Név: Sarah Fay Elswood

Becenév: Fay, Sarah, Nia...

Kor: 20

Születése hely, idő: 1993. május 27. /New York City, NY, USA/  

Tartózkodási hely: Vegas baby!

Csoport: művész

Anyagi háttér: Felső osztály

Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Nyugodt, mégis bosszúálló típus. Nehéz felidegesíteni, ha viszont ezt valakinek sikerül elérni, akkor az illető meneküljön, mert kő nem marad kövön. Rendkívül jól tud vitatkozni (kulturált módon), imádja a szarkazmust és az iróniát, gyakran elvont és álmodozó. Igazi művészlélek, tehetséges festő, valamint tud gitározni és zongorázni. Három nyelven beszél, angolul, spanyolul és franciául. Meglehetősen okos és leleményes, azonban sosem villog ezzel. Alapvetően visszafogott stílusú, mégis gyakran tör ki belőle az elfojtott gyerek és mutatja meg bohókás énjét. Lételeme az izgalom, a kihívás, nincs számára lehetetlen. Nem szeret engedelmeskedni másoknak, a saját útját járja. Rendkívül manipulatív típus. Talpraesett, nehéz átverni. Retteg az érintésektől és a fizikai kontaktusoktól, csak akkor engedi közel magához az embereket, ha teljesen megbízik bennük. Kitartó, makacs ember, sosem adja fel. Rendkívül őszinte. Gyakran vannak rémálmai, idegesen alszik, főleg, ha egyedül van. Vágyik a békére, nyugalomra.

 

Külső: Barna (néha szőke) haja gyakran lóg jégszín mandulaszemeibe, csillogó tekintete vonzza a pillantásokat. Vékony, alacsony testalkata, halovány bőre miatt néha fiatalabbnak gondolják valódi koránál. Szolidan sminkel, ékszereket sem hord túl gyakran. Szereti mind a sötét, mind a világos színeket, leggyakrabban fekete, szürke, fehér, vagy pasztellszínű ruhákat hord. Egyaránt rajong a tornacipőkért és a magassarkú darabokért. Hófehér fogai gyakran kivillannak széles mosolya mögött.

Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak.

Az antik falióra halk, ritmikus kattogásának idegesítő zaja töltötte be a sötétbe forduló, hűvös szobát. A Nap éppen nyugovóra tért; a redőny vékony rései között még beszűrődött a lilás árnyalatban játszó fény, a napsugarak ezüstösen csillámló gyémántporrá változtatták a levegőben keringő porszemcséket. A kellemesen bizsergető nyári szellő lágyan borzolta a fák óvatos táncot lejtő lombjait, a levelek susogása már-már aprócska dallammá változott a néma csendben. Valahol a távolban a szelíd csermely lágy csobogása visszhangzott; korábban megnyugtató összképet adott volna mindez, most azonban a feszültség járta át a helyiséget.

Hosszú idő után egy férfi és egy nő, korábban a sötétségbe olvadó sziluettje egyszerre, mégis hirtelen kelt életre; a félhomályban jégszín tekintetek és komor vonások találkoztak, most mindkét arcot a félelem és az aggodalom árnya homályosította el. Ujjaik automatikusan egymásba fonódtak, ahogy felemelkedtek a kanapéról; cipőik halkan kopogtak, ahogy a kijárat felé indultak. Hirtelen hangzott fel egy elhaló, gondterhelt sóhaj a férfi torkából. Nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe fognak kerülni. Mindig tudták, hogy nem lesz egyszerű, hogy az életük az állandó veszélyről fog szólni, azonban a remény elnyomta ezeket a sötét gondolatokat; hiszen másoknak is sikerült már megúszni. Mindidáig nem kellett ekkora döntést hozniuk, mert életüket nem határozhatta meg a félelem – de egy pillanat alatt változott meg minden. Fordult a kocka, és már nem húzhatták tovább az időt. A nő elengedte párja kezét, majd egy gyors mozdulattal gombolta be fekete zakóját és lépett az ajtóhoz. Mikor kilépett a fényárban úszó előtérbe, a férfi szorosan mögötte állt meg, védelmező karjai átfogták a nőt. A pár mélyet sóhajtott, mielőtt megszólalt volna; majd hosszú egyezkedésbe kezdtek a hallban várakozó férfivel. Pár órával később bőröndökkel hagyták el a házat, de még utoljára mindketten hátrapillantottak; elvégre nem csak a házukat, hanem az egész életüket készültek feladni.

Alig láthatóan tündöklött a Hold, ahogy New York forgalmas utcáinak erős fényeivel próbálta felvenni a küzdelmet. Májushoz képest szokatlanul meleg, fülledt idő volt; ezt csak tetézni tudta az, hogy a napközben felhevült utak és épületek egybefüggő betonhalmazként árasztották magukból a hőséget. Nem sokkal később, egyik pillanatról a másikra tűnt el a Hold, amikor egy sötét esőfelhő úszott be elé: végül a semmiből csapott le a frissítő zápor, melyet olyannyira vártak a város lakói, de amilyen gyorsan jött az égi áldás, olyan gyorsan távozott is. Az emberek szaladva bújtak a közelben fellelhető kapualjak rejtekébe, majd mikor végül elállt az eső, megkönnyebbülten folytatták tovább útjukat. „New York sosem alszik”, mondják, és ez az este csak tovább erősítette ezt a megállapítást. Ahogy máskor, úgy most sem vették talán észre, hogy már réges-rég besötétedett; ezen a késői órán is kisebb folyamként haladtak az utcán az emberek. Egy-egy nevesebb és közkedveltebb szórakozóhely előtt hosszú sorokat alkotva várakoztak a szórakozni vágyók, de ez cseppet sem mondható különlegességnek. Az egyik, nemrégiben átadott klub melletti, még ekkor is forgalmas kereszteződésnél a szokásosnál is többen álldogáltak; kíváncsi tekintetek meredtek ugyanarra a járműre, a tömegből ijedt, rémült hangok és beszélgetés-töredékek szűrődtek ki, majd felhangzott egy mentőautó sivító szirénázása. Az időközben megérkezett rendőrség minden erejével azon volt, hogy a kíváncsiskodók elől el tudják rejteni a lekerített területet, mégis mindenki tudta: súlyos baleset történt nem is olyan rég. A tömegben állók össze-összesúgtak; volt, aki szándékosságról beszélt, volt aki azt mondta, hogy csupán figyelmetlenség volt. Mások inkább a veszélyes állapotban lévő személyekről indítottak pletykát: azt beszélték, hogy egy állapotos nő az egyik sérült...

Pár perccel később a mentő száguldozva haladt el a helyszínről. Csipogás hangja és fertőtlenítőszer csípős szaga töltötte be a kórház folyosóit; az egyik, sötétített ajtajú és ablakú kórteremben orvosok és nővérek idegesen tanácskoztak. Számtalan döntést kellett pillanatok alatt meghozniuk – életek forogtak kockán, mégpedig egy család élete, ebben a percben nem dönthettek rosszul. Küzdeni akartak: mindhármójuk életéért.

Senki sem számított rá, hogy sikerülni fog. Hosszú órákig vívtak izzasztó harcot a halállal, de egy aprócska hang mindenért kárpótolta a csapatot – bár koraszülötten, de sikerült világra hozni épségben a gyermeket, miközben az anyja állapotát is stabilizálni tudták; nindeközben pedig egy másik műtőben az apja sérüléseit látták el. Már hajnalodott, mikor ki merték jelenteni, hogy mindhárman életben maradnak. Bizonyára nagy örömmel töltötte volna el a család tagjait, ha tudták volna, hogy szeretteik veszélyben voltak – de nem szabadott tudniuk. Eldobták a személyazonosságukat, mikor New Yorkba költöztek a Tanúvédelmi Program keretén belül, így a rokonokkal, barátokkal is meg kellett szakítaniuk a kapcsolatot. Mintha egy teljesen másik világba kerültek volna, ahol csak magukra számíthattak.

Hetekig tartott, mire a család elhagyhatta a kórházat. Az újszülött – bár több mint egy hónappal előbb jött a világra – szépen növekedett, mosolya, jégszín tekintete mindenért kárpótolta szüleit. Hirtelen a New yorki életük egy jobb, teljesebb helynek tűnt, ahol létezett egy cél, volt miért, illetve kiért küzdeni. Sarah Fay mondhatni a világot jelentette az apjának és az anyjának is, első gyermekként pedig ennek megfelelően mindent megkapott, amire csak egy gyermek vágyhat: gondoskodást, törődést, szeretetet, játékot és rengeteg édességet. Persze, az éremnek mindig két oldala van, a jóval pedig együttjárt a negatív rész is. Daniel és May Brightmore nem a véletlennek köszönhetően kerültek a Tanúvédelmi Programba. Életüknek állandó résztvevője volt a veszély, hiszen mindketten ügyvédként végeztek hosszú-hosszú évekkel ezelőtt a Harvardon. Arizonában az egyik legismertebb és legrangosabb jogi cégénél helyezkedtek el, és számtalan ügyben nyertesként kerültek ki a tárgyalóteremből. Sikert sikerre halmoztak, szakmailag elismert, jól kereső, boldog párt alkottak: de közbeszólt a Sors. A McDailon ügy mindent megváltoztatott, hiszen abban az ügyben szemtanúként is részt vettek: bár McDailon halálosan megfenyegette őket, nem volt mitől félniük – egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egykori „ellenfelük” kiszabadult a börtönből. Annak reményében költöztek New Yorkba, hogy ott majd újra tudják építeni az életüket; ez azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, főleg, hogy tisztában voltak vele: McDailon valahol ott lohol utánuk.

Fay első éveiben még nem volt képes felfogni és beazonosítani, hogy mi is az a furcsa feszültség, amely mindig körbeveszi őt. Gondtalannak tartotta az életét, amíg minden pontosan úgy történt, ahogy azt ő szerette volna. Szinte babakorától folyamatosan mellette volt házi tanítója, Mary-Sue, aki a legnehezebb pillanatokban nyújtott vígaszt és támaszt a lánynak. Szoros barátság alakult ki közöttük, révén, hogy szülei továbbra is az elfoglalt ügyvédéletet élték, pontosan azt, amelyet annyira szerettek volna már Arizonában is élni. Mary-Sue anyja helyett anyja, apja helyett apja lett: bármikor számíthatott rá, még a legkisebb csínyekben is szívesen segédkezett, ha az nem ütközött valamilyen felállított szabályba. Fay már kiskorától szabályok és szigorú előírások között élt: pontosan tudnia kellett, hogy mit szabad és mit nem. Tudatos nevelés volt ez a szülei részéről, akiknek nagy álma az volt, hogy Fay is ügyvédként végezze. Ekkor még nem is sejthették, hogy a lány teljesen másban tehetséges.

Öt éves lehetett. Mary-Sue egy egész napos kirándulást szervezett szerte New York-ban. Felmentek az Empire State Building tetejére, végigjárták a Central Parkot, kiskacsákat etettek, majd végül a Metropolitanban kötöttek ki. Fay alig-alig érte fel a képeket, mégis hosszú percekig állt a festmények előtt; úgy érezte, a világ abban a pillanatban kiszélesedett – valami olyan dimenzióba lépett át, amiről sosem gondolta volna, hogy létezik. Elvarázsolták a színek, a különleges formák, vagy éppen a legegyszerűbb alakzatok és tájak: olyan volt, mintha beszéltek volna hozzá a képek. Történeteket és érzéseket talált ki a festményekhez, és meghozta a nagy döntését: művészeti iskolába fog járni.

A szülők – díjazva lányuk igyekezetét annak irányában, hogy kitanulja a művészetek csínját-bínját – felfogadtak egy művészeti tanárt, aki különleges tehetséget vélt felfedezni a lányban: már amennyire egy öt éves gyermek tehetséges tud lenni a festészetben. Egyre többet és többet alkotott, kezdetben csak másolni próbált más képeket, majd egy idő után a saját műveit is képes volt megkomponálni. Boldog volt, végre megtalálta önmagát a festékek és ecsetek között. Persze, túl egyszerű és tökéletes lett volna.

May mindig tudta, hogy csak idő kérdése, hogy McDailon tényleg felbukkanjon. Paranoiája már-már az őrületbe kergette, azonban férje előtt igyekezett továbbra is megőrizni azt a látszatot, hogy az élete pont olyan, amilyennek elképzelte: pedig koránt sem volt így.

Sötét, borongós téli nap volt, az utcák és a boltok már a karácsonyi rohamra készülődtek. A rádióban valamilyen „hangolódj az ünnepekre”-műsor ment. Fay a kandalló előtt festegetett, szülei békésen olvasgattak, mikor hangos csattanást hallottak. A bejárati ajtó hirtelen csapódott ki, az ajtó mögött álló virágcserép zajosan darabokra tört. Daniel azonnal a hallba sietett, ahol McDailon személyesen várta; egy pisztollyal a kezében. Az anyuka gyermekével szinte rögtön ott termett, Fay azonban tátott szájjal húzódott be anyja mögé, onnan figyelte az eseményeket. Alig érthető, követhetetlen beszélgetésbe és szitkozódsába kezdett a mindeddig idegennek tűnő férfi, majd váratlanul sült el a fegyver. Daniel a földre zuhant, May ordítani kezdett a férfivel, lányát pedig beküldte a szobába. Mindeközben Fay – korát meghazudtoló módon – azonnal a rendőrséget, majd a mentőket hívta. Szerencséjük volt, mivel Daniel túlélte a lövést, azonban McDailonnak sikerült elmenekülnie. Nem kockáztathattak: nem maradhattak tovább New Yorkban, még a testőrök ellenére sem. Ismét el kellett költözniük, ezúttal pedig Montgomerybe helyezték őket.

Felépülése után Daniel rengeteget változott. Türelmetlenné és agresszívvé vált, s mivel hosszú ideig nem állhatott munkába, így felesleges energiáit a családján vezette le, cseppet sem pozitív módon. Rászokott az alkoholra, részegen többször bántalmazta a lányát és a feleségét is. Fay hátán több heg is árulkodik ezekről az alkalmakról, emiatt retteg az érintésektől. Idővel tarthatatlanná vált a helyzet, Danielt elvonóra küldték.

Nia Ordway ebben az évben, a költözés évében kezdte az iskolát, Sarah Fay pedig a múlt homályába veszett. Minden ember életében van legalább egy igazán borzalmas időszak, Fay életében pedig ez ebben az évben jött el. Úgy érezte, elvesztett mindent: apja elvonóra ment, Mary-Sue pedig nem jöhetett velük, így a művészet már nem szórakozást, hanem fájdalmas emlékek visszaidézését jelentette számára.

Lustasága ellenére meglepően jó tanuló vált belőle: a matematika, fizika legalább annyira tökéletesen ment neki, mint az irodalom vagy a történelem. Semmi sem jelentett nagy problémát számára, csupán a biológia volt az egyetlen tárgy, amelyet képtelen volt megszeretni. Már első évben sikerült barátokat szereznie, így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt a megszokott életének elvesztése. Úgy gondolta, a helyzete olyan, mint azokban a könyvekben, amiket olvasott: szerepet kell játszania, ő pedig határozottan jó színésznek gondolta magát. Így alkotta meg új énjét, Nia Ordwayt, a bevállalós kosárlabdázó lányt, aki emellett még okosnak is bizonyult.

Teltek-múltak az évek, és a gimnáziumi évek alatt a kosárlabda a háttérbe szorult, sokkal inkább a pompomlány-életmód és a squash vált a szenvedélyévé. Új iskolájába kerülve, cseppet sem meglepő módon, nem csak a tanárok, de a fiúk kedvence is lett rövid időn belül. Kisugárzása, vagány, mégis kifinomult stílusa, rendkívüli logikája mindenkit levett a lábáról: kiváltképp a művészettanárt, aki nemrég végzett az egyetemen. Fay – Nia – 16 éves volt, mikor a fiatal tanár új lökést adott az életének. Brayden Nottingham jelentette számára a mindent: barátot, mentort, egy angyalt, aki utat mutatott a művészethez ismét. Bár kapcsolatuk csupán plátói jellegű volt, a rosszmájú pletykáknak köszönhetően Brayden elhagyta az iskolát, a barátság ugyanakkor továbbra is megmaradt; ez a barátság pedig egy idő után fájdalmas őszinteséget eredményezett. Fay évfolyamelsőként végezte el a gimnáziumot, egyenes út vezetett bármelyik egyetemre. Végül az alabamai orvosi egyetemre jelentkezett, ahol egy évet húzott le – Brayden azonban olyan információk birtokában volt, amelyért Fay bármeddig elment volna.

Kihívás. Szenvedély. Bosszú. Ezt jelentette számára McDailon felkutatása, Brayden pedig – révén, hogy cseppet sem mondható jófiúnak – pontosan tudta, hogy tudja megtalálni a férfit. Bár Fay jómódú családból származott, és bármikor hozzáférhetett a családi vagyonhoz, amikor Brayden felajánlotta, hogy az utazáshoz és a kutatáshoz segít pénzt szerezni, Fay nem kérdezett, azonnal belement a tervbe. Természetesen, a legkevésbé sem tisztességes úton szerezték meg az összeget: két művész, két ész találkozása tökéletes haditervet szül akár lopásról, akár hamisításról legyen szó. 

Körülményekhez képest gyorsan és egyszerűen szerezték meg a pénzt, így végül együtt utaztak el Las Vegasba, McDailon feltételezett tartózkodási helyére. Rövid idő alatt ráakadtak McDailon nyomára, azonban ezért Fay súlyos árat fizetett. Mikor Las Vegasban találkoztak McDailonnal, a férfi elkábította, majd megerőszakolta a lányt. Azóta az ügy személyessé vált, jobban hajtja a lányt a bosszúvágy, mint valaha, s Brayden is bármit megtenne, hogy megtalálják újra a férfit, azonban ez mégsem olyan egyszerű, mint gondolták...

____________________________________________