Név: April Constance May
Becenév: April
Kor: 25
Születése hely, idő:1988-augusztus- 16 / USA – New York  
Tartózkodási hely: Nevada, Las Vegas
Csoport: városlakó

Jellem: Nagyszájú, bolondos, makacs, derűs. Szeretem élvezni az életet, de mégsem minden rovására. Amennyire lehet józan vagyok, és nem ugrok ész nélkül minden hülyeségbe. Alapvetően jóindulatú vagyok. Amennyire tudok, kedvesen fordulok az emberek felé, ameddig nem használják ezt ki, vagy nem dühítenek fel. Ami nem is egy olyan embert próbáló feladat. De a dühöm, ahogy jött úgy el is párolog, mintha mi sem történt volna, folyok tovább a saját medremben. Szívós vagyok, talpraesett, önálló, kicsit türelmetlen is. Nem félek a piszkos munkától, egyáltalán magamat sem féltem túlzottan. Másokat annál inkább. Ha megkedvellek aggódok is érted. Igen, ez egy fránya rossz tulajdonság, az aggodalmaskodás. Ragaszkodok a saját igazamhoz és véleményemhez, de meggyőzhető vagyok. Vagy csak könnyen el lehet hallgattatni. Ha ismered a megfelelő módszereket.  


Külső: 170 magas, karcsú alkat. De ez ne tévesszen meg, igenis van bennem szufla, és tudok vigyázni magamra. Stílusom változó, a nőiestől a sportosig széles a skála, viszont kényelem mindenek felett alapon, ritkán fogsz látni feszes szoknyában és tűsarkúban. Hosszú, sötét, göndörbe hajló, hullámos lobonc, sötét szemek.


Előtörténet: New York! A divat, a nyüzsgés, a nációk, a tőzsde városa. Egy régi álom.
De a történet, pár kilométerrel arrébb, Kentacy-ban kezdődik. A főszereplő én leszek, egy hihetetlen sikeres pályát befutó, majd a gyásztól kissé megkeseredett táncosnő, egy balerina, és egy közönséges autóbalesetben elhunyt pilóta egy szem kislánya.
Apu halála után, anyu bedobta a törülközőt, búcsút mondott álmának és elköltöztünk. Ki a zsírosbödönből, a dolgok, minden történés legközepéből, ki egyenesen a lóhajcsárok, a kék fű és a rántott csirke államába. Kentuckyba.
Hat éves voltam, de minden hatéves elszántságával és leleményességével küzdöttem a költözés ellen. Majdnem sikerült. És itt a lényeges buktató a majdnem.
Noha sosem voltam az a mintapéldánya a kamaszoknak, mégsem kerültem a kelleténél nagyobb bajba. Inkább voltam bulizgatós mint otthonülős, de mégis, ha arról volt szó én léptem először a fékre.
Egészen tizennyolc éves koromig.
Az érettségi után, mikor mindenki a továbbtanulás lázában égett, és minden valószínűség szerint nekem is velük kellett volna lennem, én inkább…hát nem is tudom mit csináltam inkább. A hátsókertben szívtam a fogam. Sosem csábított az egyetem vagy főiskola gondolata,  de mivel ösztöndíjat kaptam egy nívós intézménybe, Miami-ba, így mennem kellett. Senkit nem érdekelt különösebben mit akarok, és már majdnem beletörődtem az elkerülhetetlenbe, de egy fél év elég volt, hogy magamhoz térjek.
Kicsaptak. Mentem önként, vissza Kentucky-ba, de csak pár hónap erejéig.
A következő állomás New York volt, ahová eleve indulnom kellett volna. Az eredeti cél, amire anyu is rábólintott, az a Broadway volt. Persze, nagyra törő álmok, de nem a színészet vonzott, nem az ének. A tánc. Táncosok pedig mindenhová kellettek.
Itt már jóval több időt húztam ki. Nem is számoltam már az éveket, tökéletes volt minden, de mire ez egy kijelentés formájában tudatosodott bennem, megtörtént a baj.
Egy ballépés, sérülés és hetek a kórházban, otthon az ágyat nyomva. Esély nem volt rá, hogy visszamehetek táncolni, úgyhogy más megoldás kellett. Jó darabig alkalmi munkákból tartottam fent magam, nem vagyok rá túlzottan büszke, de a mekdöncinek is eladtam a lelkem, sőt voltak hónapok amikor a taxisofőrök kesernyés életét éltem- bár be kell vallanom, hogy mind közül ezt élveztem a legjobban. De mindemellett tanulni is próbáltam, sajnos azonban megint rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Feszes ceruzaszoknyában, kis kosztümben, kávét felszolgálni, telefonokat fogadni, egy ügyvédi irodában titkárnősködni, szoros kontyba tűzött hajjal…Ehh.
Úgyhogy stratégiát váltottunk.
Időközben mind a két bátyám felköltözött New York-ba, és ők sem dúskáltak elégedett mosollyal az arcukon, a szürke hétköznapok világában. Hiányzott valami.
Szóval szereztünk egy kocsit.
Egy nagyon régi, országutakra teremtett kabriót. Mint a filmekben, tudjátok. Kicsit pofozgatni kellett, de aztán csak elindultunk. Széltében vágtunk neki az államoknak, egyenesen az orrunk után. Akárcsak abban a Kerouac könyvben.
Nagyon hosszú nyár volt és még hosszabb ősz. A telet otthon töltöttük, anyu mellett, aztán mentünk tovább. Ahogy teltek a hetek fokozatosan szakadtak le mellőlem. Először Bentley távozott körünkből, majd nem sokkal utána Stephen is. Mindkettő fejét valami fehérnép csavarta le a helyéről, hallgattak a fark…úgy értem a szívükre és maradtak. California és Tennessee.
Én pedig begördültem Nevadába.
Aztán megint elragadott a nyüzsgés és a sokszínű város hangulata, úgyhogy nem is terveztem, hogy arrébb mozdulok. Szereztem egy lelakott de otthonosnak tetsző albérletet, a kocsit pedig eladtam. Vettem helyette egy szépséges, feketére lakkozott motort. Kezdtem berendezkedni, munka kellett egyedül.
Aztán lehetőség adódott, hogy folytassam azt amit New Yorkban elkezdtem, bár lényegesen kisebb iparban, mint amott, így a sérülés következményei sem borultak fenyegetően rám.
De hangyányit elszámoltam magam.
A táncstúdióból egy bár lett, az alkalmi fellépésekből pedig sztriptíz. És itt most álljon meg a gyászmenet. Nem az egyház szigorú pártfogása alatt nőttem fel, és annyira komolyan nem is ragaszkodom a belém nevelt normákhoz, de nem éppen erre szerződtem. Pár alkalom után dobbantottam. Nem orromat felhúzva,finnyásan, nem is suttyomban, tartva a következményektől.
Amíg van más lehetőség is, had legyen ez a legutolsó.
Szóval maradt az apróhirdetések átböngészése. És meg is találtam amit kerestem. Asszisztens egy magánnyomozó mellé.