- Csak még egyet - mondom annak, aki éppen előttem áll és hajlandó kiszolgálni és elég csapni még egy italt. Már fogalmam sincs, hogy ez hányadik vagy éppen mi az, amit iszok. Viszont egyre jobban lezsibbaszt, ami jó. Főleg úgy, hogy amikor Buther rávágott a hátamra pár perc, üvöltöttem a fájdalomtól. Azt mondta ő is és az egész banda, hogy menjek velük paintballozni. Szökjünk be, jó móka lesz. Könnyen ment, Felixnek volt kulcsa, mivel ott dolgozik. De a fene egye meg nem vagyok benne biztos, hogy ezt utcai ruhában kellett volna. Úgy ég a hátam, hogy meg tudnék őrülni. Ezért - na meg azért, mert bandában jó inni - annyit gurítunk ma le, amennyit csak tudunk. Ünnepelünk, nem igaz? Már nem emlékszem, hogy pontosan mit, de ünnepelünk és ez a fő.
Valamikor éjfél után jutunk el addig, hogy talpra álljunk. Már alig vagyunk ott páran. A többiek már leléptek vagy kidobták őket, vagy a jó franc se tudja. Talán zárás van és azért tesznek ki minket, de amúgy is itt az ideje, hogy elhúzzunk. Azt sem tudom, hogy végül ki fizette a megivott italokat - egyáltalán fizette valaki? Nem számít. Mindenki megy, amerre lát, vagy amerre sikerül elbotorkálnia. Én is indulok... valamerre. Csak megyek előre, szorongatom a kezemben azt az egy üveg sört és próbálom nem elejteni. Fontos. Hogy. Ne. Törjem. El. Mert ez ajándék és senki nem örül ha csak egy csomó törött üvegdarabot kap.
Szorongatom az üveg nyakát, figyelek arra, hogy ne essek hasra sehol és ha lehet egyetlen kocsi elé se botorkáljak ki. Nem lenne szerencsés dolog. Összetörne az üveg. Úgyhogy vigyázva megyek keresztül az egész városon, csak egy helyen állva meg, ahol pihenőt tartok. Fogalmam sincs, mennyit mentem, de nekem hosszú kilométereknek tűnt. Kapásból nekidőlök a falnak és egy hangos káromkodás és "nyüszítés" képében ki is szakad belőlem a levegő. Inkább tovább megyek, amint alábbhagy a fájdalmas lüktetés. Végül hatalmas, a fél várost átszelő kitérővel elérek oda, ahova - azt hiszem - eredetileg indultam. Nagy vigyorral állok a ház előtt, aztán megpróbálkozok a kapuval. Túl bonyolult kinyitni ennyi ledöntött ital után, úgyhogy inkább megpróbálok átmászni. Az eredmény? Újabb káromkodás, ahogy a fűben kötök ki, miután szinte átesek a kerítésen. De egy perccel később diadalittasan a magasba emelem az üveg sört.
- Nem törtem össze. Nem.... törtem össze - motyogom boldogan magam elé és pár röpke perc alatt talpra állok. Menni viszont nem megyek. Az alkoholködös agyam próbálja kitalálni, hogy most merre is. Emlékszem én a lépcsőre, hogy ott kell felmenni, de inkább választom a könnyebb utat. Miért mennék arra, hogy ott van előttem egy ajtó?
Már nyomom is le a kilincset, de az eszembe sem jut, hogy talán csendben kellene maradnom és mondjuk egy csókkal ébreszteni az éééén drága szerelmem. Nem. Inkább nagy levegőt veszek és először csak halkan, majd egyre hangosabban - és hamisabban - énekelni kezdek. Azt, amit hallgattunk a srácokkal, amikor az utolsó adag piát tüntettük el.
- You were born to be my baby, and baby, I was made to be your man - az utolsó szavakat már inkább üvöltöm, mint éneklem, azt meg kell hagyni. - My heart beats like a drum... hoppá... váza...
Próbálom elkapni a talaj felé repülő tárgyat. Valamilyen csoda folytán sikerül elérni, hogy ne törjön darabokra. Aztán már üvöltöm is tovább a szöveget. Már amennyire megy. Vannak azért itt bajok egy-egy szóval is, de nem számít. A lényeg, hogy kiadok magamból minden érzelmet, miközben a hátam mögé rejtem az ajándék sört.

Azt hiszem k*rva sokáig tudnék én itt énekelgetni. Magamban, csak szórakozásból. Roxynak, hogy végre megtudja, hogy az enyém és ez így van rendben. A világnak, hogy mindenki megtudja, milyen boldog vagyok végre! Csakhogy, amikor megjelenik előttem Roxy nem éppen úgy néz ki, mint akit felvillanyoz, hogy láthat.
- Meglepetéééés - vigyorgok, az üveget továbbra is gondosan elrejtve a hátam mögött. - Nem is örülsz nekem? - kérdezek vissza, ahelyett, hogy valamiféle magyarázatot gyártanék. Jól tudom én, hogy miért jöttem erre, de azt túl nehéz lenne összeszedni és kimondani. Senki nem merje azt állítani, hogy a "lerövidítettem" nem egy baromi nehéz szó!
Gyorsan kitörlöm a gondolatot a fejemből - ha akarom, ha nem, az alkohol mindenképp megteszi -, és már emelem a kezeimet, hogy magamhoz húzzam. Aztán lassan és valószínűleg megkésve, de rájövök, hogy így megláthatja a sört. Az ajándékot pedig nem szokás idő előtt megmutatni, úgyhogy egy hangos "hoppá" kíséretében újra a hátam mögé rejtem a kezeimet, vigyázva arra, hogy nem nyomja a ruhát még jobban a hátamhoz. Az nem lenne valami kellemes. Mire ezt a bonyolult mozdulatsort végigviszem, már elszalasztom a lehetőséget arra, hogy egy csókot lopjak. Megjelenik valaki, akit nem tudok beazonosítani. Az viszont ezer százalék, hogy nem örül nekem. Suhanc? Én? Bármennyire nem örül a megszólításnak, nem mondok semmit, csak nagy büszkén kihúzom magam, amikor Roxy a barátjának nevez.
- Az vagyok. A barátja. Ő pedig a barátnőm - intek oldalra, továbbra is nagy magabiztosan állva ott. Amíg nem kell mozdulni nincs baj. Addig nyugton marad a padló. Legalábbis azt hiszem.
De nem törődök én ilyesmivel, mint a mozgó padló, túl sokáig. Kit érdekel? Magyarázhatnék én neki, attól még mozogna, ha úgy tartana kedve. Most viszont az sokkal érdekesebb, hogy a kerekesszékes öreg jön közelebb. Nagyokat pislogok, mire leesik, hogy ki lehet ő. Oldalra nézek Roxyra, kissé zavartan és kérdő tekintettem, majd vissza az öregre. Mármint az apjára. Egy pillanatra eltűnik a nagy büszkeség és amolyan gyerek módjára húzom meg magam. Csendben és mozdulatlanul állok előtte. Próbálok jó benyomást kelteni. Aztán elhangzik a kérdés és én újra kihúzom magam, mint valami kiskatona. Nem sokon múlik, hogy nem kezdek el előtte tisztelegni. Sőt, azt hiszem, ha nem talált volna rá a kezem Roxyéra, tényleg megtenném.
- Mit? Vizet, uram? Azt mondják, hogy... mit mondanak? - gondolkozok el egy kicsit. - Ja, igen! Sokat kell inni. Több... litert, minden nap! Elhiszi ezt... uram?! - nézek rá megerősítést vagy cáfolást várva, miközben büszkén mosolygok. Inkább csak magam elé, mint rá.
- Több litert... - motyogom az orrom alatt, és ahogy hitetlenkedve megrázom a fejem, rögvest megindul a padló. A kis szemét! Fogadok, hogy csak erre várt! Csak egy pillanatra nem rá figyelek és máris megindul!
Kis híja, hogy nem vétem el és sikerül megkapaszkodnom a mellettem lévő asztal szélében. Az üveg sör viszont kicsúszik a kezemből és nagyot csattan a földön. Ma este sokadjára hangos káromkodás hagyja el a szám, aminek körülbelül csak felét érteni. Vannak benne olyan szép szavak is, amiket fogalmam sincs, hogy honnan vettem.
- Pedig úgy vigyzt... vigyáztam rá - beszélek szomorú és egyben bocsánatkérő arccal fordulva meg. Fogalmam sincs, hogy ezzel pontosan kitől és miért kérek bocsánatot. - Felszedem. Nem lesz itt semmi kosz, uram - térek vissza újra a megszokott tisztelettudó szerephez, és már térden is vagyok, hogy puszta kézzel kapkodjam fel a darabokat. Még a sört is próbálnám megmenteni! Kár, hogy nem sikerül...
- Sajnálom, bébi... Ajándéknak szántam... neked vettem... végighoztam a városon... - magyarázom, néha-néha oldalra nézve és a tekintetemmel az övét keresve.

- Nem rontottam be! - vágom rá azonnal védekezően, amint befejezi. - Keresztülmentem a fél városon... egy. Átmásztam a kerítésen... kettő. És az ajtón jöttem be. Lenyomtam a kilincset. Nem berúgtam. Öööö... három - fejezem be és mindvégig az ujjaimon számolok, majd nagy elégedetten nézek rá, amíg csak kénytelenek nem vagyok ejteni a témát, mert megjelenik még valaki.
Hosszú percek kellenek, mire leesik, hogy ő Roxy apja. Még több, amíg eldöntöm, hogy talán nem ártana jól viselkedni és elhalasztani azt a csókot, amit nagyon szeretnék. Végül megelégszek annyival, hogy pár másodpercig szorongatom Roxy kezét és amikor beszélek, szinte minden mondat végére odateszem, hogy "uram". Csak remélem hogy ez elég ahhoz, hogy jó benyomást keltsek. A nagy igyekezetben szinte fel sem tűnik, hogy egy két van a hátamnál, ami ettől újra égni kezd. Túlzottan lefoglal a szerepjáték. Nem jut időm olyasmire, hogy a fájdalommal törődjek.
Aztán ahogy a nagy magyarázatban a fejemet rázom, a padló megindul az a rohadt üveg pedig darabokra törik. El sem hiszem, hogy pont most! Eddig úgy vigyáztam rá és most... most... töröm el! Egyszerre érzem magam veszett mód hibásnak és megkönnyebbültnek, mert már nem kell óvatosnak lennem. Mégis egy pillanat múlva a padlón térdelek - innen legalább nem lehet nagyobbat esni -, és próbálom felszedegetni az üvegszilánkokat.
- De azt neked vettem! - makacskodok, de végül csak hagyom, hogy felrángasson és leültessen. - És eltörtem - görbül le a szám, ahogy a szék két szélét markolom, ha ne essek le róla. Ha a padló újra megindul a szék is mozogni fog. Mivel a szék a padlón van. És ha az egyik mozog a másik is. Végül az újabb hozzám szegezett kérdés kirángat a gondolataim közül.
- Hosszútávra, uram? - csodálkozok rá a kérdésre egy pillanatra. - Ja, nem - húzódik nagy mosolyra a szám, ahogy magabiztosan ülök. Pontosabban magabiztosan kapaszkodok!
Többet viszont nem mondok egy ideig. Inkább Roxy apja arcát vizsgálom. Próbálom eldönteni, hogy most megnyugtatta a válaszom, vagy inkább mindjárt idejön és felpofoz. Aztán inkább a semmibe meredek pár percre. Vagy csak pár pillanat az egész. Az emberek arcáról olvasni most túl megterhelő.
- Nem szoktam előre... tervezni - szólalok meg végül a szemközti, újabb közeledő alakot bámulva. - Tudja, uram... csak majd alakul... aztán majd elviszem... megkérem a kezét... vitázunk, mert nem akar nagy felhajtást... aztán bejelenti, hogy gyereket vár... kis srácot... vagy egy vagány lányt... vagy mindkettőt... aztán... - gondolkozok el. - Szóval nem olyan hooooosszútávra - húzom el a szót egy nagy mosollyal. - ... uram - teszem hozzá a zárást, amikor rájövök, hogy az lemaradt, majd az újabb megjelenő alakra téved a tekintetem.
- Asszonyom! - mosolyodok el, ahogy megörülök neki. - Nem lenne jó? Egy szaladgáló gyerek? - kérdezem gondolkodás nélkül, de nem úgy tűnik, hogy ő el van ragadtatva az ötlettől. - Ha nem, hát nem - vonok vállat és talpra állok. Ideje menni. Azt hiszem. Roxyval együtt.

Problémázni. Csúnya, nagyon csúnya szó. Meg sem próbálom elismételni, sőt még bólintani sem bólintok. Csak ülök ott, ahova le lettem ültetve és próbálom válaszolni az újabb, nekem szegezett kérdésre. Egész jól sikerül. Bár a reakciókból ítélve más nincs a tervtől elragadtatva, de én nagyon is élvezem egészen addig, amíg Roxy nem éppen nyugodtan félbeszakítja az egész és kipukkasztja a nagy lufit. Értetlenkedve nézek rá, majd mire rákezdj az anyja is, feladom. Túl sok felé kellene kapni a fejem és túl sok mindent felfogni. Nem értem, hogy mi rosszat mondtam, amin ennyire mindenki kiakadt. Ezért is örülök annyira, amikor Roxy megjelenik előttem és igaz, hogy nem túl vidáman, de kijelenti, hogy lelépünk. Nekem azonnal mosolyra húzódik a szám és mindenféle segítség nélkül állok fel. Viszont nem hagyom, hogy egyből el is tűnjünk. Ismerem én az illemet. Fogalmam sem volt, hogy bármi ilyenre emlékszek, mégis cselekszek. Egy pillanat alatt húzódok el Roxytól és az anyjának egy nagy kézcsók, az apja előtt meg vigyorogva tisztelgek. Oké, ez utóbb lehet, hogy túlzás, de minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy bevágódjak náluk.
- Örülök a talkáz... találkozásnak! - indulok meg előre, miközben még nekik integetek. Az a rohadt szék pont útba kerül és belerúgok, de utána szerencsésem érem el Roxyt, aki még mindig nem repes az örömtől.
Hideg zuhany? Mire felfogom, hogy ez mit is jelent, már nem tiltakozhatok. Nem lenne értelme. Már kint vagyunk és erősen kapaszkodva - lehetőleg a korlátba -, veszem egyesével a fokokat, miközben magam elé motyogok. Fogalmam sincs, hogy mit. Talán valamit a gyerekekről meg az apaságról. Az viszont biztos, hogy megfogadom, én jobb apa leszek és mindent jól fogok csinálni!
- ... és elviszem a Star Wars maratonra! - fejezem be végleg a nagy katyvaszt, amint megbirkózok az utolsó lépcsőfokkal is. Ott viszont megtorpanok és csak elgondolkozva nézek rá, majd kibököm a nagy felfedezést.
- Megint együtt... fürdünk? És... megengeded, hogy megcsókoljalak? - teszem fel a most legfontosabbnak tűnő kérdéseimet. Minden baromi homályos, de halványan tudatában vagyok abban, hogy egyszer voltam már itt nála. Részegen. És akkor volt egy közös fürdés. Meg csók.
A különbség, hogy most azt is tudom, hogy nem kell megvárnom, amíg beérünk. Hiszen már együtt vagyunk. Ő a barátnőm. Én vagyok a barátja. Ő az enyém... Kis híja, hogy nem kezdek megint énekelni. Csak pár szó, amíg eljutok, de aztán inkább elhallgatok.
- Csendben kell lenni - jut eszembe, egy újabb részlet az első alkalomból. Viszont a csók az csendes! Újabb mosoly és a derekánál fogva már ölelem is magamhoz. A tekintetem pedig a szemei helyett az ajkára tévednek. Muszáj egy apró csókot lopnom! Csak előtte megtámaszkodok a korláton, hogy biztosan álljak a lábaimon.

- Majd megszereted - vágom rá, kisebb késéssel a kijelentésére. - Te is és a srácaink is - mosolygok elégedetten. Egyre könnyebben meg tudom fogalmazni, amit akarok és ez nagyon is tetszik. Ahogy az is, hogy az előbbiekhez képest itt fent egész biztos lábakon állok. Most már képes vagyok csak őt figyelni a padló helyett. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak, amikor látom a nagy vigyort az arcán. Véééégre örül nekem.
- Nem. Egyedül nem jó - kezdek makacskodni, de aztán a csók eltereli a figyelmem. Jó, még csak a gondolata fordult meg a fejemben, de ez is bőven elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Amikor végül ott vagyok előtte, már szinte kicsattanok a boldogságtól. Ez még jobb, mint a játék és az ivászat volt!
Szeretnék valami szépet mondani, de semmi nem jut az eszembe, így inkább csak a csókkal mutatom, amit szavakkal kellene. Amikor viszont elhúzódik egy pillanatra újra előjön a morcos nézés, de utána lépkedve már nyoma sincs az egésznek. Tudom én, hogy jó lesz nekem bent, vele. Ehhez nem kell józannak lenni. Belépve mégis úgy csodálkozok rá a lakásra és a berendezésekre, mintha soha nem jártam volna itt. Pedig emlékszem. A kanapéra, a szobájába vezető útra... mégis minden másmilyennek tűnik. Még akkor is a miérten gondolkodok, amikor ő nem éppen nyugodt hangon beszélni kezd. Először csak nagy értetlenül bámulok rá aztán, amikor már nagyban a hátamat vizsgálja, leesik, hogy min van úgy kiakadva.
- Lövöldöztünk - vágom rá vigyorogva és úgy fordulok, hogy ne lássa a frissen szerzett hegeket. Na meg még véletlen se érjen hozzájuk. Nem nyüszíthetek előtte a fájdalomtól, pedig ha hozzáér, tuti fogok!
A nagy igyekezetben épphogy sikerül megkapaszkodni valamiben. Amint újra két lábbal állok a földön őt keresi a tekintetem. Azonnal látom, hogy neki ez az egész "lövöldözés" annyira nem mulatságos, mint nekem.
- Mármint nem úúúgy - nyújtom felé a kezem, hogy magamhoz húzhassam. Csak szeretném megnyugtatni. - Ez... izé volt. Tudod... piff-puff... rohangálás... meg bujkálás... festék - magyarázom nagy nehézségek árán. - Ünnepeltünk... Most haragszol?

Egy pillanatig úgy nézek rá, mintha nem érteném, hogy miket hord itt össze. Tervek... az apja is terveket emlegetett. Aztán amolyan villámcsapásként leesik, hogy miről van szó az első reakcióm pedig, hogy ártatlan arcot vágva megvonom a vállam. Nem úgy néz ki, hogy ez most elegendő válasz. Vagy az is lehet, hogy csak én nem bírom befogni, úgyhogy magyarázatba fogok.
- Neeeem tudom - kezdem egy baromi hasznos mondattal. - Túl... részeg vagyok ahhoz, hogy gondolkozzak - vallom be bocsánatkérően, de már az utolsó szavaknál inkább azon jár az eszem, amit a testem diktál. Csókot akarok tőle! Már akkor azt akartam, amikor idejöttem és még mindig nem kaptam meg.
A következők mégis minden gond nélkül elterelik a figyelmem arról, amit igazán akarok. Mégsem szólok egy szót sem, de akkor nyelek, hogy biztos vagyok benne, hogy ő is hallja. Még hogy nem szoktam rágondolni fürdés közben?! Ha ő az tudná, hogy olyankor mi zajlik a fejemben...! Mégis bebizonyítom neki azzal, ahogy magamhoz szorítom és addig kényszerítem hátrálásra, amíg már nincs tovább. Nekinyomom a testem és úgy csókolom, mintha ezen múlna az életünk. Ezért is nem szívesen engedem el és hagyom, hogy behúzzon a házba. Kissé botladozok, de utána újra ott állok előtte és minden nyavalyás bútorra rácsodálkozok. Amikor újra felé fordul a figyelmem hirtelen megint nem tudom, hogy miről beszél. Viszont amint felfogom elhúzódok tőle. Eszembe sem jutott ez az egész. A sérülések. A hátam. Pedig azt terveztem, hogy nem fogom vele ráhozni a szívbajt, mégis megtettem. Úgyhogy pár lépés távolságból magyarázkodni kezdek. Vagy legalábbis valami olyasmi. Nem igazán jutnak eszembe a megfelelő szavak, de azért remélem, hogy érti. Amikor már ott áll előttem és érzem a tenyerét magamon... látom mosolyogni... már tudom, hogy nyert ügyem van és eszében sincs haragudni.
- Az úgy nem jó - vágok újra sértődött képet és a következő pillanatban már maga után húz.
Meg sem fordul a fejemben, hogy nem kellene neki engedelmeskednem. Jól betanított, mondhatom... Máskor egyáltalán nem tetszene a felismerés, de még mindig túl sok bennem az ital ahhoz, hogy ilyen komoly dolgokkal foglalkozzak. Hagyom, hogy vezessen és leültessen a kanapéra. Kapásból dűlök hátra, majd felszisszenek és előre is dőlök újra. Ezt nagyon nem kellett volna. Az egész hátam égni kezd újra és fájdalmas lüktet a szívem ritmusára. Valami kimarad. Pár perc vagy másodperc, amíg én bámulok magam elé és csukott szemmel a lüktetésre koncentrálok, amíg nem enyhül a fájdalom. Aztán riadtan nézek fel, mert nem tudom, hova tűnt. Nagy, megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcomon, amikor meglátom újra. Szinte lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy elhelyezkedik mellettem én pedig reflexből csúsztatom a combjára a kezem. Érzem, hogy ez így helyes.
- Nem kell - rázom nagy komolyan a fejem, amit azonnal meg is bánok, amikor a szoba megindul körülöttem. - Te kellesz - magyarázom, de azért csak eszek abból a fagyiból aztán pedig már mozdulok is, hogy hideg számmal egy csókot adjak neki. A nagy igyekezetben sikeresen kiverem a kezéből a kanalat és ráborítom a vödörnyi fagyit. Na innen már szívesebben eszem majd!

- Fogok emlékezni! - jelentem ki makacsul, nagy vigyorral. Még szép, hogy emlékezni fogok! Mindenre. Bármi is lesz az a minden még a későbbiekben.
Percekkel később már biztos vagyok benne, hogy nem fogok felejteni. Bármilyen részeg vagyok és akármilyen másnapos leszek holnap, akkor is ott lesz a szemem előtt a jelenet, ahogy nevetve, mégis haragosan kimondja a nevem és vetkőzni kezd. Az arcomon hatalmas vigyor jelenik meg. Egy pillanatig sem kételkedek abban, hogy szabad utat kaptam. A tekintete szavak nélkül is elárulja, hogy teljesen komolyan gondolja így hát nem húzom az időt. Még közelebb mászok hozzá. Ekkor már szinte lángol a tekintetem, ahogy rá nézek, miközben a tűz belülről éget fel. Aztán munkához látok. Nem időhúzás, de a fülénél kezdem az egészet, pedig ott egy csepp jégkrém sincs.
- Imádom... ahogy a nevem... mondod - suttogom szinte egyesével a szavakat, ahogy aprókat harapok. Tudom, hogy ezzel az őrületbe tudom kergetni. Ezt még az ital sem tudja elfeledtetni velem. Úgy vibrál bennem a tudat, mint valami neontábla.
Ezután viszont áttérek a nyakára, most már szinte kapkodva. Még most kezdtem, de a saját tudatom kezd kicsúszni az irányításom alól. Mintha kívülről látnám magam, ahogy egyre lejjebb haladok. Ahelyett, hogy teljes egészében elpusztítanám a jégkrémet, a nagyját csak lelököm a kanapéra... a párnákra... a földre. Nem érdekel, csak az, hogy a melleit csókolgassam. Érezni akarom a bőrét. Minden apró rezdülést, ami végigfut a testén. Először beérem ennyivel, de minél tovább csinálom, annál sürgetőbb minden. A vérem gyorsabban száguld, a légzésem szaggat és pedig harapok. Durván. Le merném fogadni, hogy még vért is érzek az egyik után a számban, de túlzottan lefoglal a saját testem és akaratom ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is megforduljon a fejemben, hogy vajon neki kellemes, vagy fájdalmas.
Újra érzem a fémes ízt. Újra... valami áttör a vágy és az alkohol ködén. Valami. Emlék és ezzel együtt az érzés is, hogy ez így nem jó. Túl durva vagyok és ez Nem Jó! Mégis a kezem a vállát markolja, hogy ott tartsam, miközben a fejem azt szajkózza, hogy álljak le. Álljak le! Álljak le... Megteszem. A szorítás enyhül. A vágy köd eltűnik a fejemből és újra csak részeg vagyok, akiben tombol a bűntudat.
- Sajnálom... sajnálom... - ismételgetem, apró és tényleg lágy csókokkal kérve bocsánatot tőle, majd feljebb csúszok. A tekintetét keresem, miközben az arcára siklik a kezem.
- Hülye vagyok... és részeg - mondom ki a két legnyilvánvalóbb dolgot. - És őrülten... akarlak - teszem hozzá, mintha ezzel mindent jóvátehetnék.

Nem tudom, miért csináltam. Nem tudom... nem tudom, miért. Amint egyedül maradok azon a rohadt kanapén, a kezem a fülemre szorítom, mintha így jobban hallanám saját magam és megérteném, hogy miért tettem. Miért nem tudtam visszafogni magam? De esküszöm nincs ott bent csak a nagy semmi! Most nincs... nem tudok gondolkodni. Csak bámulok magam elé és kissé botladozva indulok a fürdőszoba felé. Tudom jól, hogy egyedül elcsesztem az együtt fürdés lehetőségét és ahogy kérte, békén kell hagynom. Mégis megtorpanok és az ajtófélfát szorítom. Jó támasz, amikor újra mozogni kezd a padló. Nem vagyok benne biztos, hogy most is a részegségem az oka.
Visszafordulok. Amint tudok. Végig a falon húzom a kezem és pár lépést teszek a másik irányba. Benézek a szobába. Észrevétlenül próbálom. Csak azt akarom látni, hogy jól van és... és jól van. Összeszorítom a szám, szinte fáj az állkapcsom és még a levegőt is visszatartom, hogy meg ne hallja. Aztán ott hagyom. Megbámulom az olvadozó jégkrémet és végre beérek a fürdőszobába. Ott vár a víz én pedig vetkőzni kezdek. A zokninál persze, hogy hasra esek. Túl nagy feladat azt levenni. Egy részeg barom, aki féllábon ugrál, jó hogy eltaknyol. Még káromkodni sem káromkodok. Meg sem szólalok, csak felállok és bemászok a kádba. Robotszerűen vakarok le magamról mindent. Ha tehetném a bőrt és a bűntudatot is eltüntetném ezzel a módszerrel. A legvégén pár másodperc a víz alatt, hogy amennyire lehet kitisztítsam az agyam és már kész is vagyok. Az boxer az egyetlen, amit visszaveszek magamra. A pólóm még valahol a nappaliban hever, a nadrág meg nem kell estére. Még mielőtt kilépnék a tükörbe nézek. Úgy bámulom a saját képem, mintha most látnám először.
- Idióta! - vágom magam fejbe, majd pár mély levegő és már csukom is magam mögött a fürdőszoba ajtaját.
Irány a... hálószoba? Nem vagyok benne biztos, hogy ma este biztosított ott a helyem. Abban is csak reménykedek, hogy most nem az jön, hogy kitesz és azt mondja, menjek haza. Én hülye meg mit csinálok? Ott dekkolok az ajtaja előtt, kezemben a ruhámmal és egy árva szót sem szólok. Végül ott hagyom. Elhúzok az ajtó elől és a ruhákat a földre dobva inkább rendet teszek. Felszedem a jégkrémet és az orrom alatt ismételgetve, hogy mekkora barom vagyok, és miért bántom folyton, akit szeretek?! Nagy haraggal kidobom az egész jégkrémes maszlagot a szemetesbe, majd megtámaszkodok a konyhapulton és újra nekifutok annak, hogy beszéljek vele. Megint csak addig jutok, hogy állok ott, mint egy szerencsétlen idióta. Pedig már kopogásra emelem a kezem, mégis megfutamodok és egy perccel később levágódok a jégkrémfoltos kanapéra. Azt kívánom, hogy a véremben folyó alkohol annyira mélyen altasson, hogy ne álmodjak semmit.

Nagy nehezen tudok csak elaludni. Kis híja, hogy nem állok talpra és kérek újra és újra bocsánatot, amikor hallom, hogy járkál. Nagyon szeretném tudni, hogy haragszik-e. De egész jó jelnek tűnik, hogy nem rángat fel és dob ki. Helyette egy pléd landol rajtam. Nem mozdulok, mintha már elaludtam volna, miközben a fejem alatti párna csücskét markolom, hogy nyugton maradjak. Aztán csukódik az ajtó és én próbálom kitisztítani a fejem. Na nem a maradék alkoholtól - annak nem lenne sok értelme -, a gondolatoktól. Attól, hogy mennyire vágytam arra, hogy legalább megérintsen, vagy suttogjon pár szót... bármi. De érthető, hogy nem tette.
Kész szerencse, hogy végül elnyom az álom. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna, ha ez nem történik meg. Képes lettem volna kiosonni az éjszaka közepén? Járni a várost? Valószínűleg igen. De így... maradtam és minden gond nélkül - éljen az ital! -, gond és gondolatok nélkül aludtam. Talán túl sokáig is. Hallom én a mozgolódást, pakolást, de mit érdekel engem? Nem akarom, hogy érdekeljen. Nem akarok elkezdeni egy újabb napot! Csak amikor a másik oldalamra fordulok és kapásból a földön kötök ki, akkor ébredek fel igazán és fogom fel, hogy hol vagyok. Egy kis és egy nagyobb káromkodás kíséretében. Nem tudom, melyik szól annak, hogy leestem és melyik annak, hogy azt sem tudom, mi fáj jobban. A hátam? A fejem? Vagy úgy komplett mindenem? De fáj.
Jó erősen megdörzsölöm az arcom és újra becsukom a szemem. Úgy szorítom össze, mintha attól elmúlna a fájdalom és visszaaludhatnék. De nem így történik. Végül nyúzott képpel nézek körbe és ahogy lassan magamhoz térek, már nyúlok is az előttem lévő pohár vízért és a két aszpirinért.
- Imádlak - mondom az elcsépelt "jó reggelt" szöveg helyett a konyha felé. Tudom, hogy ott van. Más egyelőre eszembe sem jut. Addig nem, amíg a fejem szét akar robbanni. Úgyhogy lenyomom a két szemet és óvatosan dőlök hátra a kanapé szélének. Fáj, de miután nem mozdulok, máris elviselhetőbb.

Valahogy nem tudok elvigyorodni, ahogy meghallom a hangját a konyhából. Pedig elég egyértelmű, hogy ő jól szórakozik. Én kevésbé. Azt sem tudom eldönteni, hogy hol fáj éppen. Az viszont biztos, hogy a fejem olyan, mint egy robbanni készülő bomba én pedig semmi másra nem vágyok, csak arra, hogy azt a két aszpirint, minél hamarabb leküldjem. Bárcsak azonnal hatna! De ez csak álom.
- Az neked szólt, bébi - nyögöm ki a szavakat, egy amolyan "hogy is feltételezhetsz mást?" nézéssel kombinálva.
Esküszöm a saját hangomtól csak még jobban szét akar menni a fejem! Ezért is nem beszélek, csak inkább feltápászkodok a földről. Azonnal kapom is a kezembe a reggelit. Ez aztán a kiszolgálás! Meg tudnám szokni.
- Úgy ismersz, mint aki válogatós? - kérdezek vissza és már tömöm is magamba az első falatot. Nem tudtam róla, hogy éhes vagyok, amíg el nem kezdem enni.
Jó pár falatot megeszek, de egy szót sem szólok. Inkább csak morgok közben párszor, hogy tudassam vele, baromi finom.
- Többször kell lerészegednem - emelem rá a tekintetem. - Így mindig nálad kötök ki - vigyorgok és hátradőlök a kanapén. Aha. Egy pillanat múlva olyan egyenes háttal ülök, vigyázva, hogy semmihez ne érjek hozzá, mint ahogy az elitiskolákban elvárják.
- Gondolom... most kellene megkérdnem, hogy túl nagy barom voltam-e... - nézek újra rá, de ahelyett, hogy tényleges kérdésként feltenném, csak fél kézzel magamhoz húzom. Persze vigyázok, hogy a reggeli ne vesszen kárba. Csak egy apró puszi az arcára és már el is engedem. - Kösz, hogy ilyenkor elviselsz - mosolygok. - Annak ellenére is, hogy a szüleidnek azt hiszem sikerült bemutatkoznom... - ráncolom a homlokom, ahogy eszembe jut pár dolog még tegnapról. Ettől viszont még jobban megfájdul a fejem, úgyhogy hagyom az emlékezést a fenébe és inkább újra a számomra fenséges reggelivel törődök.

Nehezen bírom ki, hogy ne teperjem le és addig csókoljam, amíg be nem vallja, hogy pontosan tudta, kinek szólt az, hogy imádom. De a fejfájás közbeszól és inkább nyugton maradok. Amikor pedig már a reggeli is a kezemben van, más nem igazán érdekel. Legalább addig, amíg az első pár falatot meg nem eszem.
- Akkor most már tudod - mondom egy apró bólintás kíséretében, aztán pár másodpercig újra a reggelié a figyelmem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy valami normálisat ettem. Vagy azzal indítottam volna a napot.
- Nem használom ki! - hagyom félbe újra az evést és nagyban magyarázok a villával. Nem kicsit játszok rá a felháborodásomra. - Csak tudom, hogy meddig mehetek el! Mivel szeretsz, így jóóó sokáig - vigyorgok magabiztosan és most szívesen hozzátenném, hogy el nem tudja képzelni, mennyire hiányzott. Ő és ezek a kis vitáink, ami mind a kettőnknek jó szórakozás.
A szórakozásról pedig eszembe jut a tegnap este. Legalábbis egy része, amit elő tudok kaparni a lüktető fejemből - mikor hat már az a rohadt gyógyszer?! Azonnal elönt egy bűntudat, de nem hagyom, hogy maga alá temessen. Inkább mosolygok, magamhoz húzom és csak megköszönöm neki, hogy elvisel. Ez a legkevesebb, amit tehetek.
- Szarvakra nem emlékszem - vágok teljesen komoly képet. Na persze nem sokáig bírom. A következő pillanatban már nevetek. - Gondolom ő annyira nem élvezte. Valószínűleg a pokolba kívánt, téged pedig bezárt volna az aranykalitkába, hogy az ilyen gazemberek ne mehessenek a közeledbe.
A beálló csendet kihasználom, hogy új rekordod állítsak fel és eltüntessem a maradékot. Már éppen arra készülnék, hogy most jófiú leszek és kiviszek az üres tányérokat, amikor elhangzik a kérdés. Egy kis ideig csak bámulom az ujjait, a tetoválásomnál. Néha teljesen megfeledkezek arról, hogy ott van. Arról viszont nem, hogy nem szoktam beszélni róla. Most sem nagyon akaródzik, mégis meggyőz azzal az egyszerű módszerrel, hogy én is kapok cserébe egy választ.
- Ha nem, akkor is ki tudom belőled csikarni a választ - mondom magabiztosan, de akkor már eldöntöttem, hogy elárulom neki a nagy titkot. Ami végül is nem is olyan nagy. - Nem újdonság, hogy keresem a bajt. Régen, csak részegen tettem. Miután kikerültem az intézetből és... - nem tudom miért, de elgondolkozok. Szeretném minél tömörebben összefoglalni, mégis egy belső hang azt diktálja, hogy ha már belefogtam, akkor beszéljek. - ... kaptam bőven. Kórházak, műtét... féltem attól, hogy egyszer túl nagy baromságot csinálok. Megöletem magam. Nem akartam meghalni, mert nem tudtam, mi van azután. Mi van, ha csak a nagy semmi? Ott egyedül lennék a saját fejemmel. A gondolataimmal és azzal, amiket csináltam - alig láthatóan megrázom a fejem. - Most már úgy vagyok vele, hogy bármi is jön, nem lehet rossz. Csak egy új kaland. Egy kihívás. Már nem félek - vonok vállat egy kínos mosoly kíséretében, majd megköszörülöm a torkomat és a fejemmel felé bökök. Most ő jön.

- Nem is tudom, hogy megérnél-e annyit... apukád elég félelmetesnek tűnt... - mondom nagy elgondolkodva, de ahogy rátéved a pillantásom, már vigyorgok. Tudom, hogy az ilyeneket végül mindig én szívom meg, mégis imádom piszkálni és megjátszani, hogy nem is szeretem annyira, amennyire állítom. Pedig ha tudná! Ha elég ügyes lennék és éreztetni tudnám vele...!
- Tudod, hogy gondolkodás nélkül megtenném - beszélek most már teljesen komolyan. Úgy éreztem, hogy ezzel tartozok neki. Csak ha esetleg valami hülye oknál kifolyólag nem győztem volna meg eddig arról, hogy bármit megtennék érte. - Még ha valószínűleg az aranykalitkában jobb dolgod lenne, mint mellettem... - vágok grimaszt, egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. Szeretem, de néha úgy érzem, hogy az nem elég kárpótlás azért, amiért engem fogott ki magának.
Viszont úgy tűnik, hogy a nagy semmin kívül még tudok neki válaszokkal szolgálni. Nem tudom, hogy ő ezzel mit nyer pontosan, de pár másodpercnyi gondolkodás után készségesen válaszolgatok. Az a kis idő is csak azért kell, hogy megfogalmazzam. Senki nem kérdezte még, és nekem eszemben sem volt csak úgy elmondani a tetkó jelentését. Tudom, hogy nekem mit jelent, de az érzéseket néha még mindig rohadt nehéz szavakba önteni. Ezért kell az idő. Ezért kell, hogy közben is szünetet tartok. Még így sem vagyok biztos abban, hogy megérti, mit is jelent nekem pontosan, hogy az rajtam van.
- Erőt ad - vonok vállat egy apró mosollyal. Nem azért kellett, mert azt akartam, hogy szép legyen. Nem azért, mert menő. Nem azért, hogy őt vagy bárki mást lenyűgözzek vele, mert hogy gyönyörű. Csak segített túlélni.
Csak miután ezek a gondolatok végigcikáznak, akkor jövök rá, hogy mennyire utálok én ilyesmiről beszélni. Mennyire utálok őszintének lenni, meg olyasmiről nyavalyogni, mint az érzések. Most mégis csak halvány árnyékát érzem annak a fojtogató dolognak, amiben máskor elmerülök, ha erről beszélek, vagy csak eszembe jut. Ez azért már csak jelent valamit. Hogy előtte, nem olyan nehéz... megnyílni és nem csak azt játszani, hogy az egész sz*r helyzetet, amiben vagyok veszettül élvezem.
Szerencsére még így is hamar kiverem ezt az egészet a fejemből és képes vagyok arra figyelni, amit ő mond. Az ő történetére. Pontosabban a tetoválásáéra. Hagyom, hogy vezesse a kezem. Nem tudom, magamtól miért nem tettem meg. Talán azért, van bennem valami a tegnap estéből. Valami, ami miatt tudom, hogy nem érhetek hozzá. Már abból a fájdalmas mosolyból is sejtem, hogy mi lesz a válasza, mit jelent a rövidítés. Amikor végül kimondja, képtelen vagyok megszólalni. Csak nézek, hol rá, hol a betűkre és... semmi. Nincs egyetlen gondolatom sem, amit mondhatnék. Amivel segítenék neki, hogy jobb legyen. Talán csak meg kellene köszönnöm, hogy elmondta? Vagy ezerszer is elmondani, hogy sajnálom? Nem hiszem, hogy bármelyikkel is sokra menne.
- Nem ettől fogsz emlékezni rá. Hanem attól, mert szeretted - mondom ki körülbelül a legnagyobb klisét a világon. De legalább nem csak ültem ott vele szemben, mozdulatlanul. Most viszont már legalább képes vagy arra, hogy széttárjam a karom, felkínálva a lehetőséget, hogy hozzám bújjon, ha szeretne. Ahogy azt is - szavak nélkül -, hogy elküldjön a fenébe, ha egyedül akarna lenni.
- Azt hiszem, máskor hanyagoljuk a kérdezz-felelek játékot - nyögöm ki még végül, majd nem szólok többet.

Meg sem lepődök, amikor belebokszol a vállamba. Csak mosolygok rajta. Ilyenkor még jobban imádom, mint máskor! Hogy lehet az ennyire vonzó, hogy üt és sértődött képet vág? A tekintetéből ítélve akkor kapnék most még nagyobbat, ha hagynám kirobbanni a nevetést. De inkább visszafogom magam és próbálok bűnbánó arcot vágni, majd komolyan válaszolni és biztosítani arról, hogy bármit megtennék érte. Az ő következő reakciójától viszont eltátom a szám. Pontosabban attól, amit mond. Nem arról van szó, hogy nem tetszik piszokmód, amit hallok. Nem. Hanem arról, hogy ezt tényleg ő mondja! Teljesen komolyan, minden csepp viccet félretéve. Miután összeakad az övével a tekintetem, egy pillanatra talán le is hajtom a fejem és bámulok magam elé. Akkor éreztem ennyire erőteljesen dobogni a szívem, amikor a tóparton bevallotta, hogy szeret. Aztán sután elvigyorodok és úgy viselkedek, mintha semmi nem történt volna. Pedig magamhoz húznám és csókolnám, amíg már levegőt sem kapunk. De tudom, hogy attól csak visszahúzódna újra az a rideg páncél mögé. Azt pedig nem szeretném.
Pár perccel később már azt kívánom, hogy bár szóltam volna előzőleg és kockáztattam volna. Ennél rosszabb témát úgy tűnik nem nagyon választhatott volna, mint a tetkóink. Az enyém még rendben van. Valahogy nem rendít meg annyira, hogy beszélek a jelentéséről, mint az övé. Tényleg nem tudok jobbat, hogy eltereljem a figyelmem a húga haláláról, minthogy kitárom a karjaimat és engedem, hogy hozzám bújjon.
- Bébi... - próbálok pár értelmes szót kicsikarni magamból. Nem tudom, miért akarom megállítani azt, ami még el sem kezdődött. Talán a tudat, ami ott motoszkál az agyam legmélyén. Az, amire nem tudok rájönni, hogy pontosan mire is figyelmeztet.
De persze, hogy ennél az egy szónál nem jutok tovább. Hogy is menne, amikor egészen közel préseli magát hozzám és a szemei fogva tartják az enyémet? Ez a legelső pillanattól kezdve reménytelen meccs volt. Amikor pedig megcsókol, már nincs visszaút. Úgy kapok egy pillanat múlva én is az ajkai után és száll táncba a nyelvem az övéve, mintha mindig is ezt akartam volna. Egy perc múlva már szinte ledobom magamról a kanapéra és fölé hajolok. Onnan nézek le rá egy pillanatra, aztán újra csókolom és egyre lejjebb haladok a testén, megfosztva a ruháktól. Felvillan az eszembe a tény, hogy milyen régen is volt, amikor együtt voltunk. Amikor elengedtük magunkat és a testünk diktálta a ritmust. Hónapokkal - kib*szott hosszú hónapokkal - ezelőtt! De aztán a tegnap este is felrémlik. Először csak az, ahogy a tükör előtt állok és a saját fejem verem. Aztán az ok is. Ahogy vadállat módjára nekiestem. A vére íze a számban. Ezzel egy időben elérek a testén otthagyott nyomokig. Egy pillanatra megtorpanok. Persze, hogy megtorpanok. De ez alig észrevehető, egy lélegzetvételnyi szünet után már apró, lágy csókokat lehelek a sebekre. Aztán leállok. Felülök, magammal húzom, de nem veszem az ölembe. Akkor nem szabadulnék. Fájdalmasan elmosolyodok.
- Mit szólnál egy koncerthez? - teszem fel az első random kérdést, ami eszembe jut. - Azt beszéltük, hogy néha kimozdulunk. Együtt és mindenfélét csinálunk, amit más párok. Kezdhetnénk ezzel. Ha szépen megkérsz akkor még belógnunk sem muszáj. Szerzek jegyet - ajánlom fel és ezzel egyszerre már azon kezd pörögni az agyam, hogy honnan fogok én koncertjegyre pénzt szerezni. Biztos voltam benne, hogy megoldom, csak még nem tudtam, hogy hogyan.
- Összehozom, rendben? Megyek, és leszervezek mindent. Valami fergeteges koncert lesz - beszélek úgy, mintha én lennék a szervezője az egésznek. Mintha olyan nagy ember lennék, nem csak egy senki a sok közül.
A nagy ajánlatok között a kezem a térdére, majd a combjára csúszik, de semmit többet nem teszek. Tényleg indulni készülök. Most tudatosul bennem a felismerés, hogy csinálnom kell hétköznapi dolgokat. Mintha egy rendes pár lennénk. De a legfontosabb, hogy kezdenem kell magammal valamit, hogy többé ne veszítsem el a fejem. Még részegen sem! Ha a közelében vagyok... nem engedhetek meg ilyesmit magamnak!