Név: Leia Samia Odair
Becenév: Leia, Mia
Kor: 20
Születése hely, idő: 1992-05 - 12 / USA– Las Vegas
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: ápoló
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Szeretek beszélni, szerintem ez a védekezés egyik legjobb formája, hiszen ilyenkor nem adok lehetőséget arra, hogy olyan dolgokat kérdezzenek tőlem, amit nem akarok elmondani. Inkább beszélek mindenféle másról. Persze, nálam is van olyan, hogy nincsen kedvem megszólalni, és rám jön az 5 perc, de igyekszek, még ilyenkor sem megbántani másokat. Azt hiszem alapvetően kedves és viszonylag közvetlen embertípusba tartozok.
Szeretem a meglepetéseket, és az ajándékokat. Kapni, és adni egyáltalán. Na meg az ünnepeket! Legyen névnap, szülinap, vagy karácsony, én akkor egészen biztos, hogy nagyon magas fordulatszámon pörgök, és azon fáradozok, hogy minden tökéletes legyen.
Nem igazán szeretem ha ellenkeznek velem, de ha valaki mégis megtesz, annak azért legbelül néha örülök, mert ez is csak egy újabb kihívás. Szeretek célokat magam elé állítani, amiket mindenképpen meg is akarok valósítani, természetesen ezek a célok az épelméjűség határain belül mozognak. Például eszembe sem jutna azt kitűzni célul, hogy én legyek az Amerikai Egyesült Államok elnöke, vagy feltalálni egy új elemet a periódusos rendszerbe.
Amit gondolok, azt ki is mondom, a legtöbb esetben. Ha bántó, akkor igyekszem meg magyarázni a dolgokat.
Összességében, szeretem az életemet, és ki is használom, hogy fiatal vagyok...

Külső: 158 cm magasra nőttem, és körülbelül 48kg lehetek, bár pontosan nem tudom, mivel tartozok bele a nőknek azon csoportjába, akik úgy kezdik a napot, hogy ráállnak a szobamérlegükre. Hajam eredetileg sötétbarna, de be van festve, és így vörösesbarna tincsek keretezik arcomat. Szemeim pedig világosbarna színűek.
Szeretem az olyan ruhákat, amik kényelmesek, de mégis kiemelik az alakomat. Nem vetem meg a magassarkú cipőket sem. Színekben nem vagyok válogatós, ugyan úgy szeretem a rózsaszínt, mint a tűz pirosat, vagy a feketét.

Előtörténet:
Az életem első pár évére nyílván érthető okokból nem emlékszem, csak annyit tudok, amennyit a szüleim, és a rokonok meséltek. Sokat sírtam, és még többet aludtam. Legalább is addig, amíg meg nem tanultam járni, mert utána megállíthatatlan voltam.
Alig töltöttem be a negyedik életévemet, amikor megszületett az öcsém, Peter. Rajongtam érte, és mindent én akartam csinálni körülötte. A szüleim pedig engedték. Segíthettem a fürdetésnél, és az etetésnél is. Peter még beszélni sem tudott, de én már akkor nagyon oda voltam érte, és örültem, hogy van kiről gondoskodni. Ez valamilyen szinten lefoglalta az energiáimat, de anyámék szerint még így is túlságosan izgága maradtam, és beírattak táncolni. Először a balettal próbálkoztak, de ahhoz nem volt túlságosan türelmem, plusz az sem tetszett, hogy a tánctanár csak az idősebekkel foglalkozik, a kicsiket pedig elhanyagolta.
A balettot ott hagytam, és mentem társas táncra, amit egyenesen imádtam. De csak ennyi, tudtam, hogy belőlem nem táncos lesz, ezért nem is nagyon akartam különféle versenyekre járni, de a szüleim azért néha még is elrángattak magukkal, csak, hogy legyen mivel dicsekedniük a szomszédoknak, és a munkahelyükön.
Egy idő után, mikor Peter nagyobb lett, sikerült rávennem arra, hogy eljárjon velem Ő is az órákra. Eleinte nem tetszett neki, de miután látta, hogy ez nekem mennyire fontos, Ő is elkezdte élvezni.
Iskola… az a hely, ahol a gyerekek egymást szekálják, csak mert megtehetik, és mert nem szólnak rájuk a tanárok… Legalább is az a hely ahova én jártam, ilyen volt. Megviselt, és magamba fordultam teljesen. Vigaszt csak az öcsém tudott nyújtani, és ezért nagyon hálás voltam neki. Az Ő érdeme, hogy akkor nem felejtettem el azt, hogy hogyan kell nevetni, és milyen érzés is az, amikor jó kedve van az embernek.
Az alsó tagozat volt csak borzalmas, ugyan is utána elmentem gimnáziumba, ahol minden megváltozott. Újra a régi önmagam lettem. Egészen addig, amíg meg nem történt a baj. Egészen pontosan Peter balesete. Egyedül akart hazamenni, mert már megunta, hogy folyton kísérgetve van, a lakásunk pedig nem volt olyan messze az iskolától, még is, pont elég volt az az út arra, hogy Peter soha többé ne érjen haza.
14 voltam, amikor ez történt. Teljesen magamba zuhantam, és nem voltam hajlandó enni, meg úgy semmit sem csinálni.
Viszonylag hamar sikerült össze szednem magamat, vagyis nem igazán teljesen. Enni még mindig nem voltam hajlandó. Vagyis ettem, csak az utána nem maradt meg a gyomromban, szóval csak akkor ettem, ha muszáj volt. Anorexia… nem volt kellemes. Anyáméknak is feltűnt végül, hogy ugyanolyan vékony maradtam, míg végül elvittek egy kórházba, ahol meggyógyítottak.
Az ottani ápolónők annyira kedvesek voltak velem, hogy elhatároztam, én is ezzel akarok foglalkozni.
Lett új célja az életemnek, és egyre inkább kezdtem újra magamra találni. Újra tanultam mosolyogni, és jól érezni magamat. Sikerült vissza nyernem a régi önmagamat, azzal a változással, hogy a múltamról nem beszélek.
Most 20 éves vagyok, és a ápolóként dolgozok, és próbálom az élet szép oldalát nézni.