Gondolhattam volna, hogy nem fog olyan bökkenőmentesen menni az ide út, mint ahogy azt gondoltam. Menet közben összefutottam egy FBI-os csávóval, hogy az jelezze nekem, holnap este hatkor várnak a Las Vegasi kirendeltségnél. Az, hogy tulajdonképpen miről is van szó, nem derült ki, mintha legalábbis hétpecsétes titok lenne annak ellenére, hogy nyilván közöm van hozzá, ha egyszer oda kell mennem. De jobbnak láttam nem kérdezősködni tovább, a srác nem tűnt túl higgadtnak.
Végül ahogy felérek a hotel adott szobája elé, rögtön bele is bukok az egyik szobaszervizes gyerekbe, ki bár udvariasan adja át Corinne által rendelt dolgokat, mikor befordul a sarkon, rögtön elkezd csapkodni, morogni, mintha legalábbis vérig sértettem volna. Kezemben az itallal ácsorgok még egy-két másodpercig, mikor is meghallom a lány hangját.
- Én ráérek - sóhajtom cipőm orrával arrébb lökve egy papírcetlit. Amint kinyílik az ajtó, rögtön szembetalálom magam Corinne bordó selyemfürdőköpenybe öltözött alakjával. Felvont szemöldökkel nézek végig rajta egy féloldalas mosoly társaságában, végül egy halk, visszafogott nevetést is megengedek magamnak.
- Ez... ez most felhívás keringőre? - mérem végig.
- Ő, nem, szimplán jobbnak láttam nem hármasban tölteni az éjszakát. Nagyon felizgultnak tűnt a gyerek - ezzel már lököm is be magam előtt az ajtón a kocsit.
- Ugyan, semmi gond... - válaszolom szinte reflexből, miközben ismét végignézek rajta. Rossz vagyok tudom, de ki ne tenné ezt, ha egy, gyakorlatilag meztelen nő áll mellette? Menet közben kigombolom a kabátomat, s egy fogasra akasztom, ezt követően pedig nem maradhat el a ruha igazgatás, ami csak annyit tesz, hogy cseppet belerázom magam a sötétkék ingbe. Az utasításra körülnézek, majd felfedezve a méretes kanapét - ami amúgy nem szúrta ki a szememet eddig se, mert miért is tette volna-, helyet foglalok.
A lány gyorsasága viszont nagyon meglep. Nagyokat pislogva nézek rá, s ekkor tudatosul bennem, hogy már nem vizes a haja, nem a fürdőköpeny van rajta.
- Te aztán gyors vagy - jegyzem meg egy féloldalas mosoly kíséretébe, kérdésére pedig csak biccentek. Ám mielőtt kiszolgáltatnám magam, előrecsúszok a kanapén, és töltök magamnak egy pohárral.
- Hát az igazat megvallva, azóta annyi minden történt kedves Cori, hogy egy Tolkien féle trilógiát is meglehetne írni belőle - húzom el a számat, majd lőtt vállamból eredő zsibbadás miatt, kénytelen vagyok bal kézzel tartani a poharat.
- Egészségedre - nyújtom ki a kezem, hogy poharát az enyémnek koccinthassa. Ha megteszi, folytatom is kérdésére a válaszadást.
- Próbáltam beleolvadni az emberiségbe úgy, hogy a nyomorult légiósok ne csípjenek nyakon, de valamit úgy néz ki, nagyon elszámítottam... viszont hála nekik, úgy néz ki az FBI-nál fogok dolgozni... nagyjából ennyi, ha összefoglaljuk. És veled miújság? Nagyon eltűntél az utóbbi időkben - jegyzem meg belekortyolva az italba, miközben a pohár pereme felett szemügyre veszem a csinos arcot.

- Jó, ennek felettébb örülök, mivel nagyon bot lábú vagyok - jegyzem meg, s tényleg saját magamat szomorítom el azzal, hogy kénytelen vagyok belegondolni ebbe. Annak idején tanítottak, illetve próbáltak tanítani társas táncok némely formájára, de gyakorlatilag a menetelésen kívül máshoz nem értek. Én meg a tánc, na az két külön fogalom.
Corinne meglepettsége láttán halványan elmosolyodok, majd csillogó kékekkel megrázom a fejem egy legyintés kíséretében.
- Lényegtelen. Tényleg nem számít - ezzel túltéve magam ezen a témán, már kapom is le magamról a kabátot, hogy aztán helyet foglalva a kanapén, megvárhassam, mire Cori előmerészkedik Isten tudja honnan. Csak akkor jövök rá, hogy egy ideje mellettem áll, mikor helyet foglal tőlem nem messze az ülőalkalmatosságon. Megjegyzésemre érthető válasz érkezik, mire csak biccentek először, majd megnyomkodva a vállamat elmosolyodok.
- Engem megváratni? Katonaként volt időm türelmet gyakorolni, szóval az se zavart volna, ha csak egy óra elteltével merészkedsz elő. Hidd el, feltaláltam volna magam, nem az unatkozásról vagyok híres - magyarázom, majd egy kisebb mesével folytatom, ami Tolkientől eljut egészen a Harry Potter sorozatig. Jobban belegondolva, van benne valami.
- Igen, ez lehetséges... talán még azt is túlszárnyalná az író, az én elmúlt fél évem történetével - húzom el a szám.
- Nem tudom... kicsit parázok, mert tisztában vagyok vele, hogy a nyakamban liheg mind, mint valami harci kopó, de ugyan akkor nem, mert van hátterem, akik ott vannak, ha gond van. És ez épp elég ahhoz, hogy némi önbizalmam is legyen - sóhajtom egy korty bort követően.
- Modellkedés? Gratulálok, az szép karrier!
Ami viszont a családját illeti, az tényleg szomorú. De mivel nekem nincs családom, nem tudhatom, milyen érzés is ez. Egyedül csak egy bátyám van, de vele is csak olyan szinten tartom a kapcsolatot, hogy ha kell akkor rám néz, egyben vagyok-e még. Bevallom néha nem tudom levenni a szemem a lányról, már csak azért se, mivel ő maga produkál, hogy minél többször szemügyre vegyem az arcát, csinos lábait. Ha nem pirulna el minden egyes alkalommal, mikor ránézek, akkor eszembe se jutna hosszasan elidőzni az arca, szeme, haja, nyaka vonala láttán. De így csak tetézi a kíváncsiságomat. Ennek ellenére megjelenik egy halovány mosoly a szám szélén.
- És gondolod, hogy a családod nélkül zökkenőmentesen fog menni? Nem gondolod, hogy bár lehet, hogy idegesítőek és tényleg ott vannak mindenhol, de sokkal jobb, ha van kire támaszkodni. Ezt csak azért mondom neked Corinne, mert nekem nem adatott meg soha egy család, így mindent magamnak kellett megoldani, olykor már kapartam a falat, hogy bár lenne mellettem valaki. Ezt ne feledd jó? - osztom meg végtelen bölcsességemet vele.

- Ezen vajon miért nem lepődök meg? - értetlenkedek csendesen morogva az orrom alatt, le nem véve a lány csinos lábairól a tekintetemet. Egyáltalán nem tudom hozzápárosítani a botlábúságot. Sőt, így elsőre hibátlannak vélem, bár ilyen nem létezik. Ha lenne tökéletes nő, már rég velem lenne, és nem üldögélnék éjjelente a lovak mellett és csutakolnám őket.
- Nem... bevallom sokkal kellemesebb melletted ücsörögni, mint egyedül egy teljesen idegen terepen - adok neki választ. Hogy erre várt-e vagy sem, azt nem tudom. Az viszont biztos, hogy egy ideje nem tudom kimutatni semmi iránt a tetszésemet, főleg nem azt, ha csinosnak vélek egy nőt, és jó is a társasága.
- Az az ember a legboldogabb, aki a hobbijából élhet meg - osztom végtelen bölcsességemet, és félő, kénytelen leszek törökülésbe ülni, valamint meditálni, felszedni közel száz kilót, és én leszek a huszonegyedik század Buddhája.
- Ebben igazad van - értek vele egyet, bár bevallom én soha nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt kívánjam. Egy kis időt soha nem kérhettem magamnak, ugyanis soha nem volt igazi családom. Tizenéves koromig elvoltam persze apámmal és a fivéremmel, kik közül csak ő foglalkozott velem igazán. Apám tett rám, nem érdekeltem, neki Aldric volt a kedvencke, ki mindig is hajlamos volt arra, hogy ő is hasonló sikereket érjen el az életben, mint ő. Míg én inkább a sport, katonaság és hasonló irányzatok felé húztam, addig Aldric az irodai, jogi ágak felé, mit apám sokkal előrébb tartott. Azt persze nem vette figyelembe, hogy melyikünk milyen ember... persze nem voltak azok az éveim a legszebbek, de hát ez van. Tinédzser voltam nem? Sajnálom, hogy a mostani énemet nem ismerhette meg.
Megnyalva száraz ajkaimat pillantok ismét a lányra, miután sikerül magamhoz térnem hosszas merengésemből. Letéve az asztalra a poharat megrázom a fejem.
- Nem, köszönöm. De valamit kiszeretnék próbálni - jelentem ki, majd lassan mellé ülve, megtámaszkodok a kanapé háttámláján. Kíváncsi vagyok, hogy a testi vonzalmon kívül van-e még valami, amit érzek. Ehhez viszont szükségem lesz egy érintésre. Bal kezemet finoman csúsztatom az arcára, így hátra simítva egy hajtincset a füle mögé, s közelebb hajolva hozzá, érintem meg számmal puha ajkait olyan gyengéden, ahogy csak tudom.

Tudom nem illik megállás nélkül bámulni valakit, egy nőt aztán végképp nem, de mit tehetnék, ha egyszer mutogatja a lábait? Jó, nyilván nem direkt csinálja, csak én érzem egyre hívogatóbbnak a helyzetet. Már nem azért, de mikor is? Nyolc hónapja szabadultam a katonaságtól, azóta egyszer se volt alkalmam összebújni senkivel a kutyáimon kívül. Még maga a katonaság se engedte meg, így ott is feszélyezve voltam, bár... ott volt Jeanne, és annak ellenére, hogy nem lehetett volna, egy-két éjszakát mégis megengedtünk magunknak. De mindegy is, elég régóta be voltam kasztlizva, most pedig, hogy szabad vagyok, minden idegemmel arra összpontosítottam, hogy ne csípjenek nyakon a légiósok, különben annyi... bezárnak mint egy majmot.
- De, valóban - mosolyodok el egy bólintás kíséretében. Továbbá, komoly tekintettel figyelem, míg ő is reagál. Kettős értelmet nyer a mondanivalója. Ahol most van, ott is rángatják ide-oda, ennek ellenére mégis élvezi, szereti. Nem tudom, először én is így voltam a katonasággal. Rángattak ide-oda, terepgyakorlatok, és még mi egymás... élveztem, nem tagadom, maga volt a megtestesült nyugalom, elcseszett életemről elterelhettem a gondolataimat, miközben a szögesdrótok alatt kúsztam-másztam a sárban. De utána még csak véletlenül se fordult meg a fejemben, hogy élvezzem, mikor a saját társaim ellen fordítottak, vagy kitettek minket a sivatagba két hétre étel, ital nélkül. Lehet, hogy az ő helyzete nem ilyen kemény, ennek ellenére mégis kíváncsi vagyok, mit fog mondani akkor, ha már nem fogja úgy gondolni, hogy csak a fejeseknek van igazuk. Mert ugye mindig ez lesz a komoly, szorgalmas munkából.
Talán az a legrosszabb cselekedetem, mikor megcsókolom. Nem! A legrosszabb még ez előtt van, akkor, mikor megfordul a fejemben, hogy ezt megkísérlem. A puszta kíváncsiság tette velem, és hagytam magam elcsábítani. Ennek ellenére bevallom, felejtésre van szükségem, szóval nem is bánom... Jeanne emléke még mindig olyan erősen, körvonalasan él a fejemben, hogy azt lehetetlen egyenlőre onnan kiirtani. Legalábbis azzal, hogy várok és reménykedek, nem fog menni.
Először persze visszacsókol szegény, de utána automatikusan elhúzódik, akárcsak én.
- Öm... bocsánat, ne haragudj, nem is tudom mit gondoltam - vakarom meg a tarkómat, majd "lányos" zavaromban töltök magamnak egy újabb pohár italt, nagyokat kortyolva belőle, el is tüntetem. Míg Corinne távol van, csendben morgok az orrom alatt, ezzel is kifejezve, mekkora ökör vagyok. De istenkém, nem tudtam mást tenni!... ilyen az igazán erős, kiszolgáltatott helyzet. Ahogy felpillantok rá, akaratlanul is elvigyorodok a pírtól, ami az arcán villog.
- Felejtsük el jó? - teszem fel a kérdést nevetve - és tényleg ne haragudj, nem is tudom mi ütött belém - de, nagyon is tudom!