A toxikológia tiszta. Francba. Hosszú este elé nézünk, kellene valami rendszer, valami amiből elindulhatok. Az egyetlen közös pont én vagyok. Oké, akkor összefüggések kellenének. Nem tarthatok mindenkit fejben, akit valaha kezeltem, vagy aki bent jár nálam. De ha kórházi dolgozó, az sok mindent megmagyarázna, úgy hozzáférhet az aktákhoz, a betegekéhez, az enyémhez, hozzáfér a jelentésekhez, mindenhez. Ki lehet az? Gondolkodj! Fogalmam sincs. Igyekszem minden kollégával fenntartani egy egészséges munkaköri kapcsolatot, most mégis miből kellene tudnom ki az, aki kilóg. Ha konzultálunk ott ugyanúgy megbeszélünk mindent, faggatózni pedig senkinek sem szokása, őszintén időnk sincs rá, hogy egymás problémájával foglalkozzunk.
Letettem Charlie-t a nagyszüleinél, legalább ő boldog és kimerült, hamar álomba fog zuhanni, én pedig mehetek nyomozósat játszani. Közben még hazaugrottam Charlie-nak néhány holmijáért, ami reggel kell az oviba, nem hiszem, hogy leszek majd abban az elmeállapotban, hogy azon tudjak gondolkodni mi hol van, csak felkapom a gyereket és viszem is, engem meg ismételten várni fog a munka. Végül is csak olyan, mint egy dupla műszak. Leparkoltam az őrs előtt, majd bementem.
- Üdv. Morrison nyomozóhoz jöttem. - Jelentkeztem le a portán.
- Itt várjon. - És már emelte is fel a telefont az ügyeletes tiszt. Kicsit odébb álltam, amíg Spencerre vártam. Remélem mihamarabb vége lesz ennek. Nem azért lettem orvos, hogy holttestek mellé kerüljenek a kártyáim. Szóval, sejtelmem sincs ki műveli ezeket, azt se nagyon tudhatom, hogy miért teszi, de ha végre előbújna a sötétből és elárulná mégis mivel ártottam neki, annak több értelme lenne. Mikor lesz elég a gyilkolásból, mikor fogom megtanulni, de legfőképp mit kell megtanulnom? Tudom milyen érzés, amikor valaki a kezeim közt hal meg, jobban, mint bárki, ismerem a veszteséget, miben hibáztam? Mi az, amit ennyire rosszul csinálok. Azért fejeztem orvosit, hogy másokon segítsek, nem azért, hogy miattam vesszenek oda értelmetlenül életek. Én soha senkit sem akartam bántani.

- Szükségünk lesz rá. - Egy vödörrel is lefog folyni, ameddig itt leszünk ma, lehet dolgozni is innen megyek reggel, szóval majd bekötök valamit infúzión és húzom magammal, senkit sem kellene félrekezelni, mert valamit nem vettem észre, vagy félreolvastam, ugye? Valamit most sem veszünk észre, már csak arra kellene rájönnünk, hogy mi az, mit hagyunk ki?
Akkor essünk neki, vettem a kezembe az első aktát a kupacból, szép kis torony állt itt össze. Figyelmesen olvasom a jelentéseket, miközben lassan kortyolgatom az első kávémat. Eddig semmi rendkívüli. Felsóhajtva engedtem le az asztalra z aktát, amit épp olvastam, majd felnéztem a falon lévő órára, még csak két órája vagyunk itt és folytattam.
Vááárjunk...
- Spencer, megkaphatnám a kórboncnok jelentéseit is? - Túl korai még a képzelgés és hallucináció, szóval még az is lehet, hogy lesz itt valami. Felkaptam az egyik szóban forgó aktát, mintha már láttam volna ma valahol, kikotortam a halomra dobált papírok közül, amit kerestem, szerettem volna, hacsak a fantáziám szülte volna az összefüggéseket, ezért kétszer is végigolvastam és kezdett beugrani és összeállni a kép.
- Uram isten! - Hát persze, már emlékszem. - Ő a betegem volt, és Ő is. - Húztam elő még egy aktát, amit előzőleg félreraktam.
- Csak még évekkel ezelőtt, ezért nem emlékeztem rá. - És azt sem vártam, hogy holtan fogom viszontlátni, aztán pedig egy fotón, amint a boncasztalon fekszik, így annyira nem ismertem fel.
- Mocskos állat! - Temettem az arcom a két tenyerembe dühösen, majd ismét a képekre meredtem. Dühömben üvölteni tudnék szétverni valamit, járnom kellene egyet a levegőn, hogy kiszellőzzön a fejem, dehát mikori akták ezek, nem várhatja el, hogy emlékezzek minden betegre, aki megfordult a kórházban. és akkor ebből mégis mit kellene megtanulnom? Mégis mit a rohadt életbe?! Szemét állat! Oké, tettem a szám elé a kezem gondolkodón. Jól van. Talán mégis kellene az a védőőrizet, Charlie-nak.

- Nagyon úgy fest, és nem egyszerűen vadászik rá, pontosan tudja kik ők, hogy kiket keressen. - Ez az egyetlen ésszerű magyarázat, bár ne így lenne, de az eddig látottakból és olvasottakból ítélve nagyon is ez a helyzet. Nincs valami erősebb a kávénál? Mert az most akár a hátam mögé önteném, nem segít. Ez nem lehet igaz.
- A kórházi dolgozókat is ellenőriztétek? - Ezekhez az adatokhoz korlátozott számban lehet hozzáférni, hacsak persze nem törték fel a kórház rendszerét, már azon sem lepődnék meg. Sorban halad. Ezek régi esetek, azért nem emlékszem rájuk, hogyan is emlékezhetnék fejből azonnal minden egyes betegemre, akit műtöttem, kezeltem vagy konzultáltam. Több százan, ezren is lehetnek. Túl sokan vannak, túl hosszú a lista és ez az állat nem érhet a végére, az nem történhet meg, nem engedhetjük.
- Olyat keresünk, aki elveszített valakit... Valószínűleg közöm volt hozzá, azért teszi, hogy én is átérezzem, hogy fájjon, hogy végül mégsem menthetem meg őket. - Nem egyszerűen lejáratni akar, nem a karrierem érdekli, engem, személyesen engem akar tönkretenni. De ez őrültség. Én sosem játszottam felsőbbrendűt, mert orvos vagyok. Tényleg csak segíteni akartam. Talán műhiba történhetett, már azt sem tudom mire gondoljak, csak az előttem lévő képekre meredek...
- Ne haragudj, muszáj levegőznöm egy kicsit. - Úgy érzem nem kapok levegőt idebent, felpattantam  székről, majd egyenesen ki az ajtón, lefelé a lépcsőn, még ki nem érek valahova. Levegő kell, nem bírom tovább nézni és olvasni az aktákat, hiszen már pontosan tudjuk miről is szól ez a játék. Hánynom kell tőle. Milyen undorító emberi szokás is ez. Másokat bántunk, hogy egy konkrét embernek fájdalmat okozzunk. De ezzel nem csak engem tesz tönkre, hanem a családokat is. Tudom, szörnyen hangzik, de nincs időm minden nap mindenkire gondolni, észben tartani, ezt senkitől sem várhatjuk el, nekem is van életem, van családom, ott van Charlie.  

- Háát, a költségvetés biztos nem fedez egy informatikai zsenit, de gondolom azért bárki nem is tud hozzáférni. - Ide az alaptudás kevés, de így nem a cél felé haladunk, egyet előre, kettőt hátra szisztéma van, és csak még inkább szélesedik a gyanúsítottak köre. Úgy érzem, mintha egy hurkot kötöttek volna a nyakam köré, ami egyre szorosabb és egyre jobban fojtogat, amíg végül már nem kapok levegőt.
- Kösz, de ez így kicsit sem hangzik jobban. - Néztem fel rá egy gyötrelmes mosollyal a képemen, sőt, ha lehet most csak még vacakabbul érzem magam. Tudom, hogy nem az én bűnöm, mégis hibásnak érzem magam. Az én felelősségem voltak ezek az emberek és segítettem rajtuk, hálásak voltak nekem, hol ott csak a munkámat igyekeztem jól végezni, erre most tessék, meghaltak, az én hibámból, hol ebben az igazság?
- Ne haragudj, de szarok rá! - Talán ez az első ilyen eset, hogy így kikelek magamból, de már nem bírtam tovább. Ne, bírom azokat az aktákat olvasni tovább, nézni a fényképüket, aztán arra gondolok, hogy halottak, képek villannak be róluk. Egy valamiben viszont biztos vagyok, száz százalékig, hogy én nem ezért lettem orvos, szóval ha azt volt a célja többek között, hogy kétségeket ébresszen bennem, hát megtette, sikerült. Kételkedem magamban, hogy valóban jó döntés volt-e, mert ha emberek esnek áldozatul a én döntéseim miatt, akkor meglehet annyira mégsem volt az.
- Úgy nézek ki? - A friss levegő jót tett, de túlzás volna azt állítani, hogy jól is vagyok, mert nem vagyok, pocsékul érzem magam és, ha nem ez látszik rajtam, akkor rohadt jól játszhatom, ami most nem is lenne hátrány, legalább tényleg eltudnám hitetni a gyerekemmel, hogy nincs baj, minden a legnagyobb rendben van, mert egy szülőnek ez a dolga. Ilyenkor tudom azt bánni, hogy se nem iszom, se nem bagózok, legalább valami segítene lehiggadni, csak kávézom, azt is ritkán, ha épp dolgozom, néha már teljesen kihűl, mire odajutok, hogy felhajtsam.   

Már nagyon is ott van az a célkereszt, méghozzá szabad szemmel is kitűnően látható a hullaházban, nézze csak meg, már így is én vagyok a célpont, annyi a különbség, hogy nem fizikai csapásokat mér rám, hanem pszichológiait, minden egyes halálesetet az én lelkemre akar varrni, hogy úgy érezzem hibás vagyok értük, hiszen a betegeim, valamilyen szinten felelősséggel tartozom irántuk, amire a mai napig büszke is vagyok, pontosabban csak voltam, mert most már félek, hogyan dolgozzak így? Azzal a tudattal, hogy akin segítek talán felkerül a listára? Ezt nem tudom megtenni, de azt sem, hogy nem végzem a munkám. Ez nem olyan, mint a McDonalds-ban, hogy bárki betud állni a másik helyére és perceken belül beletanul.
- Hát ez igazán megnyugtató volt, Spencer. - Szóval mindent a kezében tart, de biztos, ami biztos alapon kössek valamit, hogy a gyerekem anyagi háttere biztosítva legyen, ezt már régen megtettem. - De már megtettem. - Nem csak ebből a helyzetből adóadóan, hanem már előbb, egyedül nevelem a fiamat, persze, hogy gondolok arra az eshetőségre is, hogy mi lesz vele, ha én már nem leszek, de amíg mellette vagyok, addig majd igyekszem úgy nevelni, hogy feltalálja magát, egyáltalán nem fontos, hogy az orvosi vagy a jogi art válassza, nekem nem számít mi lesz belőle, hogy sikeres lesz-e vagy karrierista, bármi lehet, ennyi.
Kikerülve Spencert indulok meg vissza az épület belsejébe, fogalmam sincs mennyi lehet az idő vagy mióta ücsörögtem kint, de ma már amúgy sem hiszem, hogy tudnék aludni, ahhoz már túl sokat láttam és még nincs vége, de már nem bírom tovább csinálni.
- Te hogy bírod ezt csinálni? - Émelyeg a gyomrom, ha belegondolok, hogy minden egyes akta egy emberi élet, én nem ezt akartam, nem erre esküdtem, hogy a fenébe csináljam ezt végig úgy, hogy abba senki se sérüljön? Én ezt nem értem.