-Mikor is jön az a fiú, Kincsem?
-Már bármelyik pillanatban befuthat anya, szóval, siess kérlek! Oda még nem tettél pirosítót... - Mutatok a fésülködő asztalomnál ülve a tükörbe nézve az arcomon egy bizonyos pontra, elégedetlenkedő arcot vágva. Már eltelt több mint egy hónap azóta, hogy rajtakaptam anyát és Őt a könyvtárban, és bár még mindig nem sikerült megbocsájtanom nekik ezt a ballépést, nem haragudhatok egy örökkévalóságig a tulajdon anyámra. Legfőképp magamért nem. Tudom, hogy még szükségem lehet rá bizonyos helyzetekben, úgy ahogy most is. Egyedül biztos, hogy nem tudtam volna még csak kirúzsozni sem magam. Ahhoz túlságosan is ideges vagyok most, hogy ilyen aprólékos munkát igénylő dolgot csináljak. Még a végén elrontanám, és kudarcba fulladna az egész estém! Az nem lehet, hogy alábecsülendő kinézettel jelenjek meg az első randevún. A külső sokat számít, és tökéletesnek kell lennem! Le kell kapnom a lábáról, főleg azért, mert nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyi summa üti örökségként a srác markát, és ha komolyabbra fordulna a helyzet...
-Kész is vagy Szépségem! - Tűr el egy kósza vörös göndör tincset a fülem mögé, majd izgatottan összecsapja a tenyereit, én pedig még egyszer utoljára, felszegett állal, szemeimben elszánt csillogással, arcomon egy elégedett félvigyorral alaposan szemügyre veszem magam a tükörben, majd elegánsan -hogy egy gyűrődés se eshessen a ruhámon-, felállok, hátat fordítva ezzel a fésülködő asztalnak.
-Kösz anya. De most megyek, valaki már várja, hogy az ujjaim köré csavarjam... - Ejtek meg egy mindenre elszánt mosolyt, így kerülve ki anyám ölelősre tárt karjait. Nem, azért annyira még nem vagyunk jóban, hogy mindenféle " sok szerencsét és hasonló" jellegű ölelésekbe bonyolódjak vele. Egyébként sincs rá szükségem! Tudom, hogy mit kell tennem, és ha "Mr. Flancos nevű" kivetni valót találna bennem... nos, akkor egyszerűen csak dobom mielőtt még ő pofára ejthetne. Köszönöm szépen, nem kérek többet a "vicceskedő" fajtájú pasikból! Mikor becsukom magam mögött a szobaajtót, még hallom, hogy anya utánam szól valamit, de már nem fordulok vissza. Helyette csak elindulok lefelé a hallba, hogy ott várjak tovább. A lépcső tetejénél azonban kénytelen vagyok megtorpanni. Ez most csak egy vicc, amit a sors űz velem, igaz? Zöldjeim gyilkosan villannak meg, hagyva, hogy belül újra kavarogni kezdjen az a megannyi érzés, amit az iránt az egyetlen személy iránt érzek, aki éppen a lépcső alján tevékenykedik valamit. Hát akkor poker face. Ezt senki nem tudja nálam jobban. Ráérős léptekkel megyek le a lépcsőkön, mindvégig felszegett állal haladva. Mikor mellé érek, csak egy pillanatra engedek a kísértésnek, hogy oldalra nézzek Jasonra, és arra a rengeteg cuccra, amikkel éppen cipekedik.
-Már éppen itt volt az ideje... - Azóta, hogy olyan undorítóan viselkedett velem a kórházban, ezek az első szavaim hozzá. Eddig mindig kerültem, amikor csak tudtam. Most azonban itt az ideje annak, hogy újra szembe nézzek vele!

A ruha

Eljött a nap, hogy elköltözzek a Goldwin házból, hisz amíg sérülten feküdtem a kórházban, addig felvettek egy másik testőrt a helyemre, s bár örültek annak, hogy megmentettem a lányuk életét, úgy vélték, hogy egy ideig még ne álljak szolgálatba, inkább pihenjek. Nem örültem a hírnek és Mr. Goldwin döntésének, mert én magamat kifejezetten egészségesnek éreztem, így meg jóformán úgy éreztem, mintha kivágnának az utcára, és ismét meló nélkül maradnék. Először nagyon nem tetszett a döntés, de aztán Mr. Goldwin utánam jött, s úgy döntött, hogy mégis alkalmaz, ismét a lánya mellett. Nem igazán értettem a hezitálás okát, de volt egy olyan sejtésem, hogy talán csak a felesége mellé nem akart testőrnek..ha tudná...Természetesen elfogadtam az ajánlatát, és úgy döntöttem, hogy akkor maradok Sabrine testőre, bár fogalmam sem volt arról, hogy mit fog szólni hozzá a lány, hisz legutóbb a korházban nem a legszebb formában váltunk el egymástól. Arról viszont határozott döntést hoztam, hogy nem maradok többé a villa lakója, hisz betudok én járni reggel, este meg szépen hazamenni. Össze is pakoltam a cuccaimat, s már épp távozni készültem a villából, amikor megpillantottam Sabrinet, ahogy lefelé haladt a lépcsőkön. Nagyokat pislogva figyeltem őt, még most is jól nézett ki, de szavaiból úgy ítéltem meg, hogy még mindig haragszik rám. - Szia Sabrine...- Letettem az egyik dobozt a földre, majd közelebb léptem hozzá, tenyereimet a farmerembe töröltem. - Nézd, bocsánatot szeretnék kérni a kórházban történtekért, de nem úgy van, ahogy gondolod, nem akartam gúnyt űzni belőled...csak játszottam veled, de nem úgy, mármint...érted.- Nem voltam benne biztos, hogy érti-e a szavaimat, sosem voltam a magyarázkodás nagy mestere. - Lehet, hogy eltúloztam ott a dolgot, de...nekem baromira tetszel. - Nem gondoltam volna, hogy az lesz a vallomások pillanata, de úgy éreztem, hogy ezt tudnia kell ahhoz, hogy átlássa a helyzetemet. - És tudom, hogy én is neked...- Tettem hozzá, és egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra, remélve, hogy megbocsájt.