do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Ramon Gabriele  26.12.12 23:04 | |
| Név: Ramon GabrieleBecenév: RamonKor: 17Születése hely, idő: 1995. Március 2. / Olaszország - Bologna Tartózkodási hely: Nagy pálfordulás, Las VegasCsoport: Művész Anyagi háttér: FelsőosztálySzexualitás: Heteroszexuális Jellem:
Ramon… Ramon kifogásolhatatlan természettel bír. Legalábbis sokan, köztük a szülei így tartják. Szerintük egy rettenetesen nyugodt, szelíd, jószívű srác, aki próbál minden emberen segíteni, aki arra rászorul. Na most ebben az a legnagyobb tévedés, hogy nem nyugodt. Lehet, hogy szelíd, jószívű, lelkes, viszont ami a higgadtságot illeti… azt hírből se ismeri.
Sokáig tűr, gyakorlatilag a végletekig. Viszont ha egyszer betelik nála a pohár, akkor aztán ott úgy indul meg a lavina, hogy az magával söpörné még magát a Colosseumot is. Ezt talán az apjától, Martintól örökölte. Mind emellett komoly, sokan koravénnek is tartják.
Egy lelkes, nagy munkamorálú fiút ismerhetünk meg a személyében, ki még csak véletlenül se vonul vissza még akkor se, ha már hulla fáradt, s egész nap nem evett semmit. Jó lelki társnak is, olykor lelki szemetesnek is, mivel jó hallgatóság, s nem kotyog ki senkinek semmit, amit egyszer elmondtak neki.
A színpadon se él más életet, mindig önmagát adja. Olyan az emberekkel, amilyenek azok vele.
Külső:
Déli származása révén, nem túl magas, csupán 175 centi, bár szeretné magával elhitetni azt, hogy mivel még fiatal, idővel talán átlépi a 180-at. De ő maga is tudja, hogy ez lehetetlennek bizonyul.
Olasz születéséhez sötét hullámos haj és barna szem dukál, valamint ehhez passzoló, sötétebb árnyalatú bőr. Arcát itt-ott kisebb hegek borítják, egy gyerekkorában történt kutyatámadásnak „köszönhetően”. Testét úszással, futással tartja kordában.
Ruházatára mindig nagyobb odafigyelést szentel, viszont nem válogat. Bőrdzseki, zakó, nyakkendő, farmer, minden anyag látható rajta.
Előtörténet:
Fellépve a hatalmas, még az ő családjának házánál is nagyobbnak ható színpadra, kétségbeesetten pillantott körbe, mintha attól félne, kereszttűz célpontjává vált. Tudta jól, hogy senki nem kötelezte arre, hogy énekeljen, csak felajánlották neki, hogy egy neves énekesnő oldalán énekelhessen egy plusz, egy meglepetés dalt, ezzel bemutatkozva ország-világnak. Tudta jól, nagy lehetőség ez, amit nem szabad hagyni kárba vészni. Élni kell vele még akkor is, ha abban a pillanatban egy hang se jött ki a torkán. Olyan messze az otthonától még soha nem lépett fel. Az egy dolog, hogy odahaza már elismert, de Los Angelesben minden bizonnyal még nem is hallottak róla.
Biccentve egyet jelezte a zene kezelőnek, hogy ő készen áll. Ha tovább álldogált volna csak egyhelyben, kezében egy mikrofonnal, még elveszítette volna az amúgy is kevés önbizalmát. Akkor, ott, három helyett egy emberként kell énekelnie… otthon, Olaszországban két egykori iskolatársával énekelt, de csak neki adtak lehetőséget ahhoz, hogy énekeljen máshol, más közönségnek.
Az első sorokat kiénekelve, rögtön feltűnt neki, hogy a közönség gyakorlatilag egy emberként fagyott meg. Elfelejtettek mocorogni, minden idegszálukkal arra az egy, fiatal, tizenhét éves fiúra koncentrált mindenki, nem mertek, vagy csak nem tudtak megszólalni.
Míg énekelt, számtalan, a múltjában lezajló emlék pörgött le a fejében, s elveszve bennük anélkül énekelte a dalt, hogy csak gondolkodnia kellett volna a szövegen, azonosulnia a ritmushoz.
Már kicsi korában megmutatkozott, hogy több van benne, mint amennyit amúgy megmutat.
Egy, a kelleténél szerényebb kisgyerekben már általános iskola hatodik osztályában olyan hang bújt meg, amit a legtöbb ma és a múltban élő profi is megirigyelt volna. Ő pedig soha nem élt vissza vele.
Míg legtöbb társa a focicsapatban töltött be fontos szerepet, addig ő az iskola énekkarának volt jelentős alakja, szólistája. Akkor persze még csak azt képzelte, hogy csak egy futó lelkesedésről van szó, hogy amint idősödni kezd, a hangja úgy fog mutálódni, elveszíti lágyságát, finomságát, és lemondhat az éneklésről, helyette kereshet magának valamit, ami koránt se ennyire izgalmas. Talán az apja nyomába lépve restaurátor lett volna…
A családja hosszú időkre visszamenő nevet tudhat a magáénak: Gabriele.
Híres restaurátorok, művészek kerültek ki közülük, szinte ellepve Olaszország utcáit. Az egész családban ott élt az írás, a festés, a szobrászat és minden, ami a művészet ezen ágával foglalkozik. Egyedül csak a zene volt az, ami még az alapértéket se érte el. Mind botfülű volt, hangszeren se játszottak még akkor se, mikor az ezerötszázas években a hatalmas kúriáik tele voltak pakolva zongorával. Úgy fogadtak fel zenészeket egy nagyobb összejövetelre. Nem csillogtathatták meg tudásukat, pedig tudták, abban az időben nagy kincs volt a zene.
Aztán akadt, hogy az ezernyolcszázas évek elején született egy Ramon nevű gyermek a családjukban, kiről már gyerek korában kiderült, hogy nagy musicalitásnak örvendhet. Számtalan történet íródott róla, Ramonról, mint a nagy múltú család egyetlen olyan személyéről, aki képes volt emberek százait elbűvölni hangja szépségével. A férfi halála után nem született egy olyan családtag se, aki örökölhette volna Ramon tehetségét.
Így Matias, Ramon édesapja, valóságos csodának könyvelte ezt el. A fiú bár Martin néven látta meg a világot, ennek ellenére most mégis a Ramon nevet viseli, köszönhető ez apja intézkedéseinek.
Mivel ő a család egyetlen gyermeke, így a lehető legnagyobb becsben tartják. Ő lett a család szeme és fénye, benne bízik most minden élő Gabriele.
… De mivel a hangja maradt a régi, sőt, egyre csak fejlődött, így nem volt szükség arra, hogy menekülő utat keressen magának. Sokan emlegetik előtte, hogy ilyen hang százévente csak egyszer születik, viszont ennek ő nem szeretne igazat adni, mivel tisztában van vele, hogy a világ mennyi, de mennyi tehetséges énekest tartogat magában, s emellett még akadnak olyanok is, kikről még senki nem tud. Viszont egy másik hang benne azt súgja, hogy lehet igazuk van, csak be kell lőni egy bizonyos évszámot, valamint tovább fokozni hangjának erejét, kitartását.
Befejezve a dalt, máris azon kapta magát, hogy a nézőközönség gyakorlatilag elkerekedett szemekkel, tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva ücsörgött. A némaságban még azt is lehetett hallani, ahogy a színház egyik legtávolabbi pontjában, a szú szorgosan rágta a szék lábát, majd elszégyellve magát, ő is elhallgatott. A fények eddigi ijesztő vörösből és kékből, sokkal biztonságosabb fehérbe, valamint természetes fénnyé szelídültek, s Ramon csak ekkor hallotta meg azt, amitől az egész gyomra görcsbe rándult.
Tapsvihar…
Hitetlenkedve, szelíd, de egyre inkább szélesedő vigyorral az arcán emelte el a szájától a mikrofont, mit eddig olyan görcsösen tartott, hogy akkor alig tudta lefejteni az ujjait róla.
Mint a család kicsi kincse, megkap mindent, amire szüksége van, így volt ez akkor is, mikor egy fertőzés megtámadta a torkát hónapokkal ez előtt. Egyszerű megfázásnak indult, rekedtségnek. Orvos pihentetést, öblögetést és sok teát javasolt, ám mielőtt még elkezdődhetett volna a gyógyulása, úgy került kórházba, hol gégediftériát diagnosztizáltak nála. Egyre intenzívebb lett az ugató köhögése, rekedtsége, már-már beszéd képtelenné vált. Mivel a családot felvilágosították, hogy nem csak a hangja, de a fiúk élete mehet rá a betegségre, ők a minél hamarabbi műtét mellett döntöttek, amit egy ismerősnél, a családfő legjobb barátjánál, Las Vegasban végeztek el, alig egy hónapja. Először csak antibiotikumokkal és immunglobulin készítményekkel próbálták a toxinok semlegesítését, de a betegség elmakacsodása miatt, kénytelenek voltak intubációval segíteni Ramon-on, majd a légcső megnyitásával tubust helyeztek a torkába. A szövődmény lehetőségét közölték vele, így felhívták a figyelmét arra, hogy mivel nem csak hangilag, de sportot illetően is elég aktív életet él, elég nagy lehetőség van ideggyulladásokra, szívizomgyulladásra és szapora szívműködésre.
Legfőképpen ez az oka annak, hogy immáron Las Vegasban él, elveszett olaszgyerekként. Szükség van arra, hogy az orvos aki műtötte szemmel tartsa, és bizonyos időközönként meg is vizsgálja, minden rendben van-e.
Ami pedig az iskolát illeti… az elitek elitjébe jár, s szüleivel egy régi kastélyt vettek meg, ami felújításra került, s a mai napig renoválják bizonyos pontjait.
A hozzászólást Ramon Gabriele összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb 03.01.13 20:59-kor. |
|
Kezdőlap 
