do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Ian Nethon  11.05.13 11:41 | |
|
Név: Ian Nethon
Becenév: Ian
Kor: 27
Születési hely, idő: 1986. január 7. | Görögország - Pátra
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Rendőr
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem:
Első ránézésre egy rideg, komoly embernek tűnhetek. Ám ez nem így van; egy cseppet sem vagyok komoly, épp ellenkezőleg! Egy életvidám pacák vagyok, akit a kíváncsiság vezérel. Egyébként is, nem Görögországban találták ki a komoly embereket, hiszen miről is híres Görögország? – Nők, bulik, pia. Ámen.
Munkámból adódóan eléggé figyelmes és határozott vagyok. Minden apró részletre odafigyelek, bármiről is legyen szó. Szeretem kiforgatni mások szavait, mert így lehet a bűnös lelkeket lebuktatni. Az egész rendőrösdiben ez a legjobb; látni, ahogy sok ember már-már belefárad saját hazugságaiba.
Kedvességem határtalan; ha tudnák, hogy mennyi embert engedtem már el különféle bírságok nélkül, már rég kirúgtak volna a rendőrségről. Ebből eredően sokan kihasználtak, de egy idő után már az sem érdekelt, mert ugyebár a fagyi mindig visszanyal. Pár emberkéről tudtam, hogy miket művel, és az egyik váratlan pillanatban lebuktattam őket. Sokan a sitten vannak már, de ezt mind saját maguknak köszönhetik. Egy-két alkalommal elment, hogy bármiféle bírság nélkül elengedtem őket, de amikor már huszadjára is megtették ugyan azt, az már meglehetősen piszkálta a csőröm.
Mint bárki másnak, nekem is vannak rossz napjaim. Na, olyankor jobb, ha senki nem szól hozzám, mert bármikor robbanhatok.
Külső:
Le sem tagadhatnám, hogy félig görög vagyok. Sikerült örökölnöm az összes görögös vonást, gondolok itt a sűrű sötét hajra, és arcszőrzetre. És mit is szokták pletykálni a görög férfiakról?! – Hogy órákig képesek készülődni. Ez a tulajdonság belőlem kimaradt. Nálam már fél óra is soknak számít, viszont ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy igénytelen lennék. Nem vagyok én nőből, hogy másfél órán át piperéljem magam!
Nem vagyok egy égimeszelő, de egy kerti törpe sem; 177 centimmel átlagosnak mondanám magam. Nem szoktam méregetni a súlyom, vagyok amennyi vagyok, nem nagyon izgat a dolog. Nem vagyok egy kétajtós szekrény, se egy dagadt állat, de még csak egy törékeny virágszál sem. Pont elég izom van rajtam, és ott, ahol kell.
Bárkivel is találkozok, nem tudják szó nélkül hagyni a szemeimet. Gyakran mondják, hogy világítanak a sötétben, annyira rikítóak. Kék, vagy zöld, azt nem lehet eldönteni, ezért szoktam inkább azt mondani, hogy türkiz színű. Ugyebár arról sem lehet eldönteni, hogy türkizkék vagy türkizzöld…kinek mi.
Hajam általában úgy áll, ahogy éjjel összekócolódik. Ha nagyon vészes a dolog, akkor zselével próbálom valahogy rendbe tenni. Kezem a legjobb fésű, de komolyan. Néha csodákat tudok művelni…
Ami az öltözékem illeti; ing, farmer, tornacipő kombináció nálam a nyerő. Munkahelyen is így vagyok, csak annyi különbséggel, hogy ott még nyakkendőt is kell hordanom.
Előtörténet:
27 évvel ezelőtt Pátrában születtem. Anyám görög származású, apám amerikai. Mindketten rendőrök, így nem meglepő, hogy engem is azzá akartak nevelni. Szigorúak voltak velem, és mindent elkövettek azért, hogy teljesüljön a vágyuk. El is érték céljukat, és az általános iskola után rögtön egy rendészeti gimnáziumba kerültem. Az összes tanár rendőr volt. Nem is értem, hogy hogyan tudtak velünk is foglalkozni a munkájuk mellett. Volt egy-két nyugdíjas közöttük, de a legtöbbjük alig volt még negyven éves.
Elmondhatatlanul utáltam ott lenni az első évben, de a második év végére már kezdtem megszeretni a dolgot. Eleinte cseppet sem érdekelt ez az egész rendőrösdi, de az egyik tanárunk nagyon megszeretette velem a dolgot. Mindig csak bíztatott, és segített abban, hogy az osztály egyik legjobbja legyek. Sokszor elráncigált különféle lövészterekre, múzeumokba…stb.
A mi sulinkba nem akármilyen osztálykirándulások voltak. Mi rendőrségekre, bíróságokra jártuk, és ott ütöttük el az időt, míg mások nagyban iszogattak. Legtöbb ilyen kirándulás élvezhető volt, mert sokszor bevettek minket is az emberek a munkájukba. Aztán mi volt még, hmm…kötelező volt valami harcművészetet választanunk. Ebben előnyöm volt, ugyanis drága jó szüleim már ötödikes koromban beírattak kempózni. Mit ne mondjak, eléggé megterhelő és kemény egy sport, de egy idő után már hozzá lehetett szokni a sok püfföléshez. Egészen a gimi végéig csináltam, majd miután leérettségiztem, az egyik tanár elintézte, hogy dolgozhassak, mégpedig a helyi őrsön.
Először járőrként kezdtem. Az egészben az volt a legjobb, hogy fegyvert is kaptam. Tudták, hogy tudom használni, ugyanis drága jó tanárom lett a főnököm. Az volt ám a meglepetés. Viszont állandóan azt figyelni, hogy ki hogyan és mennyivel közlekedik…egy idő után unalmassá vált. Utána elküldtek utcákat figyelni. Egész nap fel-le sétálgattam, mint egy marha. Gyűlöltem ezt a melót, de úgy voltam vele, hogy valahol el kell kezdeni. Hála a jó égnek nem sokáig kellett csinálnom ezt, át is tettek helyszínelőnek. Végre egy kis izgalom! Legtöbbször nekem kellett a legdurvább (ön)gyilkosságokhoz, balesetekhez, lopásokhoz, betörésekhez kimennem, mert sokak idegei nem bírták. Biztosan azt gondolták rólam, hogy beteg az elmém, de nem én voltam az egyedüli a világon, akinek ezt kellett csinálnia. Egy kis vértől sose fostam össze magam. Az mér egy másik dolog mikor hullákat láttam, főleg kisgyerekeket. Olyankor a szőr is felállt a hátamon, mert egy gyerek hullájánál nincs megrázóbb látvány. A szanaszét hevert testrészek se voltak ennyire szörnyűek.
Aztán következett egy újabb áthelyezés, és nyomozó lettem. Hála a jó istennek, nekem kellett kihallgatni az embereket. Annyi idióta van a világon, de komolyan! Ugye vallatás közben nem lehet elröhögni magad, de néha nem bírtam ki, és kitört belőlem a röhögés. Olyanokat tudtak mondani, hogy az hihetetlen. Egyik kedvencem az volt, mikor egy betörés miatt hallgattam ki egy manuszt, és megkérdeztem tőle, hogy miért is tette, mire a válasz csak ennyi volt: ,, Mert megtetszett a ház, és meg akartam nézni belülről.” Kérdem én, hogyha valóban ezt akarta, nem a csengőt kellett volna először használni?! Az ilyenekért imádtam ezt csinálni.
Szerettem lebuktatni az embereket, és kiforgatni a szavaikat. Jó volt látni, mikor megtörtek és bevallottak mindent. De még jobb volt őket a sittre küldeni.
Többször előfordult az, hogy valamelyik haverom ült velem szemben. Ilyenkor leírtam nekik egy papírra, hogy mit mondjanak, ezzel is kihúzva őket a szarból. Mert ugye minden vallatást rögzítenünk kell, én meg improvizáltam nekik egy olyan szöveget, amiből tuti kiderül, hogy ártatlanok. Szerencsére sosem buktam le. Ám még csak egy köszönömöt se kaptam tőlük, úgyhogy nem kellett sok ahhoz, hogy újból találkozzak velük, szemben a vallatóasztalnál. Mindegyikük rácsok mögé került. Néha még át is mentem integetni nekik a börtönbe. Minden ,,szép” szót mondtak rám, én meg diszkréten mutogattam nekik a középső ujjam. Tudtam, hogy szeretnek, ezért párszor egy puszit is dobtam nekik. Jó volt látni, hogy szenvednek odabent, nekem köszönhetően. És még én akartam kedves lenni…szégyen!
Minden férfi mögött áll egy (jó) nő. – tartja a mondás ugyebár. Nos, ez velem sem volt másképp;
A pátrai rendőrségen ismerkedtem meg Elenivel. Egy irodába raktak minket, aztán egy idő után együtt is mentünk helyszínelni. Ahogy telt-múlt az idő, kezdtük összemelegedni. Többen figyelmeztettek, hogy kicsit kettyós a csaj, de ezzel egy cseppet sem foglalkoztam. Talán jobban is ismertem őt, mint a többiek. Vagy Eleni csak jó színésznő volt?
8 hónap ismertség után összeköltöztünk. Albérletre volt pénzünk, egy új házra nem, de így volt jó minden. Körülbelül egy év után kezdett romlani a kapcsolatunk. Én sokszor éjszakai műszakban dolgoztam, ő meg nappal, így sokszor nem is találkoztunk. Amikor én voltam szabad az este, akkor meg ő dolgozott. Egyedül megbolondultam otthon, ezért elkezdtem eljárni sörözni a haverokkal. Eleninek semmi baja nem volt ezzel az elején, de volt egy kis bökkenő. Egyszer felszedtem egy csajt, Helenát. Persze egyikünk se volt józan. Tudtam, hogy Eleni éjszakás, ezért nem is aggódtam amiatt, hogy hazajön, így felvittem magunkhoz Helenát. Megtörtént, aminek meg kellett történnie…pontosabban aminek nem kellett volna. Eleni egyszer csak berontott az ajtón. Kiderült, hogy elkéredzkedett a melóhelyről, állítólag valami magánnyomozásba kezdett. Ja, csak azt senkinek se említette, hogy utánam nyomoz. Épp Helenát döngettem, mikor egy óriási sikítás ütötte meg a fülünket. Kivágta Eleni a magas c-t. Ez még semmi, pisztolyt fogott ránk. Helena azonnal lelökött magáról, betakarózott, én meg azt se tudtam hirtelen mit csináljak, gyorsan felültem, és magamra húztam a takarót.
- Te-te-te-tedd le azt a fegyvert. – próbáltam valahogy bíztatni Elenit, de ő csak üvöltött, mint valamit sakál.
- Te rohadt szemét! Végig figyeltettelek, és még az se tűnt fel neked! – még jó, hogy nem tűnt fel. – Annyira tudtam, hogy ez lesz a vége, de kíváncsi voltam, hogy megteszed-e! – azért azt a rohadt pisztolyt még mindig nem tudta letenni. Nem úgy képzeltem el az éjszakámat, hogy meghalok.
- Nyugodjál már meg! – ittas fejjel azt se tudtam, hogy hol vagyok hirtelen. A nem történt semmi duma eléggé hülyén jött volna ki, hiszen ki tudja mennyit látott belőlünk.
- Mi az, hogy nyugodjak meg?! Mást döngetsz, ahelyett, hogy engem várnál itthon. A belem is kidolgozom értünk, te meg ki tudja hány macát hozol fel ide! – még mindig csak ordított. Csoda hogy a szomszédok nem jöttek le.
Ami viszont ez után következett, eléggé váratlanul ért. Úgy nézett ki a dolog, hogyha Eleni lő is, akkor vagy engem, vagy Helenát öli meg…vagy mindkettőnket. Nem így lett. Hirtelen a fejéhez tette fegyverét.
- Eleni…ne!!! Beszé…. – és még csak be se tudtam fejezni a mondatom, meghúzta a ravaszt. Fejbe lőtte magát. Azonnal odarohantam hozzá, hogy megnézzem a pulzusát…de nem volt. Kihívtam a mentőket, akik közölték velem, hogy meghalt.
Másnap, mikor valamennyire észhez tértem, akkor fogtam fel igazán, hogy mi is történt. Helena a lövés után elment tőlem, és azóta nem is láttam. A kollégáimnak igaza volt, és Eleni valóban kettyós volt. Egy megcsalás miatt lőtte magát fejbe, ahelyett, hogy átbeszéltük volna a dolgokat. Ha már eleve tudta, hogy úgyis másnál fogom keresni a boldogságot, akkor miért nem szólt előbb, hogy hagyjuk egymást vagy valami?!
Ez már örökre rejtély marad.
Valahogy nem voltam képes arra, hogy Pátrában maradjak. Eléggé megviselt Eleni halála. Rosszkor volt rossz helyen. Felmondtam a rendőrségen, és közöltem szüleimmel, hogy elutazom Las Vegasba, hogy új életet kezdjek. Miért pont Vegasba? – Egyszerű. Görögország eléggé pörgős egy hely, nekem viszont nem nyugalomra volt szükségem, hanem a pörgésre, hogy elfelejtsem az Elenis korszakot. Szép volt, jó volt, vége lett.
Las Vegas meg a pörgős életről híres. Egy próbát megér, nemde?
|
|
Kezdőlap 
