Néha komolyan azt hiszem, hogy ameddig anyánkban élősködtünk Connorral -és azon voltunk, hogy úgy rugdosódjunk, hogy a 9 hónap alatt az összes belső szerve megcserélődjön-, valami gond adódhatott a fejlődésünkben, leginkább akkor, amikor mind a kettőnknek elkezdtek kinőni a saját kis... micsodáink... Szerintem nekem kellett volna fiúnak születnem. Sokkal szívósabb vagyok, mint Connor, aki viszont velem ellentétben úgy hisztériázik állandóan, mint egy fürdős k*va, és mindenre csak nemet tud mondani. Én mondom, ott fogja megenni a kosz a javítóintézeti szobánk négy fala között! Annak az idejét se tudnám megmondani, hogy mikor volt ez a gyerek kint utoljára szabad levegőn. Már a cigizést és a füves cigit is eltolja az ablakban, kimennie se kell már hozzá... Én azonban, nos, úgy döntöttem, hogy a mai napot is valami roppantul hasznos időtöltéssel fogom tölteni, így reggel, miután felébredtem, előkerestem a fiókomból Aaron bácsi címét, leugrottam a könyvtárba -természetesen nem volt szabad gép, ezért kénytelen voltam kirángatni az egyik elől az éppen kockuló debellát-, és begépelve a netre, perceken belül virtuális térképet kaptam az odafele vezető útról, amit sec-perc alatt rögzítettem is az agyamban, arra viszont csak most sikerült sort kerítenem, hogy el is induljak arra a be nem tervezett kis idilli családi látogatásra, amitől biztos, hogy le fog esni Aaron bácsi álla... Igen, egészen biztos, hogy így lesz!
A megszokott "titkos" helyünkön hagyom magam mögött az intézetet és annak dvarát, majd indulok el az első kereszteződés irányába, arcomon egy szórakozott vigyorral, amint magam elé képzelem Aaront, hogy milyen fejet fog vágni, amikor hirtelen megpillant az ajtajában. Átszaladok a piroson -mert miért is ne okozzak még nagyobb dugót a város közlekedésébe?-, majd átérve az út túloldalára, rágyújtok egy cigire, amit békésen szívogatok, miközben lassacskán elérem a sűrűbben lakott területeket. Mindenhol kirabolnivaló, csinos kis kertes családi házak. Már nem is emlékszem arra, hogy milyen volt az, amikor anyámmal, Connorral és a nagyszüleinkkel laktunk egy hasonló házban, annyi külömbségel, hogy az -onnantól kezdve, hogy megtanultunk járni és beszélni-, soha nem volt szépnek, rendezettnek, de leginkább tisztának nevezhető. Milyen szép idők is voltak azok! Eme gondolatokra felsóhajtok, majd eldobom a szépen kikövezett járdán a cigi csikkem, rátaposok, berúgom az egyik kapualjhoz, és már indulok is tovább. Alig tíz méter után azonban szembetalálom magam a papírra leírt címmel.
-Öcsééém, mekkora bulikat lehetne itt csinálni! - Elég már csak a ház külsejére ránézni, az ember máris sejtheti, hogy milyen nagy és luxus lehet a hely belülről. Nem tétovázva tovább, megközelítem a bejárati ajtót. Először csak kopogok -hogy azért na, mégis-, és... és mikor az ajtó magától belökődik, nos, már tudom, hogy enyém a terep! De kérdem én, egy rendőr mióta olyan megfontolatlan, hogy nyitva hagyja a lakása ajtaját? Nem zavartatva magam, beljebb lépek, magam után becsukva az ajtót, majd leesett állal, elnyomva orrom alatt ey meglepett káromkodást, gyorsan végig pllantok a helyen. Ez egyszerűen pazar! Vajon van jakuzzija is? Ezt csak egy módon tudhatom meg... Ezzel a lendülettel nem vagyok rest beljebb is menni. Minden egyes nyitott helységgel újabb döbbenet telepszik rám, egyre cifrábbakat és cifrábbakat káromkodva. A feltételezett nappaliba érve azonban rá kell, hogy jöjjek, rohadtul nem vagyok egyedül. A nappali mellett lévő szobaajtó mögül azonban furcsa, mégis egyértelmű zajok hangzanak ki. Kéjes nyögések, ágynyikorgás. Jézusom, ez most olyan, mintha a saját nagybátyámat rajta kaptam volna! Nos, vagy egy guminő az, vagy felszedett valami hiszékeny bukszát. Ráharapva öklömre, igyekszem visszatartani a röhögésem, majd inkább úgy döntök, hogy megvárom, míg végeznek, addig is leülök a bőrkanapéra, kényelembe helyezem magam -bakancsos lábaimat bokáimnál keresztezve -, és bekapcsolom a tv-t a Nickelodeonon.

Szabadság! Végre!... szerintem soha életemben nem örültem még két szabadnapnak, ami szimplán egy hétvégét tesz ki. Lazán benyomva a betegszabit mondtam nemet a mai és a holnapi napra is a főnökömnek a őrsön és a CIA-nak is. Néha nekem is kijár egy kis pihenés nem? Főleg azok után, hogy lazán sz*rrá vertek nem egyszer az elmúlt héten. Első sorban nyakon csapkodott egy túlbuzgó, agresszív nőnemű egyed, majd rá egy napra mehettem fogócskázni egy szerencsétlen gyilkossal. Szóval kéretik engem békében hagyni legalább most.
Az egész telken csend uralkodik, még a kutyák se mocorognak a ház mögötti ólban, csendben lapulnak és várják a reggelt.
Az, hogy jól szórakoztam ma? Nem kétség. Egy közeli kocsma, szórakozóhely látott el kellő mennyiségű itallal, mely épp elég volt ahhoz, hogy felszedjek egy dögös szőke macát. Az, hogy a magam akaratából vagy sem, azt nem tudom. A lényeg a lényeg, hogy már egy ideje a szobám ágyát gyarapítjuk szerény személyünkkel és kényeztetjük egymást legjobb tudásunk szerint. Nem foghatom a tetteimet az italra, hisz teljesen józan vagyok. Józanabb nem is lehetnék. A helyzet az, hogy néha én is rászorulok a kényeztetésre, nekem is kijár a legjobb, legédesebb időtöltés nem? Szegény megkínzott csontjaim és porcikáim ordítanak a nő kegyeiért egészen addig, míg egy óra elteltével úgy nem dönt, hogy vége. Szuszogva dőlök le az ágyra, majd nézem végig, ahogy minden nehézség nélkül feláll, majd elkezd öltözködni. Én pedig nem ellenkezve, belebújok egy használható alsónadrágba és kikísérem a bejáratig, hol nem túl érzékeny búcsút véve elhagyja a telket.
Bezárva az ajtót indulok el a konyha felé, honnan szabad az átjárás a nappaliba. Kerek szemekkel nézek a plazmatévé képernyőjére, hol valamiféle gyerekcsatornában bömbölnek a szereplők. Tátott szájjal lépek át a küszöbön és találom szembe magamat unokahúgommal.
- Cameron? - hüledezek kerek szemekkel.

Remélem, hogy naggyon fog örülni a kis hirtelen villámlátogatásomnak, és hogy jó házigazda is lesz, ha már egyszer odatévedek hozzá, na, nem azért, hogy rávegyem, hogy rendeljen egy jó kis pizzát, és hogy végre kábel tv-t is láthassak, puszta szeretetből megyek, ugyebár...
Fel se tűnik, hogy milyen hamar sikerül elérnem a házához. Útközben csupán csak egy cigit kellett eltolnom, azt pedig az esetek többségében két-három perc alatt lezavarom. Remélem, hogy máskor is sikerül majd ilyen meglehetősen könnyedén idetalálnom, és nem fogja majd a jövőben elszívott fű totálisan kiölni a maradék kis agysejtjeimet is. Lelkiismeret furdalás nélkül lépek be a ház birtokára, onnan tovább pedig a bejáratihoz. Feltűnően csöndes minden, ami azt jelenti, hogy vagy nincs itthon, vagy alszik, vagy akármi...
Egy próbát azért megér, hogy belépést nyerhessek a kis empire-jába. Hogy azért mégis csak udvarias legyek egy kicsit, ökölbe szorítom a kezem, hogy kopogjak, de amint kezem hozzáér az ajtóhoz, az egyszerűen csak belökődik előttem. Áhá, szóval zöld lámpát kaptam! Ting... Belépve hüledezek és k*va anyázok egy sort a meglepettségtől, majd -le nem véve bakancsaimat-, beljebb araszolok, szinte azonnal rálelve a komfortos kis nappalira, ami valahonnan a konyha felől sikerült megközelítenem. A szomszédos helységből kihallatszódó hangok azonban egyszerre meglepőek, és nem is. Háhá, mindig is tudtam, hogy a nagybátyám egy igazi dzsigoló, csak előttünk, a családnak adta a munkamániás szentet! De most lebukott, ráadásul a lehető legrosszabb ember előtt... Gondolataimra elvigyorodom, és levágódom a kényelmes bőr üléses kanapéra, lábaimat feldobom az előttem lévő kávézóasztalra, és benyomom a tv-t, nem zavartatva magam. Mintha csak otthon lennék. Annyira sikerül belemerülnöm a mesébe, hogy hirtelen összerezzenek, amikor meghallom a szobaajtó nyitódását, ennek ellenére mégsem vágom magam haptákba. Majd csak eljut ide is. A tv zaját keresztezi a bejárati ajtó nyitófása, madjd csukódása is, aztán meghallom a fáradt, csoszogós lépteket, és pillanatokon belül máris elém tárul Aaron bácsi félmeztelen teste.
-Ugye nem baj, hogy kicsit beugrottam? A javítóba nincs tévé. Nem mellesleg, jó volt a műsor, tetszettek a hang effectek! - Nevetem el magam, aztán megpaskolom magam mellett a kanapét.
-Gyere, ülj le kicsit, biztos nagyon... kifáradhattál... - Márem végig szemtelenül, úgy beszélve, mintha ez legalábbis az én házam lenne és ő lenne a vendég.

Mély torokhangon krákogok egyet, mikor megpillantom Cameront a nappalimban ücsörögni. Legszívesebben fognám magam és elmenekülnék innen. Ez felér egy horrorfilmmel, mikor valakit meglátogat a halál. Az ember a lehető legjobban mulat, erre mikor menne nyugovóra térni egy jó kis fürdést követően, egy fekete hajú, hullasápadt kölyök ücsörög a nappalig bőrkanapéján. Aki nem mellesleg meg se volt hívva. Persze elmondtam a kiscsajnak, hogy akkor jön ide, mikor akar, de jobban jár, ha előtte megcsörget, mivel az időm nagy részét nem itthon töltöm, amit pedig mégis, akkor vagy papírügyekkel foglalatoskodok, vagy épp a saját magánéletemet próbálom a lehető legjobb tudásom szerint rendbe hozni. Ezúton most sikerrel jártam, de ezt Cameronnak sikerül sec perc alatt eltörölni a föld felszínéről. Magabiztosságom rögtön elporlad.
Meglepetten, elkerekedett szemekkel mérem végig először őt, majd a televíziót, utána pedig ismét rátéved a tekintetem. Most szívesen feltenném a kérdést, hogy mi a franc folyik itt, de inkább ráharapva a számra, magamba fojtom a szót. Megvakargatva a halántékomat, egyik lábamról a másikra nehezedek. Hogy meg vagyok-e lepődve? Határozottan! Nem jutok szóhoz.
- Ö...hmáváá nem - húzom, nyújtom, végül csak kinyögök valamit. Erre most mit tudnék mondani? "De igen baj, minek vagy itt?" Vagy "neeem dehogy baj drága unokahúgocskám, maradj csak!" Tudni illik, soha nem voltam egy érzelgős, lelkizős fajta. Épp ezért ne is várja el tőlem senki, hogy hasonlókat fogok produkálni.
Mikor viszont kitér arra, amit a szobámban csináltam a csinos hölgyeménnyel, érzem, ahogy az egész arcom elvörösödik. A fene gondolta, hogy majd pont az unokahúgom az, aki egyszer zavarba fog hozni és ilyen módon.
- Hát basszus... nem vártalak - nyögöm, majd megvakarva a tarkómat, felvonom a szemöldökömet, mikor végignéz rajtam. Tekintetem a faliórára kúszik.
- Későre jár. Nem tudtál aludni? Esetleg kérsz egy kakaót? - teszem fel a kérdést olyan gúnyosan, ahogy csak tehetem.
Már többször felajánlottam neki, hogy elintézem, hogy magamhoz vegyem, de mind ahányszor felvetettem az ötletet, nem reagált rá. Vagy szimplán nincs szüksége rám, vagy jó neki ott, ahol van. Bár ezt kötve hiszem.

Egy ideig szinkronban hallom még a mesével párhuzamosan, a szobából kiszűrődő egyértelmű hangokat, amik kis időn belül el is halkulnak, végül teljesen meszünnek létezni, mintha soha nem is lettek volna.
A gondolatra, hogy vajon mi is történhetett odabent, akaratlanul is szélesen elvigyorodom, már-már újra a nevetés határára sodorva ezzel magam, de tudom, hogy most ne bukhatok le. Szeretném, ha a meglepetés ereje -hogy Aaron itt talál magánál a nappalijában-, minél nagyobb lenne. És úgy tűnik, hogy a kis tervem be is jött. Olyan vicces ez a halálra vált feje! Soha nem láttam még ennyire megdöbbentnek. Mintha csak szellemet látott volna. Mi van? Valaki a halálhíremet hozta neki még régen, és most megdöbbent, hogy mégis csak élek miután már elgyászolt?
-De remélem, hogy azért örülsz nekem. - Pislogok rá hatalmasra nyílt szemekkel. Továbbra is csak nagy nehézségek árán sikerül visszatartanom az előkívánkozó röhögésemet. Ez a helyzet annyira vicces, hogy ennél jobb már nem is lehetne, kivéve talán akkor, ha a csajjal is találkoztam volna. Még a végén azt hitte volna, hogy Aaron gyereke vagyok, és máris nem tartotta volna annyira vonzónak, főleg, ha még a magam jól megszokott módján be is mutatkoztam volna neki. Milyen szép is lett volna!
-Későre? A délután négyet te későnek hívod? - Guvadnak ki a szemeim, ahogy én is elnézek a fali óra irányába. Mi van? Szabadnapot kapott és máris elveszítette az időérzékét, vagy csak túl sokáig és túl sokat hempergett azzal a macával?
-Nem kösz, már leszoktam róla, de pizzát rendelhetnél igazán, és ha söröd van, azt se fogom visszautasítani. -Vonogatom meg szemöldökeimet ördögien vigyorogva, lábaimat megcserélve a dohányzó asztalon, tovább nézve a mesét.

Leesett állal ácsorgok nem messze unokahúgomtól, hol a tarkómat, hol a halántékomat vakargatva. Mi a fészkes fene? Hogy jutott be egyáltalán? Nem zártam volna be az ajtót? Bár, mondjuk az is meglepett, hogy csak úgy lazán kitudtam nyitni, mikor a No name hölgyeményt kikísértem. Valamiért egyáltalán nem vagyok képben. Ez van akkor, ha az ember egy-két napot itthon tölt, és nem a melóval van elfoglalva. Akkor fontos az odafigyelés és a pontosság, ilyenkor viszont... ilyenkor olyan vagyok, mint egy eltévedt sündisznó. Legszívesebben bevackolnám magam az avarba, ez úton a paplanom alá, és aludnék két álló napon keresztül. Viszont a mai is kijárt már nekem.
- Persze, hogy... örülök - köszörülöm meg a torkom - csak elárulhatnád, hogy miért nem jelentkeztél hetekig? Akárhányszor elmentem az intézetbe, nem voltál ott... nem hívsz, nem keresel, én pedig azt se tudom már, hogy hogy lelhetnék a nyomodra, hol járkálsz, kikkel bandázol - ered meg a nyelvem pillanatok alatt, mihelyst előbújik belőlem az aggodalmaskodó nagybácsi, mondjuk ez nem meglepő. Azóta én fizettem mindenüket, mikor még ikrével együtt, egy szál tipegőben botorkáltak a lakásomon, mikor épp nem tudott rájuk az anyjuk vigyázni.
Mikor megállapítom, hogy későre jár már, furcsa megjegyzést kapok, mire megdörgölve a szememet, ismét az órára nézek, majd ki az ablakon. Ja, hogy délután négy lenne, nem hajnal ugyan ennyi? Oh mamám! Akkor... Akkor gyakorlatilag... khm... körülbelül a fél napot végigszórakoztam? Na szépen vagyunk!
- Khm... jó, persze, képben vagyok - pislogok egyet kettőt, majd elindulva a konyhába, előkapom a kávésdobozt, hogy keverjek magamnak egy jó erős feketét.
- Jó, a pizzáról még lehet szó, de tekintettel arra, hogy kiskorú vagy, sör nincs! Esetleg kóla vagy más szénsavas. Sör semmiképp - morgom az orrom alatt feltárva a hűtőt jelezve, hogy lessen bele, vegyen ki valamit, amire szüksége van.
Amint elkészítek magamnak egy nagy bögre kávét, már kapom is kézhez a telefonomat, hogy megrendelhessem neki a kívánt ételt.
- Kívánságkosár... mit szeretnél rá? - pillantok rá, miközben egyik kezemben a bögrében illatozó feketekávéból kortyolok nagyokat, másik kezemben pedig a BlackBurryt bújva keresem a pizzéria telefonszámát.
Tekintettel arra, hogy semmi kaja nincs otthon, nem fog megártani egyszer egy egészségtelen cucc. Majd maximum este lemegyek az edzőterembe csak, hogy megnyugtassam heves kis szívemet.
- Mond csak képes vagy megenni egy egészet? Mert nem nézem ki belőled - nézek végig apró testén. Ez esetben kénytelen leszek kettőt venni, hisz a magam százkilencvencentijébe bőven belefér egy egész.

Szemeim akaratomon kívül is felcsillannak, ahogy nehezen, de eldadogja, hogy örül, hogy itt vagyok. A folytatás azonban már koránt sem tetszik. Ez az egész helyzet megint kezd átmenni a gondoskodó pót apuka VS szófogadatlan kislány esetébe... Ettől viszont még a nem létező szőr is feláll a hátamon. Nem tetszésemet egy igen csak jól látható szemforgatással fejezem ki, ami mellé még fújtatok is egyet, tovább bámulva a tévét, mintha nem is hallottam volna semmi számonkéréshez hasonlót elhangozni Aaron szájából. De akármennyire is nem akarom, választ kell adnom. Tudom, hogy addig úgyse szállna le rólam, azt pedig nem szeressük. Nem mellesleg, pizzát se kapnék addig ameddig nem beszélek. Vajon az őrsön is így szokta vallatni a gyanúsítottakat? Elgondolkodtató...
-Hajj... az esetek többségében -vagyis mindig-, rosszkor jössz, akkor amikor "házon kívül" vagyok. Ilyenkor keresd föl azt a tohonya barmot, aki történetesen az ikertestvérem, és aki nem hajlandó akárcsak egy lépést is megtenni a szobánkból. - Connor gondolatára újra vörös köd száll le a szemeim elé, és legszívesebben valamit hozzávágnék a tévéhez, ám félő, hogy akkor többet ide be nem tehetném a lábam, és a kárt az amúgy is csóró anyámmal fizettetné ki, annak meg tuti, hogy elpattanna egy ér az agyában, ha megtudná, hogy rendszeresen kiszökök az intézetből, és hogy bezúztam a drága tévéjének képernyőjét. Egyszóval, röviden és tömören, türtőztetnem kell magam. Jó is, hogy Aaron bácsi már olyanokat hallucinál, hogy késő van. Így van, ami eltereli a figyelmemet erről az egészről.
-Hogyne, persze! - Vigyorgok fel rá féloldalasan, arcomon ördögi bájjal, és mikor kiejti a száján a tiltó szót, azt amitől egy világ omlik össze bennem, megdermedek, és rögvest felugrok a kanapéról, egyenesen a konyháig követve őt, végig a nyomában maradva.
-Ha már el akarod játszani az apámat, amit -tegyük hozzá-, nagyon gyakorolnod kell még, mert elég sz*ul megy, akkor legalább ne a mindentől óvó-féltő, és minden jó dolgot megtiltó fater legyél, hanem inkább a lazábbik fajta, aki engedi, hogy... sörözzön a kicsi... lánya... - Mindig is őszinte voltam, így most sem ijedek vissza attól, hogy kimondjam azt, amit gondolok. Ekkor már egy sörös dobozzal a kezemben állok -amit az előbb vettem ki a hűtőből-, és tündérien pislogva rá, egy sercegéssel fel is pattintom a tetejét. A hang megkönnyebbüléssel tölt el, akárcsak az első korty.
-Hát... hmm... nem tudom. Mondjuk... gomba, kukorica, gazdagon sonkával ééés... mehet rá éppenséggel egy kis pepperoni is, de... oliva bogyó azs emmiképp! Az a halálom! - Adom is le a rendelésemet. Egyáltalán nem vagyok szégyenlős, és ha már kérdezte, akkor miért is hagyjak lúszni egy ilyen nagyszerű lehetőséget?
-Hogy képes-e? Nézz már rám, zörögnek a csontjaim! - Húzogatom meg szabad kezemmel az ósdi sötétkék pólót, ami össze-vissza lóg rajtam, és ami történetesen Connoré.
-Ömm... rá tudok valahol gyújtani? - Kérdezem egy újabb nagyobb kortyot követően, bevetve kislányos bájomat. Ha a sört nem engedte -ami végül csak meglett-, akkor a cigit sem fogja, bár nem vagyok a gyereke, és ameddig nem az övét szívom, egy szava se lehet!

- Aha...szóval rosszkor megyek reggel, rosszkor megyek délben, délután és este is... értem én - bólogatok szorgalmasan. Nem kifejezetten vagyok oda azért, hogy a nap legkevesebb idejét tölti ott, a többit pedig senki nem tudja, hogy hol. Illetve biztos tudják, csak azok nem, akiknek éppen kellene. Többek között nekem, és azoknak az embereknek, akik jelenleg felelnek érte.
- Remek... szeretem mikor ilyen véleménnyel vagytok egymásról - sóhajtok ezzel is kifejezve nemtetszésemet.
- Cameron, mégis hova gondolsz? Rendőr vagyok! Nem fogok "apukaként" se másként viselkedni... megbüntetem a gyereket, ha lop, csal hazudik, káromkodik. Megdicsérem, diplomatikusan beszélek vele, ha valami jót cselekszik. Szerinted a sör az melyik kategóriába tartozik bele? - biccentem félre a fejemet ezzel is jelezve őszinte kíváncsiságomat.
- Mellesleg ne akarj apa szerepbe beállítani jó? Nem elég, hogy piszok rosszul megy, de még csak el se tudom képzelni magam családapaként.
Mikor a telefonommal kezdek el babrálni, kitudakolom tőle, hogy milyen pizzát is szeretne fogyasztani az én egy szem unokahúgom azon kívül, hogy egy egész pizzáról lesz szó. Amint felsorolja a feltétet, elvigyorodok és tárcsázom a számot.
Leadva a telefonos embernek Cameron és az én rendelésemet is, kinyomom a készüléket, majd a konyhapultra csúsztatom, hogy még csak véletlenül se kerülje el a figyelmemet abban az esetben, ha valami sürgős gond lenne bent az Őrsön, és be kellene látogatnom. Persze akkor se mennék, helyette megoldanám innen a telefonon keresztül is. Szabin vagyok nem? Menjen be ilyenkor a halál.
- Igen, ez igaz... talán épp ezért nem tudom elképzelni, hogy egy negyvenkét centis pizzát be fogsz nyomni egyedül - nézek végig rajta, majd a fejemet ingatva megcélzom a szobámat, hol magamra kapva egy farmert, kinyitom az ablakot.
- Nem! Itt nem fogsz nekem füstölögni, se pedig csikkeket dobálni - jegyzem meg határozottan a szobán keresztül, mikor bekúszik a lány hangja a fülembe egy kérdés formájában.
- Ha én nem bagózok harminc éves fejjel, akkor egy tizenhárom éves gyerek se bagózzon! Legalábbis ne az én házamban... - folytatom kelletlenül, majd előmerészkedek egy szál farmerban. Ledobva magam a kanapéra kezdek el kapcsolgatni a TV csatornái között... hát, körülbelül annyi érdekfeszítő dolog van benne, mint egy poratkában.