Név: Cyrus Devereux
Becenév: Cy
Kor: 30
Születése hely, idő: 1982. december 15. / Franciaország - Nizza
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Orvos
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Biszexuális

Sosem volt erősségem az önjellemzés, mindig úgy véltem, aki igazán meg akar ismerni engem az akkor tud, mikor dolgozom. Imádom a munkámat, szeretek másoknak segíteni, életeket menteni. Ilyenkor vagyok igazán magabiztos.
Magabiztosságom viszont csupán addig tart, míg a műtőben tartózkodom. Őszintén megvallva, sosem értettem igazán az emberekhez, talán ez az oka annak is, hogy egyetlen kapcsolatom sem tartott két hétnél tovább. A másokkal való ismerkedés egyébként se tartozik épp az erősségeim közé. Inkább magányos farkasnak mondanám magam.

Szerény személyem egy nagyjából 185 cm magas, fehér bőrű fiatal férfi. Hajam sötétbarna, ahogy a szemeim is. Egész megjelenésem határozottságot és magabiztosságot tükröz.
A munkahelyemen általában kék színű nadrágot viselek ugyanolyan színű pólóval kiegészítve, e fölé az összeállítás fölé veszem még fel az orvosokra jellemző hófehér köpenyemet.
Abban a kevés szabadidőmben, ami épp megadatik nekem, legszívesebben kényelmes, sportos ruhákat hordok, de azért nem idegen tőlem az öltöny-nyakkendő összeállítás sem.

1982. december 15- én születtem, egy hideg, téli éjszakán, Nizzaban. Második gyerekként érkeztem a Devereux családba, ekkor már volt egy hatéves bátyám, Gael. Szüleim nagyon örültek nekem, hiszen úgy tudták, Gael után édesanyámnak nem lehet több gyermeke.

Édesapám, Oliver Devereux az egyik párizsi középiskolában tanított történelmet, míg anyukám, Mary Scott óvónőként dolgozott. Mikor fivéremmel kicsik voltunk, szívesen kísértük el szüleinket a munkába. Már korán kiderült, hogy bátyámat a gimnáziumban oktatott tantárgyak közül leginkább a történelem érdekeli, különösképpen a hadtörténelem, ezért őt apa elég gyakran bevitte az óráira, főként akkor, mikor Gael kedvenc témájáról tartott előadást. Ami engem illet, én inkább anyával tartottam az óvodába és csak figyeltem, ahogy tanítgatta a rábízott gyerekeket.

Négyévesen jöttem rá, tudok olvasni. Felismertem, hogy számomra az egymás mellé állított betűk nem csupán értelmetlen massza, hanem értelmes szavak, melyeknek képes vagyok felfogni a jelentését.
Szüleim nagyon boldogok voltak, mikor az orvosok közölték velük, fiuk egy igazi, kis zseni. Bátyám már kevésbé lelkesedett a hír hallatán, sosem említette nekem, de én így is láttam rajta, hogy úgy gondolja, ő ezzel teljesen háttérbe szorult.

Csak kicsivel később értettem meg, mennyire igaza volt.

1988-ban családunk Amerikába költözött, miután apa kapott egy visszautasíthatatlan állásajánlatot, mely a Broadneck nevet viselő középiskolába vezette.
Így történt, hogy a Maryland állambeli Annapolis jelentette családom számára az új otthont.

Úgy tartják, minden embernek vannak álmai, és ezek megvalósítása érdekében bármit hajlandóak lennének megtenni, ez alól én sem voltam kivétel. Az én álmom történetesen az volt, hogy orvos legyek.

Hétéves voltam, amikor az egyik televízióadón láttam egy orvosi műsort. Első pillanattól kezdve magával ragadott ezeknek az embereknek a munkája, ahogyan erőt és energiát nem kímélve segítettek a betegeiken. Tudom, talán kissé gyerekesnek tűnhet, de nekem ezek az emberek lettek a hőseim.

Mire elmúltam tizenkét éves, már befejeztem az általános iskolát és az Annapolis Középiskolába kerültem, abba az oktatási intézménybe, amiben a fivérem is tanult. Be kell ismernem, mikor kiderült, hova is iratnak a szüleim, csak reménykedtem, hogy legalább nem Gaellel kerülök egy osztályba. Fivérem akkoriban már így is meglehetősen neheztelt rám.

Az első évben még szerencsésnek mondhattam magam, elvégre bátyám épp a másodikat járta, mikor én kezdtem. Év végén aztán jött a hír, képességeimre és tudásomra való tekintettel ugranom kellene egy osztályt.

Még tisztán emlékszem arra az első napra, amikor a tanárnő bemutatott leendő társaimnak:
Lehajtott fejjel álltam a terem közepén, reménykedve, hogy minél előbb helyet foglalhatok valahol, lehetőség szerint a hátsó padok valamelyikében és nem kell sokáig elviselnem a többiek pillantását. Miután nagy sokára a tanerő végre elengedett, és az osztályba lépésem óta először felemeltem a fejem, megakadt a tekintetem egy ismerős arcon, a bátyámén.

Még soha addigi életemben nem láttam annyi dühöt, fájdalmat és elkeseredést testvérem szemeiben, mint akkor.

Innentől kezdve Gael nem szólt hozzám, én pedig teljes mértékben meg tudtam érteni a reakcióját, elvégre mindaddig, amíg meg nem érkeztem, ő volt az osztálya sztárja, a legjobb tanuló, a tanárok kedvence és a baseballcsapat kapitánya. Majd jöttem én és mindezt, még ha akaratomon kívül is, elvettem tőle. Innentől kezdve már nem csak otthon, de az iskolában, az osztályában is én kerültem a figyelem középpontjába. Mindenki az ő zseniális kistestvérével foglalkozott, mint pozitív, mint pedig negatív értelemben véve.

Gimnáziumi pályafutásom alatt bátyám ellenszenve mellett mással is meg kellett küzdenem, nevezetesen társaim rosszindulatával. Ez különösképpen Gael baseballcsapatára volt igaz, ezek a srácok nap nap után mindent elkövettek annak érdekében, hogy a nevetség tárgyává tegyenek engem.

És mégis, hiába minden gúnyolódás, bosszantás és piszkálódás 1997-ben sikeresen letettem az érettségi vizsgát és tudományos ösztöndíjjal felvételt nyertem a Yale orvosi karára.
Nem sokkal azután, hogy bekerültem az egyetemre, rá kellett jönnöm, hogy az itt tanuló diákok se jobbak gimnáziumi iskolatársaimnál. Ismét csak kilógtam a sorból. Akadtak pillanatok, amikor azon kezdtem el gondolkodni, hogy egyszerűen otthagyom az egyetemet, ám tudtam, ezt nem tehettem meg a családommal, elvégre ők csupán miattam költöztek New Hawenbe.

Végül mégiscsak sikerült végigküzdeni a Yale négy hosszú, fáradságos évét és 2001-ben a csoportom legjobbjaként, summa cum laude diplomáztam.

Mindössze tizenkilenc múltam, de már a falamon lógott az első diplomám.

Ezt követően négy évet töltöttem rezidensként Dr. Beneth Henderson sebész főorvos mellett, aki New Heawen legelismertebb sebész szaktekintélyének számított és, aki a mentorom volt már az egyetemi éveim alatt. Hála ennek a nagyszerű szakembernek, a mellette eltöltött tanulóidőm elég volt ahhoz, hogy sikeresen kitanulhassam a sebész szakma minden csínját-bínját.

2005-ban pedig Dr. Henderson ajánlásával, mint pályakezdő sebész munkát kaptam a Chicagói Megyei Közkórházban.
Itt ismerkedtem meg Dr. Taylor Fernandezzel, a molekuláris biológia egyik legelismertebb szakértőjével, aki épp előadást tartott az egyik legújabb felfedezéséről. Ő volt az a személy, aki felkeltette az érdeklődésemet ez iránt a tudományterület iránt.

Az elkövetkezendő néhány hónapot azzal töltöttem, hogy egy kicsit jobban utánaolvastam a dolgoknak, hogy legalább némileg képben lehessek azzal kapcsolatban, amire vállalkozom.

2006-ban aztán megszületett a döntésem: ismét visszaülök az iskolapadba.
Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhattam magam, elvégre a négy év helyet csak kettőt kellett lehúznom, hiszen az alapvető ismereteim már megvoltak. 2007-ben sikeresen meg is szereztem a második diplomámat.

Végül rájöttem, hogy valahogy mégsem vonz engem igazán az, hogy hosszú órákon keresztül valamilyen laborban, a nagyító fölé görnyedve ücsörögjek. Így inkább maradtam a sebészi hivatás mellett és 2008.-ban Las Vegasban vállaltam állást.

Cyrus Devereux!
Történeted tetszett és mivel minden megvan benne, ami ide kell, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon, foglalj avit és irány meghódítani a játékteret.