Név: Blair R. Withlock
Becenév: Blair
Kor: 25
Születése hely, idő: 1987 - 04 - 08 / USA - New York
Tartózkodási hely: Las Vega
Csoport: rendőr
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Ha a múltamról akarsz kérdezni, jobb, ha beletörődsz, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozol vele. Ha csak ezt nézzük, akkor már csak ebből is kiindulva, titokzatos nőnek vallanám magam, aki nemhogy az idegeneknek, de még a közeli ismerőseinek, barátainak, bizalmasainak sem mesél a múltjában történt sötét dolgokról. Nem azért, mert nem bízom meg bennük, inkább csak azért, mert félek, hogy felszakadhatnak a régi sebek, és akkor biztos, hogy elvérzek. Nem lenne ki begyógyítsa, elfeledtesse velem a múlt okozta fájdalmakat. Karakán és kiszámíthatatlan személyiség vagyok. Amolyan tipikus "csendes gyilkos". Mindig akkor "támadok", és mutatom meg valódi énem, amikor abszolút senki nincs rá felkészülve. Szoktam is ezzel kisebb-nagyobb meglepetéseket okozni. Nem vagyok egy hiszékeny alkat -már csak a munkám miatt sem szabad rögtön bedőlnöm az első kedveskedő szónak-, ami azt a következtetést vonja maga után, hogy sokáig tart, míg bármit is eltudok hinni. Ha bizonyítani akarsz, kitartónak kell lenned! A szeretteimet, családtagjaimat, barátaimat megbecsülöm, őszinte vagyok velük, és előttük képes vagyok felfedni egy érzékenyebb, törődőbb énemet is.

Külső: Soha nem szerettem fényezni magam. Ezért is nem leszek túl hosszú. Hajam eredeti színe sötétbarna, mégis volt már mindenféle színe. Általában akkor festem át, amikor valami változás történik az életemben. Tépett stílusra szoktam vágatni, és amikor munkában vagyok, mindig egy hajgumival fogom hátra, hogy ne legyen zavaró tényező. Szemeim zöldes-kékek. Általában hangulatfüggő, hogy mikor milyen színt ölt, és melyik szín dominál benne jobban. Alkatomról csak annyit, hogy nem sorolnám magam a csinos nők köreibe, attól függetlenül, hogy minden domborulatom ott, és úgy emelődik ki, ahogy kell nekik. A munka miatt sokat járok konditerembe, hogy mindig formában legyek.

Előtörténet:
Tíztől egészen Tizennyolc éves koromig egy gyermekotthonba kaptam menedéket, gondosan "elzárva" a szüleimtől. Hogy erre miért volt szükség? Apám alkoholistává vált, miután felszámolták az addig egyébként nagyon is jól menő cégét, anyám pedig pszichiátriai eset volt, és a kezelések... nos... mondhatjuk azt is, hogy nem mindig értek el nála eredményeket. Csak is a szokásos sztori, ami ilyenkor történik a szülei mellett a gyerekkel. Mindennapi verések, kiabálások, egyéb bántalmazások. A gyerekotthonba az egyik szomszédunk révén kerültem, aki egyik nap megelégelte az örökös kiabálást, csapkodást, és rendőrséget hívott ki a szüleimre. Apámat többszörös testi sértés, bántalmazás miatt börtönbe zárták, anyát pszichiátriára vitték, ahol aminek aztán "örök" lakója lett, és ott is halt meg, engem pedig a legközelebbi gyermekotthonba helyeztek el, ahol nevelők viselték a gondomat. Az igazi megpróbáltatás csak ezek után következett, amikor nagykorúvá nyilvánítottak, és "szélnek" eresztettek, mint ahogy azt minden, felnőtt korú gyerekkel is tették. Szerencsére volt ott egy fiú, aki hasonló körülményekből származott, mint én. Luke Dean volt a neve. Egész jó volt a kapcsolatunk. Megvolt köztünk az egyetértés, egész jó kis "csapat" voltunk mi ketten, arról pedig nem is beszélnék, hogy... hmm... olyan formás feneket, mint amilyen neki volt, talán életemben nem láttam még. Úgy döntöttünk, hogy együtt lépünk rá a nagykorúvá válás rögös ösvényére. Először mind a ketten egyetemet kerestünk az érettségi után. Ez segített előrébb abba, hogy az legyen a munkám, amiben most is dolgozom. Szüleink vagyonából szerencsére mind a kettőnkre elég nagy össze szállt. Pont annyi, amiből tudtunk venni magunknak Brooklynban egy olcsó bérlakást. Aztán persze ki nem találnátok, hogy mi történt! Az évekkel azelőtt köttetett barátságból lassan szerelem lett, és már úgy éltünk együtt, mint egy fiatal pár. Nem okozott gondot az, hogy ugyanarra az egyetemre jártunk, ugyanabba az osztályba, mert utána szinte egész este nem láttuk egymást a munka miatt, amit csak ő végzett. Éjszakában dolgozott, és ez bizony, néha nyomot hagyott a kapcsolatunkban, de ezek ellenére mindig sikerült kikerülnünk a bökkenőket. Amikor 22 lettem, és mind a ketten végeztünk az egyetemmel, hirtelen, váratlanul csúszott be az életünkbe egy közös baba. A kis jövevény érkezése sok fejtörést okozott mind a kettőnknek, hiszen akkor még munkák sem volt az eredeti szakmánkban, egy csecsemő pedig már akkor is rengeteg költséget számolt fel. Mindezek ellenére megtartottuk a babát. Bizonyítani akartunk, hogy mind a ketten sokkal jobb szülők leszünk, mint amilyenek a mieink is voltak. Matthew októberben született. Életerős, egészséges, mosolygós kisbaba volt. Nem sírt sokat, és nem is nyűglődött. Semmi probléma nem akadt vele, amiért nagyon hálásak voltunk neki. Apró, cseresznye formájú ajkán a mosoly semmihez sem volt foghatóbb. Szemei sötétkékek voltak, akárcsak Lukenak, gömbölyű kis fején pedig sötét barna, pihés haj növekedett. Pont olyan, mint az enyém. Sokan mondták, hogy Matthewnál szebb csecsemőt még életükben nem láttak, és valójában mi is így gondoltuk, hiszen melyik szülő számára nem a saját gyereke a legszebb? Azt hittük, hogy sokkal több bonyodalommal fog járni a gyereknevelés, de tévedtünk. Luke munkát kapott a New York-i rendőrségen, így a megélhetőségünk is csak jobbá vált. Békésen éltünk így hármasban, ám négy hónap után újra becsapott a ménkő. Matthew többet nem ébredt fel a délutáni alvásból. Nem hallhattuk többet az egész napos, csecsemő nyelven történő gügyögését, ami bearanyozta a napjainkat, és többet már mindig mosolygós, nagy, kerek szemeiben sem csodálkozhattunk. Annak ellenére, hogy nem betervezett baba volt, borzasztóan megviselt minket az elvesztése, hiszen mégis csak mi voltunk a szülei. Matthew halála után mind a ketten a munkába temetkeztünk. Lukeot előre léptették, én pedig megkaptam az akkor, előző helyét a rendőrségen. Amikor Matthew egy éves lett volna, minden gyökeresen megváltozott köztünk. Feszültek voltunk a munka miatt, és a kicsi elvesztését sem sikerült addigra feldolgoznunk. Szörnyű volt kint állni a temetőben, és az aprócska síron a gyerekünk nevét olvasni, azzal a felirattal együtt, hogy: Élt 4 hónapot. Akaratlanul is felidéztük az emlékét, aztán szóba jött a munka, és az is, hogy hol ronthattuk így el. A bölcsőhalál a kisbabáknál gyakori volt, Luke mégis engem kezdett el egy idő után okolni a halála miatt, mondván, én voltam az anyja, én voltam vele otthon naphosszakat, miért nem figyeltem rá jobban? Aznap este nem aludtam otthon. Képtelen voltam lenyelni azt, amiket Luke a fejemhez vágott. Jobbnak láttam, ha nem alszunk akkor egymás mellett. Aztán mindennap ugyanaz a veszekedés, ugyanaz a vita, állandó ordítás. Szinte fel sem tűnt már, hogy mindennap valahol máshol alszom, ami miatt természetesen megvádolt azzal, hogy biztos megcsalom. Betelt a pohár, az idegeim nem bírták tovább.Elhagytam. Meg se vártam, hogy haza érjen a munkából, egyenesen ide, Las Vegasba jöttem. Beletelt fél évbe is, mire kaptam a rendőrségen munkát, de megérte.

Blair R. Withlock!
Történeted megható volt, mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon, remélhetőleg Vegas-ban zökkenőmentesebb életed lesz.