Az életemet sosem tartottam különlegesnek, ahogy magamat se. Egész végig csak szívtam s talán mai napig is ezt tenném, ha nem változott volna meg az életem a kis Josie születése óta. Na, de kezdjük a legelején szerintem.
1987 május 15-éjén láttam meg a napvilágot, ami eléggé fényesen sütött az édesapám elmondása szerint, ugyanis Ő nem volt jelen mikor megérkeztem. Túlságosan elfoglalt volt, ezért csak a szülés végére érkezett be s már ekkor tudni lehetett ki fog gondoskodni az újszülött babáról. Édesanyám nagy szeretettel nevelt, mindig megadva azt, amire szükségem volt. Az apám viszont egy suttyó volt, hiszen 5 éves koromba elhagyta az anyámat arra vonatkozva, hogy neki a gyereknevelés túl nagyfalat és teret kér. Ez a tér mai napig érvényes és azóta nem is láttam, nem is szeretném.
Teltek múltak az évek és az 5 esztendős énemből hamar első osztályos lett, majd második és így tovább egészen a gimnáziumig, amikor is elkezdtek érdekelni a fiúk.
Valahogy már nem idegesítő kisgyerekeknek láttam, hanem jóval többnek, vicceseknek és néhányukat még jóképűnek is véltem. Ez pedig eléggé meglepődött, de ezen nem kellett volna csodálkoznom hiszen, ahogyan ők is, én is fejlődtem. Elkezdtek észrevenni a fiúk és ez tetszett, próbáltam imponálni nekik és úgy vettem észre sikerült. Ezért egyre merészebb lettem, de nem estem át a ló túloldalára.
Ez egészen addig volt így míg meg nem ismertem életem szerelmét. Az akkor végzős, Daniel-t, aki a lányok ideálja volt és mindenki vele szeretett volna elmenni a bálba. De Ő engem hívott el, a lányok álla pedig leesett. Hamar pletykálni kezdtek róla, és kiderült mindez csak megtévesztésből eszelte ki. Az évfolyamról csak én nem voltam meg neki, ez pedig idegesítette az egóját. Nem adtam be a derekam, és azóta Őt sem láttam.
Egyik fiút követte a másik, de senkiben sem volt meg az a plusz, amire vágytam. Mind egyforma volt, kirakatfiúk, akik felzselézett hajjal és rosszfiús kinézettel a bugyit is leimádkozták a lányokról. Én nem akartam ilyen nővé válni, azt akartam, hogy az édesanyám büszke legyen rám.
És ez így is volt egészen 22 éves koromig. Megismerkedtem az akkor már 33-at taposó Filippel egy olaszországi vakáción, majd rá pár hónapra kiderült Ő is Las Vegasban él és szívesen találkozna velem. Mindez szép és jó volt, úgy éreztem, mintha felhők felett lennék és vörös rózsaszirmokon lépdelnék, különlegesnek éreztem magam mellette.
Elvakított a szerelem vagy tudom is én mi, de balga módon belementem a házasságba. Így történt az, hogy 2010 tavaszán, alig 23 évesen hozzámentem. Az édesanyám, aki akkorra újraházasodott nem tartotta jó ötletnek, de én hajthatatlan voltam. Túlságosan hittem az igaz szerelemben.
De ahogy kimondtuk a boldogító igent, úgy minden megváltozott. Filippe inni kezdett és rengeteget járt el otthonról a barátaival, mikor pedig megtudta, hogy a gyerekét hordom a szívem alatt egyből kiakadt. Nem értettem, s talán mai napig próbálom elfelejteni a tény miszerint a férjem, az akit szerettem és akitől egy aranyos kislányom született, egy poligámiát kedvelő bűnöző volt.
Ott álltam 24 évesen egy születendő gyerekkel, egy bűnöző feleségeként… Most pedig… Egy független, erős nő lettem, akit bár megtréfált a sors jó párszor nem tudott elvenni egy dolgot tőle: a kislányát.
A kislányom, aki mostanra már 4 éves teljesen bearanyozza az életemet, boldoggá tesz és elfelejteti velem a szörnyűségeket, amiket átéltem. Viszont nem könnyű egyedül ellátni azt a sok kötelezettséget, ami a vállamra szakad arról nem is beszélve, hogy a kicsi Josie apuci után kiabál.