Név: Ellinore Lockwood
Becenév: Sharleen
Születése hely, idő: 1996. június 13. / USA – Las Vegas
Tartózkodási hely: Börtön
Csoport: Elítélt
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem: Szinte mindig mosolyog, de angyali arca mögött nem olyan édes belső lakozik. Bármikor hazudhat, akár a legapróbb dolgokban is, teljesen kiszámíthatatlan ezen a téren. Ugyanakkor többnyire érzéketlen is. Nem túl empatikus, viszont semmi sem borítja ki, így a legtöbb ember azt gondolná kiegyensúlyozott, ami kicsit sem igaz. Szétszórtsága néha elképesztő mértéket ölt, néha még a kis hazugságait is elfelejti, összekeveri, általában így bukik le. Szándéka nem mindig tisztázott, lehet rosszindulatú legtöbbször. Nagyon bosszantja az értetlenség és a butaság. Ellenben szívesen bűvöli el és használja ki az embereket.
Külső: Az ember nem mondaná meg ránézésre, hogy hány éves. Idősebbnek néz ki, amit elég sokszor ki is használ. Átlagmagassággal rendelkezik, talán egy kicsit alacsonyabb. Hajszíne valahol a barna és a sötétvörös között található, és nem is túl hosszú, körülbelül lapockáig ér. Szeme kékesszürke, sötét árnyalatú. Testalkata vékony, így természetesen nagyon könnyű is.
Előtörténet:
Néhányan azt mondják, furcsa gyerekkoruk volt. Szerintem engem nem múlnak fölül. Valahogy az egész eddigi életem egy álomnak tűnik. Egy őrült álomnak. De tényleg. Ahogy végiggondolom, úgy tűnik, mintha az egész egy rossz, kitalált mese lenne. Ezért inkább ritkán beszélek róla.
De hát honnan kezdhetném? Naná, ott kéne, ahonnan minden indult.
Születtem 1996. június 13-án, ikertestvéremmel együtt. Egypetéjű ikrek, mindig csak hasonlítgattak minket, bár kevésre emlékszem. Arra például igen, hogy ő volt a kedvenc. A kis Elisabeth! Már a nevétől is rosszul vagyok.
Hogy lehet két majdhogynem ugyanolyan lány közül kiválasztani a jobbat? Senki sem tudta megmondani. Nem is érdekelt volna különösebben szerintem, ha néha kaptam volna egy kis figyelmet. De ilyen nem eshetett meg a szüleim drága kis világában. Tudják, mit csináltak? Azt a tehetségtelen kis nyálgombócot mindenféle szakkörökre meg sportegyesületekhez, sőt, zenetanárhoz járatták. CSAK ŐT! Én pedig eközben otthon ültem. Persze bezárva a szobámba, hogy nehogy kárt tegyek magamban, míg egyedül vagyok. Ezekre tisztán emlékszem, holott nem voltam túl idős, talán 4-5 éves. Hogy szerettem volna én is egyszer sportolni, vagy épp alkotni valamit, amit aztán megmutathattam volna valakinek… De így csak egy-két dolog maradt meg nekem: a húgom elcseszett tálkái, béna képei, és néha egész délután hallgathattam, ahogy zongorázni próbál.
Nos, az ő nevelését illetően a szüleim el voltak szállva. Nagyon fiatalon próbáltak ráerőszakolni dolgokat, hisz ő a kicsi lánykájuk, és neki tökéletesnek kell lennie. Ezalatt én otthon rajzoltam a szebbnél szebb képeket, próbálgattam az egyensúlyomat, hajlékonyságomat, és megállapítottam, hogy tehetségesebb vagyok nála. Mértéktelenül féltékeny voltam, ezt érzi a legtöbb testvér, akinek rosszabb sorsa van, mint testvérének.
5 éves koromban megtanította, hogy kell zongorázni. Már amit egy ötéves gyerek tud, megtanított. Ő is csak fél éve tanulta, de volt olyan nagylelkű, hogy átadja nekem ezt az aprócska tudást.
Átlagember azt mondja: milyen kedves testvér, biztos megbocsájtottál neki! Én azt mondom: Francokat! Kiállhatatlan, pöffeszkedő, nagyképű és aljas lány volt. Ez mindössze a szüleink kedvéért tette meg, el akarta őket kápráztatni az ügyességével.
Még aznap, hogy mindent megtanított nekem, anyám kiküldött minket labdázni. Nem szerettem volna játszani, az a kis szemét meg kidobózni akart. Ez körülbelül azt jelentette, hogy addig dobál, míg kék-zöld nem leszek. Anyámék ezalatt odafönt henteregtek az ágyukban, mint mindig, amikor közös játékot erőltettek rám.
Kihasználtam, hogy én voltam a célpont, a szerencsétlen meg dobál. Mindig is erősebb volt, hisz sportolt, én meg nem. Figyeltem a hangokat, és hallottam a közeledő futárszolgálat kisteherautóját, azt a tragacsot, mindig, minden nap egy időben jött, és sosem lassított. A sofőr rendszerint telefonált.
Meguntam, hogy megint kezdi. Megfogtam, és a labdájával együtt kilöktem az útra.
Innen természetesen ki lehet találni, hogy elütötték. Nem hittem, hogy sikerül. Azt hittem, a kocsi lelassít, vagy Lisa fel tud állni, mielőtt odaért, esetleg a kis-csajt észreveszi a sofőr. De nem történt egyik sem.
Félelmetes visszagondolni, hogy képes voltam olyan fiatalon így előre tervezni és számítani. Ebben látszik, hogy rám kellett volna figyelniük anyáméknak.
Végül is nem volt olyan nagy csattanás, mint ahogy azt vártam. Valami nagy hangot szerettem volna hallani, vagy a sikoltását, esetleg anyám zokogását azon nyomban. De a sofőr még csak észre sem vette őt, nyugodtan hajtott tovább, talán azt hitte, valami macskát ütött el, vagy valami. Anyámék sem szaladtak le. Nekem kellett felmennem, benyitni abba a gusztustalan szobába, és figyelni az ágyon fel-le mozgó testüket, miközben zokogást színlelve üvölteni próbáltam. Elég jól sikerült, mert rögtön abbahagyták, és bebújtak a takaró alá…
Csak kiabáltam, hogy „LISAA, AZ ÚT… ANYA, LISA AZ ÚTON…”. Még emlékeszem az arcukra, rögtön tudták, hogy valami nem stimmel.
Utólag kiderült, nem volt olyan jó terv. Engem nem szerettek meg, viszont egymástól is elhidegültek, nem csak tőlem. Belőlem egy kis rabszolgalányt csináltak. Reggel fel kellett kelnem 6-kor, és lefőzni a kávét nekik, majd megteríteni a teraszra (télen bentre), vagy főzni valamit, attól függ, este milyen cetlit találtam a hűtőn. Szóval lefőztem a kávét, ők pedig leültek az asztal két legtávolabbi széléhez, és hangtalanul kávéztak. Majd apám elment a vidámparkjába, anyám meg felment a szobába, és drogozott a nap nagy részében. Én napközben elmentem az iskolába, ahol nem voltak barátaim, mindig pontosan értem haza, otthon zongoráztam, amikor csak lehetett, majd apa érkezése előtt megrendeltem a vacsorát, megterítettem, és ugyanúgy zajlott a vacsora, mint a reggeli, viszont ezt este 10-kor, mert későn ért mindig haza. Ez volt a napi rutin.
Aztán 7 éves koromban anyám túllőtte magát. Apám két hónap múlva elvette a szeretőjét, és hozzánk költöztek, de ugyan úgy zajlottak a napjaim. Csak hozzám nem szóltak. Ekkor apám már erős dohányos volt, mindenhonnan takarítanom kellett a csikkeket, undorító volt.
8 éves voltam, amikor megszületett a r*banc egyetlen pici fattya, Cloe. Olyan volt, mint a valódi testvérem, mármint nem annyira szerettem, hanem annyira kiállhatatlan a személyisége. Mindent rám fogott, amiért apám nem egyszer megütött. Mit ütött? Vert.
Többség már megállapította: jajj, szegény gyerek, biztos rossz lehetett.
Engem valahogy egyáltalán nem tudott érdekelni. Teljesen mindegy, mi történt, nem érdekelt, pusztán mérges voltam, hogy fizikai fájdalmat okoznak.
Közben a mostohaanyám, az ördög lánya, rendszeresen hagyott nekem üzeneteket arról, hogy mit hogy csináljak. Soha nem volt megfelelő, az, ahogy én csináltam valamit. Az egész lakás folyton tele volt cetlikkel, rajta apróbb hozzáfűznivalókkal: „Ne rakd ide a cipőket.”, „Ne használd a mosóport, az nem jó”, „Ne főzd puhára a húst, nem szeretem.”. És mindig, minden egyes alkalommal egy csókot nyomott a papírra, otthagyta mindenhol a rúzsnyomát.
10 éves koromban otthagyott minket, elment valami gazdag japán hapsival, aki mindent megadott neki, viszont minden héten küldött egy képeslapot nekem és apámnak, nem volt más rajta, mint egy rúzsnyom. Annyira idegesítő volt ez, hogy ha azon múlt volna, megkerestem volna, és lenyomtam volna a torkán a képeslapjait.
Apám majdhogynem depressziós és agresszív lett, és minden este részegen jött haza, néha hozta egy barátját is, valami csövest, aki folyton bűzlött. Nekem addigra kész vacsorával kellett várnom őket, míg a drága kicsi hugim, az a hurka-dundi, már rég lefekhetett aludni.
13 éves koromtól már rendszeresen vert, csak a poén kedvéért. Még mindig nem érdekelt, viszont megfogadtam, hogy minden fájdalmat vissza fogja kapni. Emlékszem a napra, amikor bosszút fogadtam: ahogy hazaért, a vágódeszkával vágott arcon. Majdnem be kellett vinni a kórházba, de inkább nem tette.
És trükkösen csinálta: sosem maradt semmilyen nyoma ezeknek a veréseknek. Barátaim nem voltak, mert feleslegesnek tartottam őket, így a hétvégéim is mindig egyedül teltek.
14 éves koromban kiíratott az iskolából, és egy magántanárhoz küldött néha-néha teljes napokra, míg a többit otthon töltöttem. A vidámparkját eladta, amiből sok pénzt kaszált, és ő is mindig otthon volt.
Ekkor kezdődtek a sorozatos kínzásaim. Nem kell félreérteni, nem holmiféle lelki bántalmazás ez, hanem kőkemény testi sanyargatás. És ez minden nap ugyan úgy ment. Napról napra a legkülönfélébb és legfájdalmasabb módszerekkel.
Volt, hogy a pokolra kívántam anyám mellé, de végső soron csak tovább tűrtem, és vártam a napot, amikor mindezt visszakaphatja majd tőlem. Ekkor kezdődtek a furcsa vágyai: rendszeresen megerőszakolt, mert ugye a szerelme, élete párja elhagyta valami kis kínai miatt. Bosszantott a butasága. És különben is, japán volt, nem kínai.
Valaki azt gondolta, őrült vagyok, mert azt tettem, amit tettem? Nem. APÁM volt az őrült.
És egy alkalommal majdnem megölt egy húsbárddal, a felkaromba csapta egyenesen. Majdhogynem ez az egyetlen nyoma annak, amit velem tett.
Na, és körülbelül itt telt be a pohár, olyan mérhetetlenül dühös voltam rájuk, hogy épeszű ember már feladta volna.
Egy nap, amikor én mentem a kis Cloe-ért, azért a kis hájgombócért, nem haza vittem, hanem el, egy motelban kivettem egy szobát. Rém egyszerű volt megölni a csajt, alig tudott küzdeni a hájas kis karjaival. A testét otthagytam, gondoltam, csak meg fogja találni valaki, de előtte lemetéltem róla egy kis húst.
Hazamentem, és megsütöttem apámnak.
Miután megette, elmondtam neki, mit tettem. Mielőtt meg tudott volna támadni, Felkaptam a húsbárdot, amihez már annyi emlék kötött, és belevágtam. Nem tudtam megkínozni, pedig igazán jó lett volna. Így csak pár percig szenvedett az a nyomorult.
Küldtem egy képeslapot a szívszerelmének egy üzenettel. A végére csókot nyomtam apám véréből. Szerintem elég ironikusra sikeredett.
Részletesebb mesére vágytak a tetteimről? Nos, azt majd később.
Ezután feladtam magam a rendőrségen. Nem érdekelt, mi történik velem, hisz már csak jobb lehet, így mosolyogtam, amikor a kezemet összebilincselték.
A legviccesebb az egészben, hogy ez az egész nem érdekelt. Tényleg. Végtelenül unalmasnak tűnt.
A bíróság természetesen elítélt. Életfogytiglan. De nem is gond, úgy sem tudnék odakint élni.
Mondjuk azóta rémesen szétszórt vagyok. Szerintem látszik is azon, ahogy mindezt elmondtam.
Kezdőlap 
Tárgy: Ellinore Lockwood 
24.06.12 21:31
