Név: Kelsey Jasmine Howard (születési név: Cindy Hamingway)
Becenév: Jasmine, Jas
Kor: 22
Születése hely, idő: 1990-Június-02 / Észak Írország - Belfast
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: körözött
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem: Kiszámíthatatlannak és rafináltnak mondanám magam. Én magam sem tudom, hogy milyen vagyok valójában, mivel a munkám miatt, és persze azért is, hogy ne kaphassanak el, mindig más-más arcomat kell mutatnom a embereknek. Hol nyájas kedvességgel, hol agresszióval, vagy éppen egy kis szexualitással, játékkal kerítem csapdába az áldozataimat. Egy felbérelt, valamire való bérgyilkosnak elvégre mindig felkészültnek és kreatívnak kell lennie, nemde?

Külső: Telt ajkakkal, és hatalmas barna, dús, hosszú szempillájú szemekkel áldott meg a teremtő, amik mellé hullásom -néha göndör-, hosszú, sötétbarna hajzuhatagot társított. Az alakomról csak annyit, hogy egy női bérgyilkoshoz képest én még igen csak a csinos, nőies fajtába sorolnám magam. Szeretem a fekete ruhákat, a bőrdzsekiket és a -meglepő lehet-, tűsarkú cipőket is egyaránt...

Előtörténet: A családom története nagyon messzire vezethető vissza. Nem is mennék igazán bele, mert még jómagam is belezavarodok olykor. Legyen elég annyi, hogy Észak Írországban születtem egy Belfast nevű kis városkában, ereimben azonban igen csak nagy mértékben csörgedezik némi Spanyol vér is anyám részéről. Amikor egy meleg júniusi éjszakán megszülettem, még senki sem tudta, hogy maga a Sátán fattya látott napvilágot. Szüleim elmondásai szerint tündéri kisgyerek voltam, akivel soha nem volt semmi gond, és mindig szófogadó volt. Tudtommal mindig az elvárásaiknak megfelelően viselkedtem. Jó magaviseletem miatt bátorkodtak beíratni a lehető legjobb, legkeményebb általános iskolába, majd később gimnáziumba is. Meglepő, de szinte alig emlékszem bármire is a gyerekkoromból. Azok az idők valahogy kiestek, nem úgy, mint a gimnáziumban eltöltött évek, ahol -legfőképp ikerhúgaim születése végett-, gyökeres változásokon ment keresztül egyik pillanatról másikra a személyiségem és viselkedésem is. Az iskola legkiválóbb tanulójából, és a pompom lány csapat lelkes, túlbuzgó csapatkapitányából pár hét leforgása alatt egy idegszálakat tépő, rendkívül pofátlan és agresszív lány vált. Az egyik szünetben, egy apró, idióta kis félreértés végett, már azon kaptam magam, hogy az akkori legjobb barátnőm mellkasában térdelek, és ököllel ütöm, ahol csak érem. Annyira elszállt az agyam egyik pillanatról a másikra, hogy el se jutott a tudatomig az, hogy három férfi tanár próbálkozott leszedni Lisáról, és hogy az iskola majdnem minden tanulója összegyűlt körülöttünk, hogy tátott szájjal, szörnyülködve végig nézzék az eseményeket. Későbbi elmondások szerint, húsz percbe tellett a három tanárnak leszedniük Lisáról, akihez rohammentőt kellett hívni. Belsővérzéssel, kartöréssel és agyrázkódással vitték be, én pedig egyenesen az igazgatóiba kerültem, ahonnan tovább az iskola pszichológushoz vezetett az utam, ahol megkezdődtek azok a rendkívül idegesítő faggatózások. Nem igazán figyeltem a pszichológusra és az idióta kérdéseire sem voltam hajlandó válaszokkal szolgálni. Csak feküdtem az ágyon, és teljesen öntudatomon kívül bámultam az üres, fehér plafont. A szüleim aggódva jöttek értem, ez azonban mind csak álca volt. Otthon -amint átléptük a ház küszöbét-, egymás ellen kezdtek el ordítani, mint a sakál, azt papolva, hogy majdnem megöltem Lisát, és hogy ez nem fog megtorlás és büntetés nélkül maradni. Szavaik hamarosan egy nagy, érthetetlen maszlaggá mosódtak össze a fejembe, és nem akartam semmit csak egy kis nyugalmat, egyedüllétet. Éreztem, ahogy egy újabb dühroham lassan megint a hatalmába kerített. Tudtam, hogy nem szabad otthon maradnom, mert azt a családom fogja bánni, én pedig könnyen javító intézetben, vagy fiatalok börtönében végezhetem, így hát fogtam magam, és egyszerűen csak kisétáltam a bejárati ajtón. Pontos célom volt, nem más mint a kórház. Nem volt nehéz dolgom eljutni odáig. Akkor nem akartam mást, mint látni Lisát, és megtudni valamit az állapotáról. Aggódtam érte, és egyszerűen felfoghatatlannak tartottam, hogy hogy lehettem képes arra, amit vele tettem az iskola udvarán. A recepcióhoz érve egyenesen az intenzívre kalauzoltak. Még emlékszem, ahogy ott feküdt azon a kórházi ágyon, teljesen magatehetetlenül. Csövek lógtak ki belőle, és egy gép pittyegett mellette egyenletes ütemben, a szülei pedig... bent ültek az ágya mellett és... imádkoztak érte... Azt tették, amit én addig életem során egyszer sem tettem még meg, de akkor, ott állva a folyosón az ablak mögött, ami rálátást adott a kórteremre, úgy éreztem, hogy nekem is meg kell tennem. Ez volt a legkevesebb azok után, hogy úgy elbántam vele. Az apja viszont észre vett. Láttam az arcán a megilletődöttséggel vegyített haragot. Kirontott a szobából és ordítani kezdett velem. Mindennek elhordott. Olyan jelzőkkel illetett amikor akkor, abban a pillanatban tényleg illettek rám. Csendben tűrtem a szitok szavakat, de össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy visszafojtsam a bennem, akkor újra fortyogni kezdett agressziómat, dühömet, ami akkor szabadult ki végleg, amikor a pasas megfogott a dzsekim nyakánál fogva, és felemelt, mire én csak -ahogy erőmből tellett rá-, hasba rúgtam. Akkor, ott tényleg csak védekezni akartam, ezt azonban a pszichiátrián már nem hitték el. Az ezt követő eset utáni negyedik napon -egy újabb iskolai verekedés után-, kötöttem ki a pszichiátrián, amivel egyidejűleg az iskolából is kirúgtak. Egy hónapot töltöttem bent, ami tökéletesen elég volt arra, hogy megutáljam,az egész világot, mindenkit, aki csak élt és mozgott. A társadalmat, a szüleimet hibáztattam azért, hogy egy olyan helyre kerültem ahova soha nem akartam volna. Elhatároztam, hogy ha kikerülök onnan, minden gyökerestül meg fog változni. Így is lett. Nem voltam hajlandó új iskolába iratkozni, pedig tizennyolc évesen még bőven tankötelesnek voltam mondható, igaz, melyik iskola akart volna egy "őrült" tinédzsert felvenni a diákjai közé? Minden újságban én szerepeltem, az emberek egyszerűen féltek tőlem, amikor elmentem mellettük az utcán. Tönkretettem a húgaim játékait -ügyes módszerekkel fenyegettem meg őket, hogy ne mondják el a szüleinknek-, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy megkeserítsem a szüleim életét, ami szépen lassacskán váláshoz vezetett, de én ettől voltam boldog. Örültem, hogy átérezhetik végre ők is az, hogy milyen az, ha minden összedől körülötted, és nincs ki kihúzzon a csávából. Tizenkilenc éves voltam, amikor egy esős délutánon séta közben lassítani kezdett mellettem egy nagy, fekete autó. Tudtam, hogy el kellett volna mennem, de annyira vonzott ez a "sötét oldal", aminek a mai napig is szerves tagja vagyok, hogy még akkor sem ellenkeztem, amikor két kigyúrt alak berántott a kocsiba. Bekötözték a szemem, hátrakötötték egymáshoz a kezeimet, és a számat is letapasztották, hogy esélyem se legyen segítségért kiabálni. Rövid ideig tartó autókázás után megálltunk, kirángattak a kocsiból, és bevittek valami igen csak jó akusztikájú helységbe, amiről még a mai napig sem tudom, hogy mi is volt az. A ragtapaszt leszedték a számról, ám a kötés továbbra is szememen volt, úgy ahogy a kezeimen is. Egy mély, tiszteletet követelő hang szólalt meg, és mondta el pontról pontra azt, hogy mi történt velem, miket követtem el, és hogy hova kerültem egy hónapra. Azt mondta, hogy sok reményt lát bennem, és hogy ő segíthet, hogy ne érezzem magam fekete báránynak. Nos, ő volt a mostani főnököm, Tim. Ha igazat mondott, akkor ő a vegasi maffia egyik tagja, és csak is miattam utazott el egészen Európába. Eljutott hozzá a hírem, és tudta, hogy én leszek a legmegfelelőbb az általa adott munka teljesítésére. Azóta, neki köszönhetően vagyok fizetett, felbérelt bérgyilkos. Onnantól kezdve minden kapcsolatot megszakítottam a családommal, ismerőseimmel, nevet és külsőt változtattam, és élveztem, ahogy a golyó átröpül az áldozataim fején, vagy a vérük hozzá tapad a késemhez. Azóta eltelt kerek négy év. Nem rég jöttem Vegasba, azzal az utasítással, hogy keressek föl minél előbb egy Naomi Morgan nevű nőt, aki majd segíthet nekem, ugyanis valaki, valahogy lefülelt és feladott a zsaruknál...

Jasmine Albright!
Hűha kislány kimondottan érdekes történettel álltál elő, minden meg volt benne ami ide kell, sőt több is, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Vegas nagyon is veszélyes város, de téged nem féltelek, remélem nem fogsz csalódást okozni.