do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Dwight Abraham Phoenix  07.03.13 19:02 | |
| 
Becenév: Dwight, közeli ismerősöknek Phiny
Kor: 25
Születése hely, idő: 1987. Augusztus 20. / Amerikai Egyesült Államok - Newtown
Tartózkodási hely: Itt-ott, de leginkább Vegas
Csoport: Körözött
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem
Nem a jólneveltségemről és szeretetemről vagyok híres, az már egyszer biztos! Mi több…
Ha lehetőségem van rá, és a társaság is meg van, képes vagyok egyik végletből a másikba menni, így humoromat előbányászva a lényem legmélyéből, próbálok helyt állni a beszélgetésben. Persze van, hogy nem szorulok rá, nem kell erőszakoskodnom magammal, hogy egy-két vicces szót kipréseljek magamból. Elég jobb lábbal kikelnem az ágyból, és máris jobb a napom.
Ami az alaptermészetembe beletartozik, az leginkább a határozottság. Nem beszélek túl sokat, de ha egyszer megszólalok, akkor az ember azt kívánja, bár ne tette volna. Hogy ez milyen értelemben igaz, az csak a másik féltől függ.
Vannak alkalmak, mikor a kelleténél agresszívebb, erőszakosabb vagyok, és ha ez a lehetőség áll fent, akkor nem tudok tenni azért, hogy jobb legyen. Ami viszont furcsa az az, hogy a ridegség teljes mértékben elkerült annak ellenére, hogy az apám és az anyám is jócskán meg volt vele áldva. Úgy néz ki, hogy ami bennük meg volt, az bennem nincs, és ami nem volt, az bennem igen. Ennek pedig bizonyítható valóságalapja van.
Egy szó mint száz, ha jót akarsz magadnak, meg akarod úszni fejfájás, vagy fog és hajhullás nélkül, kerülj el. Jó messzire.
Külső
Soha nem tartottam magam egy Adonisznak, de mindig is képes voltam rá, hogy kihasználjam a testi adottságaimat, s nők sokaságát vigyek ágyba anélkül, hogy vért kellett volna izzadnom a kegyeikért. Atletikus alkatomhoz száznyolcvanöt centi magasság társul. Fekete hajam sűrű, egyenes szálú, szemeim már-már feketébe nyúló, sötétbarna árnyalatot kaptak.
Ruházatom egy a sok közül. Értem én ezt úgy, hogy nem hívom fel magamra a figyelmemet a ruháimmal. Nem szoktam hupikék és jajvörös színekben díszelegni, mint egy karácsonyfa. Nem elég, hogy a „csinos” ciklámen színnel talán még melegnek is elkönyvelnének, amire aztán végképp nincs szükségem. Így maradok a fekete, szürke, kék és fehér árnyalatoknál, a farmernél és a tréningnél. Semmi bőrszerkó, elvégre nem dominának készülök.
Előtörténet
„A sorsunkat mi alakítjuk. Mi tesszük azzá magunkat, akik később lenni akarunk.”
A Cunnecticut államban rejtőző New Townban láttam meg a világot, Christopher James Everett néven, ide s tova már huszonöt esztendeje. Soha nem voltunk gazdagok, de még a tehetősebbek körébe se osztottam volna magunkat. Nem engedhettünk meg magunknak mindent, nem volt soha kacsalábon forgó házunk, se hatalmas széfünk, tele pénzzel. Egészen egy bizonyos pontig. De erről csak később.
A családom több nemzedékre visszanyúlóan rendőri posztot töltött be, ám én egyáltalán nem hajlottam ennek a vérnek a tovább „tenyésztésére”. Engem aligha érdekelt a jog, a rendvédelem, sőt! Magasról tettem rá, ahogy az iskolára is, mint fogalomra. A szüleim próbáltak úgy nevelni, ahogy azt a főnökük is elvárja tőlük, valamint ahogy azt az ő szüleik is tették. Drákói szigorral.
Nem az lettem, akire számítottak. Nem az igazságosztó szerep maradt meg nekem, az, amit ők reméltek… nem sorolhattak a jó gyerekek körébe. Nem lettem rendőrré, ehhez hasonló szerepben se tudtam volna megállni a helyem.
Nekem csak az maradt, ami az ő tökéletességük nem bírt el. Nem voltam él tanuló, nem voltak céljaim. De amit a javamra írhatok az az, hogy nem voltam rideg és távolságtartó. Senki nem nézné ki belőlem, de olyan vagyok, mint egy kiskutya. Ragaszkodok az emberekhez, azokhoz, akik valamilyen szinten képesek voltak hatást gyakorolni rám. És ilyen voltam régen is, mikor elkezdett kialakulni a végleges lényem, miből mintha kettő is lenne. Egy olyan, aki követeli a törődést, míg a másik ellöki magától még azt is, aki a legnagyobb benyomást volt képes gyakorolni rám.
Mindig is tudtam, hogy nem vagyok normális. Egész életemben volt valami kis probléma a fejemben, ami tizennyolc éves koromra eszement méretekbe nőtte ki magát. Pszichés gondokkal küzdöttem, s ezt már a gyerek pszichiáter is meg tudta állapítani, alig tizennégy éves koromban. Örökös szorongás, depresszió, és szenvedélybetegség. Igen, pontosan, tizennégy évesen már olyan voltam, mint egy gyakorlott húsz éves, aki évek óta drogozik.
Akkor ami kimaradt. Az, hogy honnan is gyártotta apám a dollárokat.
Newtownnak az egyik, ha nem a legnagyobb drog dílere volt, így tonnaszámban tartotta otthon a földalatti pincénkben a szereket, melyekre én gyerekként akaratlanul is, de rábukkantam.
A fater próbálta eltüntetni anyám elől nyomokat, már csak azért is, mert ő maga is rendőr volt. Vicces úgy házasságban élni valakivel, hogy fogalmad sincs róla, hogy valójában ő a környék legnagyobb rossz tevője, akit mindenki keres a hatóság emberei közül, valamint aki egész házasságuk alatt hazudott. Egy bűnös életet élő rendőr volt, ki odaadta magát az ördögnek. Legalábbis ő így fogalmazott, mikor utolérte a vég.
Anyag volt a pincében, ameddig csak a szem ellátott, én pedig társaimmal látástól makulásig szívtam, s nem törődve a következményekkel, nem álltam le. Így alakult ki a masszív szenvedélybetegségem is, amivel lassan nem is tudtak mit kezdeni.
Sikerült moderálnom magam, és bár szükségem volt segítségre, mégis képes voltam, ha sokáig nem is, de egy ideig leállni. Ez idő alatt sikerült összeszednem olyan barátoknak nem nevezhető faszkalapokat, akiket mégis annak hittem és számtalan balhéba sodortak bele a tudtomon kívül. Mindig csak akkor jöttem rá, hogy nagy a gáz, mikor már nyakig benne voltam.
Az angyal lét távol áll tőlem. Ördög vagyok, gyilkos és egy kegyetlen zsarnok, ki erőteljes személyiségének hála, már kiskorában képes volt sarokba szorítani még a nála idősebbeket is.
Nem vagyok az, akinek látszok. Nem születtem se a Messiásnak, se pedig az Istennek. Nem fogom megadni senkinek se azt, amit követel, hacsak nem olyan dolog, amiket kézzel elérek.
De mind ezek ellenére, én magam is igénylem a szeretetet, a törődést… hogy milyen formában, azt én magam se tudnám megmondani.
Tizennyolc éves koromtól szinte életformámhoz nőtt, hogy kocsmákból, szórakozóhelyekből csinos lányok lakására menjek fel, és elégítsem ki őket, hogy aztán másnap még csak véletlenül se mellettük ébredjek. Tipikusan azt az életet éltem, amit a „hatalmas macsó nőcsábászok” a filmekben. Egy éjszakás kalandok, minden ismertség nélkül. De az volt a lehető legtöbb „szeretet”, amit az életem során kaphattam.
„Van az a kín, ami az embert, minden bűntudat nélküli, eszement gyilkossá változtatja…”
Tisztán emlékszek a borús napra. A távolban fekete viharfelhők gyülekeztek, és száguldottak egyre gyorsabban a csepp kis huszonegyezer fős városka felé. Alig öt perc elteltével már dagadt esőcseppek verték az ablakot, és a hosszú hetek óta kínzó szárazság porát csapták fel arra, hogy hála neki, ismét nekikezdhessünk az ablakmosásnak.
Egy pisztoly dörrenését hozta magával a szél, én pedig gyanúval telt tekintettel fordultam sarkon, és mint aki az életéért menekül, úgy rohantam a hang irányába. Rossz érzések kerítettek hatalmába, s amint megtaláltam a hang forrását, felhagytam a reménykedéssel. Minden, amitől az életemben féltem, ott, a belváros közepén megvalósult.
Valerie a húgom, a saját vérébe fagyva feküdt a város útkereszteződésének csomópontjánál, vele szemben egy nagydarab, izomkolosszussal, kivel már régóta dúlt közöttünk a viszály. A húgom volt az egyetlen személy, akit a családomnak tartottam, és akkor elvették tőlem. Egyedül maradtam, és ez dühített.
Elveszítve testem felett az uralmat, és minden létező önkontrollomat, felbőszült bika fórmájában iramodtam meg a férfi felé, és bár időben fel tudtam fogni, hogy nincs semmi esélyem ellene, nem álltam meg.
…
Drogok hatása alatt álltam, s mindennek csak a homályos szellemképét láttam nem többet. Olyan voltam, mint akit egész éjjel vertek, nem ismertem se embert, se Istent, nem tudtam megkülönböztetni az állatot az embertől. Csak azon kaptam magam, hogy a kihalt utca közepén fekszek, és egy mellettem ücsörgő hegyomlás méretű kutyához beszélek, kinek sötét szemei nem tükröztek más, csak az értetlenséget. Míg én feleslegesen jártattam a pofámat, ő úgy forgatta a fejét, mint a kiskutyák, mikor megmutatják neki a telefon csengőhangját, s nem tudja mire vélni, hogy egy apró dobozból holmi idegesítő zaj szűrődik ki.
Csak akkor sikerült beazonosítani, hogy a kutya körülbelül annyira elveszett és lelkileg sérült, mint amilyen én magam is voltam, mikor végignéztem a testén, és csak egy csontig felszakadt maszlagot láttam belőle. Egyik lába hiányzott, testét sebek borították, egész lényében remegett és halkan szűkölt.
Míg ezeket a sérüléseket ő valószínűleg nem önkéntesen kapta, és nem ő vívta ki magának, addig én igen. A saját sebeim nem mások, mint a saját „eszemnek” és agressziómnak a gyümölcsei, melyeket ajándékba kaptam a pofázásom és az akaratosságom miatt. Nem tagadom, pocsékul éreztem magam, és úgy le voltam szedálva, ahogy csak lehetséges. Szinte teljesen megfeledkeztem a testvérem hirtelen haláláról, de azt éreztem, hogy van valami, ami miatt nem lehet békés az életem.
Hát bevetettem mindenemet, ami volt.
Előkapva egy fegyvert, amiről fogalmam se volt, honnan szedtem össze, valakitől elvettem, vagy otthon találtam, maszkkal a fejemen megvetettem a lábaimat a környék legnagyobb bevásárlóközpontjának közepén, s felhívva magamra a figyelmet, lelőttem a férfit, aki Valerie-t is megölte, de túltéve magamon, végeztem a családjával is. A feleségét, a kislányát… és a testvérét is, ki egykoron az osztálytársam volt, mind lelőttem. Elment az eszem…
Őrült gyilkos lettem, ki nem ismert félelmet, s szembeszállva a hatóságokkal, küzdött az életéért.
„Az életed, ha az kisiklott és elvészni látszik minden lehetőség, kapaszkodj bele valamibe, és evezz tovább!”
Newtown… az otthonom. Egy hely, ahol megszülettem, felcseperedtem, és éltem közel huszonhárom évig. Egy hely, ahol életeket ontottam ki, s hullottak el körülem a családom tagjai. Az anyámat lelőtték, míg az apámat drog túladagolásban érte utol a kaszás.
Üldöztek. A rendőrség üldözött gyilkosság miatt, s én ezt alá is írtam… legalábbis fejben, elvégre tényleg így volt. Ha annyiban hagyom, és beletörődök, hogy a húgom halott, és nincs többé, de a gyilkosa börtönbe kerül, megúszom. De helyette megöltem a gyilkost is és a családját, így most én vagyok az elsőszámú célpont, akit sittre akarnak vágni.
Elmenekültem. Gyáva mód otthagytam mindent, nem csak a várost, de magát az államot is. Keletről, az apró Connecticutból egészen Nyugatra, Nevadáig menekültem csak, hogy nyugtomat leljem ha sokáig nem is, de egy kis időre biztosan. Las Vegas szúrta ki legelőször a szememet, és remélve, hogy itt nem fognak túl hamar keresztre feszíteni, letelepedtem.
Utcai táncosokhoz szegődtem, s immáron „tanárukként” lézengek a városban. De, hogy ne látsszon minden ilyen tökéletesnek, átvéve apámtól a szokást, dílerként élek, elvégre valamiből meg kell, hogy éljek. És a létfontosságú szükségleteimet nem elégíti ki túlzottan az, hogy holmi szerencsétleneket, vagy profikat táncolni tanítok.
Múlthéten volt szerencsém összefutni egy doktornővel a kórházban, miután kénytelen voltam bevinni egy „kedves tanítványomat”, hogy megröntgenezzék a lábát. Tudtunk pár szót váltani a dokival, mi olyan mély vizekre evezett, hogy kikötöttünk a függőségemnél. Talán én magam akartam így? Fogalmam sincs, minden bizonnyal igen. A lényeg a lényeg, ha másért nem is, de legalább azért, hogy behízelegjem magam hozzá, eljárok az óráira, melyek csak annyira jók, hogy lássam… mert tényleg jó őt látni, gyönyörű nő! De elsősorban a hátsó szándékomnak kell eleget tennem. Míg ő órák hosszát magyaráz, hogy milyen csúnya dolog a drog fogyasztás, veszélyes és illegális, addig én amint kivánszorgok az órájáról, már kapom is elő az anyagot… rossz fiú!
„Mindig az utószó legyen a leghatásosabb.”
Soha nem voltam békés ember. Mindig az elsők között szerepeltem, ha a bandaháborúkat kellett a rendőrségnek szétszednie. Vér tapad a kezemhez.
De egy valami állandó.
A büszkeségem!
A hozzászólást Dwight A. Phoenix összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 30.03.13 16:35-kor. |
|
Kezdőlap 
