Ben & Simon

Hogy jutottunk el idáig? Alig pár napja még együtt karácsonyoztunk, elvileg nemsokára össze is házasodunk. Ehhez képest most a fejem sajog, amióta bevágtam a szekrény sarkába. A számra rászáradt a vér, és fogalmam sincs, hogy mióta fekszek a földön. De kezdjünk mindent az elején...
November végén eldöntöttem, hogy Ben kap egy nagyobb ajándékot is. Magamon kívül, természetesen. Szóval megbeszéltem az unokatesómmal, hogy csináltat Bennek hamis személyit és útlevelet. Mivel körözik nem utazhatnánk el elvileg. Elvileg! De Simon mindent megold. Sajnos ez a hamisítás kicsit elhúzódott, álnév és társai. Csomó időbe tellett. Nem is sikerült meglennie karácsonyra egyiknek sem, de úgy gondoltam, hogyha később kapja meg akkor is örülni fog neki.
Bora-bora, vagy Hawaii, ezek voltak az ötleteim. Amúgy is, neki a külföld kimerült Afganisztánban, az meg enyhén szólva nem egy turistaparadicsom.
Aznap késő este értem haza, mert elhúzódott a tárgyalás az uncsitesóval. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor Ben nem köszönt, és nem is jött oda az előszobába. Csak a szobánkban égett a lámpa, pedig én már a legelején telebasztam az egész házat vagy háromszáz lámpával. Ő a szobában várt, és még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi baja nekem esett. Nem tudom, hogy ivott-e, vagy belőtte magát..vagy csak begőzölt. Jól szájbavágott, amitől majdnem dobtam egy hátast. Éreztem a számban a vér fémes ízét, és ekkor rájöttem, hogy mitől ilyen. Aztán ő is kimondta. De megbeszélni nem volt időnk, mert ellökött, én pedig nekiestem a szekrények. Pont úgy vágódtam neki, hogy bevertem a fejemet és elájultam. Minden elsötétült.
Ez történt az elmúlt éjjel. Próbáltam lekaparni a számról a vért, miközben feltápászkodtam, és reméltem, hogy nem fogok összeesni. Ha ott is volt mellettem Ben nem vettem észre, csak a padlót bámultam üreges tekintettel. Most valahogy...semmit sem érzek. Csak ürességet. Ben még egyszer se ütött meg. Hülyeségből sem. Egyszerre tudnék sírni és üvölteni, de mégsem teszem. Bárcsak egy rossz rémálom lenne, de nem az. Ez a valóság. A két repülőjegy és az útlevél még mindig ott van a zsebemben. Egy olyan útra szól, ahova mi már kettesben sosem fogunk eljutni.

Bőgök, mint egy idióta, krokodilkönnyek áztatják a farmeromat. Nem tudom, hogy jutottunk el ideáig, fogalmam sincs. Még mindig a karácsonyi meghittség az, ami az arcom előtt lebeg. Most pedig azt hiszem mindennek vége. Nem tudom képes volnék-e Simon nélkül tovább élni.
Simon neve egyszerre ébreszt bennem dühöt, csalódottságot, fájdalmat és mérhetetlen szerelmet. Megígérte nekem, hogy az Greggel egy utolsó alkalom volt, hogy nem csal meg többé, de megtette… még a gondolatára is fájdalom nyíllal a mellkasomba. Megcsalt, úgy érzem elárult, megvetett és csak úgy megtagadta a szerelmünket…
Nem akartam megütni, nem akartam bántani, Én nem vagyok ilyen, egyszerűen csak, csak megtörtént. Nem ütöttem nagyot, tényleg, de hát Ő olyan kis gyenge.. nem akartam bántani, nem akartam, nem akartam, nem akartam…
Neki esett a szekrénynek és nem mozdult, ugye nem halt meg? Nem halhatott meg, nem, Simonnak életben kell lennie.
oda-oda pillantok a mozdulatlan testre, de nem mozog a lábam, nem tudok közelebb lépni pedig úgy szeretnék. Nem merek, a félelem tart vissza, a félelem attól, hogy talán a legrosszabb dolog tárul majd elém. Ha elveszítem abba alighanem bele is pusztulok.
Végül csak odalépek és megnézem van-e pulzusa…van, egy egész hegyoldal gördül le a mellkasomról. Életben van, fel fog ébredni, jobban lesz.
Leülök az ágyra és tenyerembe temetem az arcom. A sírás nem marad abba, nem akar abba maradni. Megütöttem? Tényleg megtettem?
Miért tettem? Haragudtam rá, de nem akartam bántani. Sose tudnám bántani. Kérlek ébredj fel Simon, mondj valamit, kérlek. A gondolatok a fejemben állandóan váltják egymást, alighanem sokkos állapotban vagyok, de ezzel nincs időm foglalkozni. Simon megmozdul és Én azonnal felpattanok. Ott állok az ágy túloldalán, meredten bámulom Őt, a könnyek tovább áztatják az arcomat, a pólómat. Mit tegyek most? Elmenjek? Segítsek neki?
-Simon… - Ez az Én hangom? Ez a rekedt semmi? Úgy tűnik.

Nem kellett volna elengednem a seregbe. Ben régebben is fura volt, de a katonaság rosszat tett neki. Persze nincs okom meglepődni, tudtam, hogy ott csak halál lesz, meg vér. Ez mindenkit megvisel. De ez még nem jogosítja fel arra, hogy paranoiásan féltékenykedjen és megüssön. Nem mintha belehaltam volna, fiú vagyok én is, de ez akkor sem normális. Főleg úgy, hogy elvileg nemsokára házasodunk. Vagyis...összeházasodtunk volna. Mégis mit hitt? Hogy titokban dugok megint valami vadidegennel? Megcsaltam, ez egy dolog. Ő adott még egy esélyt, de ha nem bízik bennem semmi értelme nem volt ennek az újra összejövetelnek.
Miután magamhoz tértem észre sem vettem, hogy Ben ott tartózkodik velem együtt a szobában. Csak a hangjára kaptam fel a fejemet, ekkor tűnt fel, hogy sír. Eh, bezzeg tegnap este nem volt kedve sírni, ugye? Lassan felé fordultam, de vele ellentétben az én arcomon nem tükröződött semmiféle érzelem. Még haragot sem érzek.
Kipakoltam a zsebeimet, letettem elé a repülőjegyeket és az útlevelet. Nem fejtettem ki, hogy mik ezek, minek vannak nálam. Ha rájön akkor rájön, ha ebből is kombinálni kezd az az ő baja. Nem akarok vele beszélni.
- Kapsz öt percet, hogy összecsomagolj és eltűnj innen. - Végre megszólaltam, de szinte csak suttogtam. - Vagy felőlem maradhatsz, ebben az esetben én költözöm el. - Igyekeztem minél tárgyilagosabb lenni. Egy helyben ácsorogtam, nem szándékoztam közelebb menni hozzá. A jegy gyűrűt nem vettem le, valahogy nem vitt rá a lélek. Pedig meg kéne tennem. Ha már egyszer kidobom innen, ezt is el kéne intézni. De nem megy. Talán majd később utána küldöm.

Elkínzott arccal nézek rá, szinte elborzadok, hogy ezt Én tettem vele. Hogy tehettem? Hiszen annyira nagyon szeretem, hogy inkább magam pusztulnék el mintsem szenvedni lássam Őt.
Amikor felébred félelmet is érzek a fájdalom mellett. Látom rajta, hogy fájdalmai vannak, és látom a szemeiben, hogy a kettőnk közt történt pár év itt lezárult. A szívem egy pillanatra megszűnik dobogni majd folytatja a ritmusát, de többé már nem boldogan.
A repülőjegyekre és az útlevélre téved a pillantásom egy röpke időre, tudom, hogy hatalmasat tévedtem, de már hiába magyarázkodnék, hiába tennék bármit is, már vége, tönkre tettem mindent.
-Ne, majd Én, összepakolok és megyek, ez végül is a Te házad, mindig is az volt. – Abbahagyom a sírást, de a kezem továbbra is remeg. Nincs igazán amit magammal vinnék így hát magamra kapom a kabátom és kilépek a házból. Nem nézek vissza, nem tudok visszanézni, mert tudom ezzel tovább kínoznám magam.


-Butch, szállj le a rohadt kanapéról, mert kirakom a mocskos szűrödet az utcára és mehetsz isten hírével. – Ordítok a Stafford pittbull keverék kutyámra, akit az utcáról nyaláboltam fel pár hete bevásárlásom során. Fojtogatott a magány és kezdtem beleőrülni Simon gondolatába is. A kutya legalább lefoglal némi időre a többiben sirathatom a szerelmet, amit magam csesztem el. Simon..Nem hallottam róla már hosszú ideje, de nincs pillanat, hogy ne gondolnék rá. Mióta kiléptem a közös házunk ajtaján nincs más társaságom, mint a whiskey és a dög a kanapámon. Hagytam számos üzenetet számára, válasz azonban azóta sem érkezett, elveszítettem.

Magam is meglepődtem azon, hogy nem kiabálok. Egyszerűen csak állok az ágy mellett, és meredek a semmibe. Mit mondhatnék? Ha ordítok azzal nem érek el semmit, megütni Bent pedig én nem fogom sosem. Régen is csak hülyeségből pofozgattam, de annak még nyoma sem maradt.
Nem hatott meg, hogy sírt. Jelenleg nincs bennem semmilyen érzelem, se düh, se sajnálat, se félelem. Valamennyire szédültem, de nem akartam még leülni. Majd ha elment, vagy ha maradni akar, akkor elkezdek én összecsomagolni. Nem érdekelne, ha azt mondaná, hogy menjek én. Simán odaadnám neki a házat, amúgy is a szüleim vették nekem.
- Hivatalosan igen, de ezen kívül mindig közös otthonként tekintettem rá. Rendben, megvárom míg összepakolsz. - És csak álltam tovább, miközben ő összecsomagolta a régi életünknek a felét. Miután Ben elhagyta a házat leültem az ágyra, és megpróbáltam feldolgozni a történteket.

Anyámék tudtak az eljegyzésről, már másnap bejelentettük nekik. Meglepődtek, de örültek is. Ez volt akkor. Most Ben számukra a főellenség, mivel kitudódott, hogy megütött. Én gyártottam a hazugságokat, hogy miért nincs itt, miért sebes a szám, de anyám átlátott rajtam. Ezért inkább elzárkóztam a világ elől, és otthon maradtam a tengerimalacokkal. Mi van, ha túlreagáltam? Mást is ütöttek már meg, mégsem szakítottak. Mi még mindig jegyesek vagyunk. És ha nem reagáltam túl? Hiába csak a szám szakadt fel, akkor se kellett volna ezt tennie. Félek, hogy nem fogok tudni megbocsátani neki. Hiába szeretem, és baromira hiányzik. Nélküle teljesen életképtelen vagyok, még egy villanykörtét sem tudok kicserélni.
Az elmúlt két hónapban teljesen magamba zuhantam, semmihez se volt életkedvem. Tonnaszámra rendeltem a pizzákat, és hogy megelőzzem a kóros elhízást elhatároztam, hogy kimozdulok végre, és edzeni fogok. Nem áll meg az élet. Nem szabad megállnia. Ezer éve jártam utoljára edzőteremben, lassan tényleg sörhasam lesz.
Bentől közben jöttek sms-ek, de nem válaszoltam rájuk. Aggódom érte, mert ki tudja, hogy mit csinál most is éppen. Valószínűleg piál. Rosszabb esetben drogozik. Néha késztetést éreztem arra, hogy felhívjam, de végül nem tettem. Fogalmam sincs, hogy mi legyen. A gyűrű még mindig rajtam van, de teljesen el vagyok veszve. Szeretem, imádom, de hatalmasat csalódtam benne. Ennél még az is jobb lett volna, ha megcsal. Tegyük fel, hogy megbocsátok neki. Mi a biztosíték arra, hogy fél év múlva nem fog megint megütni? Esetleg megverni?
Ahh, szar az egész.
Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, belepakoltam a váltóruhámat egy sporttáskába, és elindultam az edzőterembe. Kell a friss levegő, olyan szagom volt pár napja, mintha rohadnék. Ritkán jártam ilyen helyeken, ezért kissé félve pakoltam le a dolgaimat, és néztem meg, hogy mi mire is való. Bennek ez simán menne. Oké, elég a Benezésből!
A súlyzókkal kezdtem, és hát persze nem tudtam nagy súlyokat kinyomni. Elég égő, de szerencsére a többi ember nem röhögött ki, rám se bagóztak.
Nem bánnám, ha összezúzná a súlyzó rúdja a mellkasomat, megszabadulnék minden problémától. Ezaz Simon, adj teret a depresszív gondolatoknak, aztán menj haza és nézz a Facebookon sovány kutyás képeket!

Monoton lassúságban telnek a napok, felkelek, eszem, megetetem a dögöt, elmegyek melózni csak mert valamiből fent kell tartanom az egy szobás kis albérletem, más különben ki sem kelnék az ágyból. Munkából hazaérve megiszom valamit, mikor már érzem a tompa sajgást lefekszem és megpróbálok álomba zuhanni, de ez nem igazán sikerül, mert általánosságban nehezen alszom el, régen ez nem volt gond, mert Si…Simonnal hancúroztunk míg el nem álmosodtam. Most csak fekszem, nézem a néhány repedéssel tarkított plafont míg végül a pia, a fáradtság és az elgyötörtség együttesen ki nem üt reggelig.
Ma sincs ez másképp, megetettem a kutyát, lezuhanyoztam, majd undorodva néztem végig magamon, míg felöltöztem. Felkaptam a hátizsákom és elindultam az edzőterembe. Már nem ott dolgozom ahol előzőleg kezdtem, ez már azóta másik, mivel az előzőből kirúgtak ittas állapot miatt.
Beérve ledobtam a motyómat az öltözőben majd kilépve elkezdtem a súlyokat pakolgatni. Nincsenek sokan így van időm amellett, hogy dolgozzak, még edzek is kicsit. Mindig az edzésbe menekültem, ha bánatom volt. Ez nem változott csak, míg akkoriban tudtam mértéket tartani, most már nem, addig emelgetem a súlyokat míg úgy érzem minden izmom szakadásra kész, míg el nem kezd kiverni a veríték. Legutóbb majdnem válltörést szenvedtem, de sajnálatosan enyhe zúzódással és egy intelemmel, hogy hetekig nem emelgetek elbocsátott az orvos. Több sem kellett már másnap a súlyok között kötöttem ki.
Az izzadtság most is a szemembe folyt miközben igyekeztem egyenes háttal guggolni és az egyenként 20 kilós súlyokat emelni.
Nem néztem körbe a teremben, nem volt értelme, nem ismerek senkit sem, nem haverkodom, csak végzem a dolgom, bár nem mondhatnám, hogy meg vannak elégedve a teljesítményemmel.
Most mégis miközben rádőltem a fekve nyomáshoz a padra és magam fülé emeltem a mindkét oldalról 40 kilós súlyt oldalra fordítottam a fejem, hogy fel mérjem hányan vannak. Ekkor pillantottam meg Őt.. Ott volt, próbálkozott súlyt emelni, ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan rohadtul szexin, az arcomat elöntötte a pír és a szemeimet marta a visszafogott könnyek áradata, megfeledkeztem arról, hogy épp 80 kilót tartok a kezemben és hirtelen a kezeim remegésben törtek ki, visszaakartam tenni a tartóra a súlyt, de a kezem feladta az erőlködést és már éreztem, hogy képtelen vagyok visszatartani, rám fog zuhanni a vasrúd. Valahol szinte vártam, hogy zuhanjon, hátha kiszorítja belőlem a fájdalmat, hátha megszünteti a napokat nélküle, csak szegény kutyát sajnáltam az albérletem fogságában, remélem valaki gondoskodik majd róla. A kezeim végszóra elengedték a rudat és az a mellkasomba csapódott, de ahelyett, hogy a fájdalmat ott tartotta volna a nyakamhoz gurult és a kezeimmel képtelen voltam letolni, a levegőm pedig vészesen fogyóban volt, hát ez nem az a pillanat, amit annyira vártam, a mellkasomban érződő tompa fájdalom most a torkomban is égett ahogy a levegő épphogy be-be szökkent, kapálózni kezdtem de elhomályosodott minden, nem vettem észre a környezetem, láttam valakiket fölöttem, de nem tudtam kivenni kik azok, elájultam…

Amikor Ben még a seregben volt mindig találtam valami elfoglaltságot, hogy túléljem azokat az éveket. De most valamiért halálra unom magam, semmihez sincs kedvem. Pedig a szöszi nem Afganisztánban van, hanem csak a város másik felében, valószínűleg. Nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem átcuccolt a saját lakásába. Néha megfordul a fejemben, hogy mi van, ha kárt tesz magában, de csak van annyi esze, hogy ne csináljon ilyesmit. Csak nekem okozna fájdalmat vele, és nem tenné meg nem történté azt, hogy megütött.
Az a néhány sms, amiket küldött megnyugtatott. Gondolom ha éppen a földön vérezne elfele nem lenne arra ideje, hogy nekem pötyögjön. Egyikre sem válaszoltam, egyszerűen nem tudtam mit, és nem is láttam sok értelmét. Nem akarom, hogy visszajöjjön. Legalábbis most még biztosan nem. Hiányzik, kurvára hiányzik, de képtelen vagyok megbocsátani neki. Talán megunja a várakozást és majd keres valaki mást, ki tudja. Nekem jó így magányosan, egyedül. Ezalatt a két hónap alatt igyekeztem minden emberi létformát elkerülni, főleg a hímeket. Még a haverjaimnak se válaszoltam.
Az edzőterembe érve kissé megszeppenve álltam a sok hatalmas gép, és izomkolosszus emberek között. Egyáltalán nem vagyok idevaló, de nem hízhatok el! Kevés súlyt pakoltam fel először a súlyzó rúdjára, de ez is megizzasztott. Halkan szuszogtam, aztán összeszorítottam a fogaimat, nehogy azt higgyék, hogy haldoklom. Ez így ment egy jó darabig, majd feltűnt, hogy pár ember sietősen odamegy valakihez. Én is így tettem, ekkor láttam meg, hogy ki is fekszik ott.
- Ben? - Kérdeztem halkan, aztán követni kezdtem a többieket, akik biztonságos helyre fektették őt. Elvileg csak elájult, nem lesz baja, mentőt sem kell hívni. Mondják ezt ők. Én azért leültem mellé a földre, és vártam, hogy magához térjen. Most kéne lelépnem. Vajon észrevett? Minek emel ekkora súlyt, hanem bírja el. Idióta! Idegesen harapdáltam az alsó ajkam, de végül ott maradtam, nem mentem sehová. Hiába haragszom rá és csalódtam benne, mégiscsak a szerelmem, a vőlegényem. Rápillantottam az ujjamon lévő jegy gyűrűre, majd nagyot sóhajtottam. Nem vigyáz magára. Nekem meg nincs szívem itt hagyni. Megvárom, míg jobban nem lesz, aztán lelépek.

Azt hittem nem érhet nagyobb fájdalom annál, mint mikor ott hagytam a közös lakásunkban és végleg búcsút intettem neki…akkorát tévedtem, hát persze, hogy létezik rosszabb, ha újra látom Őt, ha azt látom edzeni jár, amit annyira utált most mégis megtette…valószínűleg az új párja kedvéért..a szívem összeszorult és mérhetetlen fájdalom kerített a hatalmába, ez a fájdalom pedig megkövetelte a figyelmet. A súly, ami a mellkasomra majd a nyakamra gurult mintha enyhítette volna azt, amit a szívem érzett. Aztán minden elsötétült, azt hittem végre vége van, de nem…
Mikor kinyitottam a szemem pokolian égett a torkom és mintha teljesen kiszáradtam volna. Egy merevítő volt a nyakam körül és mozogni se nagyon tudtam, mert ki voltam kötözve a hordágyhoz.
-Se…semmi bajom, semmi szükség ezekre a vackokra, vegyék már le, nem kapok levegőt! – Magamban sokkal erőteljesebbnek hatottak a szavaim, de csak krákogós és igazán erőtlen hangok csusszantak ki a számon.
Senki nem figyelt rám, nem meglepő, elvoltak foglalva azzal, hogy marha szakszavakkal illessék az állapotom.
-Semmi bajom, értik? – Nem értik, mert Én is hazudok, persze, hogy van bajom, de nem fizikai, ez lelki csupán, de azon nem lehet segíteni.
Nagy nehezen oldalra fordítottam a fejem, de bár ne tettem volna…Simon ott ült mellettem, a maga tökéletes módján engem figyelt. Az arca komoly volt, a haja kusza, ahogy mindig is szerettem, az a fajta, amibe jó beletúrni, selymes és kusza.
-Simon…- Szinte suttogom a nevét, a szemem könnybe lábad, de nem sírok, nem lehetek ilyen pokolian gyenge mikor mindenről csupán én magam tehetek.
Köhögni kezdtem és alig maradt abba úgy fuldokoltam, de nem érdekelt, ott volt, velem volt, még ha gyűlöl is akkor is mellettem van, istenem..annyira szeretem.

Nemsokára megérkezett a segítség, Bent hordágyra tették és kapott egy szép kis nyakmerevítőt. Idő közben magához tért, és én egy nagyot sóhajtva hallgattam végig az ellenkezését, legalábbis az annak szánt nyöszörgését. Ha nem haragudnék rá rögtön elkezdenék vele ordibálni, hogy hogy lehetett ekkora idióta fasz, és hogyha nem gyógyul meg áthajtok rajta egy úthengerrel. Aggódnék. Most is aggódom, de csak némán ácsorgok mellette. Jól lesz. Nem akarom kimutatni az érzelmeimet, nem érdemli meg. De nem tudok lelépni, képtelen lennék itt hagyni őt ebben az állapotában.
Amikor a nevemet suttogta visszatértem a jelenbe és ránéztem. A könnyes szemeit látva nyeltem egyet, aztán elfordítottam a tekintetem. És még köhög is. Ahhh. Annyira megölelném, mondanám neki, hogy nem lesz semmi baj, csak nyugodjon már meg. Lehet, hogy szívtelen vagyok, ez van.
- Gratulálok. Most majd bevisznek a kórházba, aztán a végén jönnek a seregtől, mert lebuktál, hogy hol vagy és elvisznek örökre... - Szólaltam meg végül, aztán bementem vele a kórházba, beültem a mentőbe mellé. Nem is értem miért nem maradtam kussban. Egyfolytában jár a szám. Átöltözni se volt időm, itt csoszogok a csúszós padlón az edzőcuccomban. Vehettem volna fel ennél kevésbé feszülős pólót, kiizzadom az életemet is. Ben ért az ilyesmihez, hogy miben kell konditerembe menni, ő a tapasztalt. Hmm, minden téren az. Verekedésben is, amit a saját bőrömön is érezhettem.

Dühöngök, amiért senki nem hajlandó figyelmet fordítani rám, úgy vélik jobban tudják nálam mi a jó nekem és, hogy hogyan érzem magam. Senki nem néz felém mindaddig, míg be nem raknak a mentőbe, mert ott már kérdezgetnek, de nem foglalkozom velük, nem válaszolok csak Simon-t nézem megbűvölten, miért nem megy el? Miért van itt?
Köhögnöm kell, ahogy igyekszem a hangomat megerőltetni és úgy szólni hozzá mintha éppen nem a halálomon lennék. Könnyeznek a szemeim amire a mentős bead egy adag morfiumot, fasza, most még az agyam is ködös lesz, milyen jó, hogy megkérdezik kell-e egyáltalán az a szar.
-Akkor elvisznek, megérdemlem, legalább nem magamnak kell eldöntenem a sorsom fordulatait, ha így alakulna van az albérletemben egy kutya engedd szabadon, a kulcs a lábtörlő alatt van ahogy szokott. – Krákogtam és elfordítottam a fejem tőle. Nem bírtam a szemébe nézni, csak azt láttam magam előtt ahogy elborul az agyam és Ő elájul….
Jó volt újra magam előtt látni, de az útjaink külön váltak, az Én hibámból, már azt se értem miért nem ment el, jól vagyok, sajnálatosan túl is élem ezt az incidenst a súlyzórúddal és még perelnem sem kell.
-Mellesleg jó ez a cucc rajtad. – Fogalmam sincs miért mondtam ezt, meg se kellene szólalnom már, elkerülném azt, hogy totál idiótának is látszódjam amellett, hogy egy vadállat vagyok.

Sajnálom, hogy Ben megsérült, még ha haragszom is rá, ezt akkor is fájdalmas végignézni. Nem fogok rákiabálni, hogy "Megérdemelted!!!", mert utálom ha baja esik. Mikor megmutatta a hátán lévő sebet, amit a seregben szerzett akkor is majdnem elájultam. Az egy maradandó dolog, és azóta is magamat hibáztatom érte. Ha nem engedem el nem sérül meg. Most is...ha nem dobom ki, nem ájul el. Le kéne szoknom erről az önostorozástól, mert senkinek se lesz jobb tőle. Az ő hibája...nem az enyém. Ha nem üt meg, nem teszem ki a szűrét.
Nehéz volt állnom a tekintetét, inkább el is fordítottam a fejem. Miért néz ennyire? Ilyen meglepő, hogy idejöttem? Vagy csak megpróbálja kideríteni, hogy kiszívták-e a nyakam? Amilyen paranoiás ezt is simán kinézem belőle.
- Ne játszd már megint a mártírt! Lett egy kutyád? Azt hittem beszereztél egy új csávót. Engedjem szabadon...milyen felelősségteljes gazda vagy. - Elkezdett felmenni bennem a pumpa, de próbáltam nyugodt maradni. Nem ordíthatom le a fejét, meg van sérülve. Közben beértünk a kórházba, és mentem mellette, miközben gurították a folyosón. Utálom a kórházakat.
- Kösz. Nemrég vettem, nagyon tetszik a srácnak is, akivel mostanában szoktam találkozgatni. - Hazudtam, nem is mozdulok ki a házból. Az egyetlen társaságom a jobb kezem, és tengerimalacok. Nem esett jól ilyet mondanom neki, de annyira haragszom rá, hogy képtelen vagyok kontrollálni magam. - A gyűrűkkel mi legyen? Mármint...nem tudom, hogy a jegyesség felbontása hogy szokott zajlani. - Egyáltalán nem akarok vele szakítani, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Nagyon szeretem, és hiányzik. Egyszerű lenne azt mondani, hogy semmi baj, jöjjön haza velem. De az is egyszerű lenne, ha közölném vele, hogy vége.

-Igen, lett egy kutyám és nem, nem lett új faszim, és ja, nem vagyok felelősségteljes gazda sem, de az a dög meg nem palotapincsi pedig annak tűnt. - Magyarázom és számomra teljesen érthető, amit mondok, de gyanítom ez kevésbé van így, mert ha így lenne akkor a mentős fickó nem nézne úgy rám mintha most látott volna egy kutyát repülni.
-Az jó, tartottam tőle, hogy egyedül maradsz és mivel képtelen vagy megvédeni magad jobb is ha nem vagy egyedül. - Mondtam őszintén és azt hiszem a morfium hatása nélkül. Persze belesajdul a szívem a gondolatába is, hogy van valakije, de számítottam rá, szexi, helyes, humoros és jó az ágyban, Simon egy igazi főnyeremény. Én meg balfasz módjára szépen elcsesztem minden esélyemet vele, töketlen tuskó vagyok nincs mese.
-Megtarthatod. Add el, csinálj belőle ajtócsengőt, amit akarsz, neked vettem, a tiéd. - Motyogom és egy pillanatra még a levegővétel is kínok és poklok találkozása. Szeretném rákiabálni, hogy márpedig tartsd meg, mert visszaszerezlek és hozzám fogsz jönni...de nem tehetem, már van valakije és boldog vele, meg hát kurva elcseszett vagyok, csak jobb neki nélkülem.
-Itt maradsz velem még egy kicsit? Csak egy kicsit. - Motyogom és megfogom a kezét. Mindig is tartottam a kórházaktól, sterilek és személytelenek. Igyekeztem mindig elkerülni, hogy bejussak egy ilyenbe. Ujjaim az övébe kulcsolódnak és várom milyen reakciót váltok ki belőle.

- Legalább beismered. Remélem boldog leszel a kutyáddal. - Közöltem vele gúnyosan, miközben a homlokomat ráncoltam. Ben elég érthetetlenül beszél, de gondolom ez a fájdalomcsillapítók és a szituáció miatt van. Senki se szeret kórházba menni, ő meg nagyon nem, jól ismerem már. Ha nem lennénk rosszban meg tudnám nyugtatni, de most nem tehetem. Lehet, hogy egy szívtelen mocsok vagyok, de nem érdemli meg a szeretgetést. Szerintem a mentősök is meg vannak döbbenve, hogy ilyen hidegen viszonyulok Benhez. Gondolom máskor nagy összeborulásokat és sírást látnak még az olyan kis sérüléseknél is, mint amilyen mondjuk ez.
- Ennyi? Ennyire nem érdekel, hogy mással vagyok? Jó hamar feladtad Benjamin, bár mit is vártam tőled. És ja, nem tudom megvédeni magam, kösz hogy emlékeztettél rá. - Förmedtem rá mérgesen a fogaimat csikorgatva. Kikészít! Nincs senkim, de akkor is szarul esik, hogy ki sem akad meg semmi. Ez most vagy azért van, mert tényleg nem érdeklem, vagy mert nem mer féltékenykedni a múltkoriak miatt.
- Rendben. - Feleltem csak ennyit, nem is tudok erre mást mondani. Majd megoldom valahogy. Magamat ismerve nem fogom kidobni, sem pedig eladni. Ahhoz túlságosan is szeretem Bent. Annyira örültem mikor karácsonykor odaadta ezt a gyűrűt...ő is örült, minden szép volt, teljesen tökéletes.
A kérdése hallatán elkerekedtek a szemeim és már nyitottam is a számat, hogy gyorsan elhadarjak egy határozott "nem"-et, de ekkor megfogta a kezem. Végül nem mondtam semmit, csak némán néztem ahogy összefonódnak az ujjaim. Nem viszonoztam az ujjfonogatást, de nem is húztam el a kezem. Most mit csináljak?! Itt kéne hagynom...itt kell hagynom...de nem tudom. Igaza van, gyenge vagyok. Az összes értelemben. Hiába próbálom erősnek mutatni magam, kurvára szeretem.
- Maradhatok. - Beadtam a derekam. Jól esett a keze érintése, most is olyan forró és puha. Pedig tél van, azt hittem ő is kihűlt. - Amúgy...nincs senkim...akivel találkozgatni szoktam az a TV a nappaliban. - Elkaptam a tekintetem róla és a padlót fürkésztem. Hazudtam neki, ehh. Nem akarok ribancnak látszani előtte. Észre sem vettem, hogy idő közben már én is fogtam az ő kezét. Ben se egy kenyai törzsfőnök, de még az ő bőréhez képest is albínónak tűnik az enyém. Na meg az ő keze nagyobb is..ezért olyan jó. Nem is tudom már, hogy melyik öklével ütött meg. Most miattam keringünk, mint gólyafos a levegőben, mert nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Taps-taps!

-Nem most mondtad éppen, hogy úgyis lecsuknak, hogy lennék így boldog a kutyával? Mellesleg roppant idegesítő természete van. – Ami nem teljesen igaz, csak éppen Én voltam olyan hangulatban, hogy mindene felhúztam maga, szerencsétlen dög nem tehetett semmiről, arról meg aztán főleg nem, hogy egy ekkora nyomorékot követett hazáig és nem valami állatimádó gusztustalanul boldog egyént.
-Feladtam? Úgy nézek Én ki, mint, aki feladta? Mégis mit tegyek szerinted? Hibát követtem el, súlyos hibát és Neked nem rám van szükséged, neked valaki oylan kell, aki körbe rajong anélkül, hogy úgy összeverne, mint egy őrült, mert velem amint látod ez történt. Hiába szeretlek, nem lehetek veled és Te már amúgy is döntöttél. – Úgy látszik a nyugtató és a fájdalomcsillapítók mégsem ütöttek ki teljesen. Láthatja rajtam, hogy elvagyok keseredve, de azt is, hogy ugyanúgy szeretem és kívánom még most is, de neki akarok jót és távol tartom magam tőle. Az is lehet ebbe belepusztulok, de nem baj, hiányozni nem fogok senkinek, hátra nem hagyok semmit, nincs családom, nincs utódom, tehát végül is úgy tűnnék el a Föld színéről, mintha soha nem is léteztem volna.
Ahogy beértünk a kórházba bepánikoltam, na nem attól, hogy azonosítanak és végül felakasztva vagy golyóktól kilyuggatva végzem, nem, a rettegésem az orvosokra irányul és a kezelésekre. Megfogta a kezem ahogy kértem és valamennyire megnyugodtam ahogy puha és meleg kezét az enyémre kulcsolva éreztem.
-Nekem a tévém is elromlott, viszont tényleg van egy kutyám. – Felé fordultam és egy apró mosolyt eresztettem meg, de nem számítottam viszonzásra.
-Én is egyedül vagyok és maradok is terveim szerint, a nagybetűs igazit úgy sem képes senki sem túlszárnyalni. – Ezt nem bóknak szántam vagy visszahódítási próbálkozásnak, ez volt az igazság. Ritka szerencse, ha valaki megtalálja az igazit, nekem szerencsém volt, de elbaltáztam, erről pedig kizárólag csakis Én tehetek.

- Attól még lehetsz boldog vele. Ezek szerint nagyon jól összeilletek. A kutyákat meg lehet nevelni, hogy ne legyenek idegesítőnek. Mondjuk a te módszereidet elnézve lehet, hogy ő is kap egy verést a közeljövőben. - Mikor mérges vagyok átváltozom a világ legbunkóbb emberévé. Szerencsétlen Ben tök normálisan válaszol, és próbál nem reagálni a piszkálódásaimra és a sértegetésekre, de én csak azért is folytatnom. Tudom, hogy nem kéne. Ő is imádja az állatokat, sose bántaná a kutyáját. Eh...engem is imádott, mégis bántott. Szóval ki tudja.
- Igen, úgy. Én mondjam meg, hogy mit tegyél? Pff. Honnan tudhatnám? Az jó lenne első lépésnek, ha ellátogatnál egy pszichológushoz. Ez persze pénzbe kerül, dolgoznod kéne, de ahhoz meg túl lusta vagy, és helyette inkább mártírt játszol és sajnáltatod magad! Tudom, hogy köröznek de így is lehet melót találni. Sőt, ha elhatároznád magad a pszichológust illetően és szívesen kifizetném helyetted. Megkattantál, mióta eljöttél a seregből. - Két levegővétellel hadartam el az egészet, miközben gesztikuláltam a kezemmel, mint egy komplett idióta. Még jó, hogy nem fulladtam meg.
Ezek után csak néztem őt, hamarosan teljesen eluralkodott rajtam a bűntudat. Szegény olyan szomorú...én meg elhordom mindennek. Ahhhh. Tényleg le kéne lépnem, mert a végén még megutál. Jól esett a kezét fogni, mindig is imádtam Bent taperolni. Akár otthon voltunk, akár egy kajáldában, valamilyen módon mindig megtaláltam a módját, hogy hozzáérjek. De ebben a két hónapban egyedül voltam, Ben sehol. Az a nagy ágy baromi hideg és kényelmetlen nélküle. Nem is tudtam aludni az első héten. Bennel vagy kiskifli-nagykifli pózban aludtunk, vagy rátehénkedtem. Kurvára hiányzik.
Oda akarok bújni hozzá. Utálom magam azért amiket mondtam. Én biztos elbőgném magam, ha ez most fordítva lenne. Ha a szöszi beszélne így velem. De ő ebben is jobb nálam.
- A kutya mozgás szempontjából jobb. - Nem mosolyogtam, de most nem is feleltem semmi bántót, normálisan válaszoltam.
Szeretlek. Gyere vissza. Te idióta. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ezek a szavak ne csússzanak ki a számon. Nem tehetem, nem lágyulhatok meg. De Ben az Ben, ezt nem fogom bírni még két hónapig. Két hétig sem.
- A nagybetűs igazid egy törpe, aki még egy villanykörtét sem képes kicserélni férfi létére. - Halványan elmosolyodtam, de kissé lehajtottam a fejem, hogy ezt ő ne láthassa. Észre sem vettem, hogy még mindig fogom a kezét. Meg tudnám fojtani, miért csinálja ezt velem? Nekem is kell egy hordágy, mert lassan leszédülök a székről.

Nem válaszolok arra amit mond, teljesen igaza van, afelől, hogy dühös rám, megütöttem, majdnem nem kelt fel többé és ezt örökké magam előtt fogom látni, azt ahogy ott fekszik magatehetetlenül az Én hibámból.
-Jobban a korcsnak az utcán. Több az esélye az életben maradásra, mint egy selejtes ember mellett. – Sajnálom azt a kutyát, valahol magamra emlékeztet, valószínűleg elkövetett egy hibát és kidobták az utcára, Én is elkövettem egy hibát és kikerültem az otthonomból, a békéből, de ez csakis az Én hibámból alakult így és a kutya is maga felel a tetteiért.
-Igazad lehet, valószínűleg megőrültem, bediliztem az átéltektől, de kösz, nincs szükségem könyöradományra, magam is megtudom fizetni a segítséget és nem mellesleg van munkám, nem álomfizetéssel, de van. – Nem sértődtem meg, ugyan bántottak a szavai, de megérdemeltem, Én fizikailag bántottam Őt, annyi jár neki, hogy mentálisan tegyen tönkre és lelkileg, nem ellenkezem, teljesen igaza van, egy roncs vagyok és ez csak sokkal, de sokkal rosszabb lesz, lehet tegnap még megütöttem, holnap meg majd azért csuknak le, mert a helyi közértben rablást követtem el, nem lehet tudni. A sereg megőrjített vagy csupán csak előhozta belőlem, amilyen már alapjáraton is voltam.
Már nem tudok sírni, a könnyeim valahol elfogytak, de hogy mikor azt már nem tudom, egyszerűen csak köddé válltak és csak a fájdalom maradt, a mély, kínzú, gyötrő fájdalom. Meg merem kockáztatni, hogy a pokol kegyesebb hely, mint, ami a lelkemben játszódik most.
-Már, ha úgy konkrétan kimozdulnék, de a munkahelyen kívül és a kocsmán túl aligha jártam az elmúlt időszakban. – Mit hazudjak? Tudja nagyon jól, hogy egy mentsváram van, oda menekülök, ez pedig az alkohol, leiszom magam öntudatlan állapotba és élvezem, hogy belülről halott vagyok. Persze ez csupán addig tart míg reggel fel nem kelek, és akkor minden lejátszódik újra, pokolian szar.
-Mire való a villanyszerelőként funkcionáló párja, ha nem erre? – Haloványan elmosolyodtam. Olyan mélyen szerelmes vagyok belé, hogy halottnak érzem magam minden tőle távol töltött pillanatban.
-Kár, hogy az nagybetűs igazit az a balfasz teljesen elveszítette, nemde? Talán majd a következő életében, ha éppen el nem issza majd újra próbálkozik nála. – Elkeseredetten pillantottam rá. Annyira szeretném a magaménak tudni, de itt Én hiába lépek, az most nem számít, ha Ő lép, csak aprót Én nem fogom hagyni elveszni Őt.

Talán túlságosan is kiakadtam, egyáltalán nem vagyok tekintettel arra, hogy egy kórházban vagyunk és hogy Ben megsérült. De muszáj volt ezt kiadnom magamból.
- Nem vagy selejtes. Mindenkinek vannak kettyói, és ne korcsozd le szegény kutyát. - Nem is ismerem azt az állatot, de már most sajnálom. Egyrészt idegesít, hogy Bent ennyire nem érdekli amit mondok és nem akad ki, de másrészről örülök neki. Ha akarna ő is tudna durva dolgokat mondani nekem, de én azt nem bírnám ki.
- Milyen könyöradomány?! - Sikerült egy jó nagyot kiabálnom, eleresztettem a kezét aztán megforgattam a szemem. - Látod, ha nem lennél ekkora pöcs nem tartanád könyöradománynak, és képes lennél odajönni hozzám, hogy bocsánatot kérj. Vagy bármi. Abból a munkából sose fog összejönni egy jó pszichológusra. - Magától biztosan nem fog elmenni, még akkor sem ha megszerzi rá a pénzt. Azt meg nem mondhatom, hogy "megbocsátok ha eljársz egy agyturkászhoz", mivel nem azt akarom, hogy miattam menjen, hanem hogy ő maga legyen nyitott erre, hogy ő akarjon helyre jönni.
- Eh sejtettem, ilyenkor szereted magadba dönteni a piát. Csodás. De legalább te régebben mentél edzőterembe, én már most beleuntam, többet nem megyek. - Én is ittam, de Bennél ez már tradíció. Mindegy. Ezt nem fogom taglalni, mert márt számtalanszor elmondtam neki a véleményem. Mivel a kezét elengedtem, így az ujjaimat tördeltem a széken ülve, miközben próbáltam nem random meghalni.
- Ha ez a villanyszerelő magát is össze tudná szedni visszajöhetne segíteni. - Konkrétan gyertyával világítok a felső szinten a szobánk...szobámban, mert képtelen vagyok azt a rohadt égőt kicserélni. Imádtam Bent nézni mikor munkálkodik, mert olyankor olyan komoly és hm, szóval nagyon jó. Múlt hét óta az ő pólóiban alszom, mert amik ott maradtak azok mind Ben illatúak. Megnyugtat, ha érzem az illatát, és úgy el tudok aludni.
- Szerintem a teljesen elveszítette az túlzás, mivel tegnap a villanyszerelőre verte ki. Ha annyira nem kellene már neki nem rá élvezkedne. - Két hónap alatt azért elmentem párszor, és hiába nem akartam Benre gondolni, sokszor pornó helyett az ő képeit néztem közben, az ő pólóját tettem a...na jó, ez már egy másik történet.
- Félek abban a házban teljesen egyedül.. - Motyogtam halkan, remélve hogy nem hallja meg. Mondjuk ha meghallaná akkor talán leesne neki, hogy mennyire hiányzik. Ben tényleg elmebeteg. Bejövök vele a kórházba, itt ücsörgök vele, de szerinte teljesen elvesztett engem.
Hiába megy a TV, bömböl a zene, motoszkálnak a tengerimalacok, Ben nélkül ijesztő ott lenni egész nap. - Nem vagy éhes? - A kórházakban vannak automaták, hozhatnék neki csokit....legalább így levegőhöz jutnék, mert ha itt ülök még három percet fix, hogy megbocsátok neki.

Igyekszem nem kimutatni mennyire pokoliul szíven találtak a mondandói. Nincs jogom ahhoz, hogy bármit is mondjak vagy érezzek, nekem már semmihez sincs jogom vele kapcsolatban.
-Egy: de az vagyok. kettő: az a kutya tuti ko…utcai keverék, mert ha jól megnézi az ember láthatja rajta a pittbull, a pincsi és azt hiszem valami perzsamacska beütéseit is, csúnya szegénykém. – Fejtettem ki bővebben, hogy is értettem a korcsot.  Nincs nekem bajom azzal az ebbel egyszerűen csak kifogott valakit, akinek nem kell kutya, mert még magáról is képtelen gondot viselni. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy van némi kettős személyiség gondom is, ami azért már hab a tortán, nemde?
-Akkor nem fog összejönni, akkor max összejön egy üveg italra valónyi, mindegy melyik nyugtatgat, bár az utóbbinak jobban hiszek, tapasztalat. – Tudja nagyon jól, hogy nem fogadok el pénzt, amíg együtt voltunk se tettem, hát most aztán még úgy sem akarok tőle pénzt. A bocsánatkérés meg már nem fontos, akkor ott megtettem, de hiábavaló volt, nem számított, most meg már olyan volna, mint halottra a csók.
-Amint látod ma is voltam, csak balul ütött ki, mint ahogy tegnap is, csak akkor egy rúd csapott vádlin, azelőtti nap meg leestem a gyűrűkről és azelőtt…na mindegy. – Rájöttem, hogy kicsit túl taglalom a baleseteim számát, amik így már tisztán látszanak, hogy nem is balesetek voltak. A gyűrűknél a fordulatszámok olyan elemi extázist adtak, hogy mikor fellöktem magam és megpördültem eleresztettem a gyűrűket, élveztem.
-Igen szeretem magamba dönteni, ha hiszed, ha nem, tompítják a fájdalmat. – Vagy éppen fokozzák mikor mit váltanak ki, megesett már, hogy jobban fájt a hiánya egy üveg whisky után, mint előtte. Szerintem hangulatfüggő.
Elgondolkodom, azon, amit mond és talán a remény miatt vagy egyszerűen, mert hülye vagyok, de  úgy érzem akarja, hogy vele legyek. Persze ez lehet megint tévképzet, gyakran megesett mostanában.
-De, nagyon is éhes vagyok. – Nézem Őt meredten és egy percig se vagyok képes levenni róla a tekintetem végül úgy döntök vesszek meg, ha nem teszek valamit, lassan felülök, ami roppantul fájdalmas és nyöszörgök is, de végül a két tulajdon patámon állok Simon előtt, kezem a karját fogják félve, hogy itt hagy. A fájdalom ellenére magamhoz húzom, szinte a testemhez passzírozom majd egy pillanat után míg az ajkait fixíroztam, megcsókolom olyan szenvedéllyel és tűzzel, mint még talán sohasem.

Engem nem zavar, hogy Ben nem tökéletes. Senki sem az, én sem. Nem is fordítottam volna neki hátat emiatt, de muszáj volt. Nincs arra biztosíték, hogy nem teszi meg újra. Holnap, két hónap múlva, tíz év után. Már ha akkor még egyáltalán együtt leszünk...lennénk. Úgy terveztem, hogy vele leszek amíg ki nem purcanok. Nyálas, elcsépelt szöveg, de igaz. Csak addig még nagyon sok minden történhet. Mint például ez is.
- Nem vagy. Legyen már egy kis önbizalmad, istenem. Mellesleg akkor én is selejtes vagyok, mivel megcsaltalak, és csomó hülyeségem van. Semmi baj sincs a keverékekkel, a külsejéről meg nem ő tehet. Lehet veszek egy kínai kopasz blökit..vagy benézek egy menhelyre. - Úristen! Kopasz tengerimalac! Kell!!! Nyitok egy tengerimalac farmot, esetleg tengerimalac védő központot. Végül is anyámék gazdagok, hm. Na mindegy, vannak ezek az idióta fellángolásaim. Selejtes vagyok, nem?
Nem azt akarom, hogy Ben egyfolytában ajnározza magát és akkora legyen az egója mint a farka, de ez az önsajnáltatás az agyamra megy. De így is szeretem.
- Jó. Akkor legyél alkoholista, igyál, fetrengj az önsajnálatban, adj fel mindent, futamodj meg gyáva módon. - Ilyenkor úgy megütném...megérdemelné. Vagy legalább tennék rá egy hereszorítót, aztán nyivákolhatna. Nem is értem, hogy bírta ki a seregben. Ennyiből mehettem volna én is. Jó, nem sértegetem tovább. Hülye.
- Nagyon ügyes vagy. - Válaszoltam csak ennyit, mert féltem, hogyha többet mondok valami olyan is kicsúszik a számon, aminek ne kellene. Miért csinálja ezt? Félreismer, ha azt hiszi, hogy ezzel bármit is elér, hogy szánalomból és sajnálatból fogok kibékülni vele. Meg se kérdezi, hogy velem mi van...nem mintha olyan hű de fontos lenne.
- Én is ittam már alkoholt. Talán fel is hívom Greget, hogy menjünk el együtt piálni. - Már a fogaimat csikorgattam, gyorsan témát kéne váltanunk, mielőtt felrobbanok. Megint bánt, csak most nem fizikálisan, hanem a szavaival. Ez tényleg előrébb hozza a békülést. Hiba volt idejönnöm. Ha ennyire jól meg van a piáival bejöhettek volna ők vele a kórházba.
Rohadjon meg, ha nem szeretném ennyire nem húzna fel minden egyes szavával. Lehet, hogy ennek a harcipuffancs módnak az is az oka, hogy nagyon éhes vagyok. Előbb még nem éreztem, de már hallom, hogy korog a hasam.
- Akkor..hoznom kéne valamit... - A szemöldökömet felvonva néztem le rá, nem értettem, hogy miért bámul ennyire. Aztán elkezdett felülni, majd felállni, és én is így tettem. - Feküdnöd kéne. - Megfogta a karom, de nem ellenkeztem. Ezután megcsókolt, amit tágra nyílt szemekkel figyeltem, miközben magához húzott. Ez teljesen megőrült?! Morogni kezdtem, már kezdtem volna eltolni magamtól, de nem ment..nem is akartam, hogy menjen. Pár pillanatig hagytam magam, még viszonoztam is a csókot. Behunytam a szemem, és hogy megelőzzem a romantika tetőfokra való hágását jól beleharaptam az alsó ajkába. Vérezzen csak! Nagy nehezen kiszabadultam az öleléséből és hátráltam egy lépést.
- Te... - Ah, ez annyira hiányzott. De mit képzel? Csak úgy random megcsókol?! Próbáltam úgy tenni, mint aki egyáltalán nem élvezte. Gyorsan kisiettem a folyosóra és kerestem egy kaja automatát. Direkt sokáig ácsorogtam előtte, majd vettem két csokit. Egyet Bennek, egyet magamnak.
Visszatértem Ben ágyához, de nem szólaltam meg, csak leültem. Odadobtam az ágyára az egyik csokit, utána elkezdtem enni a sajátomat.
- Van egy nagy pók a szobánkban.. - Igazából nincs, de szóval..izé...végül is nem a világ vége, ha hazajönne pár percre. Ez nem azt jelenti, hogy megbocsátok, csak...annyira haragszom rá, hogy belefáradok lassan. Mármint a haragudásba.
Egyébként a pókoktól is félek, két milliméteres állatkánál is ordítok Ben után, hogy mentsen meg.

-Önbizalom? Ugyan mire fel az nekem? Te nem selejtes vagy csak vonzod a meggondolatlan döntéseket ennyi, a kutyával meg mondtam csupán annyi a gond, hogy rossz embert szúrt ki magának. – Dörmögöm. Annyira kínos ez már, próbáljuk fenn tartani a normális emberi beszélgetés látszatát, de valahogy semerre se haladunk, se szeretők, se jegyesek, se barátok nem vagyunk, csak akkor tudnám mégis mik vagyunk.
-Szerintem hanyagoljuk az alkoholizmusomat egy másik alkalomra, ha lehet, Te is tisztában vagy vele, hogy nekem ez segít. – Na persze, segít lejjebb jutnom az értelmiségi szintemen, szinte már vészesen megcsappantak az agysejtjeim is.
Apámnak hajdanán igaza volt abban, hogy semmirekellő vagyok, kiskoromtól kezdve úgy akart nevelni, hogy férfi legyen belőlem, szánalmas, hogy a nagy reménysége nem hogy kitartó nem lett, de a pasikat szereti, tulajdonképpen csak egyet, de Őt nagyon. Egyedül, amit sikerült belém táplálnia az nem volt más, mint az erőszak, előbb üss aztán kérdezz. Nem a megborult elmém miatt ütöttem meg Simon-t, egyszerűen csak ez rögződött belém, nem ártana, ha valaki jól helyben hagyna és akkor talán leállnék Én is.
-Mi tagadás, mindig értettem ahhoz, hogy hogyan kell felmosni a padlót.– Rántok vállat, de a mozdulattól felszisszenek, úgy látszik nem alaptalanul vonszoltak be ide, bár nem sokat számít, hamarosan úgy is lelépek innen, nem fogom megvárni sem a kezelést sem a hadbírósági tiszteket.
-Tényleg, hogy van az öreg Greg? Azóta nem hallottam felőle, hogy összefutottam vele nem is olyan rég és kivertem a két első fogát, azóta gondolom Én a méretes cerka sem elég, hogy valakit megdöntsön. – Oké, dühös vagyok, de nem kellett volna elmondanom Simon-nak, hogy balhéztam egyet az exénél. Valahol le kellett vezetnem a feszültséget és Ő tökéletes alanya volt ennek, még csak vissza sem volt képes ütni, puhány pöcs.
A csók baromi rossz ötletnek bizonyult, láttam rajta, hogy nem élvezte, legalábbis annyira nem, mint Én. Visszaroskadtam az ágyra és vártam, hogy visszatérjen.
A nekem dobott csokit a kezembe vettem és szorongattam, mint egy biztonsági övet. Fogalmam sem volt mit is mondhatnék neki, se csók, se szavak se tettek, semmi nem hatott rá.
Végül megszólalt és hirtelen nem tudtam mire vélni a szavait. Talán azt jelenti menjek vele haza?
-Ha gondolod póktalaníthatok a házban, ennyi a legkevesebb, amit megtehetek érted. – És mennyire jó lenne újra a közös vagyis a volt közös házunkban lenni vele. Jó az a kis albérlet, tényleg, de nem ugyanaz.

- Egy egészséges önbizalom mindenkinek kell. Neked néha van is, csak aztán rád jön a magadba fordulós időszakod. Hát, ezek szerint akkor te sem lehetsz selejtes, te is csak vonzod a rossz döntéseket. Mindegy... - Gyorsan lezártam a kutya témát. Ha annyira szar gazdának tartaná magát már rég kirakta volna a négylábút.
- Felőlem. - Nem, nem segít neki. Csak megbolondul tőle. Én is szoktam piálni, ha rohadt rossz kedvem van, de nem űzöm olyan szinten, mint Ben. Az erőszakosság és a piálás nem jó páros. Már lassan rá sem ismerek. Lehet, hogy rosszul látom és igazából mindig is ilyen volt, csak eddig nem vettem észre. Remélem, hogy én még ugyanolyan vagyok, mint régen. Ugyanolyan béna és hülye, höhh.
- Mindjárt adok egy Oscar-díjat is mellé. - Nagyot sóhajtottam, látszik, hogy fájdalmai vannak. Szerencsétlenségben én vezetek és nem ő, Benjamin hozzám képest az ügyesség mestere. Elesek, belerúgok valamibe, magamra rántom a fél konyhát, stb stb. Egyik másodpercben ki akarok vele békülni, a másikban feladnám az egészet. Nem tudom, hogy ő mit akar. Szerintem ha fontos lenne neki ez az eljegyzés dolog nem adná fel ilyen könnyen. Eh, Ben még a nőknél is bonyolultabb sokszor. De a jelenlegi helyzet félig az én hibám, mert nem adok egyértelmű jeleket, hogy mit akarok. Basszus, magam sem tudom.
- Passz, azóta nem beszéltem vele, hogy...szóval...érted. Hogy mi? Még jó, hogy nem jelentett föl. - Nem tudom sajnálni Greget. Hiba volt szóba hoznom, szégyellem magam azért amit vele csináltam Ben háta mögött. Jó ideje nem láttam már, hála az égnek. Mindenhonnan letiltottam. Örülök, hogy nem az én fogaimat verte ki.
Hálát adtam az éhségemnek, ennek köszönhetően kiszaladhattam ebből a kínos szituból. Olyan jó volt, de nem hagyhattam, hogy tovább mászkáljon a nyelve a számban. Amúgy is tök büdös vagyok az edzés miatt. Két hónapja nem dugott meg, ciki lenne, ha a kórházban állna fel. Bentől mindig áll, ezért sem matathat.
- Oké, rendben, köszi.. - Éreztem, hogy fokozatosan elvörösödöm. Direkt fogalmaz ilyen kétértelműen? Chh.
Sajnos nem tudtunk rögtön indulni, de mivel Ben a saját felelősségére távozhatott, sikerült kiszabadulnunk a kórházból. Hívtam egy taxit, mert nekem nincs kocsim, Bené meg gondolom az albérleténél van. Az úton semmit se szóltam, inkább paráztam, hogy mi lesz, ha meglátja mi van otthon. Kupi. Apokalipszis. Ennyit arról, hogy elhitetem vele tökéletesen boldogulok nélküle is. Ja persze. Mikor a seregben volt akkor is borzasztóan nézett ki a ház. Most is kajás dobozok és ruhák szét dobálva. Olyan szép, nagy házunk van, de én megint szarkupacot csináltam belőle.
Kiszálltunk a taxiból, aztán gyorsan kinyitottam a bejárati ajtót, essen túl a sokkon. - Ez nem az, amire gondolsz. Csak nem volt időm takarítani. - Mentegetőztem miközben megrántottam a vállamat.
Most, hogy belegondolok, kurva nagy idióta vagyok. Majdnem felállt a smacijától, de azért elhívtam haza, ahol még inkább frusztrált leszek. Gratula Simon, hatalmas gratula. - Majd el akarok menni. Izé, fürdeni. De előbb találjuk meg a pókot. - Ami nem is létezik.

-Ezen nincs kedvem vitatkozni, szerinted van, szerintem meg nem kell az önbizalom, az csak vak vágány. - Mi általában sosem értünk egyet, talán ezért is működött köztünk minden ezidáig. A viták valahogy életben tartották a kapcsolatunk.
-Majd kiteszem a polcra. - Szerencsétlen vagyok mostanság, még talán jobban is, mint Simon, pedig Őt lekörözni igazán nehéz. A seggre eséseiről híres. Én pedig mostanában csak szimplán nem figyelek oda, mert nem tartom kimondottan fontosnak. Ha összetöröm magam oda se neki majd kiheverem, de legalább a fájdalom egy érzés, ami elnyomja az ürességét, csak aztán végül ne váljak függővé tőle, nem volna valami szerencsés úgy gondolom.
-Nem mert volna a rendőrségre menni a beszari, nagy a pofája meg a farka, de a bátorsága nyúlfarknyi. - Azt már nem mondom Simon-nak, hogy közel álltam ahhoz, hogy megöljem, késztetést éreztem rá, hogy ott helyben megfojtsam vagy addig üssem míg bele nem hal. Nem bántottam ilyen mértékben, pedig nagyon akartam.
A kínos csókjelent után és azon túl, hogy felajánlottam hazamegyek pókokat gyilkolászni még várnunk kellett míg kieresztettek. Bent akartak tartani még vizsgálatra, de abból nem ettek, önmagam felelősségére elhagytam a kórházat és vissza se néztem.
Ahogy hazaértünk mondhatni nem lepett meg a kupleráj, Simon meg a takarítás nem ismerik egymást. Kísértetiesen ismerős volt a helyszín, pont úgy nézett ki mikor hazatértem a frontról és Ő az ágyunkban hancúrozott Mr. Dákóval.
-Találjuk meg? Azt hittem tudod hol van. - Miért érzem úgy, hogy az a pók csak egy gyenge kifogás volt? Mert az volt bizonyára.
-Hát akkor keressük. Hol kezdjük? - Néztem rá mosolyogva, na vajon erre mit felel?

Végül is teljesen mindegy ez az önbizalom kérdés. Nem is értem, hogy minek veszekszem itt vele. Ő dolga. De mivel nem szakítottam vele - még -, így valamennyire mégiscsak az én dolgom is. Jegyesek vagyunk, egyelőre. Az esküvő, már ha lesz, még a távoli jövőben várakozik. Miért ilyen bonyolult és nehéz az élet?
Hazafelé egyfolytában azon gondolkodtam, hogy mekkora hülyeséget is csinálok éppen. Nincs otthon semmiféle pók, én idióta a saját dolgomat nehezítem meg. Nem akarok szakítani vele. És ő sem segít, elmondta, hogy szétverte Greget. Csodás. Legközelebb megint én következem. Igaz, pont leszarom, hogy Greg él vagy hal, mert gyűlölöm. Ettől függetlenül Bennek ez az extra agresszivitása nem valami megnyugtató. Nekem is terminátor módba kéne váltanom, ha egymást püfölnénk még izgalmasabb lenne a kapcsolatunk. Szóval nem tudhatom előre, hogy a szöszi mit fog csinálni, ha megbocsátok neki...mert nem látok a jövőbe. De az is megeshet, hogy ez egy egyszeri eset volt.
Annyira kibebaszottul imádom ezt a nagy farkú idiótát, egyszer megölöm. A házba beérve elöntött a pánik a rendetlenség láttán, nem vártam látogatókat, főleg nem a vőlegényemet.
- Öhmm, izé tudom is, csak azóta már lehet, hogy elmászott. - Ciki, lebuktam. Sőt, szerintem Ben már akkor tudta, hogy kamuzok, amikor a kórházban felhoztam a témát.
- A szobánkban, ott láttam a legutóbb. De hatalmas, szóval készülj fel rá. - Fel se tűnt, hogy vigyorgok, mint a tejbetök. Gyorsan feltrappoltam a lépcsőn, ledobáltam a ruháimat az ágyról. Bassszuus. Emellett Ben cuccait is, mivel a ruháival alszom mostanában. Banyek. Azokat az ágy alá szórtam be, siettem, nem láthatja meg a nyomokat. - Amúgy kérsz valamit inni? Pia is van, de azt nem kapsz. - Jah, vodka. A kérdezgetéseimmel próbálom leplezni, hogy mennyire ideges, feszült és bizonytalan vagyok. Nem szabad megenyhülnöm. Nem. Nem. Nem. Félek, hogy a nyelvén kívül ma még valami más része is belém fog kerülni. Oké, kikészültem.

Most akkor igazából mi is zajlik kettőnk között? Mert ha megőrültem, akkor azt mondanám még megvan köztünk a szikra, pedig tudom, hogy valahol fél tőlem, ez pedig elég lelombozó tekintve, hogy nem rég még Én voltam a bizalmasa, a szerelme, szeretője, akármije.
Egész úton hazáig végig azon gondolkodtam, hogy vajon mire számítsak, ha betoppanok rég nem látott otthonunkba. Mert lehet, hogy jelenleg nem kapcsolat az agyam teljesen tisztán, de abban biztos vagyok, hogy az a pókos sztori úgy hamis ahogy van. Tudom, hogy fél a nyolclábú fenevadaktól, de nem igazán lenne értelme az Ő szemszögéből, ha azért hívna haza, hogy leüssem a haramiákat.
Az a baj velem, hogy piszok reménykedő vagyok még így is, padlón, kitaszítva is.
A kupi nem lepett meg, már, hogy lepett volna meg? Az elején is tudtam, hogy nem egy rendmániás konyhatündér a kedvesem.
-Elmászott? Tuti? Azért nézzük meg. És fel vagyok készülve, totálisan. – Oké, undok módon kétértelműen fogalmazok, de tudni akarom, hogy van-e esélyem még és, ezt viszont csak úgy tudom meg, ha kiugrasztom a nyulat a bokorból. Aljas módszer, de biztosan beválik.
-Akkor kérek egy hideg ásványvizet, ha már a dugi vodkakészletedet ennyire irigy módon nem adod. – Vigyorogtam rá. Ráérősen beléptem a volt hálószobánkba és a kupi itt is szokványosan atombomba méretű volt, hát persze.
-Megnézek mindent alaposan. – Megnéztem a polcokat, a ratyi számítógépet, amit utáltam, akkor az éjjeli szekrényt majd bekukkantottam az ágy alá és meglepett a csomó ruhám alatta.
-Öhm… - Csak ennyi mondtam, mert erre mi mást lehet?

A múltkor láttam egy pókot, de az szerencsére sikeresen kimászott az ablakon. Oké, egy vasalóval rásegítettem. Nem is tudtam, hogy van vasalónk, azt meg pláne nem vágom, hogy hogy került elő. Mert én nem vasaltam. Igaz, sokszor rám jött a pakolhatnék és mindent szanaszét dobáltam.
- Jól van. Ehm, ennek örülök. - Direkt csinálja, kiakaszt, nem bírom. Én is fel vagyok készülve. A pókra. Is. Ahj, megfertőz. Amúgy is, Ben megsérült, szóóóval ha még jóban is lennénk, akkor sem történhetne itt semmi. Ennyit erről, téma lezárva. Asszem. Kissé szégyelltem magam, amiért látnia kell, hogy milyen szemétdombon élek. Hiába tudja, hogy milyen vagyok, ez akkor is szar. Ő hozzám képest tisztaságmániás. Hozzám képest mindenki az.
- Milyen vodkakészlet? Nem tudom, hogy miről beszélsz. - Mondtam a vállamat megvonva. Ben mindent tud. Ezzel is kiakaszt. Ma mindenen felhúzom magam, és ez az ő hibája. Szexuálisan frusztrált vagyok, és erről ő tehet. Betolja ide a helyes képét, és...én hívtam ide. Nekem kéne pszichológushoz mennem. Súlyos Benizmusban szenvedek.
Igyekeztem a szobát fél másodperc alatt normálisabbá varázsolni, de ez semennyire sem sikerült. Atombomba robbant ezen a helyen, még én is meglepődtem rajta, hogy ekkora itt a káosz.
Egy helyben ácsorogva néztem, ahogy Ben körbenézett a szobában, majd amikor belesett az ágy alá elkerekedtek a szemeim. - Hát. Öhm. Ez úgy volt, hogy...hogy...ki akartam őket dobni, de ott felejtettem az ágy alatt mindet. - Ezt mind halálosan komoly arccal közöltem. Nem tudhatja meg, hogy mi az igazság. - Ezek szerint nincs itt a pók, köszi a segítséget, megnézhetnéd a konyhában is. Úgyis odalent van az ásványvíz. - Kedvesen mosolyogtam rá, ez a kórházas kiborulásom óta hatalmas előrelépés. Pár óra alatt ennyire megenyhülni, chh. Úgy megölelném. Meg még sok minden mást is csinálnék vele, de kontrollálnom kell magam. - Hiányoztál... - Suttogtam alig hallhatóan, ezt nem bírtam magamban tartani. Hiányzott, hiányzik, és nem akarom, hogy azt higgye nem érdekel már.