Gabriel Sadik & Nevil Turner szobája

(Előzmények ITT...)

Csak mosolygok a szavain. Nem volt tudatos a gondolat, de attól még igaz. Megőrülök érte, mint ahogy már mondtam is, mégis menni kell. Semmi kedvem, mégis túúúl gyorsan kapkodjuk össze a cuccainkat, és szélvészként vesszük fel a nyúlcipőt. Jobb a békesség. Na meg a további, együtt töltött percek ígérete sokkal vonzóbb, mint külön-külön, egy-egy hideg cella sötétje.

Imádom amikor a keze újra végigfut a derekam körül, és az enyém is betolva a már megint a vállán függő kabátom alá, én is magamhoz ölelem. Lesz valaha elég belőle?? Nem hinném, most is szélesen vigyorgok, ahogy a korábbi eladócsajt emlegeti.

- Most irigyled tőle?? Legalább volt valami jóban is része a héten. - nevetek fel én is, persze csak szórakozom, de meg kell hagyni, ahogy ránéztem, nem pont az jött le, hogy havi rendszerességgel kamatyolnának a fülébe. Hát... mindent el kell kezdeni egyszer. - vigyorgok még mindig és engedve az ösztönöknek magamhoz húzom egy csókra.

Sokáig teperünk. Bánom, mert tudom, hogy most sem jobb neki, pláne ahogy elcsendesült, de az egyetlen amit tehetek, hogy gyorsabbra veszem a lépteimet, anélkül, hogy rohannia kéne. Aztán viszont.. mentő ötlet!

- Hé! Állj! - ugrom ki egy taxis elé, amikor messziről világító lámpával hajt el mellettünk, és az a könnyű fuvar reményében azonnal a fékbe is tapos.

- Gyere! Így kényelmesebb. - nyitok neki ajtót, hogy szálljon be, én meg.. beülve mellé, a kellemes melegben adom is ki a taxisnak az utasításokat. Még jó, hogy a motel nevét megjegyeztem. És a pénz? Nos.. az most nem érdekel. Csak mihamarabb érjünk el a szállásra.

- Ööö... remélem. - húzom félre a számat enyhén, amikor visszatérek a kérdésére, és felélénkül a fejemben a gondolat, hogy mi lesz HA! Mi lesz ha Gabe otthon teper éppen.. - otthon.. jó vicc - de aztán arra jutok, vagyunk olyan jóban, hogy lelép ha megkérem, ha más nem meg.. van még nálam annyi pénz, hogy újabb szobát béreljek. Egy estére.. De biztos vagyok benne hogy megérné minden centje! - De megoldom. - mosolygok vissza a szemeibe, azokba a gyönyörű zöldekbe, amiknek ma este sikerült az, ami sokaknak nem. Magukkal ragadniuk. Talán örökre...(?)

- Ugyan már, azt azért ne mondd, hogy nem izgatott, hogy mások is vannak a közelben és mindent remekül hallanak. – suttogom a végét már a fülébe, alsó ajkam csak óvatosan érintve a fülkagylója szegletét, és hang nélkül vigyorgok el. Hogy igen vagy nem? Biztos vagyok benne, hogy ő is így van vele, hisz a játék azért játék, hogy élvezeted leld benne, és ha épp nélkülöznöd kell a kényelmet... Nos, az is sok mindent megér.

A taxiban ülve viszont már minden kellemesebb. A levegő, a tér, maga a tudat, hogy már haladunk a cél felé, de amikor a vállamra dől, és az én karom is szilárdabban szorítja meg a háta mögött, mégis végigfut a hátamon a hideg, amikor a körmeit érzem a bőrömön.
Felnevetek.

- Ne aggódj.. Imádom az ilyen harci sebeket. – fordulok vissza a szemébe, egész közelről nézve bele, és habár megvan a késztetés, nem csókolom meg. Ha most képes vagyok épp ésszel gondolkodni… ami nem vitás, hogy mellette nem megy... de azért nyíltan belegondolnék… hogy hogy is volt képes így elvenni az eszem(?)
A következő szavaira mégis nyelnem kell. Ho-hóóó, hát itt a gond! – ragadnak a szemeim a szemeiben és ha ma már kétszer is kaptam meg egyszerűen képtelen vagyok neki azt mondani, NEM! Csak a szemeit nézem, ami beszédesebb ezernyi szónál, szinte diktálja a fejembe az érzéseket, a cselekvést, amit tenne velem, nekem meg… nincs mese, nyelnem kell, ahogy az agyam felfogva a képeket, szó nélkül reagál.

- Taposson a gázba! – szólok előre valamivel emelkedettebb hangsúllyal, deeee.. a szemeit továbbra sem erezstem el, csak fixírozom.. teljesen.. vagy inkább elveszek benne, elvesztve önmagam. Úristen, ez a nőőőő… – sikerül egy szaggatott sóhajt vennem, de azt is a kezei nehezen engedik. Hát még a szája! Ahogy lágyan csúszik végig az arcomon, a kezére markolva erősen, csukódik le a szemem, és amikor nyelve a nyakamon érint, még erősebben marok bele.
Ekkor érzem a fékezést…

Hála istenek… - nyelem a következőt, de talán hangosan is kimondtam, vagy csak halkan? Mindegy is, nagyot nyelek, ééés bár a gyomrom is korog rendesen, de van itt valami ami mééég extravagánsabban elveszi a figyelmemet, mint hogy most a kajára gondoljak.
A taxis sürgetőn néz a visszapillantó tükörbe, talán nem tetszik neki ami a hátsóülésen folyik, de engem egy cseppet sem érdekel. Csak irigy, amiért ő egy ilyen nőt, nincs az az isten, hogy az ágyába vihet és bele is költözik némi káröröm a felküldött mosolyomba amikor átnyújtom a kért összeget. Egy centtel se több, a jatt volt az amit a tükörben láthatott és nézhetett..
Azután viszont azonnal kapok is Jasmine kezébe és szinte szemvillanás alatt rántom ki a kocsiból, bele az ölembe, pontosabban a karjaim zárják körbe, ott kinn a Motel előtti téren, és alighogy zárul is az ajtó, a kocsi tapos is a gázba, hogy eltűnjön a semmibe.

- Hogy az istenbe csinálod… hogy melletted elvesztem minden józan ítélőképességemet..? – mondom, bár kérdésnek hatott, mégse várok rá komoly válaszokat. Azt hiszem tudom. Érzem… Csak az arcán futtatom a szemem, ami alig néhány centiméterre áll előttem, azután viszont elvigyorodom, és egyik kezem eresztve a derekát, kap újra a kezébe.

- Azt hiszem te leszel a vesztem… - vigyorgok cinkosan, de a következő pillanatban már tépem is el magam tőle, hogy magam mellett vagy után húzzam be a Motelbe. A recepción hamar jönnek a kulcsok, és amikor a zárba illesztem, csak remélem, hogy Gabe, nem vár minket hatalmas vigyorral, vagy éppen fapofába temetkezve ott benn. Csörren a kulcs, vagy a zár éppen, némi tartással nyitok be, de amikor hallom a csöndet, a bátyámnak hűlt helye, egyöntetűen könnyebbülök meg, és ahogy magam után húzom be – Gyere.. – már csukom is az ajtót a hátunk mögött, és nem várva meg míg reagál, préselem fel az ajtóra mögötte.

- Hol is tartottunk?- kérdezem egy újabb nyelés kíséretében, de aztán… rövid csönd. Nem szólok, csak a szemeit nézem, ahogy… és ami árad belőle, de aztán újabb vigyor terülve szét az arcomon, lassan eresztem.. csak nagyon lassan.. lépve hátrébb egyet, és ledobva a kulcsot az egyik komódra elfordulva tőle célzom meg a minibárt.

- Egy italt? – kérdezem, de a szívem közben még mindig ütlegel. Viszont… most már nem kell elkapkodnunk semmit sem. Ráérünk... Miénk az egész éjszaka. Akár csak régen...

Csak elmosolyodok a szavaira, még egy utolsó lehelettel a fülébe, de akkor jön a mentő ötlet, és ripsz-ropsz már benn is ülünk a taxiban. Ott viszont...

- Én meg azt hiszem.. pontosan tudod hol szorulok ápolásra.. - csukódik le talán egy halvány felnyögés kíséretében is a szemem, ahogy érzem az ajkait végigcsúszni az arcomon. Ez a nő... ez a nő tényleg kivégez egyszer! És ha most nem járna csakis körülötte, és nemcsak az előbbi órákon, hanem már inkább a most következőkön a fejem, még talán az is felrémlene, milyen veszélyes.. is az amit művelek. Az lenne, ha egyszerűen nem bíznék benne... De hogy miért teszem? Magam sem tudom, talán csak mert vele teljesen elvesztem a fejem, és imádom ezt érezni! Imádom ha birtokol, ha az övé vagyok, ha irányít, ha tudja hogy bánjon velem, mégis.. valahol érzem, hogy tőle nem kell félnem. Még ha ez valahol mégis hamis képzelet. Szerettem az életet! Ha nem játszol nem is nyersz! És én eddig hatalmasakat nyertem! Vele meg különösen...

Túlélni... - cseng vissza a válasz a fülemben amikor már a Motel folyosóján, tartunk egyre beljebb, de valahogy.. most ez sem érdekel. Ha meg kell halnom, vele szívesen halnék bele... Őbele, és nem érdekelne senki és semmi más az életben, csak hogy utoljára a leheletét érezhessem.
Mégis szembe jön az ajtó, amit nem is bánok, végre.. és ahogy belépek, némileg még félszegen, hogy Gabe itthon van e, amint bizonyosságot nyerek, már kenem is fel az ajtó túloldalán.
Kérdések.. igen, azok is elhangzanak, mégsem azt figyelem, csak a szemeit.. a körmének érzetét a bőrömben.. mégis maga az érzés fog meg. Hogy itt van velem. Amire már tényleg mosolyognom kell, még ha az még most is kétséges, hogy mi lesz holnap, vele vagy velem, a holnap most nem érdekel, csakis a ma éjjel, és azt hiszem.. ennek minden cseppjét, vele együtt kiélvezem.

Irány a bár. Vagyis hogy az a kicsi hűtő középen, nem is annyira szomjas vagyok, csak.. megszokás, na meg... - mégis készségesen fordulok felé, kirántva néhány üveget, amikor érzem, hogy a seggembe mar a keze. Nem sok híja volt, hogy elejtsem az üveget, nos talán mégis sikerült az egyiket összetörve, a másik mégis rendben végzi az oldalsó pulton.

- De ha a Kisasszony... sokat inzultál.... - nyúlok most szabad kezemmel a derekáért, és rántom a mellkasomra keményen - Akkor nem késlekedek egy percet sem... - talál a szám az övére, de csak egész óvatosan.. kóstolgatva.. ingerelve.. csak aprólékosan megtépve, majd újra el, ahogy végigsimítom az alsó ajkát a nyelvemmel, és a szívem tombol... már talán ő is érzi a mellkasomon, mégsem vagyok hajlandó első körben megadni neki magam. Azt hiszem...
Báááár.. erősen kétlem, hogy ezt ő ennyiben hagyja...

A szavaira csak lecsukódik a szemem, és ahogy tovább folytatja azt amibe belekezdett, egyre erősebb kitartásra.. vagy erőre(??), van szükségem ahhoz, hogy visszafogjam a már megint miatta tomboló véremet. Hasztalan próbálkozás.. jövök rá újra nyelve, amikor a nyelve már a nyakamon játszadozik, a lehelete még visszacseng a fülemben, és a kezei... én meg hiába próbálok neki állni... hm.. ellen.. nem igen akar menni.
Már éppen azon vagyok, hogy eleresztek mindent, csak ne szenvedjen a vérem, és nem érdekel ki van itt, vagy mi, rávetem magam, amikor megáll a kocsi, és a hirtelen jött változásra észhez térve nyílik fel a szemem.

A szobában.... a szobába lépve, már sikerül valamelyest lehiggadnom végre. Persze neeeem hagyom én ott parlagon, eszemben sincsen, csak most sokkal jobban szeretném kiélvezni minden pillanatát a teste nyújtotta gyönyöröknek és az a lehelet... már csak a gondolat is egy pillanat alatt csavarja el a fejemet, amikor én még próbálok... valahogy.. észnél lenni, de ő a hátam mögé lépked és élesen mar a seggembe. Felugrottam? Felugrottam! Erre egyáltalán nem számítottam, el is ejtem az egyik kivett üveget, de annyira, egyáltalán nem érdekel, hogy őt hátrahagyva azonnal takarítani kezdjek. Szanaszét az üvegcserepek, én mégis egyenesen lépve bele... egy pillanat alatt rántom vissza a testemre, de van.. még annyi lélekjelenlétem, hogy ne essek neki azonnal, követelve, csak csendesen kóstolgassak rá a szájára, ujjaim már szinte a bőrébe marva bele a könnyű ruha oldalán, ahogy próbálom visszafogni az ösztöneimet, deee...
BELÉMHARAP! És azt nem mondom, hogy ezzel éppen most, segítene a helyzeten, sőt, kinyújtózva a derekát tartó kezemen az ujjaim már azonnal szorulnak is vissza, ökölbe, mire érzem a háta mögött kutató kezet, ahogy lefejtenek és máris törnek az ujjaim közé. Hogy szeretem? Igen, jól emlékezett, mennyire szeretem, ha lefog.. ha lefoglal.. ez mégis valahogy annál most sokkal többet jelent, megszelídít... ha nem is teljesen, de egészen elterelve a véremet, egy érzés felé, amit itt.. mellette érzek, de ahogy hagyom magam, hogy elváljon tőlem és az arcához emelje a kezemet, az ujjammal kezd játékba, nem is... annyira.... egyszerű játékba, aminek hatására cseszhetem az előbbi rövid szünetet.

- Te most... komolyan ki akarsz nyírni, ugye...? - sikerül kipréselnem, ahogy a vér már megint tombol a fülemben, és vigyorognééék... deee nemigen megy. Ő már otthagyott a fenébe állva... hm, nem is kicsit, éés az előbbi üveggel kezdett most újabb játékba. Aha, gondoltam én!
Egyetlen sóhajtás. Ennyire futotta, csak míg leeresztem a fáradtgőzt, lépnék el, deee a következő pillanatban már megint ott van előttem, pucsííít.. nekem dörgölőzve, az én szemem meg odaragad. Na jah... hát nem csak a szemem...

Hogy gondolkodnék? Hááááát ha még menne! Inkább cselekszem ösztönösen, és ha már dörgölőzik, legyen teljes része benne, tolom neki mééég jobban magam, és behajolva, egyenesen a hátára, leheltem a fülébe suttogva jár el az egyik kezem és találja meg az utat a combja belső felén fel, egyenesen és először csak simogatón, majd félrehúzva a bugyiját talál a dolgok közepébe.

- Ha te úgy... én is.. - suttogom egy újabb nyelés kíséretében, de a kezem még mindig nem áll le, nem durva, csak simogatón édes, mégis kitartóan cselekszik, szabadon egy pillanatra sem engedve, miközben a vállára csókolok...

A hsz erre született

Az, hogy nyelvemmel puha, meleg és hívogató bőrét érinthetem, legalább olyan izgalomba hoz, mintha ő simogatna engem. Talán csak a gondolat, hogy tudom, hogy élvez minden velem együtt töltött percet, az ami ezt mondatja velem. Mindenesetre úgy érzem, hogy ahogy telik az idő, egyre nehezebb lesz neki ellenállnom. Akkor érzem igazán teljesnek magam, amikor -mindegy, hogy milyen módon és hol-, de megérinthetem. Mintha csak tudatni akarnám ezzel a tettemmel minden kis kefélésre éhes libával, hogy ha csak egy ujjal is hozzá mernek érni, harapófogóval fogom lecsípni tőből a polírozott kis műkörmüket. Hogy őszinte legyek, nem tudom mire vélni ezt a hirtelen rám tört, és az agyamat elhomályosító birtoklási lázat, de nem is baj. Erősebbnek érem magam tőle, és ezekben a percekben azt kívánom, hogy bárcsak soha ne érne véget, úgy akárcsak ez a rövid kis kocsi út is, de nem tehetjük meg, hogy elvitetjük magunkat Paradiseig, majd vissza. Az a rohadék kis taxi óra bizony minden egyes percet pontosan felszámol. A tudat, hogy náluk mindent folytathatunk, kárpótol azért, hogy most meg kell szakítanunk a kis élvezeteket. Belépve a szobájukba, még izgatottabbá válok. A gondolat, hogy egyedül lehetünk kettesben, és nem kell attól félnünk, hogy mikor töri ránk egy egész csapat nő az ajtót, még inkább felturbózza bennem vérem áramlását, és az adrenalint is, aminek a lüktetése már szinte szabad füllel is hallható lesz, pláne akkor, ha Nevil ezt tovább csinálja velem. Hangosan és megkönnyebbülten szakad fel torkomból a visszatartott levegő, ahogy ellép tőlem, én pedig kiszabadulhatok az ajtó és az ő fogságából. Ha csak egy percig is tovább kellett volna türtőztetnem magam, megőrültem volna. Mindezek ellenére mégse bírom ki, hogy ne legyek a közelébe. Azért ez az éjszaka sem tart örökké, én pedig kellőképpen ki szeretnék élvezni minden egyes vele eltöltött percet, és ha ehhez az kell, hogy mindenhol a nyomába legyek, bárhova is megy, hát azt is megteszem! Félek, hogy ezután az este után többet nem láthatom. Ki tudja, hogy melyikünket fogják holnap fejbe lőni a nyílt utcán? Nem valami egyszerű életmód a miénk, mindenre felkészültnek kell lennünk, mégis valamiért... valamiért az életének piszkos, alvilági oldala az ami a leginkább vonzz benne, és úgy tűnik, hogy a hátsója is. Sötéten, diadalittasan mosolygok, ahogy az üveg kiesik a kezéből érintésem hatására és darabjaira törik, ő pedig "bosszúból" mellkasára ránt, ügyesen hergelve szájával, egy rendkívül... hmm... édes módszert alkalmazva. A vágy rögtön vörös ködbe borítja az elmémet, és máris durván ráharapok az ügyes kis nyelvére, ami után az ujja máris a számnál van, arra csókolva rá, így közölve vele szavak nélkül, hogy mit akarok neki adni ma még.
-Ha kiakarnálak, teljesen más módszerekhez folyamodnék... - Mosolygok sötéten a szemeibe, majd megnyalom újból az ujját. Az ötlet, hogy mit is lehetne csinálni a tequilával, csak a kis közjátékunk után jut eszembe, akárcsak az a kis pimasz dolog, amit a fenekemmel teszek, és ami végleg kihozza a sodrából. Kemény férfiassága a fenekemhez dörzsölődik, én pedig teljesen átszellemülve hunyom be a szemeimet, egyre kapkodóbb lélegzetvétellel élvezve ki azt, ahogy rám hajol, és kezével hamarosan már nem tétlenkedve, behatol a ruhám alá, majd az alsóneműm mögé is.
-Istenem de kívánlak... - Szakad fel belőlem akaratomon kívül is egy kéjes remegő sóhajjal, majd kezeimet hátra vezetem, valahova magunk közé, és kipattintom nadrágövét, amit követően egy kicsit felemelkedem görnyedt tartásomból -remélve, hogy minderre Nevil nem távolodik el tőlem, hanem velem tart. A csókra, ami a vállamat éri oldalra fordítom a fejem, és vadul birtokba veszem száját, miközben szabad kezét a mellemre vezetem, én pedig egyik kezemmel hátra nyúlok, hogy behatolhassak nadrágjába, keményen markolva meg, míg másik kezemet a mellemen lévő kezén tartom, nyelvemmel egy bizonyos ütemet diktálva szájában.

- Pedig most is egész jól haladsz.. – szakad ki a lényeg egyetlen utolsó levegővel, ahogy úgy érzem felrobbanok, ő mégis itt hagyott, parlagon.. én meg hiába próbálok akár csak mozdulni is előre, hogy ha úgy lehet rá vessem magam, mégse mozdulnak a lábaim. Mintha tonnányi súly szállt volna meg, a szám habog-na.. de kiszáradt, minden egyes alkalommal már sivatagot nyelek, hogy inni kéne? Meglehet, de ahhoz mozdulni is, viszont a szemem még mindig minden egyes pillanatban rajta meresztem, és a kép letaglóz. Megdermedek… Amikor végre higgadnék, próbálnám kissé tisztítani a fejemet, mégis ő az aki közelebb lép, lehajol, egyenesen előttem, az én fejem meg már elfelejtett minden további mást, ahogy a kerekded formákra csúsznak lassan, simítón fel az irányíthatatlan kezek, ami az enyém.. mégsem érzek befolyást felettük.
Közelebb lépek. Teljesen, csak hogy hozzá préseljem a testemet, hogy érezze, mi az amit kiváltott belőlem. Még az elmúlt órák után is… És hogy szenvedjen. Velem együtt szenvedjen, ahogy a tüzelő vágy szinte széttépi a fejemet, talán pont ezért is hajolok lejjebb, csak teljesen tapadva rá, végig a hátán, párás leheletemmel takarva be és most tényleg elindul a kezem, oda, be… a lábai közé, csak hogy végre érezzem… élvezzem.. minden egyes pillanatát a lényének, és persze az sem elhanyagolható szempont, hogy élevezném, ha megőrülne… Értem! Mint ahogy én kapok már kis híján spontán gyulladást tőle, a kezem egyre csak jár.. simogat… majd behatol… mélyebbre… és én csak élvezem a felnyögéseket, ahogy teste minden egyes rezdülésére vele együtt nyögök fel.
"Kívánlak…" – csendül fel újra és újra ez a szó a fülemben, a szemem csukva, a szám újra és újra nagyot nyel… hogy kíván? Úristen, hogy én mennyire! – hagyja el egy újabb felnyögés a tüdőmet, ahogy érzem már nála is útnak indultak a kutató kezek, és még ha csak kívülről.. még a ruhán keresztül is érintett, mégis mintha a csukott szemeim előtt ezernyi csillag szabadult volna fel.
Hallom az övem csattanását.. a szám mosolyra húzódik az arcomon, de túúúl.. belemélyültem… abba, amit csinálok, mégis engedem, hogy kényelmesebben húzódjon fel, odalenn mégsem, egyetlen percre sem eresztem. A szája elkap… vele együtt nyögök fel, ahogy a csók újabb hangba fullad bele, de vigyorgok… Vagy legalábbis elvigyorodom az érzésre, ahogy a keze a másik, szabad kezemre téved, és úgy húzza a melleire, én meg nyelvem megint a szájába törve, erőteljesen marok bele.
A gatyámba hatol… megérzem megint azt a törtető, könyörtelen kezet, és érzem, hogy.. ó-ó, ez nem lesz ez így jó, tágul ki a szemem, mégsem ellenkezek. Egy percig sem. Képtelen vagyok azt mondani álljon le, csak egyre hevesebb lélegzettel, néha belefulladva a nyelvébe hagyom ahogy a dobolás a fülemben egyre inkább kezdi kitörölni a józan eszemet, majd hirtelen….
Most azonnal! De cselekednem kell…

- Ha ezt tovább csinálod… elszállok… nélküled.. – nyögöm, minden egyes újabb kényszerű légvétel után, ahogy próbálom megszabadítani tőle a nyelvemet, hátrálnék.. kééééneeee… de mégsem engedelmeskedek. Veszettül akarom! Most! Azonnal! Erősen! Odalenn mégsem eresztve el, csak még erősebben a mellébe váj az őt szorító kezem, és összeszorítom a szemeimet…

Említettem már, hogy mennyire feltüzel a vele eltöltött játék minden egyes perce? Már csak a puszta gondolat is, hogy mennyi mindent lenne képes adni nekem, elindítja bennem azt a bizonyos kémia folyamatot, amit mások úgy ismernek, hogy vágy, vonzalom, izgalom és még sorolhatnám tovább, de felesleges, hiszen ezer meg egy szóval képes lennék kifejezni, hogy milyen az, ha mellette vagyok, és csak annak a pillanatnak élek, amiben ketten létezünk.
-Szükségem van még rád! Ha rosszul szerepelsz, akkor szóba jöhet a halál, de tudnod kell, hogy... nagyon fogsz... szenvedni... - Szisszenek fel. Érintései egyszerre hevesek, követelőzőek, mindezek mellett rejtenek magukban egy csepp kis óvatosságot, mintha csak attól félne, hogy porrá zúzhat. A hirtelen rám törő, és mindent elöntő vágytól, tűztől, ami bennem gyullad általa, egy perc alatt eltompulnak az érzékeim, és már csak arra tudok gondolni, hogy milyen lenne az, ha itt helyben, nem mozdulva semerre, belém hatolna és... keményen, hevesen -úgy ahogy ezelőtt még soha senki nem csinálta,- a magáévá tenne. Újra magamban akarom tudni, birtokolni akarom, tudatni az egész világgal, hogy erre az egy, rohadt rövidke kis estére nem másé, csak is az enyém, úgy ahogy én is csak az övé vagyok ma! Azt akarom, hogy birtokoljon, és hogy hatalmat gyakoroljon felettem. Már a gondolat is beizzít, hát még az, amit perceken belül az ujjával kezd el csinálni odalent, miután borzongatóan végig szántott kezével belsőcombomon. Erősen össze kell szorítani a szemeimet, hogy kordában tudjam tartani a bennem tomboló, és előtörni akaró vágyaimat, amik egyre erősödnek bennem. Gyorsan pihegve kezdem el kapkodni a levegőt, miközben erőtlenül hátra bicsaklik a fejem.
Kéjtől elhomályosult tekintetemmel azonban rögtön rátalálok ajkaira, és miközben lehúzom magamhoz egy szenvedéllyel fűtött hosszadalmas csókra, hátam ívben megfeszül. Úgy csókolom, olyan hevesen, mintha az életem függne tőle, pedig nem, csak egyszerűen már nem találok más módot arra, hogy kifejezzem, mennyire vágyom rá, arra, hogy testünk minden porcikája újra egymáshoz simuljon. Kezem persze ekkor már rég nem csak tétlenkedve lóg testem mellett, hanem nagyon is céltudatosan hatol bele a nadrágjába, hogy birtokba vehesse azt, ami csak is engem illet egyedül. Mikor már nem bírom tovább magamban tartani ziháló levegővételeim hangjait, kéjesen felsikítok, amint ujjaival durván, mégis izgatóan a melleimbe markol. Ekkor határozom el magam, hogy jöjjön bármi, vagy bárki, ezt itt és most be kell fejeznünk, ahogy azt már ő is tudatta velem az előbb, csak kissé... más jellegű szavakkal.
-Akkor most... teszek ellene... - Felelem határozott, némi gyengeséggel vegyített hangon, ahogy levegő után kapkodva kihámozom magam ölelő karjai közül, és szembe kerülve vele, ismét vadul tapadok rá szájára, elkezdve őt akaratosan a nem messze lévő kis kanapé felé tolni, útközben -a fene se tudja, hogy hogy-, de letolva a nadrágját. Ahogy lába a kanapénak ütközik, már cselekszem is, és durván, hevesen a kanapéra lökve, a következő percek már csak azzal telnek, hogy letépem magamról a falatnyi kis csipkés alsóneműt, és az ölébe ülve, elkezdek mozogni, úgy és olyan tempóban, mint amilyenre már mind a kettőnknek szüksége volt. Hangosan nyögök bele puha nyakába, miközben ügyelve a heves, mégis szenvedéllyel túlfűtött, egyenletes mozgásomra, kezeimmel behatolok pólója alá, hogy mindenhol érinthessem felhevült bőrét.

//azt hiszem, hogy ez máááár bőőőven 18+ kategória // ééés bocsi a minőségért, tudom, hogy lehetne jobb is :S

Csak elvigyorodok az újabb szavakon. Hogy beleegyeznék? Egyre inkább érzem, hogy vele, BÁRMIBE! Ami nem... jó... De ez most a legkevésbé sem érdekel, amikor újra ott van előttem, én a lehető legkedvesebb munkára fogva a kezem ami csak létezik az életben, és az övé is erősen elkalandozik. Hogy élvezem? Az nem... KIFEJEZÉS! Megőrülök érte! Minden egyes csókjáért! Pillanatáért! A lényéért! Az időért amit vele tölthetek, amikor teljesen más lehetek, nem egy futóbolond a környéken, nem egy öcs, akit folyton rendre intenek hanem vele egy! Az energiaszintem, ahogy a testéből áradó minden egyes pumpálás felerősíti az enyémeket. Hogy élvezem... Soha.. semmit nem élveztem még ennyire, mint most.. itt.. vele, és még akkor sem vagyok képes megálljt inteni, amikor érzem, hogy kéne... közel a robbanás, őrülten, mégis robbanni akarok! Együtt vele!
Mégis kicsúsznak a számon a szavak, talán a fejem jelentkezett? Nem számít. Talán azt kérem győzzön le, és meg is teszi, ahogy egy pillanat alatt tűnik el a gatyámból a keze, én levegőhöz jutok... érzem lassan visszavonulni a sűrű ködből a fejemet, amikor a szája már megint az ajkamon. Hogy ellenállok? Képtelen vagyok! Neki.. bármelyik röpke percben, még akkor is amikor érzem, két keze a mellkasomon, én hátrafelé lépkedek, a gatya minden lépésnél csúszik le, magam se tudom hogy nem lett oltári nagy bukás belőle, amikor egyetlen lökés, mégis bízom benne, hogy nem koppan majd keményen, a hideg padlón a fejem és nem is csalódok, ahogy valami puha az, amibe becsapódik a testem. Hát még akkor amikor alig szemvillanás tűnik el, és már már ott is ül az ölemben, egyenesen beletörve a dolgok közepébe, és én.... én csak felnyögök ahogy megérzem, hát még amikor őrült iramot vesz! A szemeim összeszorítva, a fogaim kipréselnék magukból amit csak lehet, a kezem mégis önálló életre kelt, a derekán simít végig fel.. és le.. majd letörve a csupasz bőrre.. a combjain... a fenekébe marva fel... és csak élvezem.. ahogy vadul.. egyetlen percre sem kímélve diktálja az ütemet. Felrobbanok! Ez az egyetlen gondolatom, ahogy hívogat az éden, mégsem megyek még! Még... nem! -nyitom ki egy pillanat alatt a szemeimet, és hogy megállásra késztessem, valamivel durvábban kapok bele a tarkójánál a hajába talán mint kéne, a nyakát hátra feszítem, csak hogy a nyakára vethessem magam... végigharaphassam, nyalhassam, minden egyes négyzetcentiméterét. Hogy gyorsan? HEVESEN! Ahogy ujjaim, még mindig belemarva abba a selymesbe, nem eresztik egy pillanatra sem, csak ajkaim tévednek tovább, le a dekoltázson, vadul.. eszementen harapva bele, és hogy mit akarok? ŐT! És nem is állíthat meg semmi ebben, nemhogy egy... ruha, ami.. Reccsen az anyag, és nem is figyelem, képtelen lennék, hogy mi minden végzi cafatokban a földön mellettem, de végre elérem! A melleit.. ahogy semmit nem kímélve erőteljesen mégis vigyázva harapok bele, majd veszi át a szerepet a nyelvem, és ahogy érzem, hogy minden oké lesz, marok tíz ujjammal csúszva lejjebb végig a csupasz bőőőrt... erősen a fenekébe, és egy percnyi könyörületet sem engedve, most én vagyok az, aki lassú, majd egyre vadabb mozgásra bírom! Csináld baby! Mindent bele! A tiéd vagyok! Erre az egész estére!

A tarkómba futó körmök ereje éééget, mégis mérföldeket dob a véremen! Minden egyes izmom egyszerre rándul össze, mégsem engedem! Még.. nem. Próbálok koncentrálni… A testére… Forrongó bőrére a fogaim alatt.. az ágaskodó mellbimbókra, mintha megannyi fagyos hegy lenne, hűvös.. jeges éjszakákon. Didergek! – képzelem mélyen, a testéből eredő hő mégis pokolian forralja a véremet. De jól tudom, megcsinálom! Kitartok érte! És amikor érzem, hogy az ő teste is egyszerre rázkódik össze minden egyes érintésemre, már jól tudom, hogy képes leszek rá.

De aztán megint a körme az ami kettészeli minden igyekezetemet! Pokolian fáj, ahogy a csuklómba mar, eddig fel se tűnt mennyire élesek! A véremet vette? Igen, azt hiszem felszakította az ereimet, mégsem engedem el egy pillanatra se, csak még erősebb ütemre kapcsol a szívem! Érzem, ahogy sürget... ahogy követel, hogy igenis, szeressem! És ha nem cselekszem, örökre elveszem a kezeiben, ezért nem is várok tovább, egyszerre mar a fenekébe a tíz ujjam, és rákényszerítve az ajkaimat, hogy elszakadjak tőle, heves zihálással nézek a szemeibe, ahogy újra indulásra bírom. Látni akarom! Minden egyes percét látni akarom, ahogy élvez, és tudni akarom, hogy ő van itt a testemen! Őt.. érzem! És nem is várat sokáig, ahogy minden egyes lélegzetem bennakad.. a vér tombol a fülemben.. engem akar… vinni akar.. én mégsem engedem, csak elfojtott lélegzettel figyelem arcának minden egyes rezdülését... a testének… és ahogy már érzem a reszketéseket... felhangzó sikolyával a háttérben, elgyengülten csukódik le a szemem, és átadom magam az érzésnek...

A világ lassan tért vissza.. körülöttem. Most az egész más volt. Annyira más. Emlékszem amikor felnyitottam a szemem és az ő vadul lihegő teste feszített előttem, muszáj volt hogy elvigyorodjak. Boldog voltam. Boldog? Hihetetlenül az, vagyis.. pont valami ilyesmit éreztem. Régen.. És ritkán volt részem ilyen érzésekben. Muszáj volt, hogy elgyengüljek, és közelebb húzva magamhoz a mellei közé temessem a fejem, csak míg visszanyerem minden józan eszemet, az erőmet, a képességet, hogy ne vigyorogjak mint valami megveszekedett őrült mellette.. és el is tartott egy ideig, de aztán újra elhajolva tőle, kezeim önmaguktól indulva meg finoman fel és le a combjain, megint a szemeibe nézek és a korábbi átszellemült vigyoromat a tudatosság veszi át. Csak mosolygok a szemeibe, lassan húzódva közel, és rácsókolva az ajkára egy egész finomat.. simogatót.. ízeset… ahogy talán még soha senkit nem csókoltam meg az életben, csak egy rövid pillanatra adom át magam az érzésnek. Aztán újra vár a valóság..

- Eszement vagy… - vigyorodom el aztán mikor elhúzódok tőle, és jól tudom, hogy ideje, hogy az eszemre térjek. Csak lazán megrázom a fejemet, mint aki nem hiszi el, de képtelen vagyok letörölni a korábbi mosolyomat. Most mit csodálkozom? Alig két éve is remekelt, és azóta… azóta úristen, de mennyivel jobb lett! És tetszett! Isten úgyse, de tetszett az egész tökéletessége…

Elgyengülve hagyom hogy a csuklóimra marva megemelje őket, és mint akiben már nincs semmi élet, olyan szelíden engedem, hogy kedvére rendelkezzen velem. Na igen, leharcolt rendesen. Mégis meglep a pillanat amikor a szemei aggódóba lépnek, és egy kellemes mosoly terülne el az arcomon, ha nem áll meg tüdőmben a lélegzet, amikor a kezemet a szájához emeli és lassan nyal rajta végig. Nem hazudok ha azt mondom se köpni se nyelni nem tudok. De ami biztos, hogy hihetetlen érzés fut végig a gerincemen.

- Fel akarsz izgatni..!? - kérdezem a még mindig bennrekedt levegővel, és magam is hallom ahogy épp hogy csak most ért véget az előbbi menet, az átélt érzésre a hangom mégis fojtottan cseng. - Egy percig sincs ellenemre.. - húzódik kaján vigyor végig a képemen - de előbb.. szükségem lesz egy kis energiára. - nevetem el az egészet. Meggondoltam én ezt?? Na igen, azt hiszem ha őróla van szó, nem kell, hogy sokáig fűzögessen, de most mégis a gyomrom hangos megkordulása adja meg a jelet, hogy jobb lenne, ha törődnék vele. Megint nevetnem kell. - Igen. Azt hiszem mégiscsak jól jönne az a pizza! - mosolygok megint, ahogy a kezéből kifűzöm a kezeimet - Vagy kínai. Édesmindegy, csak sok legyen! - veszem már egyre halkabbra a hangomat ahogy észrevétlenül a tarkója mögé csúszik a kezem, és közelebb húzom, hogy élesen a szemeibe nézhessek. - De ha majd feltöltődtem akkor... - hagyom félbe nyitottként a mondatot, és na ja, az a sanda vigyor megint ott feszít a fejemen, de nem engedek neki több löketet, inkább kezembe veszem a helyzetet és lassan a szájára csókolok. Csak finoman.. csak óvatosan.. Nem hagyom hogy bármi vadság maga alá teperjen, de egyszerűen úgy érzem, hogy éreznem kell a száját.. ahogy a bőrét a kezeimben...

Széles vigyor terül el az arcomon. Kimerült... de széles. Az előbb még úgy voltam vele, hogy más se esne jobban mint kidőlni az ágyon teljesen, és alig mozdulva felemelni a telefont hogy valami kaját rendeljek, de most... Na igen. Koncentrálni kéne.. de ahogy a nyelve száguldozik a bőrömön, nemigen van rá sok lehetőségem.

- Hazug...! - vetem oda neki játékosan összehúzott szemekkel az orrom valami turcsi féle ábrázatot véve fel, de amíg próbálom visszanyelni a levegőket, azért igyekszem tartani a vigyoromat. Hihetetlen ez a nő! Ennek semmi nem elég! - nevetek már hangosan- De pont ezt szeretem benne...

- De azt ugye tudod, hogy ha még egyszer kifacsarsz a mentők visznek el!?? - nevetem még mindig a szemeibe, na de hogy menne e? Háááát... vele is túléltem azt a régi éjszakát, ami nem kis meccs, mégis egyenesen IMÁDTAM érte! Miért is nem futunk mi össze többször? - kérdezem magam, de nem várok válaszokat. Mindennek megvan a rendje, ahogy annak is, hogy nekünk ez jutott. Hát élvezzük ki rendesen! Ezért is kúszik a tenyerem a nyakára, hogy közelebb húzzam, csak hogy szelíden rácsókoljak, de közben ott motoszkál a dolog a fejemben, hogy ha halni kell... inkább halok itt.. most.. vele, mint hogy a fejemet kilyukassza Toretto valamelyik rühes dögje.
Teljesen belefeledkezem. Nem sietek.. nem kapkodok. Minek!? Nem olyan sürgős nekem hogy végleg megdögöljek, de addig is kihasználok minden egyes percet. Mégis az ő kezei azok amik újra megindulnak. Mééég szerencse, hogy még(!) nyugodt a vérem, ezért csak belevigyorgok a csókba, ahogy azok a már megint forró kezek csak végigkúszva követelnek.. maguknak, és egy percig sem áll szándékomban ellenük menni. Csak csókolom tovább, mintha mi se történt volna - na jó ez baromság, de.. - és ahogy a nyelve is beletolakszik a számba, megint mosolyognom kell. Akár egy örökkévalóságot is eltöltenék vele!

Aztán hirtelen válik el. Nem hirtelen.. lassan. Csak nekem tűnik olyan megszakítottnak, de már hozzászoktam, hogy játszik velem. Ezért is mosolyodom el, és csak végigsimítva a csípőjén előttem.. .ahogy feláll az ölemből egyik kezem végigköveti a combját feszesen és egy kellemes sóhajjal esik hátra a fejem, teljesen kiterülve a pamlag támláján, miközben ő eltűnik mellőlem.

- Ookééé! Én rendelek... te megdobsz a telefonnal! - emelem fel a fejem nagy nehezen, és összehúzott szemekkel vigyorogva rá nyújtom ki felé a kezemet. Lehet hogy most meg kéne mozdulnom... de most itt rohadt kellemes! És bár a gatyám zsebe itt van valahol a közelben... ha a kezembe nyomná, mégis sokkal jobban esne.

Hatalmas színész.. na igen, nem is vitte volna e nélkül ilyen sokra, mégis vigyorognom kell. Átlátok a szitán, hogy átvágjon ahhoz korábban kell felkelnie, mégis tetszik ahogy próbálkozik. Úgy.. egészében tetszik, úgy ahogy van, itt most az ölemben, de csak egy kóbor sóhajjal hajtom el a gondolatot. Vajon képes leszek valaha betelni vele?
Nem is lep meg ahogy mint a döglégy újra repül a húsra, mégis most már egyenesen nevetnem kell!

- Szóval ezt értsem úgy, hogy miután kipurcanok végelgyengülésben, még utána is lazán nyüstölni fogsz?- nevetek már hangosan, kezeim önkéntelenül fonódva rá a karjaira előttem és nem is veszem észre ahogy már fel-alá mozogva simogatom. - Azt hiszem el kell keserítselek. Oké, hogy minden glédában áll, hacsak ránézel, de azt hiszem ehhez azért én is kellek! - nevetek még mindig, de hamar elfojt a nevetésem és inkább engedelmeskedem a testem követelésének, és ha nem is felkészülve a következő menetre de lazán, csak élvezkedve csókolom meg.
Talán mégis belefeledkezem. Vagy csak önmagától indult meg útközben a vérem, ezért bármennyire is rohadt fáradt vagyok, felkészületlenül ér amikor eltűnik az ölemből, és minden utolsó pillanatot is kihasználva nyúlok a testéért, hogy végigsimítsak a kívánatos bőrén.

Pihenek.. Vagy valami olyasmi, a fejem hátraesve, erőtlenül támaszkodva a pamlagon, mégis telefonálni kéne. Ha előbb kapok erőre, előbb folytathatjuk a mókát kipihenten és talán ez volt az ami megadta a következő löketet, hogy belőjem a gatyámat a háttérben.
A szemem.. na igen, egy percig se veszem le róla, ráragadt ahogy tovább folytatva a kis játékát behajol előttem, és érzem ahogy önkéntelenül nagyot nyelek. Ééédes istenem, ez a nő tényleg azt akarja hogy megdögöljek! - mosolygom el fejben, de egy percig sincs ellenemre a látvány. Szememmel még mindig követem, ahogy visszaúton lassan jelenik meg mellettem, dobja le magát ülésbe, és már a kezemben is a telefon, csak az a kár, hogy már egyáltalán nem érdekel. Mégis összekapom magam, szóval akkor kaja!- figyelmeztetem magam fejben, és igyekszem minden egyes idegszálamat ott tartani a célon, ami nem is olyan egyszerű, ahogy rágcsálni kezdi a fülemet. Az isten verje meg ez rohadtul nem egyszerű! - nyelek egy nagyot, de akkor már kattan is a vonal a túloldalon, én meg a hátamon futkosó hideggel próbálom, hogy végre valami hangot is vegyek.

- Üdv! - sikerül útközben kinyögni végre - Szeretnék.. akarok.. khm.. - kell megint nagyot nyeljek, de igyekszem még mindig a fehér fal távoli pontján tartani a tekintetemet, de a szám közben már vigyorog, ahogy megérzem a nyelvét a fülemben. A telefont nem tartó szabad kezem hirtelen csap rá a combjára mellettem és öt ujjam, önkéntelenül mar bele - Szóval.. kérek két hatalmas pepperonis pizzát aaaaa...- kutat a szemem, hogy megtudjam mi is a neve ennek a lepratelepnek, mire szembejön végre valami utasításféle a falon. - Aaaa.. Flamingo motelbe. 123-as szoba. - nyögöm bele a végét, ahogy egy percre sem áll le, de most rohadtul nincs kapacitásom, hogy elgondolkodjak, mi ez a szar??? Flamingo?? Vegasban? Sokkal inkább elvonja a figyelmemet, hogy felfogjam a visszamondott várakozási perceket, de aztán nem is várok többet, esik le a telefonom az ölembe és az eddig azt tartó kezem merő hirtelenséggel kap az állcsontjára mellettem és felé fordulva rántom a szemeimbe.

- Szóval szeretsz játszadozni!?? Miii? - lihegem már talán egész felpörögve és nem bírok tovább a véremmel, azonnal a szájára tépek. Nem hosszan.. nem sokáig.. de annál erőteljesebben. Csak, hogy sikerüljön valamennyire lehűteni a feltornázott véremet...

Csak nevetek a szavain, elvetemült egy nő, de ezt nagyon is jól tudtam róla, mégis inkább belefojtom egy csókba ami sokkal jobban is esik, na meg.. nem feltétlenül jó hallgatni az embert hogyan is filéznék ki, még ha csak vicc is az egész. Na igen... Egy egész maffiával a hátad mögött, nem is olyan vicces ha a visszamaradt hullád kerül szóba.

Mégis meglep amikor eltűnik, és bár több, mint kellemes a látvány, a telefon csak ott végzi a kezemben, én meg már nem kevéssé tovább hergelve tárcsázom is a számokat. Nem egyszerű... Baromira nem az, már csak az is hogy egyáltalán hangom legyen, hát még hogy odafigyeljek a beszédre, amikor sikamlós nyelvét érzem a fülemben, és agyam közben már máshova képzeli. Muszáj összeszorítanom a szemeimet! Csak egyetlen percre, amíg fejem megrázásával kidobok belőle minden gondolatot, a vonal túlsó vége csak beszél, az ő nyelve meg már a nyakamnál csúszik lejjebb, ahogy a keze is végig a mellkasomon, a hasamon... és még csak hozzám se kell érjen.. lejjebb.. sokkalta lejjebb, hogy már ne tudjam véka alá rejteni a látványt, hogy mennyire felhergeltek azok az egyre csak simító kezek.
Nem bírom tovább! Még nagy nehezen felfogom az utolsó szavakat, de aztán már repül is a telefon kis híján a földre, nagyot koppanva fordul kettőt a pamlagon, az ő szemei meg már a szememben, álla a kezemben, és én kérlelhetetlenül szorítom, a mellkasom már több, mint szaporán emelkedve.
Innen már ugrott az irányítás! csak az érzés, hogy vadul csókolom, felszabadult érzelmek, aztán egy ölelő kéz késztet újabb felnyögésre, és ahogy eltépi magát tőlem, csak lehunyt szemekkel homlokom az övének dőlve visszakényszerített nyelésekkel élvezem, próbálva valahogy a szavait is figyelembe venni.

- Én... én... - próbálom kinyögni, amikor már újra a szemeibe nézek, aztán eltűnnek a látóteremből azok a csodálatos szemek, de már csókjait érezve a mellkasomon, az enyémek újra kapaszkodót keresnek.

- A rohadt életbe, menjünk! - köpöm ki magamból úgy, mintha csak kényszerítenének, de már minden egyes felajzott porcikám csak az ő szájáért kívánkozik. Nem érdekel! Még ha ott.. utána.. össze is esek...

Piszkosul begerjesztett! Nem tudom van e még nő ezen a földkerekségen aki képes rám ilyen hatással lenni és még az utolsó csepp életet is szándékosan kifacsarni belőlem. Most, mégsem érdekelt! Rohadtul nem hogy mi lesz utána, csak hajszoltam az élvezetet, ami nem is volt olyan nehéz azokban a puha, mégis könyörületet nem ismerő kezekben, és igen, mondhatom, hogy minden egyes porcikám olyan izzásba kezdett, amit alig pár perccel ezelőtt még nem gondoltam volna hogy képes leszek még ma teljesíteni.

Nem is kell hallanom a hangját - miután kinyögöm a fehér zászlót - hogy tisztában legyek vele mennyire élvezi a helyzetet, régen is szerette ha a kutyájává tehet és ilyen jutalom mellett én nem is haboztam a lábához dörgölőzni! Amíg bele nem döglöm az élvezetbe! - villog a vészjelző lámpa fénye fejben, de egyenesen szarok rá! Tényleg nem érdekel, még ha a mentő is visz el, ahogy feláll az ágyról és a kezemért nyúlva magával húz, engedelmes vérebként taposom ki az oda vezető utat és ahogy belépek, nem is kell csalódnom amikor fordulok hozzá, két kéz a mellkasomon, én kis híján eltaknyolva esek be a zuhanytálcába, mégis a hátam csapódva a falon ragadok fel ahogy a szemei belenéznek a szemeimbe. Látom benne a szándékot! Minden egyes cselekedetét előre látom és ez élvezetteli bénultsággal tölt el!
Halkan nyögök fel amint a körmei végigfutnak a mellkasomon, eddig se volt lomha a vérem, de most újabb hátraszaltót dobva megerősíti az előbbi eltökéltségemet, majd a nekem nyomakodó teste.. erős a késztetést, hogy azonnal a szájáért kapjak és rátépjek, hogy tíz ujjam könyörtelenül marjon élesen a bőrébe, mégis lehűt a hirtelen jött vízsugár, ami.. hideeeg! Felszisszenek, a hangja mégis újra forrásra készteti a pillanatnyi sokktól megesett véremet, pláne ahogy a nyelve végigfut a szája szélén, majd egyre lejjebb... Nyelnem kell! Nagyot! Hogy bízzam rá magam!? B*ssza meg, bármikor, és örökre! - hangzik fel egy utolsó felnyögés a számból amikor a fejem hangosan koppan a hideg csempe kövén, arcom a plafonnak, a szemeim csukva, és a nyelve.... B*ssza meg, a szája és a nyelve olyan isteni iramot jár, hogy a meg-megremegő lábaimon nehezemre esik hogy megálljak! A vérem száguldozik! Zakatoló szívem olyan ütemben járja a tamtamot, hogy egyre vadabb levegővételekre késztet ahogy újra és újra körbeölelnek és végignyalnak azok a sikamlós ajkak.. a nyelve.. az egyik kezem önkéntelenül fut és mar szorosan a víztől csöpögő csimbókos hajába előttem, miközben a másik kétségbeesetten keres valami a csúszós csempétől mentes kapaszkodót! A Mennyekben járok! Igen, a Mennyország pont valami ilyen lehet, nyelnem kell.. megint és újra, ahogy egyre csak nyüstöl, tovább és eltántoríthatatlanul, a kezem egyre erősebben mar a hajában hogy segítse az ütemet, és az izmaim egyre görcsösebben összerándulva adva fel a küzdelmet, jelzik hogy ha nem hagyja abba itt vége lesz. A dalnak. Na meg nekem is, ha egy pillanat alatt nem ereszt és tér vissza a szemeimbe, hogy onnan... Na onnan már nem lesz kegyelem!

- Baby... Gyere...! - sikerül kinyögnöm valami hasonlót, de a végét valahogy elnyelem, mégis remélem, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy akármit is, akárhogyan, de piszkosul kell nekem!