Jamie & Nikki

Talán a századik, kétszázadik papírzsebkendőt használtam már el, mégsem vagyok képes megálljt parancsolni a könnyeimnek. Még mindig olyan hihetetlen, szürreális számomra ez az egész. Néhány órával ezelőtt még minden olyan más volt. Csak egy aggódó feleség voltam, aki napok óta nem tudta elérni a férjét hiába is próbálkozott, mégis stabil lábakon tudott állni a világban, hiszen alapvetően egy boldog, kiegyensúlyozott élet vette őt körül, hozzámehetett élete szerelméhez és a karrierje is felfelé ívelt. Aztán hírtelen egy csapásra minden megváltozott. Talán, ha akkor nem vagyok olyan erőszakos, ha nem követelem a férfitól, aki Jamie telefonját felvette, hogy azonnal adjon nekem magyarázatot erre az egész helyzetre, akkor még mindig a boldog tudatlanságban lebeghetnék a pokol legmélyebb bugyrai helyett. Talán, ha nem kérdezősködöm, akkor nem jött volna el az otthonunkba az a két öltönyös bohóc és nem rukkol elő azzal a képtelen történettel. Talán… de erre már sosem fogok választ kapni, hiszen a baj már megtörtént, vissza pedig nem fordíthatja senki sem.

Mikor az a két alak megjelent, egyből a legrosszabbtól kezdtem tartani. Azt hittem, hogy rendőrök, akik azért jöttek, hogy értesítsenek, Jamienek baja esett. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, amit csak tetézett a köntörfalazásuk. Valahogy nem akartak a tárgyra térni, csak hebegtek-habogtak össze-vissza és az órájukat nézegették. Mintha csak vártak volna valamire. Aztán egyszer csak az egyikük Jensen ügynökként mutatkozott be számomra az FBI-tól. A másik fickó nevére már nem emlékszem, nem hagyott túl mély nyomott, hiszen leginkább csak hallgatott és a fejét csóválta. Értetlenül meredtem Jensenre, miközben az elővett a táskájából egy aktát, amit az előttem nyugvó dohányzóasztalra helyezett, majd belefogott a meséjébe. Közölte velem, hogy a férjem, Jamie Winchester nem az, akinek eddig hittem, hanem egy beépített FBI ügynök, aki három évvel ezelőtt kezdte meg a feladata teljesítését és aki ma hivatalosan is eltűnt a radarjukról. Persze gondolom mondanom sem kell, hülyének néztem őket. Bizonygattam, hogy ez csak valami tévedés lehet, összekeverik Őt valakivel. Fényképeket vettem le a kandalló tetejéről, amik minket ábrázoltak, hogy megmutassam, ez csak egy fatális hiba a részükről, ők azonban csak bólogattak, hogy bizony, ugyan arról az emberről beszélgetünk. Lesokkolódtam és azt hiszem ott helyben összeroppantam. Hazugság volt… kezdettől fogva az egész… ő… és mi…. minden…

Jensen azt mondta nálam hagyja az aktát, mivel az átvilágításomkor megbízható státuszt kaptam, ügyészként fedhetetlen vagyok, így nem tartanak attól, hogy bárkinek is átadnám, illetéktelen kezekbe juttatnám. És persze figyelmeztettek, hogy ha bárkinek is eljárna a szám, azzal csak azt a személyt és persze Jamiet sodornám veszélybe. Vagy hívják őt akárhogyan is. Azt ígérték, hogy amint megtudnak valamit, azonnal jelentkezni fognak, aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak, magamra hagyva ezzel a rengeteg sokkoló információval. Nem tudom meddig ülhettem ott a kanapén és meredhettem csak úgy az aktára, de egyszerűen képtelen voltam kinyitni és beleolvasni. A gondolattól is rosszul lettem. Aztán egyszer csak megszólalt a telefonom, a kijelző pedig Jamie nevét írta ki. Nem vettem fel. Nem ment. Pillanatokkal később egy kis ikon jelent meg, jelezve, hogy hangüzenetet kaptam. Szinte öntudatlanul nyomtam le a lejátszás gombot, aztán meghallottam a hangját. Kért, hogy ne mozduljak, maradjak otthon, azt mondta, hogy haza jön és mindent elmagyaráz. Erre bepánikoltam. Felpattantam, összerámoltam néhány cuccot és az aktával együtt gyakorlatilag elmenekültem a lakásból… a lakásunkból… Minél messzebb akartam kerülni a hazugságoktól.

Először arra gondoltam, hogy haza megyek anyuékhoz, elbújok ott, épp mint kislány koromban, ha bármi baj történt, ám aztán ezt gyorsan el is vetettem, hiszen nem mondhatok nekik semmit. Veszélybe kerülnének. Ahogy a bátyám is, ha őt hívnám. Így jobb ötlet hiányában a régi lakásomhoz vezettem, amit amolyan iroda szerűnek használok, ide vonulok vissza, ha egy nagyobb ügyön későig dolgozom.

Így kerültem hát ide, a nagy halom papír zsepi gyűrűjének közepébe, mellettem egy aktával, amire egyszerűen rá sem bírok nézni. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy időközben már nem vagyok a lakásban egyedül, csak amikor már a lépések a hálószobám ajtaja előtt hallatszottak.
- Bárki legyél is, betörő, gyilkos pszichopata vagy tudom is én… kérlek csak legyél gyors és végezz velem. – bár valahol a szívem mélyén sejtettem ki lehet a titokzatos vendégem, valahogy az előbb felsoroltaknak most sokkal jobban tudnék örülni.



Katt

Jamie & Nikki

A lépések egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak, míg végül egyszer csak elnémultak, pillanatokkal később pedig az Ő hangja törte meg a szoba csendjét. Ekkor még nem néztem rá, egyszerűen képtelen voltam, arcomat a párnámba fúrva feküdtem az ágyon, hangom szinte alig volt hallható.
- Most épp, vagy úgy általánosságban? – bukkant ki belőlem a kérdés. Vajon, ha most kinyitnám az aktát, ami pontosan mellettem pihen az ágyon, ugyan ezt a nevet találnám benne? És ha igen, akkor Dean mi? Folyvást ismételgette magát egy kérdés a fejemben, egyre hangosabban és hangosabban, míg nem már-már elviselhetetlenné vált számomra. Ki ez az ember? Mégis… kihez mentem én hozzá?

Nehezen sikerült csak összeszednem annyi lélekjelenlétet, hogy végül felüljek az ágyon, a tekintetemet pedig felé fordítsam, ám a következő pillanatban szinte megállt a szívem.
- Uramisten! – kaptam a szám elé a kezem, ahogy megpillantottam. Tele volt zúzódásokkal, horzsolásokkal, mindenféle sérüléssel.
- Mi… mi történt Veled? – összezavarodtam, fogalmam sem volt arról, mit kellene most tennem. Az egyik felem, az, akinek élete szerelme már pokolian hiányzott, akiért borzasztóan aggódott és akit most ilyen rémes állapotban kell látnia, szíve szerint azonnal oda rohant volna hozzá, hogy szorosan átölelje, megcsókolja és többé sose engedje el. Hiszen él! Él és csak ez számít! Igen ám, de ott a másik oldal, a nőé, akit három éven keresztül átvert valaki, aki a mindenséget jelentette számára és aki most inkább lenne Tőle olyan távol, mint amilyen messze van egymástól az északi és a déli sark. Ő pusztán csak válaszokat akar, megérteni, hogy miért hazudtak neki, miért játszottak vele.
Nem tudom megmagyarázni mi üthetett belém, de mire észbe kaptam már ott álltam előtte, szorosan ölelve őt magamhoz, miközben arcomat a mellkasába fúrtam.
- Kérlek… kérlek mond azt, hogy ez az egész csak egy szörnyen sikerült vicc. Könyörgöm mond azt, hogy az a két alak, akik ma eljöttek hozzám csak a haverjaid, akikkel meg akartatok tréfálni. Hogy amit mondtak Rólad, az mind kitaláció, és hogy az az akta sem valódi. Kérlek… kérlek… - újra eleredtek a könnyeim, amik patakokban folytak végig az arcomon, én pedig egyre kétségbeesettebben kapaszkodtam belé.
- Kérlek mond… hogy nem tetted ezt meg velem.




Katt

Jamie & Nikki

Bár a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy az áhított vallomás sosem jön el, mégis élt bennem a remény, hogy Jamie egyszer csak közli velem, hogy ez az egész csak egy kis ugratás akart lenni, amit két haverjával eszeltek ki és amivel mégis túl messzire mentek, semmi több. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy ez így legyen, ám a sors úgy döntött egészen más utat választ számunkra és igazolja legsötétebb félelmeimet. Hazudott nekem. Jamie… Dean… vagy hívják akárhogyan is, három éven keresztül szemrebbenés nélkül hazudott Nekem. Miközben egy teljesen más személy bőrébe bújt, elérte azt, hogy beleszeressek és hogy az egész világomat jelentse, közben pedig minden, amit tett vagy mondott nem volt más, pusztán egy szerep. De mi voltam én ebben az egészben? A díszlet része? Kellett valami, ami még hitelesebbé teszi a sztoriját, így gyorsan leakasztott magának egy barátnőt? Mégis… ki ez az ember és hogyan hihetném el akár csak egyetlen szavát is ezek után?

- Sajnálod? – megremegtem az ölelésem pedig egyre csak vesztett és vesztett az erejéből.
- Sajnálod, hogy átvertél és bolondot csináltál belőlem vagy sajnálod, hogy lebuktál? – elhúzódtam tőle és hátráltam néhány lépést, mert a közelében egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkozni. Hisz még csak néhány órája, hogy megtudtam, hazugság az egész életünk, az érzéseim nem tudtak ennyi idő alatt alkalmazkodni a helyzethez. A szívem még mindig borzasztó hevesen ver a közelében, minden porcikám utána vágyakozik, a férjem után, aki mellett le akartam élni az egész életemet. Csak az elmém, egyedül az fújja a vészriadót, próbálva elnyomni minden mást.
- Valódi? Lehet valami valódi… ami hazugságokra és titkokra épül? – ez az egész csak egy rémálom, nem, egyszerűen nem lehet más.

- Én Jamie Winchester felesége vagyok… a srácé, aki három éve az esőben elütött, még, ha nem is a saját hibájából és aki aztán segített megtalálni a Dögöt, aki után szaladtam. Jamie-é, aki ingatlanokkal foglalkozik és akinek a főnökét meg egy-két üzletfelét vendégül láttuk a házunkban vacsorára, hogy lássák mennyire megbízható és jófej és így meg tudja kötni az áhított üzletét vagy megkapja az előléptetést az idióta kollégájával szemben. – szipogtam, miközben fel-alá kezdtem járkálni a szobában.
- Azé a Jamie-é, aki a bátyámmal együtt faházikót épített az unokahúgomnak anyuék kertjében a magas tölgyre és akiért Lily olyannyira odavan, hogy le se lehet róla vakarni, valahányszor átmegyünk látogatóba. Aki elviseli, hogy apám minden alkalommal ugyan azokat a gyatra vicceket süti el, ráadásul még nevet is rajtuk, hogy ne bántsa meg és aki hajlandó magára venni a karácsonyi ronda pulcsit, amit Anyu neki kötött, mert a családban mindenkinek van. – egyszer csak megtorpantam és újra felé fordultam, karjaimat szorosan fonva magam köré.
- De ki vagy Te? Kicsoda Dean Casey? – az akta felé pillantottam.
- Ki sem bírtam nyitni… még nem…  



Katt

Jamie & Nikki

Képtelen voltam csak úgy egyhelyben állni és hallgatni Őt, ezért újra járkálni kezdtem a szobában. Nem tudnám megmagyarázni a pontos okát, talán csak azért tettem, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy nyomorult szobor, miközben valaki, akinek botor módon tálcán nyújtottam a szívemet, épp arról mesél nekem, hogy az egész ismeretségünk, minden, ami eddig az életemet jelentette, nem több hazugságnál, titkolózásnál, bizalmatlanságnál. De az is lehet, hogy csak a kontrollt próbáltam visszaszerezni a testem és ezáltal Önmagam felett, amit nagyjából akkor vesztettem el, mikor az a két FBI ügynök ma besétált az otthonunkba azzal az aktával és egy hihetetlen történettel, ami láss csodát, mégis igaz.
- A Te döntésed volt Jamie… vagyis…Dean… vagyis… Francba! – idegesen a hajamba túrtam. Ez annyira abszurd, hiszen Ő itt Jamie, így ismertem meg, így éltem mellette három éven keresztül, így mentem hozzá, képtelen vagyok egyik pillanatról a másikra átszokni a valódi nevére.
- Három éven keresztül hazudtál nekem! – torpantam meg.
- Tudod… az elején talán még meg is értettem volna, hiszen semmit sem tudtál rólam, nem bízhattál csak úgy meg bennem, hogy kiteregess mindent. Még az első pár hónapra is találnék mentséget, ha nagyon akarnék, de Te még ezen is túlmentél! Együtt éltünk több, mint egy évig, mielőtt megkérted volna a kezem, a fenébe is! Minden rezdülésemet, minden apró grimaszomat kiismerted és én sosem, soha egyetlen pillanatra sem titkolóztam előtted! Pedig pontosan tudod milyen nehezen nyílok meg bárkinek is. De te tovább hallgattál, tovább hazudtál. Elvettél és még utána is. Hogy bírod ezek után azt mondani nekem, hogy ami köztünk van, az valódi?

Keserű mosoly suhant át az ajkaimon.
- Csak a neved változott… - bólintottam a szavaira.
- És a foglalkozásod… és a szavahihetőséged… - leültem az ágy szélére és az ölembe vettem az aktát.
- Minden alkalommal, amikor üzleti útra mentél… vagy egy barátodnak segíteni, akiről annyit meséltél, hogy milyen régóta ismeritek egymást és hogy szüksége van rád… hazudtál. És mindezt talán sosem tudom meg, ha nem borulok ki azon, hogy a férjem, aki elment egy néhány napos konferenciára, teljesen eltűnt, nem tudom elérni és nem kezdek attól rettegni, hogy talán valami baja esett. Azt hittem baleseted volt vagy kiraboltak és csak úgy otthagytak, vagy tudom is én… Majdnem beleőrültem a bizonytalanságba és a tehetetlenségbe! Erre beállított az a két bohóc és közölte velem, hogy ügynök vagy, aki vélhetőleg már halott is. – görcsösen fontam az ujjaimat a papírok köré.
- Tényleg… tényleg ebből kellene, hogy megismerjem azt… akivel összekötöttem az életemet? – néztem fel rá.
- Ez annyira… lehetetlen. Az egyik felem, aki aggódott és akinek a mindene vagy… szíve szerint villamosszékbe juttatná azt, aki ezt tette Veled… ügyészként nem okozna különösebb erőfeszítést… viszont a másik felem gyűlöl és látni sem bír. – mit kellene most tennem? Hogyan hihetnék el Neki bármit is ezek után? Mégis… hogyan volnék képes létezni nélküle, a másik felem nélkül? Teljesen össze vagyok zavarodva!




Katt

Jamie & Nikki

- Biztonságosabb? Mond, Te ezt komolyan elhiszed, vagy csak Engem próbálsz meg leszerelni ezzel a dumával? – miért lett volna ez így biztonságosabb számomra? Bizonytalanságban vergődtem napokon keresztül, azt sem tudtam merre jár, mi történik Vele vagy, hogy él-e még egyáltalán, majdnem beleőrültem, aztán pedig a semmiből felbukkan két idegen azzal, hogy a férjem ügynök, ráadásul valószínűleg már halott. Abba nem gondol bele, hogy jogom lett volna dönteni a sorsomról? Hogy akarok-e egy FBI-os felesége lenni vagy sem? Hogy akarok-e veszélyben élni? Hisz, ha lebukik és bosszút akarnak állni rajta, akkor úgyis tudják kin keresztül tehetik meg, akkor pedig már jobb, ha tudok a bajról, hogy esetleg meg tudjam védeni magam, nem?
- Ez az egész… Nekem most nagyon sok, nem tudok vele mihez kezdeni… - túrtam bele a hajamba idegesen. Szavak, szavak és szavak, amik bár gyönyörűek - már amelyik -, mégsem tudom már csak úgy elhinni őket. Már nem. Hiszen aki ennyi mindenben képes volt hazudni Nekem, ki tudja mikor őszinte. A szívem azt súgja, hogy szeret, úgy, ahogyan Én is Őt, ne kételkedjek, hiszen Ő a másik felem, de az eszem már bizonytalan, óvatosságra int. Meg akartam kérni, hogy menjen el, mert képtelen vagyok most több információt feldolgozni, egyedül szeretnék lenni, ám mielőtt még bármit is szólhattam volna, furcsa kérdés ütötte meg a fülem, a következő pillanatban pedig Dean eszméletlenül terült el a padlón.

- Uramisten! – felpattantam az aktát az ágyra dobva és oda szaladtam Hozzá, hogy azonnal vizsgálgatni kezdjem. Lélegzik, a szívverése is egyenletesnek tűnik, mégis összeesett. Kétségbeesetten próbáltam rájönni mi lehet a baj, mikor egyszer csak megpillantottam a zsebéből kikandikáló, összehajtott papírt. A kíváncsiságom felülkerekedett rajtam és olvasni kezdtem, pillanatokkal később pedig minden világossá vált számomra. Kórházi zárójelentés és nyilatkozat volt arról, hogy a törött bordái és egyéb sérülései ellenére, tudomásul véve a lehetséges kockázatokat, saját felelősségre távozik.
- Te megőrültél? Istenem Jamie… - és most aztán mi tévő legyek? Mentőt hívjak? És mivel magyarázzam a történteket? Nem akarom, hogy vizsgálódni kezdjenek és emiatt később veszélybe kerüljön. Akkor meg? Oké, nyugalom Nicole, nem szabad pánikolni. Ellátták… lehet, hogy csak kimerült. Basszus. És, ha mégsem?
- Na jó… mit tenne Jam… izé… Dean fordított esetben? Azt hiszem maga vigyázna Rám… talán… - vettem egy mély lélegzetet és végül óvatosan a két karja alá nyúlva, reménykedve abban, hogy nem bántom a sérült bordáit, igyekeztem elhúzni, pontosabban elvonszolni Őt az ágyig, hogy utána bevetve minden fizikai erőnlétemet valahogy feltuszkoljam fekvő helyzetbe.
- Huh… azt hiszem a neheze megvan. – sóhajtottam, majd pedig óvatosan elkezdtem Őt vetkőztetni, hogy kényelmesen tudjon feküdni.

Kibújtattam a kabátjából és a pólójából, majd kioldottam az övét is, hogy aztán a farmerét is félretegyem. Eközben tárult csak szemem elé a mellkasán lévő kötés, és az a sok zúzódás, ami a testét borította. Nehezen tudtam csak visszafojtani a sírást, ami a látványtól kerülgetett, de muszáj voltam erősnek maradni, Miatta. Miután sikerült Őt alsónadrágig vetkőztetnem, óvatosan betakartam, a ruháit pedig az ágy melletti székre helyeztem.
- Kérlek… kérlek gyógyulj meg. – suttogtam óvatosan végig simítva az arcán. Néhány perc múlva felkeltem Mellőle, hogy valami fájdalomcsillapító után nézzek a lakásban, amit aztán az éjjeli szekrényre tettem egy pohár vízzel együtt, hátha szüksége lesz rá, mikor felébred, utána pedig egy pohár whiskyvel és az aktájával együtt leültem a szemközti fotelba.
- Ha már elkerülhetetlen… - nyitottam ki és olvasni kezdtem, miközben bele-bele kortyolgattam az italomba.



Katt

Jamie & Nikki

Fogalmam sincs róla mennyi idő telhetett el, míg az aktába mélyedve egyik döbbenetből a másikba estem, azt viszont tudom, hogy ez idő alatt legalább a harmadik pohár whiskyt ittam meg éhgyomorra. Már vagy két napja nem ettem semmit, annyira aggódtam Érte, hogy eszembe se jutott, most viszont kezdem érezni, hogy már nagyon nagy szükségem lenne rá. Észre sem vettem, hogy közben felébredt.
- Baszki…. Rambohoz mentem hozzá… - állapítottam meg, miután már legalább a hatodik akció közben lelőtt elkövetőről olvastam, akit Jamie intézett el.
- Hat hulla…meg bomba hatástalanítás, bezzeg, mikor a karácsonyfaégőket kell feltenni, képes órákig molyolni… - szép lassan az akta végéhez közeledtem, a fejemben pedig hiába az a sok megválaszolt kérdés, egyre több és több új keletkezett. Az a rengeteg név, amikkel beépült, és az a rengeteg év… mintha soha nem lett volna valóságos élete, egyik szerepből csöppent a másikba. Hogy bírta ezt ki idáig? Mennyit torzíthatott ez a lelkén? A személyiségén? Honnan tudja ezek után, hogy mi az, ami valóban Ő és mi az, amit csak a munkája miatt öltött fel? Hogy képes biztosnak állítani bármit is, amit állítólag érez? Már csak attól, hogy ezt mind elolvastam is kezdtem magam tudathasadásosnak érezni, de Ő ebben él… Rá vajon ez hogyan hat?

Épp akkor tettem le az aktát magam mellé a földre az üres poharam mellé, mikor megszólalt, én pedig hírtelen halálra rémültem.
- Úristen! – kaptam fel a fejem, és csak ekkor esett le, hogy felébredt.
- Nos lássuk csak… egy kiadós edzésről, némi vetkőztetésről, úgy három pohár whiskyről, ötven oldalnyi akcióról és kb – néztem az órámra – három és fél óráról. – vontam meg a vállam miközben felkeltem a székről.
- Fájdalomcsillapító a szekrényen… az enyém viszont elfogyott. – pillantottam az üres üvegre.
- Ó nem volt nagy kunszt… végig vonszoltalak a szobán, próbáltam óvatos lenni, de nehéz volt úgy fogjalak, hogy a bordáidat ne bántsam, aztán pedig feltuszkoltalak az ágyra. Még jó, hogy nem látta senki, mert meglehetősen komikusan festhettem, ahogy erőlködőm. A vetkőztetés már nem volt nagy dolog, van benne rutinom. – így belegondolva tényleg vicces az egész, ha nem lett volna előtte ez a sok rémség, most biztosan jót nevetnék.
- Látod az a sok jóga nem csak arra jó, hogy beindulj, ahogy figyelsz, hanem arra is, hogy hasonló esetben elbírjalak cipelni… - bár nagyon remélem, hogy több ilyen helyzet nem lesz, mert azt, hogy látnod kelljen, ahogy életed szerelme egyszerűen csak összeesik, neked pedig fogalmad sincs róla, hogy miért… senkinek sem kívánom.


Katt

Jamie & Nikki

- Tudod milyen őrült dolgokra képes az ember, ha szerelmes… - ezt egyszer régen még Ő mondta Nekem, valamikor a kapcsolatunk kezdetén. Sosem fogom elfelejteni azt az estét. Hatalmas vihar tombolt Vegasban, heves széllökésekkel, áramkimaradásokkal, monszunnyi esővel, Én pedig az irodámban ragadtam, mert nem lett volna biztonságos kocsival vagy akár gyalog is elindulni a rémes látási viszonyok miatt. Pedig randink lett volna, amit nagyon vártam, éppen ezért nagyon szomorú voltam, mikor felhívtam és elmondtam, hogy nem fogok tudni átmenni Hozzá, sőt jó eséllyel az irodámban fogom tölteni az éjszakát. Nagyon aranyos volt, éreztem a hangján, hogy aggódik miattam és hogy cseppet sem haragszik, amiért lemondtam a találkozót. Vagy fél órát beszélgettünk, ám aztán egyszer csak megszakadt a vonal. Gondolom a mobil hálózatokon is kifogott az időjárás. Nem maradt más hátra számomra, mint gyertyafény mellett visszatérni az aktáimhoz és a függőben lévő ügyeimhez, hogy valahogy elüssem az időt. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el a hívásunk és aközött, hogy belemélyedtem a munkámba, ám aztán váratlanul kopogtattak az ajtómon, mikor pedig kiszóltam, hogy szabad, a biztonsági őrünk, Hank állt az ajtóban azzal, hogy egy bőrig ázott alak keres engem és hogy beengedheti e. El sem akartam hinni mikor megláttam… Képes volt az egész városon átverekedni magát a vihar kellős közepén, hogy láthasson és biztonságban tudhasson. Azt hiszem az volt az a pont, amikor megéreztem, hogy Ő más… sokkal több, sokkal komolyabb, mint a korábbi kapcsolataim. Csodálatos éjszakánk volt, talán az egyik legszebb egész életemben. Pedig már akkor is hazudott…

- Fogalmam sincs. Azt hiszem most nem is lenne jó bármilyen döntést meghoznom, mivel nem vagyok éppenséggel… beszámítható. – ahogy ezt kimondtam, egy egészen kicsit meg is szédültem, így gyorsan megkapaszkodtam az ajtófélfában. Nem akarok én is elájulni, azt a keretet már más kimerítette helyettem.
- Fáradt vagyok… és így két nap után elég éhes. És kicsit sokat ittam. És zsong a fejem a túl sok új információtól. Nem tudok ennyi mindennel megbirkózni egyszerre. – ismertem be halkan.
- A poklot jártam meg az elmúlt napokban, míg azt sem tudtam mi van Veled, már-már az őrületig hatalmasodott Rajtam a rettegés, hogy elveszíthetlek, aztán meg… az ott… - pillantottam az aktára.
- Időre van szükségem… és azt hiszem egyedüllétre. – túrtam a hajamba, közben lassan lecsúsztam a fal tövébe, mert a lábaim már nem bírtak el.
- Talán… jobb lenne, ha Én most itt maradnék… - képtelen lennék visszamenni most a közös otthonunkba Vele és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az érzéseimet nem tudom csak úgy kitépni magamból, hiszen szeretem és úgy érzem örökké szeretni fogom, de össze vagyok zavarodva és muszáj magamban tisztázni a dolgokat, mielőtt megmondhatnám hogyan tovább. Hogy van-e számunkra még közös jövő ennyi titok és hazugság után.



Katt