Sírva állok az ablakban, meredek kifele az éppen ébredező természetbe. Kézfejemmel takarom forró, megduzzadt arcomat és próbálok végre megnyugodni. Tudom, hogy nem az én hibám, tudom, de akkor is... Idős volt, csak meghalni jött a kórházba, mégis, mintha az én családtagom lett volna. Összecsúszok. Megint, mint a múltkor. Épphogy összeszedtem magam, ugyanott tartok. De az életem megtanított valamire. Mindig menni kell tovább, nem lehet megállni. Mély lélegzeteket veszek, kitörlöm a könnyeket szememből és szipogok egy sort. Az apámat is mindig össze kell kaparnom. Nem volt könnyű gyerekkorom egy percig sem, apa és anya is részeges volt, pedig anya híres énekesnő volt mióta tizenhét éves korában fellibbent előtte a függöny. Állítólag boldogok voltak apával, én voltam az első gyerekük, majd engem követett az öcsém, mikor már öt éves voltam. Ám nem tartott a boldogság örökké, míg meg nem halnak, a testvéremet elvitte egy komoly betegség még egy éves korában. Eltemettük. Mindezek után az egész életem összeomlott. Inni kezdtek, veszekedni. Anya tudta tartani magát, koncertek előtt sosem ivott, egyszer sem lépett színpadra ittasan, de apát semmi sem tartotta vissza, és olykor-olykor eljárt a keze.
És aztán... Csak aztán jött az, ami a földbegyalult. Mikor hazaértem teljes csend volt. Ez már magában sem jelentett jót, óvatos léptekkel haladtam befele, egyre beljebb, míg meg nem láttam azt az óriási, sötét foltot a szőnyegen a kanapé mellett. Óvatos léptekkel haladtam beljebb... aztán sikítottam. Teli torokból, dobhártyarepesztően, hosszan. Hirtelen fordultam sarkon és rohantam kia házból a szomszédok ajtaján dörömbölni zokogva. Hívtuk a rendőröket és a mentőket. Azóta felejtek el dolgokat, azóta dadogok. Én találtam meg az anyukámat. Jó pár golyóval a testében. Na és ott volt az apukám, akit viszont nem találtam meg. Ott fent, az emeleten, a fürdőszobában mosogatta a kezét halálosan nyugodtan. Még a sikításomra sem riadt fel. Sokat gondolkodtak, hogy inkább elmegyógyintézetbe, vagy inkább a börtönbe vigyék-e.
Minden esetre engem a nagybátyámhoz költöztettek Vegasba. Nagyon jóban voltunk addig is, de akkor ő sem tudott mit kezdeni velem, orvosokat fogadott, így voltam képes kijárni az egyetemet. Miatta vagyok legalább ennyire egyben. Nagyon hálás vagyok neki, ezért is próbálok nem szétzuhanni. Még egyszer megtörlöm az arcomat, majd kapom magam és átmegyek a másik betegemhez, Jackhez. Már egy ideje itt van, ezért már könnyebben beszélek vele... egy kicsit könnyebben.
- Szia... Hogy vagy? - Kérdezem meg csendesen, lesütött szemmel, mindig kerülöm a másik pillantását. De neki már fel tudok nézni az álláig, ami nálam óriási előrelépés.