Név: Anthony Niklaus Eggers
Becenév: Tony
Kor: 27
Születése hely, idő: 1985.02.30. Boston 
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Szenvedélybeteg
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Ha csak lehet elterelem a témát a múltamról. Nagyon nehezen nyílok meg bárkinek is. Zárkózottságomtól eltekintve társasági ember vagyok, s szívesen élvezem mások fecsegését. Néha van az úgy, hogy nem lehet másképp kikerülni az életemet érintő kérdéseket, csak hazugsággal. Nem illik visszaélni más ember kérdésével, illik kielégíteni kíváncsáságát, ha vette a fáradtságot, hogy egyáltalán kérdést intézzen hozzám. De életem végéig bennem lesz a félsz, hogy miképp viszonyulhatna egy tiszta ember egy olyanhoz, aki megjárta a fogházak celláit, a közös zuhanyzót, a folyékon állagú, libafos szín zöld főzeléket vette maga elé tányérjára majdnem fél évig.
Magam elég előítéletes vagyok az emberekkel szemben, éppen ezért rettegek attól, hogy a börtön, az erőszak szavak hallatán elriasztanám magam körül az embereket. Azt viszont nem viselném el, tekintettel társaságfüggőségemre. Kommunikatív személy vagyok, nem esik nehezemre embereket megmozgatni szavaimmal, ösztönözni őket, buzdítani őket egy közös cél érdekében. Humorom hibátlan, talán a gúny fokát néha lecsavarhatnám, minimálisra állíthatnám az élces poénokat, de a társaság középpontjaként nem hiszem, hogy szükségem lenne bármiféle változtatásra.
Azt mondják, aki egyszer képes volt megütni egy nőt, többé nem nem felejti el. Valóban. Az elkínzott arc minden vonása beleégett emlékezetembe. Bűntudatot kellene éreznem, de már beleuntam a sajnálkozásba, s valószínűleg felemésztett volna a rengeteg gondolkozás. Mára üres vagyok, ha a nőket ért erőszak kerül terítékre egy beszélgetés során. Hogy kit sajnálok jobban? A férfit, aki kezet emelt, vagy a nőt, aki kiérdemelte? Nem az a lényeg, hogy pofon lesz a nő jutalma. Hanem hogy valamivel ki kellett vívnia egy férfi haragját.
Ugyan határozott ember vagyok, erős és törtető, sikerült felállnom a legmélyebb mocsárból is, az erőszak csírája gyökeret vert bennem. Némileg megváltoztam, legfőképpen ágybeli szokásaim.
A társaság mindig megkövetelte az etikett követését, de a hálószobának négy fala van. Négy jó vastag fala, mely kirekeszti az úriembert a helyiségből. Csak az állati ösztöneit követő férfi marad éjszaka a szobában és kurva.

Külső: Átlagfeletti magasságommal könnyedén kitűnök a Las Vegas-i embertömegből. Nincs szükségem feltűnő hajkoronára, vagy bármilyen megbotránkoztató testkiegészítőre, ami miatt majd észrevesznek. Focista lévén – nem tudok nem hivatásos bőrrúgóként gondolni magamra – kisportolt felsőtesttel, izmos lábakkal, sármos arccal, vetkőztető mosollyal áldott meg az ég. Igaz, hogy a testépítésben sokkal inkább magamnak és a konditerem modern gépeinek kell köszönetet mondanom, mint az égből bábozónak, de valakinek el kellett indítania az úton.
Arcélem általában borostás, mely nem csupán lustaságomból fakad, hanem a női véleményekből is. A legtöbb megkérdezett szerint is férfiasabbá tesz némi szőr az arccsontom mentén. Vékony ajkaim vannak, de annál inkább pimaszak, mikor vigyorra húzom őket. Szemeim őszintén csillognak, nem tudom letagadni az érzéseimet, soha nem is tudtam. De nem szégyellem az érzelmi folyamatokat, amik bennem játszódnak le. Mondták már páran, hogy a pillantásommal képes vagyok vetkőztetni, de akár ártatlan, boci-szemekkel könyörögni. Valamint azon személyek, akiknek hagyok időt, hogy elmerüljenek csokoládébarna íriszeimben, valamiért mindig arra a megállapításra jutnak, hogy a szemeim örök ifjúk, örökké mosolygok velük.
A hajamat időnként hosszabbra hagyom nőni, ilyenkor kedvtelve begöndörödik, és igazán ártatlannak mutatja viselőjét. A legtöbb esetben mégis jobban díjazom az egyszerűen kezelhető, félcentisre vágott tüskéket bezselézve a fejem tetején. Ja, igen! Kedves nők. Kerüljétek a hajamba való turkászást, mert nem leszünk jóban!
Az öltözetemet illetően rettentően egyszerű vagyok. Alkalomhoz illően öltözködök, nem hordok buziknak való színes holmit, pártolom a sötét szöveteket, és a sportcipőket, de még a nyakkendőktől sem csinálom össze magam.

Előtörténet: A minap időt szakítottam magamra. Nem kellett rohannom, az egyetlen még számító dolog, mi még múlandó volt, az szeretteim törődése, élete és törődése volt. Hosszúnak tűnt a repülőút Hong Kongból hazáig. Mikor leszálltam a repülőgépről, csomagjaimat magamhoz vettem, még akkor is kételyek gyötörtek a folytatást illetően. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy az első utam a szüleim házába fog vezetni.

Napokat töltöttem agonizálással. Múltak a napok, s egyre csak azon kaptam magam, hogy újabb huszonnégy óra telt el, családi házunk hátsó teraszán ülök, és a tengerparti homokban forrongó fiatalságot mustrálom. Írigyen? Belenyugodva? Felismerve a jövőmet? Az édesanyám ült le mellém szerda délután. Soha nem felejtem el őszinteségét:

"Belepusztultál volna, ha úgy jössz haza, hogy magad hozod az újságot. Most ne értsd félre, amit mondani fogok: szeretlek. Az egyetlen fiam vagy, bármikor szívesen fogadlak, ha átléped a ház küszöbét, megosztom veled az ebédemet, az ágyamat és az utolsó szál cigarettámat, csak hogy dübörgő szíved bánatát enyhíteni tudd. De másfél év telt el azóta, hogy otthagytad a mérnöki egyemet, ezzel együtt úgy döntöttél, hogy elvágod magad a jövőbeni gazdagodástól. Az új karriered mellett aztán elfelejtettél minket. Szépen lassan eltűntél az életünkből. Hiányzott az okos, intelligens kisfiam, akivel naphosszat tudtam vitatkozni a legújabb tortareceptem kivételezését illetően. Buzisnak gondoltad, ugye? Tudom én - édesen felnevetett. - De most már úgy kell gondolnod, hogy bárcsak a habfixáló és a vajaskrém tartósságáról kellene velem beszélgetned a levél helyett, amit ma küldtek neked.
Nagy szégyen, édes kisfiam.
Éghet a jóképű pofádról a bőr. És ez most nem szemre hányás. De inkább gondold magadról, hogy buzis témák foglalkoztatnak, minthogy egy szerencsétlen nő bántalmazása miatt kerülj kiszolgáltatott helyzetbe. Nem tanultad meg apád sulykolására, hogy az az ember nem ember, aki kezet emel egy nőre? Te maradandó sérüléseket okoztál Miss. Beckettnek. Hatalmasat süllyedtél a szememben, kisfiam.
Mikor megszülettél azt hittem, büszke leszek rád. Ügyvéd helyett tandíjjal kell támogatnom majd a jövődet. De most... két nap múlva tárgyalásod lesz, és szabadságvesztéssel fenyegetnek. Nem is tudom, hogy melyikünk büszkesége és szíve sínylené meg jobban a három hónapnyi fogház büntetést, amit kiszabnak rád a legrosszabb esetben.
Egyetlen szerencséd van, ami miatt nem üvöltök. Amiért megőriztem jámbor nyugalmamat. Az újságcikk. Az az átkozott újságcikk, amiben a publicista felkeltette anyai ösztöneimet, melyeket eltűnéseddel évekkel ezelőtt belém fojtottál. Dicséretet érdemel, mert az az írás az, ami miatt itthon lehetsz. Amiért segítek neked, nem küldelek vissza az edződhöz, hogy intézd magad az életed.
Fatális hiba lenne a részemről most azért hisztériázni, mert nem láttalak hét éve. Karácsonykor egy telefonhívást sem engedtél meg felém, hiába vártam, az írásos üzenetek sem jöttek. Képen röhögnél, ha most a börtönbüntetésed előtt életed legkisebb problémájával, a családdal hozakodnék neked elő.
De kérdem én, Anthony. Ilyenkor hol vannak a játékos társaid? Senki nem áll melléd? Az alkoholista, erőszakos, csaló focista nem kell senkinek? Az életre szóló barátságokat a fekete-fehér bőr tartja össze csupán? A fény, gazdagság és sármos mosoly. Ebből állt a te nagy társaságod az elmúlt években. S most semmit nem tudsz letenni az asztalra. Ugye?
Ne aggódj, nem kérek lakbért, azért, hogy itthon maradhass. Nem foglak eltiltani a kocsmáktól, ha inni akarsz igyál, ha rám emelnél kezet, tedd meg. Rám is haragudhatsz. Rád kényszerítettem az egyetemet, mikor üvöltött rólad, hogy nem vágysz rá. Az a nő mit tett? Nem szolgált ki idejében?
Büszke vagy magadra? A football felemésztett. Az alkohol elvette az eszed, és most megesve, összetörve, egy újabb újrakezdésért tértél vissza az első lépcsőfokhoz, ahonnan ismét próbálkozni akarsz. Bármikor a házamba jöhetsz. De nem addig, míg meg nem bűnhődtél azért, amit tettél. Fizetném neked a legjobb ügyvédet is, hogy ne kelljen rács mögé menned. De a lelkiismereted állandó vádolásába belepusztulnál. Mind a ketten tudjuk, hogy szükséged van arra a három hónapra.
Erős vagy... pont ezért ez az egyetlen büntetési forma, mely kiküszöbölheti az elmúlt hét év hibáit. Bízok benned kisfiam.
Ha majd szabadulsz, azt akarom, hogy úgy gyere vissza, hogy erről az időszakról nem beszélünk. Az én Anthonymat akarom visszakapni. Aki nem szégyelli, hogy a mamája arcára puszit ad.
Ha összekapartad a fogházban az erkölcseidet, gyere haza. Addig úgy akarom tudni, hogy focizol. Az az újságcikk pedig csak kilencven nap múlva kerüljön csak elő."

Lassan felemelkedett mellőlem, elém állt, puha kis mellkasára húzta fejemet, gyengeségemet kikényszerítve. Apró csókját éreztem tincseim között, mielőtt bement volna.
Akkor már tudtam, hogy meg fogom érdemelni, amit kapok. Mert az az elzüllött fiatal férfi, aki itthon járt, hogy dicsekedjen, felvágjon és lenézzen maga körül mindenkit, az nem én voltam. Anyám Anthonyja nem járt itthon, már hét éve.


Focista voltam.
A férfi egy életen át az marad, aki egyszer volt. Azonosul a szereppel, többé nem képes átformálódni, mert csak eldeformálódik. Nehezen alkalmazkodik, fájdalmas szakítani a régivel, s a földre tiport férfibecsületet nem lehet összekanalazni. Az egyszer volt, ha lerombolják erős falait, megdől, nincs, ki visszaépítse.
A három hónap fél évre húzódott a fogházban tanúsított rossz magaviseletem miatt. De sikerült. Mikor újra beleszippantottam a kinti világba, csak a tiszta normákat szívtam magamba, visszatért az önkritikám.
Egy valamit még akkor is vallottam: focista voltam.
S ha most a tükörbe nézek, anyám asztalánál ülök, még akkor sem mondhatok mást. Focista vagyok.