Név: Geneviéve Lourdeaul
Becenév: Veva
Kor: 21
Születési hely, idő: 1992. 09. 27.  / Bourdeaux, Franciaország
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: ápoló
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Végtelenül segítőkész és jó szándékú, idealista. Naiv és jóhiszemű, talán már túlzottan is. Minden egyes embertársában a jóságot keresi, és amíg csúnyán el nem játsszák a bizalmát, addig két kézzel osztogatja azt. Visszafogott, nem eleme, hogy a középpontban legyen, sőt, törekszik rá, hogy észrevétlen maradjon. Elrejti az érzelmeit, ugyanakkor nagyon együtt érző tud lenni. Kiegyezik a körülötte lévő dolgokkal, elfogadja amit az élet hoz. Bár ezt a folytonos belső vívódásai közepette nem veszi észre, de jól viseli a nyomást, a sok feladatot, szorgalmas. Nagyon figyelmes, kedves társaság, felettébb könnyű kijönni vele. Nem áll távol tőle a szorongás, stressz, erős megfelelési vágy hajtja. Zárkózott, békés, hűséges és szűkszavú. Megoldja a nézeteltéréseket, bármire hajlandó, csakhogy elkerülje a konfliktusokat. Mindezek mellett könnyen befolyásolható, ami abban nyilvánul meg, hogy mindig az erősebb áramlatnak enged. Gyakran érzi úgy, mintha két különböző irányba löknék egyszerre, és ez a kettős erő folyamatos határozatlanságot, bizonytalanságot eredményez nála. Önmagával szemben kishitű és önbizalma sem valami nagy.
Személyes felelősséget érez minden körülötte lévő ember boldogságáért, a sajátját viszont gondolkozás nélkül ennek a szolgálatába helyezi. Hajlamos önmaga feláldozására, a másokért végzett odaadó, önzetlen szolgálatra. Alapvető tulajdonsága a lelki együttérzés. Mindig nyugtalan és nyitott, kész arra, hogy átélje, átvegye mások rezdüléseit, kövesse vidámságukat és szomorúságukat egyaránt. A szenvedők és üldözöttek irányába nyitott a lelke. Belső bizonytalansága, kusza, zavaros fantáziája, intenzív álomvilága, ingadozó kedélyvilága teszi alkalmassá arra, hogy közösséget vállaljon bármilyen lelkületű és beállítottságú emberrel. Egyedüli kritérium csak az, hogy az illető rászoruljon a segítségre. Igénytelensége, szorongása, szétszórt figyelme, fantáziája, óvatlansága eredményezi, hogy előítélettől mentesen a legszélsőségesebb helyzetekbe is belemegy. Számára a szenvedés nem mindenáron elkerülendő rossz, amitől óvakodni, futni kell, hanem pozitív értéket képvisel. A másokért való szenvedés, az együtt szenvedés, a lemondás, az önátadás olyan tartalmat ad, és olyan erőhöz juttat, amivel hegyeket lehet megmozgatni.

Külső: Alacsony, aprócska,  törékeny, kislányos alkatú hölgy. Félénk megnyilvánulásaival, feltűnésmentes gesztusaival teljes mértékben észrevehetetlen. Pedig természetes szépségű babaarca a lágy vonásaival, a szelíd, aquamarinkék szemeivel egészen maradandó hatást érhetne el, ha tudna velük bánni. Öltözködés terén a pasztellszíneket és a nőies, de visszafogott ruhákat részesíti előnyben. Ízlése finom, a szolid elegancia, vagy a romantikus játékosság jellemzi.

Előtörténet:
Az ablaktalan cselédszobát elenyészett idők illata járta át. És bútorfényezőé. Pedig alig volt berendezve. A keskeny ágyat fakóarany szálakból szőtt ágytakaróval terítették le. Valahogy a robosztus sasokat formáló minták azt üzenték, hogy régóta nem hajtotta álomra fejét benne senki. Szomorú volt. Magára hagyott, elfeledett. A kisasztalon csipketerítő, mellette méregzöld bársonyba húzott szék. Öreg volt, magányos, mogorva. Az aranyveretes szekrény ajtaja meglazult, nem záródott jól. De nem féltettem a holmiim benne. Megragadott a szoba szelleme, hozzám szólt.
Türelmetlen kopogtatás rázott föl gondolataim szerteágazó, elveszejtő áradatából. Gyorsan leráztam magamról az álmosan rám telepedett, lassanként belém ivódó hangulatot. Mosoly kellett most, könnyed báj, türelmes kedvesség. Bátorság.
A házvezetőnő elkísért a hálószoba ajtajáig. Nem mertem belépni, belesni sem, parázs vita hangjai szűrődtek ki odabentről.
- Elég legyen a hisztiből! Nem üldözhetsz el minden ápolót és gyógytornászt magad mellől! – a női hangon érződött, hogy ritkán használják veszekedésre, tisztán csengett és az indulat ellenére is szelíd volt.
- Hagyjon békén az összes senkiházi! – reszelős, lélektelen, a kor rágta hang válaszolt rá.
- Nem tudod magad ellátni egyedül, szükséged van rájuk, szóval kérlek, légy egy kicsit barátságosabb! – kérlelte határozottan a hölgy.
- Ha ez is ki meri kapcsolni a tévét, esküszöm, őt is azon nyomban kirúgom! Fogják be, tegyék a dolgukat és hagyjanak békén! – tövisek nőttek minden egyes szaván az idős asszonynak.
Látva dermedtségem, ekkor kopogott be a házvezetőnő, és mintha bátorító mosolyt küldött volna felém, mikor magamra hagyott.
- Üdvözlöm! – fáradtan köszöntött az elém siető nő. – Agatha Hamilton – nyújtott kezet, s folytatta is. - Ön lenne Geneviéve, igaz?
- Veva. Csak Veva – feleltem neki sután a kézfogás közben.
- Jöjjön beljebb, máris bemutatom – tessékelt be a hálóba elnyűtt mosollyal. – Anya, ő itt Geneviéve, az új ápolód – Az ágyban fekvő idős dáma tüntetőleg rám se hederített, üvegtekintettel meredt a plazmatévé képernyője felé.
- Veva – súgtam bele a szoba csendjébe.
- Mennyi tapasztalata van? – vágta hozzám kérdését pár kényelmetlen, néma másodperc után az asszony, de továbbra sem méltatott pillantásával.
- Most végeztem el az ápolóit, ez az első állásom – feleltem neki bátortalanul.
- Zseniális – egyetlen lesújtó szóval kifejezte véleményét. Mindent elmondott. Fel is erősítette a televízió háttérzaját.  Felébredt bennem a menekülési ösztön, s valószínűleg a lányában is, mert megszólalt:
- Akkor magatokra hagylak titeket, ugye mi mindent megbeszéltünk? – kérdésére csak bólintottam némán. Megcsókolta anyja homlokát búcsúzóul, aki még ekkor is keresztülnézett rajta. Mélyet sóhajtott és távozott. A bátorságom felfalta az első tapasztalat. De a lelkesedésem nem adtam olyan könnyen, tíz körömmel kapaszkodtam belé, hogy tartson ki mellettem, vezessen. Segíteni jöttem, s nem tántoríthat el ettől semmi sem.
Felicia Hamilton számára nem léteztek csak petyhüdt izmok, csontra simuló gyűrött bőr, évekkel korábbi felfekvések marta mély sebek. De én többet láttam benne: elgyötört büszkeséget, töretlen tartást, konok életigenlést. Súlyos lelkiismeretet. Eltelt három hónap, semmi sem változott, de már nem féltem a zsémbes Felicia Hamiltontól.
- Az istenért, ideje volt már! – jegyezte meg, mikor a fürdetésből visszajöttünk, s a begyakorolt fogásokkal visszahelyeztem az ágyba. – Ez az első alkalom, hogy nem éreztem közben úgy magam, mint egy agonizáló rozmár – megmosolyogtam a hasonlatot. Azt hiszem ezt vehettem tőle dicséretnek.
- Vacsorára joghurt van ma, odaadhatom? – kérdeztem meg kedves, lágyan csengő hangon.
- Nem kell, dobd ki – vágta rá erőszakosan. – Ma nem vacsorázom – nem hallgattam rá, letettem csöndben mellé, hátha később meggondolja magát.
- Hol a távirányító?! Hozd ide! Tegyél rá előtte hangot – utasított türelmetlenül. Engedelmesen intézkedtem, aztán megálltam a televízió mellett és vártam. Erőt gyűjtöttem, de egy ideje már elhatározásra jutottam, csak cselekedni kellett.
- Mit állsz ott?! Mit akarsz?  - förmedt rám, mire nagy levegőt vettem és megszólaltam végre.
- Feltehetek egy kérdést? – Egy darabig csak behatóan vizsgálgatott, végigmért, mintha először látna. Le kellett sütnöm szemeim.
- Ha előtte megfelelsz az enyéimre – felelte végül, mikor már egyáltalán nem vártam volna, s kezdtem őszintén megbánni arcátlanságom. Meglepetten kaptam föl rá tekintetem és csak lelkesen bólogattam.
Újra kivárt, lehalkította a beszélgető show-műsor hangját.
- Hogy lesz egy francia nevű, angol árvából, amerikai ápolónő? – vonta fel a szemöldökét, pillantása elárulta, hogy aminek csak utána lehetett nézni velem kapcsolatban, ő megtette, kiderítette. És ennek ellenére még itt voltam, az eddigi leghosszabb ideig alkalmazott ápolónőként.
- Édesanyám angol volt – kezdtem bele kiszáradt torokkal a válaszomba. Így még sosem meséltem előtte senkinek sem magamról. Nem kérte senki. – Igaz, Franciaországban születtem, de három éves koromban Londonba költöztünk a munkája miatt – próbáltam összeszedni a gondolataim, de közbevágott, azzal pedig csak növelte szétszórtságom.
- Jó, ugorjunk pár évet – intett a kezével idegesen. Ebből arra következtettem, hogy pusztán lényegre törő beszámolót kíván. Hirtelen nem tudtam mit is mondjak, így a legmeghatározóbb pillanathoz ugrottam.
- Tizenkét éves voltam, mikor autóbalesetet szenvedtünk. Elvesztettem a szüleim és a húgom, hónapokat töltöttem kórházban – igyekeztem távol tartani magamtól az emléket. Már egészen jól ment, különösebb gond nélkül tudtam róla mesélni. – Így kerültem árvaházba. Édesapámnak nem voltak rokonai, édesanyáméi Amerikában éltek, és nem igazán érdeklődtek felőlem. Ennek ellenére azért jöttem most ide, hogy megkeressem őket, ne legyek egyedül – mosollyal enyhítettem a szavaim, de ő ezt észre sem vette, enyhén felerősítette a háttérzajt. Ebből arra következtettem, hogy elbuktam, a gondtalan álarc leolvadt arcomról.
- Olyat mondj, amit nem tudok – jegyezte meg akkor szelíden. Hosszú-hosszú percekig hallgattam. Mit is mondhatnék, mi az, amit a legmélyebbről mozgósíthatnék? Amint erre gondoltam, maguktól buktak elő belőlem a szavak. Akkor és ott születtek meg, keltek életre, váltak valósággá. Hiszen eddig csak bennem élt, de most valaki más számára is létezővé vált a történet.
- Az árvaházban – mondtam halkan, tekintetem messze járt, visszapillantott a ködös emlékeken keresztül a múltba. – volt egy fiú. Jamesnek hívták. – Milyen régen ejtettem már ki a nevét! – Nem igazán beszélgettem mással, nem nyitottam a világ felé akkoriban. Bezárkóztam. De ő valahogy más volt, elért hozzám. Anélkül megértett, hogy szólnom kellett volna – pillantottam föl rá, vajon érti-e, amit mondani szeretnék? Tekintetünk találkozott, és mintha enyhültek volna vonásai.
- Folytasd – odaintett maga mellé, így hát engedelmesen leültem az ágyra.
- Bármit hozott is az élet, egyikőnk nevelőszülőkhöz került, vagy vissza az árvaházba, valahogy mindig egymásra találtunk. A sors mindig keresztezte útjainkat – meséltem neki egyre inkább beleélve magam. – Egyszer azt mondta, hogy olyan vagyok neki, mint a kishúga – mondtam sugárzó mosollyal. – Ez annyira mélyen meghatott – még most is éreztem a hatását. – Elvesztettem a családom, de kaptam egy bátyót, aki mindig vigyázott rám – halkultak el szavaim és tekintetem újra a múltba révedt.
- Most már nehogy megtartsd magadnak a folytatást! – szólt rám élénken és a kezembe nyomta a joghurtos pohárról leszedett fóliát. Elöntött a sikerélmény feletti boldogság, hiszen vacsorázott végre! Természetesen ezt igyekeztem valamelyest palástolni, legalábbis nem jelentőséget tulajdonítani neki, hisz amilyen makacs volt még képes lett volna meggondolni magát.
- Később újra találkoztunk, a kapcsolatunk sosem szakadt meg… Bemutatott a barátnőjének – mint a húgát. Akkor egyszer, egyetlen egyszer nem tett boldoggá, hogy így hivatkozott rám.
- És?! Ne akard, hogy könyörögjek, mert nem fogok! – szólt újra közbe.
- Gyönyörű nő volt – szavaim átjárta az ámulat. – A nyomába sem érhetett senki – csodálattal és szomorúsággal volt egyszerre teli a hangom. – Egyszerűen tökéletes volt Jamesnek.
- Összeházasodtak? – érdeklődött és letette az asztalra az üres poharat.
- Sajnos nem – kérdőn nézett rám, hát nagy levegőt vettem és belekezdtem. – James sokszor rossz társaságba keveredett. Vonzotta a bajt – meséltem keserűen. – Többször pórul is járt, de nem akart tanulni belőle – éreztem, ahogy egyre inkább eluralkodik rajtam valami nyomasztó, fojtogató érzés. – Rossz emberekkel húzott újat, és bajba került. Saraht megölték, őt pedig kórházba jutatták – leszegett fejjel küzdöttem, nehogy eláruljon a hangom.
- Mikor kómában feküdt, és ott ültem mellette, akkor határoztam el, hogy ápolónő leszek – jelentettem ki halk bizonyossággal még most is.
- Hogy mellette lehess? – kérdezte meg óvatosan, de nem feleltem. Nem is erőltette. Éreztem, hogy valami folyik a csuklómon. Ahogy oda pillantottam jöttem rá, hogy milyen erősen szorítom is a joghurtmaradékos alufóliát. Egy időre vastag csönd telepedett ránk, akár a dunyha. A televízió zajai is alig hatoltak át rajta.
- Viszont három nap elteltével, csodával határos módon felébredt – pillantottam föl rá újra bűbájos mosollyal, mintha érzelmileg mi sem történt volna. – De elvesztette a szerelmét, összetört. Nem igazán volt már önmaga – meséltem gyengéden. - Arra volt szüksége, hogy elmenjen. Hát elengedtem.
- Elengedted?! – háborodott föl, én pedig nem értettem miért.
- Igen – feleltem a legnagyobb természetességgel. – Egy barát elengedi a másikat, hogy járja a saját útját, ha arra van szüksége. Ha nehéz, akkor is – magyaráztam neki. – Nem tarthatja vissza önzőn. Csak annyit tehet, hogy reménykedik, hogy egyszer magától visszatalál – mosolyodtam el szeretettel.
- Csak ne mosolyognál így hozzá… - jegyezte meg, de nem igazán tudtam ezt sem hová tenni magamban. – No, halljam, mi a kérdésed? – amint elhangzott a kérdése elfeledtem nyomasztó éréseim, fellelkesültem, hogy engedélyt kaptam, de rögvest el is bátortalanodtam. Biztos szabad ezt nekem? De mivel láttam a tekintetében az engedélyt, hát kíváncsiskodtam.
- Miért nem lehet kikapcsolni a tévét? Miért kell állandóan mennie? – Szerettem volna megérteni.
Mélyet sóhajtott, rögtön megéreztem, hogy ő is olyan válaszra készül, amit még senkinek sem adott meg rajtam kívül. Talán csak azért, mert őt sem kérdezték.
- 25 éve nyomom az ágyat magatehetetlenül, a legkülönfélébb nyavalyákkal – kezdte beletörődve. - Nem tudom ellátni magam, egy roncs vagyok. 25 éve helyezek elviselhetetlen terhet a lányom vállára. Azóta keserítem meg az életét – felelte halkan, őszintén. - Nem akarok kettesben maradni a gondolataimmal. Nem tudnám folytatni.