Név: Rico Mancini
Becenév: Don
Kor: 36
Születése hely, idő: 1977. Június 6. / Olaszország - Taranto
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Elítélt
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem: Főleg honvágy uralkodik bennem. Visszavágyódom az életemhez és hiányzik a családom. Nem érzek megbánást, ha valaki haláláról vagy érzelmeiről van szó, azonban minden cselekedetem és mondatom alaposan átgondolom. Bár megvannak bennem a vezetői képességek, mégsem azok uralkodnak, hanem sokkal inkább a pökhendiség, hiszen megszoktam, hogy félve tisztelnek engem. Tisztelettudó vagyok és mindenkinek megadom a neki járó tiszteletet és cserébe sokkal többet várok vissza. Elvárom a csendet és nyugalmat, hiszen agresszív lehetek, ha ezek nem adatnak meg nekem. Egy jó szivarnak sohasem mondanék nemet. Nem szokásom a többiekhez kötődni, hiszen ahogy megszokhattam, lehet, hogy éppen én leszek az, aki a tenger fenekére küldi őket. Próbálok diplomatikus egyben félelmetes lenni.
Külső: Jellegzetes körszakáll és lenéző tekintet jellemez, ha nem vesszük figyelembe a gondosan fésült, fényes, barna hajamat. Az öltönyömet magammal vittem a börtönbe és általában azt hordom magamon, szépen, gondosan, szimmetrikusan elhelyezve. Az ing fehér, rajta egy barna zakóval meg egy piros nyakkendővel. A nadrág passzol a zakóhoz, pont, mint az úri cipőim is. Természetesen vannak tartalék öltönyök is, ha ezzel történne valami. Bal gyűrűsujján rajtam van az aranygyűrűm, mit sosem veszek le.
Előtörténet: El sem tudjátok hinni, hogy mennyire hiányoztok nekem. Sajnálom... kérem... kérem, hogy bocsássatok meg mindenért, amit tettem.
Néztem magam elé a kényelmetlen, jéghideg ágyon ülve. A komor, egyszínű, fehér falra. Volt egy kis repedés a közepénél, pont szemmagasságban, mintha egyenesen a lelkemben repedt volna meg, olyannyira tisztán láttam a repedést. A nagy kék repedés, mi elválasztott a családom maradékától, ugyanaz a repedés, ami rám uszította Fortuna dühét. Képzelődtem, ahogy a repedés egyre csak folytatta útját a miniatűr ablak felé, majd teljesen megállt. Megállt és a repedés helyéről egy fal darab hullt a földre... mintha a szívem esett volna ki a helyéről. Sírni kezdtem, de nem tudtam hogyan kell. Elárasztott a bú és lassan kezdett belülről megemészteni. Vajon valaha számíthatok-e még a családomra? Hiszen más nem maradt.
Egy mindennapi olasz kisgyerekként születtem Tarantoban, egy dél-olaszországi víz menti városban. Vagyis ez volt, amit hittem, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a sors egy igazán befolyásos ember sarjának sorolt be. Észak-Olaszországgal ellentétben, Dél-Olaszország elmaradt a gazdasági fejlődésben. Az 19. században robbanásszerűen elterjedt a szervezett bűnözés, avagy a maffia. Ebből kifolyólag Dél-Olaszország már egy teljesen más tészta volt, mint az északi testvére. Nem volt jól megsütve, szegényes hozzávalók jellemezték, azonban a tésztája szilárd volt, mint az acél. Olyannyira, hogy a világ nem tudta meggyűrni. Lehet, hogy mára elgyengült, de még mindig ott uralkodik a maffia. Itt léptem én a történetbe. Születésemkor, 1977- ben nem csak egy család uralta a területeket, sőt, szerintem sohasem történt olyan, hogy egy család kezében volt egész Dél-Olaszország, mindig voltak ellenségek és mindig is lesznek, főleg, hogy manapság egyre könnyebb gyilkolni. Nos, én pont egy akkoriban híres maffiózó családba, a Mancini családba születtem. A családunk, pontosabban a még fiatal apám uralta a területek legdélebbre eső részeit. Két másik család is jelen volt abban a korban, akiknek a családjaik uralták a maradékot, avagy Dél-Olaszország nagyobb területeit. A többi uralkodói családhoz képest eltörpültünk, de nem az én apám. Az apámat nagyon félték, ami egyben azt is jelentette, hogy mértéktelenül tisztelték. A módszerei kegyetlenek voltak, ezért több merénylet is történt ellene és családja ellen. Természetesen a merénylők és családjaik véres megtorlásban szenvedtek utána. Már a születésemtől kezdve meg volt pecsételve a sorsom, miszerint férfi utódként egyszer én fogom átvenni apám helyét. Kemény kiképzés jellemezte a gyermekkorom fiatalabbik szakaszát, ami körülbelül tizenhat éves korig tartott. A kemény kiképzés azonban nem fizikai megpróbáltatásokat takart. Meg kellett tanulnom illedelmesen viselkedni, rendezetten tartani magam, szigorú tiszteletet mutatnom, de ez mind semmi volt a megpróbáltatásokhoz képest. Az apám szeme előtt kellett ítélkeznem, így gyakorlattal vezettek bele az ítélkezés rejtelmeibe. Mondanom sem kellett, hogy az ítéletek mennyire magas százaléka életekbe került. Kevés gyermek van, ki éretten, megfontoltan gondolkodik, ha a kezébe nyújtják a hatalom gyűrűjét. Velem is ezt tették, miután az apukámat végül elkapták a merénylők. Már készültem a tizenhetedik születésnapom ünneplésére, mikor édesanyám vérben futva nyitott be a szobámba és kiáltotta, hogy fussak. Nem tudtam, hogy mi történt, de igazán tiszta sejtésem volt. Tudtam, hogy sokan akarták holtan látni apámat és családját. Gyorsan kellett cselekednem, de futni nem tudtam. Pánik közepetette bújtam be az ágyam alá... a lövöldözést hallva... azt hallgatva, ahogy vér áztatta szájjal hörögnek a rokonaim. Nem bírtam sokáig és elájultam.
Másnap azonban egy teljesen új emberként ébredtem. A legrosszabbon túlestem. A merénylőknek nem sikerült megtartani a fél napos hatalmat és a túlélők engem üdvözöltek. Még mindig voltak adósai apámnak, látszott, hogy csak szívességből tették. Lehet, hogy egyes személyek mélyen vallásosak voltak és ezért tartották be ígéreteiket, bár teljesen nem tartozik rám. Eleinte nyomon követtem apámat, így az uralkodásom első három évét a családunk aranykorának mondhattuk. Már teljesen beleszoktam a szerepbe, egy pillanatnyi kétség sem támadt abban, hogy ez a dolgom. Nem voltam oda a munkámért, folyton úgy éreztem, mintha akármelyik pillanatban meghalhattam volna. Sikerült a területeket is kiterjeszteni. Nem sokkal tettem, csupán néhány utcával. A rivális családok azonban nagy dobra verték és vissza akartak verni. Gyilkosokat fogadtam és ellenük küldtem, az egyetlen gond, hogy nem voltam egyedül. Mindhárom család nagy emberveszteséget szenvedett, mindaddig, amíg az egyikük el nem fogadta, hogy onnantól én uraltam azokat a területeket. Amilyen nehezen megszereztem, olyan haszontalannak bizonyultak számomra. Mindenki, aki felett nagy benyomásom volt, már a földben pihent és a terültek elfoglalása után következtek a legrosszabb napjaim. Legalábbis ez volt, amire én gondoltam. Egészen harminc éves korig hanyatlott az uralmam és a hatalom kezdett lassan kicsúszni a kezeim közül.
Harminc éves koromban már öt éve házas voltam Dél-Olaszország leggyönyörűbb nőjével. Kecses volt, szende és hűséges. Elfogadta a munkámat, elfogadott engem, elfogadta, hogy mértéktelenül tisztelnie kellett. A tiszteletéért és hűségéért cserébe én pénzzel és szeretettel fizettem. Tökéletes házasság volt, így egy gyermek mellett döntöttünk. Egy fiú született.
Miután megszületett a gyerekem, hirtelen mindenki kezdett visszatérni hozzám. Rájöttem, hogy óriási előnyöket jelent, ha egy potenciális utódot látnak a területen élők. Mindegyikük próbált az utód kedvében járni, hogy majd mikor ő fog uralkodni, akkor gigantikus mennyiségű pénzre tehessenek szert. Mondanom sem kellett, hogy az egyetlen, aki a gyerek létéből gigantikus pénzösszeget szerzett az én voltam.
Mondani szokás, hogy a történetek ismétlik önmagukat. Az asztalomnál ültem, mikor feleségem nyitott be. Rám kiáltott, hogy védjem meg a gyereket, majd felém lökte szegény öt évest. Leguggoltam, majd hátulról a szemei elé nyúltam és eltakartam őket, hogy ne lássa, ahogy az anyjának a fejébe egy golyó fúródik. Menekülnöm kellett és szerencsére volt még aki nekem dolgozott. Kirohantam a hátsó ajtón és egy helikoptert hívtam. Ezután várnom kellett, de nem egy helyben. Bujkálnom és rohannom kellett, nehogy megtaláljanak...
Megtaláltak. Azonban a célkereszt mögé nem én kerültem, hanem fiam. Próbáltam magam mögé kísérni őt, de már túl késő volt. A helikopter már közel volt. Lehetett hallani, ahogy készül leszállni. Azonban az én fülem nem hallotta... az én fülem nem hallott semmit. A szemem sem akart látni, de mégsem tudtam levenni a fiamról. A helikopter leszállt és a merénylők felém emelték a hangtompítós pisztolyt. Egy könnycsepp folyt le az arcomon. Kilenc éves korom óta először sírtam, még ha egy könnycsepp nem is mondható sírásnak. A sírás a lelkemben volt, szinte árvízként folyt. Az embereim odaértek és messzebbről kiszedték a merénylőket. Bár meghaltam volna. Teljesen kikapcsoltam, akkora traumát éltem át, oly kevés idő alatt, hogy elképzelni is szörnyű lehetett. Úgy hurcoltak a helikopterbe, mint egy halott testet. Megkérdezték, hogy hova utazzunk. Csak egy választ tudtam adni.
- Messze.
Úgy gondoltam, hogy minden az én hibám volt. Ha sima polgárként éltem volna, akkor mindez nem történt volna meg. Az embereim messze vittek, egyenesen Las Vegasba. Megkérdezték, hogy ez elég messze volt-e, én pedig csak bólogattam. Először igent, majd mikor arról kérdezősködtek, hogy maradjanak-e, vagy segíthetnek-e valamiben, akkor nemet bólogattam. Egy kocsmában szálltam meg és az agyamat is az alkoholba próbáltam fojtani. Kocsmai verekedésekbe is keveredtem, viszont az egyikük gyilkosságba torkollott. Nem mondhatni, hogy véletlenül, hiszen határtalan volt bennem a harag, ami a családom és úgy általánosságban az életem miatt gyűlt össze bennem. Tíz évet kaptam. Összepakoltam a ruháimat a helyi roskadozó motelből, majd a börtön felé tartottam. Érzelemmentesen követtem a procedúrákat. Nem volt bennem semmi kiszabadulási vágy, már a fiam halálának jelenetétől halottnak gondoltam magamat. Egy szobába tettek engem. Én azonnal az idegen szoba ágyára ültem. Eszembe jutott a családom.
"El sem tudjátok hinni, hogy mennyire hiányoztok nekem. Sajnálom... kérem... kérem, hogy bocsássatok meg mindenért, amit tettem."
Kezdőlap 
Tárgy: Rico Mancini 
08.03.13 2:13
