nem hagyhattam volna, nem és nem! A talajt viszont hamar elveszítem a lábam alól, de egy dolog éltet, hogy Tim is... ő is a földön van! A főnök sérült, hátha feladják, hátha elmennek hátha... csak ne fájna annyira...
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 31.12.13 21:53

Hát ezért utálom én a tehetetlenséget! Piszok rossz érzés. Tudni és látni, hogy itt van valaki, akit... kedvelek. Magát a fizikai fájdalmat még elviselném. Nem mondom, hogy egyetlen szó nélkül, mert nem. Az utóbbi pár órában már annyit üvöltöttem, hogy sikerült berekednem. Ezért és a felrepedt szám miatt igyekszem nem feleslegesen beszélni. Azt viszont muszáj elmondanom Josienak, hogy nincs semmi baj. Nyugodtan hajoljon ide. Persze az tény, hogy nem húzhatjuk az időt a végtelenségig. Hiszen ha ezt megkapják, újat akarnak. Újabb és újabb, egyre betegebb kéréseik lesznek és egy idő után már nekünk is be kell látni, hogy bármit teszünk, nem leszünk jobb helyzetben. Ők viszont egyre jobban fognak nevetni és élvezi, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak. Viszont így, hogy Josie ujjai a kötélnél matatnak, máris megváltoztatja a helyzetet. Így már van esélyünk. Csak még egy kicsit, szépségem... csak még egy kicsit és ki tudom majd húzni a kezem. De erre nem kerül sor. Még azelőtt odalép újra az egyik gorilla, hogy levegye róla a felsőt. Nem hagyhatom, mégsem jutok el addig fejben, hogy erőnek erejével húzzam ki a kezem a valamennyire meglazult kötél fogságából. Alig bírom felfogni, mi történik. Josie kezébe egy Glock kerül, én pedig tényleg rángatni kezdem a kezem. Egy kis darab bőrt otthagyva sikerül kiszabadulnom. Nem tétovázok. Nem tehetem. Ő már helyettem is túl sokáig húzta az időt. Mondhattam én bármit, nem lőtt. Pedig ilyen helyzetben nem szabad tétovázni! Azzal csak nekik ad lehetőséget. Úgyhogy a kezeire teszem az enyémet. Bármilyen sietős a helyzet, csak egészen lassan. Nem akarom megijeszteni. Nem akarok bekapni egy golyót egy olyan fegyverből, ami az ő kezében van.
- Gyerünk, szépségem. Add ide... csak add... - végére sem érek, sikerül kihámozni a kezeiből a fegyvert anélkül, hogy az elsülne.
Szinte azonnal újra Timre szegezem a Glock csövét, de úgy tűnik, ő könnyedén megelőz. Nincs nehéz dolga. Josie túl sokáig húzta az időt, én pedig nem kaphattam csak úgy ki a kezéből. De ezután már én sem tétovázok. Azonnal meghúzom a ravaszt. Talán egy vagy két másodperc késés van a két lövés között. Mind a kettő célba talál. Én viszont nem érzem a fájdalmat. Azt viszont látom, hogy Timmel együtt Josie is a padlóra kerül. Szinte azonnal leguggolok hozzá, nem törődve a fájdalommal, ami a hirtelen mozdulattól az egész testemben végigcikázik. Azzal sem törődtem, amit akkor éreztem, amikor kinyújtottam a kezem a fegyverrel. Ezzel sem fogok most.
Csak fél kézzel fordítom magam felé Josie arcát és nézek a szemeibe, majd kutatom a sérülést, ahol a golyó érte. Nem halálos. Nem lesz baja. Másodpercek alatt hagyom ott és tüzelek újra. Majd újra. És újra. Egészen addig, amíg ki nem fogy a tár. Hiába a gyakorlat, fogalmam sincs, kit és hol találtam el. Fogalmam sincs. A fegyver a nadrágba a derekamhoz teszem és újra Josienál kötök ki.
- Sietnünk kell - motyogom és próbálom felnyalábolni a földről, ami máskor könnyedén menne, most viszont nagyon nem.
Mintha minden erőm, ami eddig volt, a tár kiürülésével együtt elpárolgott volna. Mégsem állhatok meg itt és várhatom, hogy visszatérjen. Nem tehetem. Mennünk kell. El kell tűnnünk, mert ha bármelyik fickó is életben marad és felkel... egy üres táras Glock nem sokat ér.
Be kell látnom, hogy nincs szerencsénk. Egy lépést sem tehetünk, az egyik gorilla... nem... Tim már ott áll az ajtóban. Fegyver nincs a kezében és az oldalát fogja, ahol is vörös vércsík csordogál ki az ujjai között, de így is elég elszántnak tűnik.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 31.12.13 22:24

Az a legrosszabb, hogy engem még csak nem is a kötelek nem engednek mozogni, hanem én magam, a félelem, ami egyszerűen szűnik akármit is teszek, csak talán egy egész minimálisan csökken azért, mert a közelemben van. Ugyanez volt akkor este is, hiába álltam ott, csak végignéztem, ami történik és végül nem tettem az ég világon semmit. Akkor sem, ha kellett volna, ha oda kellett volna lépnem, ha meg kellett volna mondanom nekik, hogy szeretem őket, ha nekem is velük kellett volna meghalnom... de nem ment és ezért maradtam végül teljesen egyedül rémálmokkal és összeomlott élettel. Mégis most próbálok erőt venni magamon, csak egészen óvatosan hozzáérni, csak egészen óvatosan csókolni, hogy ne okozzak még több fájdalmat, vagy minél kevesebbet és amíg tudom, addig a köteleit igyekszem lazítani. Addig megy, amíg az egyik fickó meg nem próbálja levenni rólam a felsőt, itt már elpattan valami, vagy nem is tudom. De annyira nem hogy aztán a helyzettel kezdeni is tudjak valamit, a pisztoly a kezemben, én pedig képtelen vagyok meghúzni a ravaszt, csak tartom remegő kézzel, ami nem sokat ér, hiszen ez nem egy pajzs, nem véd meg tőlük, ha nem teszek semmit. Végül Danny teszi meg helyettem, amit kell, én pedig engedem, hogy elvegye tőlem a pisztolyt, amire kissé talán görcsösen fonódnak rá az ujjaim és innentől már fogalma sincs, hogy mit tehetnék. Csak akkor kapcsolok, amikor már ösztönösen mozdultam, elé, hogy ne őt találja el a golyó. Végülis ennek logikai értelme is van - habár engem nem az vezérelt - hiszen nála a fegyver, neki nem szabad földre kerülnie, nekem viszont úgyis mindegy. Bár attól még ugyanúgy baromira fáj. Soha az életben nem kaptam még golyót, úgy néz ki, hogy erre is sor kellett, hogy kerüljön egyszer, bár értékelném, ha máskor nem történne ilyesmi. Megpróbálok Danny-re azért egy "jól vagyok" mosolyt villantani, ami nem nagyon megy, hiszen nem tudom csak úgy letagadni mennyire fáj, én nem vagyok olyan erős, mint ő, sosem voltam és szerintem nem is leszek. Aztán újabb lövések hangzanak el, de én már nem nagyon figyelek rá, hogy kinek esik baja. Nagyon remélem, hogy csak a három rossz arcnak, Timmel az élen. Aztán újra meghallom a jól ismert hangot és igyekszem feltápászkodni. Nem megy könnyen, de a pár felszisszenés és halk nyögés mellett végül csak sikerül, no meg hála annak, hogy amennyire tud azért segít.
- Tudom, de hol... vannak? - az utolsó szó már csak azért csúszik ki a számon, mert ha egyszer a nyelvem hegyére került nem tudtam visszafogni. Pedig már ez nem kérdés, ott van előttünk az ajtóban Tim és akármennyire is pocsékul fest ő is, nem úgy fest, mint aki arrébb akarna állni. Nem esélyes, hogy van itt bármilyen más kijárat, csak az, amit ő áll el. Megtorpanok, fogalmam sincs, hogy mit tegyünk, hogyan lehetne átjutni egy olyan valakin, aki nem elég hogy erős és elszánt még nem is teljesen komplett. Dannyre pillantok, hiszen, ő sincs olyan állapotban, hogy mondjuk nekimenjen és nem is akarom, hogy még nagyobb baja legyen. És ha megvárnánk, amíg elérzik? Vagy annyi idő alatt én is elfogok? És ekkor kerül a kezébe a telefon... ami határozottan nem jó hír, de... az ablak. A nagy lövöldözésben szétment egy ablak is.
- Arra? Vagy át tudunk jutni rajta? -akármennyire is nevetségesnek tűnik ablakon kimászni, ha előttünk az ajtó, de hát... az ajtó le van foglalva. Csak épp a telefon nem túl jó jel, de eltűnhetünk addig, amíg ideér valaki igaz? Muszáj eltűnnünk!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 31.12.13 23:38

Az állapotom és a fájdalom ellenére is ujjongani tudnék, amikor rájövök, hogy még ha nem is túl sokat, de lazult a kötés. Hála neki. Nem túl sokat, de arra talán elég, hogy legalább legyen bármi értelme feszegetni. Azt viszont végképp nem gondoltam volna, hogy képes lesz magához ragadni egy fegyvert. A szám azt mondja, hogy húzza meg a ravaszt, de egy részem tudja, hogy nem lesz rá képes. Nem tudja megtenni, bármennyire is gyűlöli Timet. Ezért kezdem el minden fájdalom ellenére eszetlen módon rángatni a kezemet. Végre kiszabadul. Igaz, hogy az egész ég és valamennyire vérzik is, ahol a bőrt leszedte a kötél, de nem foglalkozok vele. Ki kell szednem a bizonytalan, remegő kezekből a fegyvert. Szerencsére nem kell túlzottan könyörögni, hogy ideadja. Én már nem hezitálok, de még így is elkések. Csak egy pillanat, de annyival hamarabb dörren el a másik fegyver, Josie pedig a földön köt ki. Nem akartam, hogy így legyen, de most már mindegy. Tüzelek. Egyszer, majd egy kis időt - nem többet pár másodpercnél - szánok arra, hogy ránézzek, hol érte a lövés. Amint megállapítom, hogy nem fog belehalni, ha időben kiszedik belőle a golyót, már állok is talpra és meghúzom a ravaszt. Újra és újra és újra, amíg üresen nem kattog csak. De még akkor is magamhoz teszem és úgy könyörgök Josienak, hogy álljon talpra. Annyi erőm sajnos nincs, hogy ölbe vegyem és vele együtt induljak meg a kijárat felé. Bármennyire szeretném ez még nekem sem megy. Közel sem vagyok szuperhős. A főgonosz viszont felébred és talpra áll. Bármilyen falfehér is az arca, bármilyen rosszul néz és, csak a vigyort sikerült eltüntetni a képéről és összekoszolni a ruháját. De még így itt ott magasodik az ajtóban és elállja az utat. Felesleges megválaszolnom a kérdést. Lőni kellene. Újra. A fejébe és a szívébe, hogy biztosra menjünk. A Glockban viszont nincs több lőszer. Hiába is venném elő, csak üresen kattogna.
Az ablak? Lehet, egy megoldás. Át tudnánk rajta mászni, de csak imádkozhatnánk, hogy ne emeleten legyünk. Egy apró bólintásra futja, mert a szemem le nem bírom venni a mocsokról. Azon kapom magam, hogy amíg hátrálunk az ablak felé, valahogy csak előkerül újra a fegyver. Nincs benne golyó, de azt ő nem tudja, nem igaz? Nem mintha úgy tűnne, hogy közelebb akar jönni. Jól elvan ő ott az ajtóban, a telefonjával a fülén. Ő már tudja azt, amit mi nem. Hogy egy rohadt harmadik emelten vagyunk, ahol több métert kellene eloldalazni ahhoz, hogy elérjük a tűzlépcsőt. Amint kinézek az ablakon, már tudom, hogy innen bajosan juthatunk arra. De legalább a két gorilla nem mozdul. Úgy tűnik, őket sikerült megölni. És ekkor megtalálom a megoldást.
- Menj csak! Menj előre. Óvatosan - motyogom a szavakat, még mindig Timre szegezve a Glockot és a tekintetemet egyaránt.
Ő aztán nem fog innen mozdulni, az biztos. Mi viszont nem fogjuk megvárni az erősítést és az újabb verőlegényeket.
- Kifelé! - szólok valamivel erőteljesebben, főleg, amikor már meghallom, hogy valaki fogadta a hívást a túloldalon.
A számon már nagyjából gyógyulásnak indult rész újra felhasad és megérzem az utált fémes ízt. Nagyot köpök oldalra, nem túl illendően, de hol van itt már ilyesmire szükség? Arra viszont nagyon is van, hogy az egyik hallott gorilla felé lépkedjek, így eltávolodva az ablaktól. Ott csillog a másik fegyver. Csak fel kell venni. Tim meg sem mozdul. Sőt, vigyorogva biztat, hogy csak vegyem fel. Biztos benne, hogy nem fogom lelőni és semmiképp sem menekülhetünk. Én mégis megteszem. Pillanatok alatt biztosítom ki a stukkert és lövök újra. Nem fogok sajnálni egy ilyen szemétládát. Azt viszont már nincs időm megvizsgálni, hogy hova sikerült újabb golyót belemélyesztenem. Irány az ablak Josie után. Hiába tiszta az út az ajtón keresztül is, a folyosón már hallani a dübörgő lépteket. Jobb, ha sietünk.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 01.01.14 10:04

Nehezen hiszem el, hogy van ennyi lélekjelenlétem, hogy képes vagyok rá, hogy lazítsak a kötelein, hogy egyáltalán bármi is megy azon kívül, hogy nem marad abba a sírás, és hogy remeg a kezem. Mégis képes vagyok rá, hogy ennyivel segítsek neki és persze magamnak is, hiszen hiába kerül valami csoda folytán hozzám a pisztoly, képtelen vagyok bármit is tenni vele. Akármennyire is gyűlölöm azt az embert és rettegek tőle, mégsem megy, nem tudom meghúzni a ravaszt és félek akkor se menne, ha közelebb jönne hozzám az a nagydarab még jobban. Pedig akarom, annyira akarom, hogy képes legyek rá. De végül csak megérzem Danny kezeit az enyémet, és készségesen adom át neki a lehetőséget. Lövések dörrennek, gyors egymás utánban, én pedig gondolkodás nélkül mozdulok. Nem akarom, hogy miattam még nagyobb baja legyen, mert ha most nem is szó szerint miattam van itt, de attól még az én hibám hogy ebbe belekeveredett. Az én hibám, az, hogy megismert egyáltalán, hogy megpróbáltam ellopni a tárcáját, hogy a nővérem megfenyegette, hogy nem állt le utána. Ez igenis az én hibám, az ő makacssága is közrejátszik, de az alap az enyém. Persze fáj baromira, ahogy a golyó a kulcs csontom felett fúródik a bőrbe, de amikor megint ott áll mellettem próbálok felállni. Sikerül, nem gyorsan és nem valami ügyesen, de azért csak sikerül. El kell tűnni innen, én is tudom, de nem tudom, hogyan, hiszen Tim ott áll az ajtóban, én pedig csak tanácstalanul nézek Danny-re, mire végre sikerül annyinak eszembe jutnia, hogy van ablak is. Igen, ez talán jó megoldás lehet. El is indulok az ablak felé, amikor megkapom a bólintást, és persze ő is jön velem, vagy legalábbis egy ideig. Ijedten nézek rá, amikor azt mondja, hogy menjek előre. Ez a harmadik emelet és a tűzlépcső nincs túl közel, és ő miért nem jön mögöttem azonnal? Összerezzenek, amikor rám szól, és végül csak bólintok. Óvatosan mászok fel az ablakba. Sikerül persze kissé megvágni a tenyeremet, hiszen mégis csak kitört az ablak és több helyen kis kiállnak a szilánkok. Annyira pedig nem tudok figyelni, hogy egybe se nyúljak bele, hiszen időnként hátranézek, hogy Danny mit csinál és rohadtul fáj a lövés helye is. Végül mégis kiérek a vékony párkányra, hogy megpróbáljak eljutni a célig. Akkor rezzenek össze újra, amikor meghallom a következő lövést. Egy kissé meg is csúszik a lábam, de végül sikerül visszanyerni az egyensúlyomat, és persze retteghetek, hogy mi is történt bent. Nem tudok tovább menni, csak várom az ablakot figyelve, hogy jön-e már. Ha nem jön... ha nem jönne, akkor mindegy, akkor úgysincs értelme tovább mennem. De végre feltűnik. Jól jönne most egy mosoly, de nem megy, nem vagyok valami jól, már elég szépen átázott a felsőm a vértől, de végül csak sikerül elérni a tűzlétrát.
- Hogy fogunk... hogy megyünk el innen? - ahhoz kéne egy kocsi, talán van rá esély, hogy ha Tim pocsékul van, akkor nem őrzik plusz emberek még kint az autókat, amikkel jöttek, mert mos mindenki rá koncentrál. Akkor talán... talán van esély, hogy elvigyük az egyiket, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy a mi állapotunkban nem fogunk tudni innen gyalog elmenni, azt se tudom, hol van az az innen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 01.01.14 15:44

Lehet, hogy ő hezitál és nem lő, én viszont minden gond nélkül eresztek mind a hármukba golyót. Az biztos, hogy ez a rész nem fog kísérteni rémálmaimban. Tény, hogy még soha nem öltem meg senkit, de most muszáj volt. Láthatóan a két gorilla már nem fog felkelni a földről. Pedig azt hittem, hozzájuk egy gránátvető kell, hogy kifeküdjenek. Nem mintha baj lenne, hogy tévedtem. Tim viszont talpra áll, én pedig hiába lőnék újra, a fegyver, csak üresen kattogna. Valahogy az meg sem fordul a fejemben, hogy kimászhatunk az ablakon. Ha ő nem hozná fel, másodpercek kérdése lenne, hogy előrelépjek és ha golyóval nem is csak a fegyver markolatával ütve leterítsem azt a barmot. Erre viszont nem kerül sor. Ablak. Ott kell kimászni. Csak egy pillanatra nézek ki. Harmadik emelet, vékony párkány, tűzlétra. Nem lehetetlen feladat. Csak óvatosnak kell lenni. Őt mindent további nélkül küldöm előre, én viszont még maradok. Kell az a - remélhetőleg - töltött fegyver, ami a gorilla mellett hever. Tim még akkor is csak vigyorog, amikor a kezembe kerül a markolat. Fogalmam sincs, honnan veszi, hogy nem lövöm le. Ha egyszer megtettem és meglőttem, újra megismételhetem. Pislogás nélkül teszem meg, mégsem tudom megállapítani, hogy hol sikerült eltalálni. Viszont nem is szentelek rá sok időt. Indulok Josie után és próbálom szedni a lábam, mert már hallom a folyosó felől a sietős lépteket. Mondanom sem kell, elég nehézkesen mozgok a falnak lapulva, de így is elég hamar beérem Josiet. Próbálom nem mutatni, hogy mennyire aggaszt a már szépen átvérzett felsője. De már csak pár lépés. Már csak egy kicsit kell haladni! A létra után már egyszerű dolgunk lesz.
- Nem tudom - vallom be és most tényleg nincs tervem, mert elég nehezen megy a gondolkozás.
Eddig is csak próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál, de bármit is tettem, az az utolsó pillanatban jutott eszembe. Képtelen vagyok előre tervezni, bármennyire is szükség lenne rá.
- Csak haladjunk - teszem hozzá, mikor már a létrán mászunk le, közben pedig csak reménykedhetek, hogy tud kapaszkodni.
Ha nincs annyi erő a karjában, hogy lemásszon, akkor cseszhetjük. Magam miatt valahogy nem aggódok. Bármekkorát is kaptam a vascsővel a karomra, bármennyire is égnek az ujjaim, főleg az, amelyikről leszedték a körmöm, nem hiszem, hogy nem tudnám megtenni ezt a keveset. Ha már eddig eljutottunk, nem most kellene lezuhanni. Amint leérünk, már fordulok is körbe és furcsa módon, a következő pillanatban megragadom a kezét. Nem gondolkozok, egyszerűen csak így tűnik helyesen, hogy az ujjai közé fűzzem a véres kezem. Nem kell sokat menni... ne kelljen sokat menni! De úgy tűnik, hogy a nagy semmi közepén vagyunk és bármennyire is szeretnék haladni, alig nevezhető sétának, amit csinálunk.
Aztán meglátom. Egy fekete terepjáró. Éppen most villannak fel a lámpái jelezve, hogy be lett kapcsolva a riasztó.
- Maradj itt. Csak... maradj - suttogom és el is húzom a kezem, hogy előrébb lépjek párat, ki a takarásból, majd szinte azonnal meg is torpanok.
Szerintem mindenki így reagált volna, amikor ilyen helyzetben egy ismerős ember szájából hallja a saját nevét. Mert igen, ismerem azt, aki ott áll a terepjáró mellett és épp zsebre vágja a slusszkulcsot. Ott állunk egymással szemben. Nem mondanám, hogy két barát, de... ismerős. Beletelik majdnem egy percbe, amíg csak bámulunk egymásra. Elég egyértelmű, hogy Tim hívására jött és nem csak véletlen erre járt.
- Sam - mondom ki a nevét megkésve, majd előszedem az üres fegyvert és az egyre jobban sajgó karommal egyenesen rászegezem. - Kulcsot - szólok rá, de még csak meg sem emelem a hangom.
Meglep, hogy szinte azonnal idedobja nekem, pedig ott van az oldalánál a fegyver. Látom, mert megcsillan a holdfényben. De nem veszi elő és nem lő én pedig bízom benne, hogy ezután sem teszi és nem használja ki azt a pillanatot, amíg hátrafordulok Josie felé, hogy tudassam vele, indulunk.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 01.01.14 19:15

Nem mondom, hogy előre gondolkodtam, de valamilyen szinten azért benne volt indoknak ez is, hogy segítsek a köteleit kilazítani, hiszen azért sejthető volt, hogy én nem tudok majd túl sok mindent tenni ellenük, láthatóan még fegyverrel a kezemben sem, de legalább nem mindenki olyan suta, mint én és Danny végül csak cselekszik és a két gorillát lazán leszedi, de Tim, mintha... komolyan hogy a fenébe bírhatja valaki ennyi ideig? Mert ott áll az ajtóban és nem mozdul, mert vérzik az oldala. Én a magam részéről annak is örülök, hogy talpra tudok állni, nem hogy még vigyorogjak, vagy egyáltalán elálljam az utat mások elől, de neki ez egy pillanatig sem jelent gondot. Nem nagyon akarja, hogy kimenjünk azon az ajtón és nem tudom, hogy Danny-nek mennyire lenne esélye a kínzások után. Az is kész csoda szerintem, hogy ilyen jól bírja, hogy talpon van és még engem is igyekszik felhúzni, és persze kicsit irányítani, mert magamtól kizárt, hogy bármit is meg tudnék most oldani. Még mindig túlságosan dolgozik bennem a félelem és remeknek a kezeim, mellé pedig még bejött egy a remek kis lövés is. Viszont most próbálom ezt kizárni és az ablak felé araszolni, vagyis addig még könnyen eljutok, de tovább már húzósabb. Egyrészt a tenyeremet is felsérti az üveg, másrészt nem vagyok a legjobban, hogy párkányon egyensúlyozzak, de egy apróbb megcsúszástól eltekintve sikerült eljutni a tűzlépcsőig. De azt tényleg nem tudom, hogyan fogunk elmenni innen, hiszen nincs kocsink és fogalmam sincs, hol vagyunk. Nem valami szívderítő, hogy ő sem tudja, de... nem várhatom el, hogy mindent megoldjon igaz?
- Jól van, majd lent kitaláljuk. - bólintok egy aprót végül és csak megküzdök a létrával, meg mindennel. Addig még bírom, szerencsére nem a vállamba kaptam a golyót, így annyira durván nem hat ki a karomra legalábbis egyelőre, maximum az lenne ijesztő mennyire ázott már át a vértől a felsőm, de erre próbálok egyszerűen nem figyelni. Végül csak talajt ér a talpam, és még csak össze sem csuklom, csak minimálisan roggyan be a térdem. Az ad egy kis plusz erőt, hogy az ujjai az enyémekre kulcsolódnak, és megyek vele. Menni fogok, amíg bírja a lábam, hiszen ő is képes járni, pedig elég csúnyán elbántak vele, akkor nekem is ki kell tartanom ugye? Nem adhatom fel most. Amikor meglátom a kocsit persze azonnal megtorpanok.
- Danny... csak... csak légy óvatos. - azt akarom persze először mondani, hogy ne hagyjon itt, hogy megyek vele bármi is lesz, de végül hallgatok rá. Sokszor szálltam már szembe vele csak azért is, dacból, de az most nagyon nem ide való. Ezért engedem, hogy elhúzza a kezét, és előre induljon, én pedig várok. Furcsa, de mintha csak az energiát is vitte volna magával, amit előzőleg adott, de mégis sikerül valahogy talpon maradni és a világ se forog olyan nagyon vészesen egyelőre. Az viszont meglep, hogy az illetőt ismeri, hiszen tuti, hogy Tim hívása miatt jött, és még a nevét is tudja. De nem számít, most nem, amikor megkapja a kulcsot és a fickó nem próbál meg tenni ellenünk semmit egyelőre. Óvatosan indulok meg Danny felé, aztán irány a kocsi. Addig simán el is jutok, csak akkor látom, hogy a Sam nevű pasasnál is előkerül a fegyver, amikor nálunk már elfordult a kulcs. Ösztönösen sikítok fel, amikor végre indulunk és a lövés simán leviszi a hátsó ablakot. Talán csak... azért csinálta, mert muszáj volt, hogy ne tűnjön úgy, hogy elengedett?
- Ki volt... ez? - pillantok még oldalra, de őszintén egyre inkább érzem, hogy nem vagyok a toppon. Fáj, nagyon fáj a lövés helye, és baromira kezdek gyengülni is. És akkor most irány a kórház? Nem hiszem, hogy most az lenne a legfőbb, hogy meg beszéljük, hogy miért is volt ő itt. Nem, azt hiszem erre még lesz idő, ha egy kicsit több idő lesz.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 01.01.14 21:50

Nem bántam volna, ha távozhatunk az ajtón keresztül. Így utólag belegondolva azt sem lett volna rossz, ha a folyosón dübörgő léptek ellenére szánok rá egy percet, hol sikerült eltalálni Timet. Ha nem a homloka közepére vagy a szívébe fúródott volna a golyó, még tudnám kompenzálni a dolgot. De nem, siettem és másztam is ki az ablakon, most pedig, hogy a tűzlétrát is elértünk, már teljesen mindegy. Nincs ötletem arra, hogy hogyan tovább, de az biztos, hogy vissza nem megyünk. Lefelé. Egyelőre irány le a létrán.
- Innen már csak könnyebb lehet - motyogom, és hagyom, hogy meginduljon előre, én pedig újabb kisebb adag vért köpök a párkányra.
Komolyan ennyire felhasadt újra a szám? Nem mintha túl sok időm lenne törődni vele. Hamar elindulok és mászok utána és amint leérek, már fogom is meg a kezét, hogy így menjünk valamerre. Jobb nem figyelni arra, hogy egyre több a vér rajta. Hogy a felsője is átázott már... hogy a keze csúszik az enyémben a vágás miatt. Most az a fő, hogy talpon vagyunk mind a ketten és tesszük egyik lábunkat a másik után. Magam sem tudom, hogy mi a cél, de elég hamar eljutunk egy kocsiig. Szép kis terepjáró, meg kell mondanom és még csak most kapcsolják be rajta a riasztót. Még könnyedén lehet kulcsot szerezni hozzá. Viszont egyedül fogom szép szavakkal elkérni.
- Mikor nem vagyok az? - húzom fájdalmas mosolyra a szám, de nem hiszem, hogy túl sokat ér, az összevert arcomat figyelembe véve.
Bármit is teszek, nem hiszem, hogy meg tudom nyugtatni. De nekem elég az is, ha most ott marad a takarásban, míg én szembenézem az ismerős ismeretlennel. Samuel. Valamiért nem lep meg annyira, hogy itt látom, mint kellene. Fogalmam sincs, hogy mennyire bízhatok benne, az viszont tény, hogy nem olyan rossz jel, amiért nem ránt azonnal fegyvert. Én viszont megteszem. Nem tudhatja, hogy üres a tár, így könnyedén el is érem, hogy megkapjam a kocsi kulcsát és szállhatunk is be. Nem kell egy perc és már fel is bőg a motor. Valahogy túl könnyen ment. Túl könnyű volt kocsit szerezni. Minél hamarabb le kell cserélni vagy valami. De most egyelőre csak behúzom a nyakam a lövés hallatán és az útról a tekintetem Josiera siklik. Nem néz ki valami jól.
- Hé, minden oké? - kérdezem tőle, de egy pillanattal később már én is belátom, hogy ennél hülyébb kérdést fel sem tehetettem volna. - Mármint... most már minden... jó lesz. Csak tartsd magad, amíg elérünk a kórházig - beszélek, miközben csak néha nézek az útra, sokkal inkább aggódok miatta.
Akkor viszont minden fájdalom ellenére jobban megszorítom a kormányt, mikor meghallom a kérdését. Az ujjaim elfehérednek, de aztán kényszerítem magam, hogy lazítsak kicsit.
- Egy régi... ismerős - húzom el a szám, de egyelőre nem akarok azon gondolkozni, hogy pontosan mi is a helyzet.
Régen barátok voltunk. Aztán csak ismerősök, akik néha összefutottak és megittak egy sört. Most... most fogalmam sincs, mi a helyzet. Talán nem is akarom tudni. Megelégszek annyival, hogy ideadta a kulcsot és végül is elengedett minket.
Biztos, ami biztos alapon, még jobban a gázra lépek és akaratlanul is lenyelek egy kisebb adag vért. Már mindjárt ott leszünk... már mindjárt ott leszünk...!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 02.01.14 9:39

Szó se róla én is jobban támogattam volna az ajtót, de ha ahhoz közelebb kell mennem Timhez... akkor inkább ugrom ki a harmadikról, mint hogy ő tehessen velem megint valamit. Ezért is jobb az ajtó, és hogy ki lőtt bent kire, jelenleg az se nagyon érdekel, mert hát nem Danny kapott golyót... igaz? Én legalábbis semmit sem látok rajta, akkor viszont ő lőtt, és hogy annak mi lett a vége azt nem tudom, de azt hiszem egyelőre nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy lejussunk a létrán és kitaláljuk, hogy mi a fene is legyen, hogy hol vagyunk és egyáltalán hogyan lehet innen bárhova is eljutni, ha egyszer még csak kocsink sincs és nem vagyunk éppenséggel olyan állapotban, hogy legyalogoljunk néhány kilométert, amíg lakott területre jutunk. Arról már nem is beszélve, hogy ha kocsival jön valaki utánunk, akkor aztán végképp semmi esély sincs meglógni. De talán az a kocsi, csak ne aggódnék olyan nagyon, amiért Danny elengedi a kezem és egyedül indul meg előre. Akkor is, ha nála van a pisztoly, aminek tudom, hogy már üres a tára... nincs jól, és ezt bárki láthatja, bárki gyorsabb lehet nála, ha nagyon akar. Képtelen vagyok viszonozni a mosolyát, ugyanúgy ott játszik az arcomon a mélységes aggodalom, amikor elindul. De legalább már a kezem nem remeg annyira, sokkal inkább kezek iszonyatosan fáradni. Jó lenne leülni végre. Nehezen megy, hogy arra koncentráljak mi történik, csak azt fogom fel, hogy üljek be. Gondolkodás nélkül teszem, amit kell, és húzom be magam mögött az ajtót. Sejtelmem sincs, hogy ki a fickó, de mégis úgy érzem, mintha elengedett volna minket, még az utolsó lövés ellenére is, amire ösztönösen sikítok fel. Ki ne tenné, ha szétlövik mögötte az ablakot? Na ugye! A kérdésére fáradtan elmosolyodom, azt hiszem órák óta ez az első, amit sikerül összehoznom. Talán azért, mert már esély van rá, hogy eljutunk valahova, nem tudom, de sikerül összehozni, no meg akárhogy is, de a kérdése szinte már vicces. Ő sokkal rosszabbul néz ki összességében, mégis tőlem kérdezi, hogy minden oké-e, bár tény és való, hogy esetemben kissé talán túl gyorsan távozik a vér a szervezetemből.
- Jól van, igyekszem... csak jó lenne pihenni egy kicsit. - nem hiszem, hogy értékelné, ha most dőlnék ki, pedig mennyire egyszerű lenne lecsukni a szemem. Kényelmes az ülés, egészen puha, csak egy kicsit fordulok oldalra, csak egy kicsit döntöm a fejem az ülésnek, csak pár pillanatra csukom le a szemem... az azért még nem olyan nagy bűn igaz? Most már úton vagyunk, már nem kell annyira küzdeni, mint ott bent. És egyébként is... talán nincs is értelme, hiszen ezek után hogy tűnhetnék el Tim elől? Vagy ő egyáltalán még életben van? És Danny... elvisz a kórházba, összerakják őt is, aztán elköszönünk egymástól, mintha mi sem történt volna? Nem teszem fel a kérdéseket, de mégis kérdő tekintettel nézek rá, amikor meghallom a hangját és újra kinyitom a szemem.
- Sose meséltél nekem semmi régiről... sose... - nem szánom ezt szemrehányásnak, inkább csak egy fáradtan elsuttogott mondat, hiszen így van. Rossz érzés, hogy soha semmit nem mesélt nekem, se a múltjáról, se senkiről, csak egy-egy véletlen elejtett mondat, ami miatt legalább azt tudom, hogy van egy bátyja, vagy azért, mert megpróbáltam megölni magam, tudom, hogy az anyja is ezt tette. Jó lenne... jó lett volna egy kicsit jobban megismerni őt, hiszen a múltja is ő, akkor is, ha az már elmúlt.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 02.01.14 17:11

Ahogy telik az idő, egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a tény, hogy lehet, hogy én pocsék állapotban vagyok és mindenem sajog, mégis ő sokkal súlyosabban sérült meg. Eleinte még beértem annyival, hogy talpra tud állni, végigsétálni a párkányon és megvárni, amíg én lerendezem - meglepetés! - Sammel a kocsi dolgot. Nem lep meg annyira a dolog, hogy itt látom, mégis valamilyen szinte rosszul esik. De hamar elsiklok a tény felett, mivel egy perc sem kell és már a kocsiban ülünk én pedig csikorgó kerekekkel indítok. Nem mondom, egy pillanatra megfeszül a testem, amikor rájövök, hogy mégis lövés dörren, de annyira biztosan nem béna, hogyha igazán akar, eltalálja valamelyikünket. De nem akarta. Ezután persze még mindig nem tudom, hogyha valamikor összefutok vele... lőtéren, bárhol, mit fogunk tenni, de most nem is ez a fontos. Az már annál inkább az, hogy Josie egyre lassabban beszél és hiába a fáradt mosoly, nem tudok nem aggódva nézni rá. Az út helyett nagyrészt felé vándorol a tekintetem. Ez persze nem lenne túl nagy gond, ha jól ismerném a környéket, de nem így van. Csak nagyjából tudom behatárolni, hogy hol vagyunk és merre találok egy átkozott kórházat.
- Mi lenne ha mégsem pihennél még egy kicsit? Hm? - kérdezem és tekintve, hogy közben újra felé pillantok, majdnem elvétek egy kanyart.
A kerekek élesen sivítanak fel, én pedig mindent beleadva tekerem a kormányt és fékezek egyszerre. Jó pár dudálás és káromkodás felhangzik, de nem foglalkozok vele. Pont olyan sebességgel és félfigyelemmel vezetek tovább, mint eddig. Tudom, hogy nem fogom kinyírni magunkat. Akkor viszont egy percig az útra szegezem a tekintetem, amíg elhangzik az a bizonyos kérdés. Próbálom a legegyszerűbben megfogalmazni, de a gondolataim sokkal tovább nyúlnak. Bele egészen az apró részletekbe.
- Akkor most mesélek. Bújj ide hozzám - nyújtom ki oldalra a kezem, ezzel szabadon hagyva a váltót, tekintve, hogy majdnem maximum sebességénél már úgysem kell - és kérdezz. Válaszolok, ha kérdezel, rendben? Jól gondold meg, mit szeretnél tudni! - szólok rá és most tényleg képes leszek bármire felelni, csak bújjon oda hozzám, hogy át tudjam fogni és teljes tenyérrel leszorítani a lövés helyét.
Akkor is, ha az fájdalmas lesz és valamilyen szinten veszélyes is, hogy közben csak félkézzel szorítom a kormányt. De nem baj. Nem lesz semmi gond. A sebességen nem csökkentek, de legalább már tudom, hogy nagyjából hol járunk. Percek. Még percek, amíg odaérünk és csak remélni tudom, hogy sehol nem kapunk pirosat.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 02.01.14 18:39

Én inkább próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy is vagyok, a fájdalmat és persze, hogy egyre inkább érzem a vérveszteséget. Az elején még megy is, amikor még egyensúlyozni kell, azt hiszem ez is a lényegesebb rész, nem lenne hasznos, ha leszédülnék a párkányról. De utána már, amikor végre ülő helyzetbe kerülök valahogy az egész rám zuhan, ami történt. Féltem őt is, aggódom, mert nem fest valami jól, és még a lövés is eldördül, én pedig szinte igyekszem kapaszkodni, annyira hirtelen indulunk el. Bár persze nem túl erősen, vagy görcsösen, az most nem menne. Most jobb lenne inkább pihenni egy kicsit legalább, mert olyan nagyon nehéz a szemhéjam, olyan nagyon le akar csukódni és egy kicsit engedhetnék neki igaz? Nem sokat, csak amíg odaérünk, hiszen már minden rendben lesz, már a kórház felé haladunk. Én azt meg se próbálom behatárolni, hogy hol lehetünk, az most igazán nem fontos, csak érjünk oda a célhoz lassan.
- De már úton vagyunk, már minden rendben lesz, már pihenhetek egy kicsit... nem? - úgy fest, hogy nem szeretné, hogy pihenjek, pedig jó lenne. Azért igyekszem, biztosan oka van annak, hogy ezt kéri, valami oka... nem tudom, hogy mi, de próbálok hallgatni rá, és nyitva tartani a szemem. Akkor egy kicsit még jobban is sikerül, amikor azt a kanyart majdnem elvéti. Elég hangosan csikorognak a kerekek, no meg a dudálás, és a kiabálás, e mellett szerintem senki se tudna igazán pihenni, azt se tudom, hogy ő hogyan képes a vezetésre koncentrálni. Én próbálok rá, tényleg nagyon igyekszem, csak időnként csukom le kicsit a szemem, de hamar felnézek megint. És még az a kis kérdés, vagy megjegyzés is kicsúszik a számon. Pedig nem akartam én igazán, vagy inkább nem mertem teljes bátorságommal kimondani, de mégis valahogy sikerült. Azt hiszem azért, mert elég kába vagyok már ahhoz, hogy kicsússzon olyasmi is, amire csak gondolok. Ezért is lep meg nagyon, amit mondd, és még a fáradtságom ellenére is képes vagyok most figyelni rá. Oda is bújok, de csak óvatosan, hogy ne tenyereljek rá semmire, amire nem kéne. Nem értek én a kocsikhoz, bár anno Scott időnként próbált elmagyarázni ezt azt, de az nekem többnyire elég magas volt, és nem is nagyon figyeltem rá, amit mondd. Akkor viszont automatikusan felszisszenek, amikor lenyomja a sebet, eddig se volt kellemes, de így még jobban fáj, habár azt hiszem értem, hogy mi a lényeg, hogy leszorítsa a sebet, és ne ömöljön olyan drasztikusan tovább a vér, mint eddig. De hogy mégis mit kérdezzek... igazán nem tudom. Az más, hogy szeretnék tudni róla ezt-azt, de nem tudom, hogy van-e értelme, vagy csak azért enged most, hogy ne pihenjek. És egyébként is annyi kérdésem lenne, hogy most hirtelen fogalmam sincs, hogy mivel kezdjek.
- Milyen volt... milyen volt anyukád? És... szerettél már valakit... valaha? - felnézni se nagyon merek, nem tudom, hogy tényleg fog-e válaszolni, vagy hogy egyáltalán tud-e, vagy nem vonom-e túlságosan el a figyelmét az útról, de engem most mindenképpen ébren tart még, amíg koncentrálok, amíg a válaszát várom. Nem is tudom, hogy milyen választ várok pontosan, vagy hogy nem lesz-e rossz hallani, ha végül tényleg mondd rá valamit. És talán nincs is több lehetőségem, ha elérjük a kórházat, akkor már nem kérdezhetek, talán soha többet?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 02.01.14 19:53

Tény, hogy kissé veszélyes ilyen állapotban padlógázzal hajtani, de nem számít. Ahogy az sem, hogy félig sem igazán figyelek az útra. Pedig figyelni kellene. Csak az útra kellene koncentrálnom, főleg, hogy alig ismerem ki magam a környéken. Annyit tudok, hogy ez Vegas széle és hogy talán kétszer ha jártam erre. De nem megy. Nem tudom végig az utat vizslatni, amikor ő nagyon pihenni akar mellettem. Nem engedhetem.
- Inkább ne. Nem akarok itt egyedül unatkozni, amíg te jót alszol mellettem - mondom gondolkodás nélkül és azon kapom magam, hogy túl aggódó a tekintetem, ami rá szegeződik.
Ezért is történik meg az, hogy nem sokon múlik, hogy elvétsem a kanyart. De újra egyenesbe kerül a kocsi és közel sem a szemközti fallal találkozik. Tényleg szerencsétlen lenne, hogy egy nem túl fényes helyzetből kimászunk, és ezek után egy falra kenem fel mind a kettőnket. Persze a kis véletlen akciómat hangos dudaszó és káromkodás jelzi, de annak ellenére, hogy senki nem hinné, ebben is van jó. Emberek. Ideges emberek. Vagyis már beértünk a városba és nem a semmi közepén vagyunk. Most már nemsokára itt lesz a kórház is. Ezeket az utakat már jól ismerem. Némelyiknél fejből fel tudom idézni, hogy hol van egy kis úthiba, ami sok kellemetlenséget okozhat, ha nem kerülöm ki. De ilyesmitől nem kell félni. Attól viszont, hogy az elmotyogott szavak ellenére Josie fel fogja adni, amit nem hagyhatok. Pár másodperc késéssel felajánlom neki az egyik legnehezebb dolgot, amit csak kitalálhattam. De tudom, hogy ez ébren tartja majd. Ezért figyelni fog. Ezért hallgat rám és hozzám bújuk.
Amint ez megtörténik, karolom is át fél kézzel és bármilyen fájdalmas is neki, nyomom rá a lőtt sebre az egész tenyerem. Egy pillanatra persze elgondolkozok rajta, hogy talán mégsem kellene. Hiszen fáj neki! De belátom, hogy igenis szükséges. Most pedig jöhet a kérdezz-felelek. Már előre tudom, hogy olyat fog kérdezni, amire nem szívesen válaszolok, mégis megfogom tenni. Ha ez az ára, hogy ébren tartsam.
- Szép - vágom rá nemes egyszerűséggel, majd azért mégiscsak hozzáteszek még egy dolgot, valamivel később. - Mindig azt mondta, hogy a Teddy maci megvéd a szekrényben bujkáló szörnyektől. Azt hiszem, igaza volt. Egy sem támadott meg - mosolygok magamban és ezúttal próbálok nem lenyelni egy újabb adag kis vért.
Miközben rá figyelek és valamennyire az előttünk álló útra, majd az újabb kanyarra, fel sem tűnik igazán, hogy nekem mi fáj. Nem is olyan lényeges, nem igaz?
- Arra gondolsz, hogy voltam-e már szerelmes? - kérdezek vissza és addig biztosan nem válaszolok, amíg ki nem csikar magából pár újabb szót vagy legalább egy bólintást. - Nem is tudom... Gyerekkori nagy szerelem volt. Az kinek nem?
Jó lenne hozzátenni még valamit. Valami olyat, hogy de később is, vagy pár éve is. De nem akarok hazudni. Fogalmam sincs, hogy azóta mi volt az, ami szerelemnek számított. Hiszen bárkit egész könnyedén elengedtem. A legtovábbi is talán egy hét ha volt. És most itt van ő. Fogalmam sincs, mit érzek iránta azon kívül, hogy most egyre jobban aggódok, ahogy érzem, hogy már az ujjaim között is átcsorog a vér.
Ha lehetne, még erősebben taposnám a gázpedált, de ez lehetetlen. És még két utca van hátra, hogy leparkolhassak a mentők helyén. Biztos, hogy ha odaérünk, elkiabálom magam, hogy valaki jelenjen meg minél hamarabb és... segítsen.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 02.01.14 21:34

Azt hiszem, ha egy kicsit jobban magamnál lennék, akkor tuti, hogy ki lennék akadva, hogy ilyen szinten űzi most a vezetést. Nem azt mondom, hogy kapásból sikítoznék, de az tuti, hogy jobban szorítanám az ülést, vagy szólnék rá, hogy lassítson. De most tudom, hogy mi az oka a száguldozásnak, és igazán felfogni sem megy rendesen, csak amikor egy-egy nagyobb bukkanó jön, vagy egy durva kanyar. De még ennek ellenére is képes lennék most pihenni egy kicsit, csak tényleg pár percet, nem sokat, nem kell nekem olyan sok, csak egy kicsikét lecsukni a szemem és...
- Azt tényleg nem hagyhatom, hogy unatkozz. - jelenik meg egy fáradt mosoly az arcomon az érvét hallva. Tényleg nem szép dolog ez, ezt már apunál is mindig így éreztem. Amikor mondjuk kocsival mentünk el a nagyszüleimhez, amikor még éltek és nem voltunk túl nagyok Giselle-el, akkor is én mindig ébren maradtam vele. Anya gyakran elaludt az egész napos figyelem miatt, a húgom pedig sokszor nekiállt olvasni és a végén csak leesett a könyv a kezéből, de én mindig fent maradtam apuval. Lefoglaltam, beszéltem hozzá, barkóbáztunk, hogy neki is könnyebb legyen. Elég rossz lehet úgy vezetni, ha mindenki más körülötted alszik, neked meg nem lehet. Persze mindig mondta, hogy nyugodtan aludjak, de én nem akartam. Kibírtam mindig, amíg este haza nem érünk. Most is maradok ébren, akkor is, ha nagyon nehezen megy, mintha most én lennék anya, aki egész nap szaladgált és kifárasztotta magát, nem csoda, ha ő sem bírta ki. Viszont mégis kicsúszik az az apró mondat a szám, ő pedig bármennyire is meglepő, de válaszol, vagyis engedélyt ad, hogy kérdezzek. Nehéz ezt elhinni, tényleg nagyon nehéz és hirtelen nem is tudom, hogy mit kérdezhetnék. Talán jó is, hogy ezen jár az eszem, mert így éppen hogy csak felszisszenek, amikor a tenyere a sebemre nyomódik nem kis erővel. Tudom valahol mélyen, még az értelmes gondolatok szintjén, hogy erre szükség van, de attól még baromira fáj. Mégis próbálok arra koncentrálni, hogy kérdezzek, hogy olyat, ami tényleg érdekel, csak hát annyi kérdésem lenne, hogy most nehéz választani.
- Igen a plüss állatok mindentől megvédenek, nekünk nagyon sok volt a húgommal. Volt, amikor... amikor nem is fértem el tőlük az ágyban. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de ebből most nem lát amúgy se semmit, csak az emlék, ami előcsalta. Szerettem a plüss állataimat, mindig is szerettem őket, velük aludni, de most ott van helyettük Trixi... - Hol lehet... hol van Trixi? - most fogom csak fel, hogy sejtelmem sincs, hogy vele mi van. Ott volt velem a motelben, de nem tudom, hogy nem esett-e baja. Talán elbújt az ágy alá, vagy... jó ég, mi van ha bántották? De mégis gyorsan eltűnnek az aggódó gondolatok a fejemből, mert túl erős a zúgás és a fáradtság, és próbálok Danny hangjára koncentrálni. - És miért... anyukád miért...? - miért ölte meg magát és hagyta itt a fiát? Biztosan jó oka volt rá, de... nem volt valami szép tőle, nagyon nem. A másik kérdése már azt hiszem egyértelmű, tudja ő is a választ, de ha jól sejtem azt akarja, hogy én válaszoljak, hogy tudja ébren vagyok.
- Igen... arra. - persze, hogy arra gondolom, hogy volt-e már szerelmes, és hogy egyáltalán képes-e rá. - Kár, hogy nem ismertelek gyerekkorodban. - jegyzem meg halkan, bár azért hozzá kell tenni, hogy csekély négy év van köztünk, nem esélyes, hogy mit tudom én, egy tíz éves egy hat éves kislányért van oda, bár én hat évesen is iszonyatosan cuki voltam a szüleim bevallása szerint. Egy pillanatra megremegek, kellemetlen érzés, olyan hideg, azt hiszem fázom kicsit, de próbálok még mindig a hangjára figyelni, de csak azt látom, ahogy a kormányt forgatja jobbra, balra, ami elég rendesen altató hatású, a monoton mozgás. Vajon miért érünk már oda?
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 03.01.14 22:22

Tudtam, hogy rá kell vennem arra, hogy ébren maradjon és ne akarjon annyira pihenni. Se sokat, se keveset. Csak tartsa nyitva a szemét és figyeljen rám. Annyira fontos, hogy ébren maradjon, hogy még azt is megéri, hogy megengedjen neki, bármilyen kérdést feltehessen. Valahogy sejtem, hogy fog olyasmi is becsúszni, amire nem szívesen válaszolok, de megteszem majd. Elsőnek viszont bújjon hozzám és rá tudjam nyomni a tenyerem a sebére. Tudom, hogy nem szép dolog, amiért nem szóltam neki, hogy ez fájni fog vagy valami, de igyekeztem úgy csinálni, mint a kölyköknek adják az oltást. Egy kis figyelemelterelés és már meg is vagyunk. Ennek persze a végén még marad fájdalom, de legalább ez is ébren tartja a kérdések mellett. Viszonylag hamar megkapom az elsőt és furcsa módon egy pillanat gondolkodás után már adom is rá a választ. Jó, nem túl bőven, de mi mást mondhatnék, mint hogy szép volt? Aztán mégis próbálok valami apró információt megosztani vele. A Teddy macik hatalma. Igen. Ez nagyon megmaradt gyerekként és most tökéletes egy perces mese lett belőle. Biztos, hogy megmosolyogtatnának az ő szavai, hogyha nem figyelnék annyira a vezetésre és nem jönnének újabb és újabb kanyarok. Na meg nem lenne hátrány, ha a kérdezz-felelek ellenére nem aggódnék érte. De aggódok. A fenébe is, nem érzem magam semmivel sem különbül ahhoz képest, mint amikor a fürdőszobában találtam rá.
- A bolhazsák? Biztos, rendben van. Okos dög. Még előlem is el tudott bújni - magyarázom, de igazából fogalmam sincs, mi van vele. Őszintén? Nem is érdekel. Teszek a kutyára. Az érdekel, hogy minél gyorsabban hasítsunk végig a városon és ha lehet perceken belül érjük el azt a cseszett kórházat. Csak egy köti le a figyelmem és talán amiatt van az, hogy a következő, csak félig kimondott kérdésére is szinte azonnal válaszolok.
- Miattam. Gondolom - beszélek és alig fogom fel, hogy mit mondtam.
Nem mintha lenne esélyem rá, hogy változtassak. Kimondtam, amit gondoltam. Őszintén. Nem számít. A lényeg, hogy továbbra is figyeljen a szavaimra, járjon az agya újabb kérdésen és akkor minden rendben lesz. Csak érnénk már oda! Csak pár utca van hátra, de valahogy ez tűnik a leghosszabbnak a világon.
- Nem bírtál volna. Nyápic kölyök voltam - magyarázom és ezúttal tényleg képes vagyok egy kisebb mosolyt villantani.
Valószínűleg azért, mert végre megérkezünk. Mintha több városon kellett volna áthajtani, de itt vagyunk. Igyekszem nem satufékkel állni meg, hiszen az nem lenne túl szerencsés egyikünknek sem. Úgyhogy időben leveszem a lábam a gázpedálról és a helyzethez képest túl elegánsan parkolok le a bejárat előtt. Szinte azonnal megjelenik valami biztonsági őr, és közli, hogy itt tilos a parkolás. Azzal a mozdulattal, amivel kivágom az ajtót, közlöm vele, hogy nem jókedvemből álltam meg itt, és b*szottul kellene az orvosok segítsége. Most!
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?

Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 04.01.14 9:42

Tudom valahol mélyen, hogy ébren kell maradnom, csak igazán nagyon nehéz így is tenni, ha egyszer olyan nagyon fáradt vagyok. Mert ez van, jó lenne pihenni, kicsit lecsukni a szemem, és hagyni hogy elnyomjon az álom, de ha most kérdezhetek tőle... azért érdemes megpróbálni ébren maradni valahogy. Ez most fontos, ez most tényleg nagyon fontos, akkor is, ha úgy érzem magam, mint aki három napja nem aludt semmit. Akkor is nyitva tartom a szemem, legalábbis az idő nagy részében, akkor meg főleg, amikor leszorítja a sebet. Eddig szinte már nem is éreztem, hogy fáj, valahogy tompult a fásult állapot miatt, de most határozottan megint erősen belenyilallt. Így kellett tenni, hátha ezzel lassul a vér távozása, de attól még nem repesek az örömtől. Próbálok helyette a válaszaira figyelni, hogy milyen volt az édesanyja, hogy a Teddy macija védte meg a szörnyektől. Akaratlanul is emlékeket idéz fel bennem a húgomról és a plüsseimről. Már nem vagyok gyerek, nem alszom plüss állatokkal, bár néha hiányoznak, de hát mindent ott hagytam a házunkban, nem hoztam szinte semmit magammal néhány ruhán kívül, amikor eljöttem, mert azok csak mind emlékek lettek volna, az emlékek pedig jelenleg fájdalmasak. Ha jól sejtem neki is, mégis beszél, mégis válaszol. Azt hiszem nem lehetek ezért elég hálás neki, csak most ez nem tudom úgy istenigazából felfogni. Közben persze eszembe jut Trixi is, remélem, hogy jól van... nem emlékszem, mi történt vele.
- Remélem, hogy jól van és... nem is bolhás. Figyelek rá. - persze nem úgy értette, de most túlságosan kába a fejem ahhoz, hogy tényleg fel tudjam fogni a szavait és úgy értelmezzem, ahogy mondja, és ne pedig kicsit máshogy. Így szokta hívni, nem szó szerint érti, hogy bolhás, ha az lenne, akkor már rég kivágta volna a lakásából. Az viszont valahogy még ilyen állapotban is eljut hozzám, amit válaszol az anyukájával kapcsolatban. Akármennyire is nem kéne megmoccanok, szeretnék felnézni rá, az arcára, de nem megy, túlságosan ki kéne hozzá csavarodnom, és nincs is elég erőm hozzá, így végül csak feladom a mocorgást.
- Biztos, hogy nem miattad. - talán a leghatározottabb szavaim az utóbbi jó néhány percben. Hogyan gondolhat ilyet? Hogyan érezheti, hogy valaki miatta ölte meg magát, főleg ha egyszer az anyjáról van szó, és akkor még gyerek volt. Ez egyszerűen... nem lehet, nem tudnám elhinni. De, ha ilyesmit gondol, nem is tudom, hogy bírta ki, amikor engem találta meg hasonlóan. Fogalmam sincs, hogyan volt képes kezelni az a helyzetet. Szerintem, ha én őt látnám meg, ahogy Tim kést szegez a torkának, mint ahogy a húgommal tette... képtelen lennék bármit is tenni, leblokkolnék, még az se menne, hogy könyörögjek, mint ahogy akkor este se tudtam megszólalni.
- Szerintem akkor is szerettelek volna... - a végére már egészen elhalkulnak a szavaim, igazából már szinte csak félálomban motyogom el. Tudom, hogy azt kérte, hogy maradjak ébren, de egyszerűen már nem megy. Nem vagyok képes rá, hogy tovább figyeljem a kormány monoton mozgását ide-oda, hogy a hangját tényleg fel is tudjam dolgozni, hogy értsem a szavait. Egyszerűen már túl nehéz a szemhéjam, muszáj engednem, hogy lecsukódjon, egyszerűen muszáj. Arról már nincs fogalmam, hogy közben pont sikerül megérkezni, hogy az időzítés jelen esetben egész jó, hogy kibírtam, amíg ideértünk, de tovább már akkor sem sikerül. Az már nem jut el hozzám, amit az őrnek vág vissza, vagy hogy hamarosan kipakolnak a kocsiból, hogy megpróbáljanak újra életet lehelni belém, mint ahogy nem olyan régen is tették, bár fogalmam sincs, hogy az ugyanez a kórház volt-e, vagy másik.
Vissza az elejére Go down



do you know who i am?
avatar
Hozzászólások száma :
2134
Join date :
2012. Jan. 27.

Admin


TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak 04.01.14 16:42

Szabad játéktér!

₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪₪


Én mindenhol ott vagyok... De tényleg... Mindenhol!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://prison.serbianforum.info



do you know who i am?

Ajánlott tartalom



TémanyitásTárgy: Re: Elhagyott raktárak

Vissza az elejére Go down

Elhagyott raktárak

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Similar topics

-
» Elhagyatott gyárépület
» Raktárépület
» Elhagyott ház az erdőben

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
PRISON FRPG :: Külváros :: Vegas rosszabbik környéke-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához