Hmm... talán ez a legnehezebb dolog az egészben. Soha nem szerettem mesélni az életemről, és ezek után se fogok. Vannak olyan sebek, olyan pontok az ember életében, melyeket nem szeret feszegetni. Vagy azért mert nincs miért, vagy pedig egy olyan eseményt festenek le, amit legszívesebben az egész múltjából ki irtana az ember. De én ez utóbbit nem tehetem meg, hisz ennek köszönhető az, hogy lett belőlem valaki, hogy tudtam vinni valamire ebben az utolsó, megnyomorodott világban.

Nem vagyok hátrányos helyzetű, soha nem voltam az. Viszont ha eszembe jut, hogy milyen körülmények között nevelkedtem, akkor akaratlanul is megsajnálom magam.
Anyám négy éves koromban próbálta megértetni velem, hogy nincs szükségem rá, hogy nélküle csak könnyebb lesz az életem. Fogalmam se volt, hogy mire érti, hogy mit akar ebből kihozni, de hittem neki. Hittem neki, hisz az anyám volt, és melyik kisgyerek nem hiszi el hűn imádott anyja szavait?
Gyerektársaim sokszor kinevettek, szerencsétlennek neveztek, amiért nem volt mellettem az édesanyám, mint például mellettük, mikor óvodába vitték őket. Furcsa nem? Furcsa, hogy már egy alig hat éves gyerek is tudja, hogy mi a helyzet, hogy kit hagyott magára az anyja. Csak az volt a gond, hogy engem soha senki nem világosított fel. Míg ők nyilván beszéltek otthon rólam a szüleiknek, és felvilágosítást tartottak, hogy meghalt az anyukám vagy el kellett mennie, addig nekem ezt soha senki nem mondta el. Én csak vártam és vártam. Arra, hogy visszajöjjön. Addig vártam, míg bele nem fáradtam és döntöttem úgy, hogy nincs értelme reménykedni, az anyám nem jön vissza többet.

Csak egy apám volt, az is a drogos fajtából. Annyi szeretetet adott amennyit tudott, magyarán szólva nem sokat. A vodkásüvegeinek több odafigyelést szentelt, mint a lányának. De őszintén szólva, nem is szorultam rá arra, hogy annyira oda legyen értem. Eléldegéltem én a magam kis világában, tizenkét évesen még mindig a babaszobában egy halom Barbie baba társaságában. Épp ebből vonható le a következtetés, hogy későn nőttem fel. Míg a legtöbb velem egykorú gyerek már tudta, hogy nem létezik a fogtündér, nem a mikulás pakolja bele a zoknijainkba az ajándékainkat, addig én ezzel nem voltam tisztába. Csak utálatot, gyűlöletet éreztem a kedves, jóságos télapó iránt, hisz soha nem kaptam tőle ajándékot. Valamiért hozzám soha nem jött el, de még csak szenet se hozott, mint a filmekben a rossz gyerekeknek. Így bemeséltem magamnak azt, hogy nem voltam se jó se rossz gyerek, csupán elfelejtett.

Egy valami mégis volt az életemben, aminek soha nem tudtam ellenállni, és ha kellett, a törődés érdekében vissza is éltem vele.
Akárhányszor visszagondolok arra, hogy valakik mindig fel tudtak vidítani, onnantól nem kérdéses a napom fénysugárban történő elmúlása. Bár Kanadában születtem, ott is egy aprócska városban, mégis Washingtont tartom valódi otthonomnak. Apám testvére élt ott a társával és lombik programban született fiúkkal. Ennek több oka is volt, többek között az, hogy mind a két szülő azonos nemből származott, ennek ellenére mégis kellett nekik egy gyerkőc, aki ugye természetes úton nem tudott megfoganni. Na ennek a párnak a fia volt az, aki engem ehhez a világhoz kötött. Tulajdonképpen mostoha unokatestvérek vagyunk, de még se rokonok. Én pedig mindig tartottam magam ehhez. Soha nem tekintettem rá unokatestvérként, a mai napig is egy olyan embernek könyvelem el, aki nagy hatással volt az életemre. Mindig segített, mikor szükségem volt rá, és mellettem volt akárhányszor csak apám sérelmeit kellett eltűrnöm. És ez kölcsönös volt. Nem csak azért, mert úgy véltem, helyes, ha ugyan azt a törődést kapja tőlem, amit én tőle, hanem azért, mert már tizenkét-tizenhat éves fejjel képes voltam gyengéd érzelmeket táplálni iránta. Egyszerű kis plátói szerelem volt a számomról, hisz tudtam, soha nem kaphatom meg, ő nem látja bennem azt a nőt, azt a lányt és embert, akiről én tudomást akartam adni neki. Épp ezért hagytam fel a próbálkozással, minek az lett a következménye, hogy kénytelen voltam minden erőmet a tanulmányaimba fektetni. Logan is ugyan ezt tette. Mindig a tanulás volt az első számára, ami nem csoda, hisz ki nem akar a későbbiekben a legjobb karrierrel befutni?
Talán ez a pár év volt az, amivel büszkélkedhetek, hisz tele volt szebbnél szebb élményekkel. Akadt, hogy egy egész napot átszórakoztunk együtt, majd később mikor már elég idősek voltunk, átmulattunk egy-egy szórakozóhelyen. De ezek sajnos egyre elhalványultak, és bár messziről mindig figyeltem őt, soha nem kerestem igazán. Személyesen legalábbis nem.

A tanulmányaim a jogig terjednek. Nagy lelkesedéssel estem neki azon gondolat megvalósításának, hogy én majd egyszer híres ügyvédnő leszek. Na hát ezt aligha sikerült megvalósítani, ugyanis a külsőmre való tekintettel felkeresett egy modellügynökség, hogy legyek egy újságuk arca. Én pedig naiv voltam és túlságosan előnyös lépésnek tartottam ahhoz, hogy visszautasítsam az ajánlatot vagy kértem volna minimum egy hetet. Rögtön rávágtam az igent, így másnap már New York egy luxuslakosztályában ébredtem, fényűzésben. Az ügyvédi álmaimnak ezúton befellegzett, de rájöttem valamire. Azt hittem, hogy egy butus modellállás nem fog adni semmit csak pénzt és nevet, de ettől eltekintve mindenki csak egy buta libának fog tartani. Ám ez nem így volt. Riporterek, újságírók érkeztek hozzám az első lapok készítésekor, hogy kitudakolják ki vagyok, honnan jöttem és mik a háttereim. Hát ekkor szerettem bele igazán az újságírás gondolatába.
Amellett, hogy napi rendszerességgel jártam fotózásokra, ott helyben, New Yorkban beiratkoztam egy iskolába, ahol szemfüles újságírót, szerkesztőt faragtak belőlem.

Immáron több szakmában is jeleskedem. Egyszerre tudok felmutatni egy fotográfus, egy újságírói és egy riporteri érettségit és szakma papírt. Persze a modell létemet se irtottam ki magamból. Jelentem, nagy lelkesedéssel űzöm a világom ezen részét is, kisebb nagyobb bökkenőkkel.
Jelenleg is egy hullámvölgyben lubickolok kellemetlen gondolatokkal. Több mint négy évet éltem Japánban egy neves modell ügynökség alkalmazásában mikor is egy új fotós szemet vetett rám. Nem figyeltem a jelekre. Annyira akartam, hogy szeressenek, hogy kelljek valakinek, valakinek aki nem csak a szőke macát, egy olcsó r*bancot lát bennem, hanem egy okos, érett nőt, aki vitte valamire az életben. Voltam olyan figyelmetlen, hogy elfogadtam egy vacsora meghívást, aminek kimenetelére végül is nem emlékszek… a következménye viszont csúnya és nem szeretném magaménak tudni. Nincs szükségem nekem egy olyan kis cuccra, amit kilenc hónap elteltével öltöztetnem kell és dajkálnom. Legalábbis ilyen körülmények között biztos nem. Így épp idejét találom arra, hogy akcióba lendüljek és valakit, akivel még tartom a kapcsolatot, aki fontos számomra és a múltam nagy részében jelen volt, felkeressem. Hogy örülni fog-e nekem? Hát, azt kötve hiszem, hisz ki örülne annak, hogy egy olyan nő essen be a lakásába, akivel közel egy évtizede nem is találkozott? Szerintem nem sokan tennék fel most a kezüket, de egy próbát mégis megér.