Az első emlékeim szép emlékek, a gyermekkoromról. Öt évesen, hét évesen, kilenc évesen... Szép gyermekkorom volt. Önfeledt. Gondtalan. Boldog családban. Legalábbis ebben a tudatban múltak a napok, a hetek, hónapok, az évek, még szép lassan megértettem, hogy a családomban semmi sem az, aminek látszik. Én valóban szerető családban nőttem fel, mert engem szerettek, mindenki, ami a szüleimről már nem volt elmondható. Úgy tizenegy éves koromra tudnám tenni az első emlékemet a hangos és csúnya veszekedésekről. Túl kicsi voltam, hogy megértem anyu meg apu miért veszekednek, miért kiabálnak és miért olyan mérgesek egymásra. Talán egy év sem múlt el, mire elváltak. Én pedig egész egyszerűen tizenegy évesen azon kaptam magam, hogy döntenem kell... Mert ha nem is az enyém lesz a döntőszó, de számít. De még akkor sem értettem. Nem tudtam mi lesz tovább. Nem akartam elfogadni, hogy a családunk szétesik, de azt tudtam, hogy soha többé semmi sem lesz a régi. De az idő nem állt meg. Iskolába jártam. Három év múlva pedig elballagtam. Őszintén fogalmam sem volt mi szeretnék lenni, mi az, amit szeretnék csinálni, tehát gimnáziumba mentem. Az életünk viszont nem lett jobb. Így nem sokkal miután sikeresen leérettségiztem dolgozni kezdtem. Halasztottam egy évet az egyetemmel, hogy némi pénzt keressek, mert a saját lábamon akartam megállni. Nem volt könnyű, de amim volt, amit elértem, arról tudtam, hogy csakis az enyém és senki sem veheti el tőlem. Szabadidőmben fotóztam. Nagyon szerettem csinálni... Nagyjából másfél év múlva lett annyi pénzem, hogy összecsomagoljak és elköltözzek otthonról. Nem akartam... De úgy éreztem megfulladok. Egyedül akartam lenni. Magamra összpontosítani. A saját életemet akartam élni. Hamar beköltöztem egy kis lakásba, fél évre rá pedig jelentkeztem az egyetemre média szakra. Élvezem, hogy a magam ura lehetek. Néha nem könnyű, nagyon nem könnyű mindenről egyedül gondolkodni, de szabadabbnak érzem magam és ez számomra bármit megér. Számomra a szabadságom jelent mindent. A hobbim ezután még fontosabb lett. Ráébredtem arra, hogy valahogy másképp látom a dolgokat, mint mások. Talán túlságosan gyorsan és váratlanul kellett felnőnöm és tudnom mit akarok, megértenem másokat, hogy a dolgok miért éppen úgy történnek, történtek, ahogy... Már nem akarok semmit sem megváltoztatni. Egyedül magamra akarok gondolni. Arra, hogy nekem jó legyen. Az élet egy bizonyos idő után megtanított arra hogyan legyek önző, mert sokáig nem tudtam, de most már egészen jól megy. Számmora én vagyok a fontos. Ha pedig ez mások számára elfogadhatatlan nem kell, hogy érdekeljen. Tudom kire van szükségem és kire nincs többé.