Név: Amber Dorothy Cordwell
Becenév: Ber
Kor: 19
Születése hely, idő: 1993. október 11 - USA - Chicago
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: városlakó
Anyagi háttér: középosztály
Szexualitás: biszexuális

Jellem: Ha arra számítasz, hogy eme angyali arc egy angyali bensőt takar, még most fordulj vissza, és ne olvasd tovább, mert hatalmas csalódást fogok neked okozni. Ahogy mindenkinek az eddigi életem folyamán. Nincs más bennem, csak... az üresség. Tehát mondhatni, nincs is bennem semmi. Nem reagálok az emberi érzelmekre: nem ismerem a szerelem fogalmát. Nem tudom, mi az a düh vagy a harag. A tekintetem legtöbbször árulkodik, hogy sejtésem sincs, mi sokak problémája az élettel. Egyértelműen produkálom a szociopaták minden tünetét. Mert a szemem olyan, mint valami végeláthatatlan labirintus. Melyben nincs élet. Száraz... rideg. Érzelemmentes. Ez egy betegség, de talán én már a végső stádiumban vagyok tizenkilenc évesen. Elég nehéz mesélnem magamról úgy, hogy nincsenek bennem túlnyomó részt érzések. Nem tudom elmondani, hogy kedves vagyok, és miért. Nem tudom azt sem elmondani, hogy rossz vagyok, és azt sem, hogy miért. Egyik sem vagyok. Sem gonosz, sem boldog, se kedves. Egy kelepcébe esett lány vagyok, akit gyermekkoráben sérelmek értek, és nem képes különbséget tenni a jó és a rossz között. Emiatt nem kellene elítélned.
Nem akartam soha híres lenni, de túl átlagos sem. Vágytam valamire, ami nemes egyszerűséggel ad nekem némi hírt... hogy élek! Ez egy minimális szintű feltűnési viszketegség. Szeretem, ha néha rám is fordítanak figyelmet.

Külső: A külsőm átlagos, bár talán azt is mondhatjuk, hogy a koromhoz képest vézna vagyok, túl alacsony. A testem domború, igazán nőies tudok lenni, ha éppen akad egy olyan gönc, amivel ezt ki tudom hangsúlyozni. Az ékszerekért nem vagyok oda, egyedül a gyöngyöt szeretem, de abból is az igazit. Ócska utánzatok... mire jók azok?
Szoknyát nem hordok, a kényelmes farmer híve vagyok, és az ujjatlan toppoké, de néha egy-egy többet mutattató ruhát is hajlandó vagyok felvenni.

Előtörténet:

Évekkel ezelőtt:

A kezeimet néztem. Mindkettőt sár borította be. Homok, piszok, por... minden, ami ebben a pincében csak rátapadhatott a koszos földön. Az anyám ebben a helyiségben nem foglalkozott a tisztasággal. Nagyon sokszor hallottam az emelet felől, hogy takarít, szorgoskodik... finom ételt főz az apámnak, és a bátyámnak. Milyen gyakran kaptak ők csirkesültet krokettel...! És én milyen gyakran ettem szárazkenyeret langyos víz kíséretében. Születésnapomon mondjuk mindig megleptek egy kis meleg tejjel, amibe - ha jó kedvükben voltak - kis cukrot is tettek, és kaptam mellé pár darab pogácsát, netán egy kalácsot is. Igazi születésnapi és karácsonyi étek volt ez, és úgy éreztem, hogy nekem tényleg csak ennyi jár. Nem értettem az okát soha. Egyszerűen fel sem tudtam fogni, hogy miért tartanak engem elrejtve a világ szeme elől, csak úgy... lent a koszos sötétségben, míg ők nevetnek, szórakoznak, tévét néznek, és egy családot alkotnak! Én mi vagyok? A sötét folt?
Soha nem láttam más embereket. Egyedül a család orvosát, aki akkor látogatott meg, mikor öt évesen elkaptam az influenzát a bátyámtól. Majd nyolc évesen láttam újra, mikor a bárányhimlő ragadott magával. Csak akkor mehettem fel innen, hogy úgy tűnjön, kényelmes ágyban fekszem, puha takarók és párnák között. De amint elment az orvos, én visszakerültem ide. Talán kissé jobban odafigyeltek rám azokon a napokon, mikor valami betegség gyötört. Kaptam teát és gyógyszereket. De amint meggyógyultam, ismét szégyenfolt lettem.
- Rachel! - hallottam anyám szájából az eredeti nevemet. Hiszen nem mindig hívtak engem Audrey-nak. Hallottam a léptek zaját a lépcsőn, ahogy ingerülten rohan le hozzám. Veszekedett az apámmal. Nevetséges. Mindig is éreztem, hogy anyám a domináns személy. És azért nem érzem apám szeretetét, mert anyám nem engedi. Kivéve, mikor... egy sötét éjszakán... nem akarok emlékezni apám mocskosságára...! Egyszer tette meg, csupán egyetlen egyszer... tíz éves voltam... anyám beteg volt... én nem voltam beteg... és... nem... akarok... emlékezni... ő azt mondta, hogy ez jó dolog... ezzel jót teszek neki... hogy nő vagyok... anyám tette szörnyeteggé... én tudom, hogy így van...
Nem értettem, hogy miért ingerült az anyám, de éreztem, hogy hamarosan meg fogom tudni. Remegő kezeimet visszaejtettem a padlóra, és úgy néztem rá, szemem alatt a fekete karikákkal. Nagyot kellett nyelnem, ekkor még éreztem a félelmet magamban.
Egy hajtincset a hajam mögé túrtam, de ekkor a kissé testesebb anyám már ott állt előttem, megragadta a karomat, és mire felnéztem volna, lekevert egy pofont. Levegő sem jutott a tüdőmig, de már nem is akartam megérteni. Ezt gyakran csinálta. Valaki feldühítette... lejött ide, felpofozott... néha meg is maradt a nyoma... aztán elment innen. Vissza, az emeletre.
Ezúttal is így történt. Láttam, hogy alkoholmámorban úszik. Nincs magánál. Ez még extrán rátehetett a lapáttal nála a második pofonnál, de ezúttal tényleg nem adott többet, hanem ment vissza, engem pedig visszalökött az ágyra. Ágy? Csak egy kis heverő...
Ott ültem, míg ismét rám nem jött a sötétség... összekuporodtam, vártam, hogy történjen valami, hozzanak nekem vacsorát, de néha azt is elfelejtették. Hangokat hallottam az emelet felől. Aztán újabb hangokat... majd egy idő elteltével sikolyt... apám erős hangját... majd anyámét... kiabálás. Rohanás, mint akit üldöznek... majd puffanás... abból kettő is.. majd három. Mintha testek puffantak volna a földön.
Nem reagáltam sehogy. Belül már nem éreztem semmit. Egy kis félelmet sem. Még akkor sem, mikor valaki jött lefelé, és láttam, hogy cipője vérnyomokat hagy a fa lépcsőzeten.
Ráemeltem a tekintetemet a véres arcra, és félrebillent fejjel néztem őt.
- Hé, kislány. Hát te mit keresel idelenn? - kérdezte tőlem az idegen, de engem még az sem ijesztett meg, hogy kezéről vér csöpögött, és ruháját is beborította a sötét folyadék. Tekintete zavaros volt. Mai szemmel már tudom, hogy azért, mert nyilvánvalóan végigdrogozta az addigi életét.
- Én csak... idevaló vagyok - jött a számból a felelet, míg érezhetően megfogta a kezemet, és felhúzott, kisimítva arcomból két hajtincset, végigcirógatva a sérülésemet és horzsolásaimat.
- Mától szabad vagy. - mondta ő fennhangon, elégedett mosollyal. Mit sem értettem.
- Nem öl meg? - kérdeztem színtelenül, elfordítvat tekintetemet, de még mindig engedve, hogy tartsa a karomat.
- Nem, kedvesem. Egy napon útjaink még kereszteződni fognak... és olyanná teszlek majd, mint amilyen én vagyok - búgta hangja, majd ismét a padlóra estem. Ő elindult kifelé... a vérnyomok a cipőjéből ott maradtak...

Évekig nem értettem, hogy miről beszélt, míg nem Las Vegas városában újra egymásra találtunk. Ő talált meg engem. Nem kapták el azok után, amit tett. Én nem voltam az ügyben említésre méltó tanú, hiszen mindannyian tudták, hogy nem vagyok túlzottan beszámítható azok után, ami történt.
Nem lepődtem meg rajta. Drogos... szenvedélybeteg...