Két hete annak, hogy búcsút mondtam az árvaháznak, és visszatértem a családomhoz. Furcsa egy helyzet, ők is furcsák, még nem sikerült megszoknom őket. Beteges, igaz? Végtére is, az anyámról és a bátyámról van szó, nem szabadna idegennek éreznem őket. De mióta nem tudok arcot párosítani a hangokhoz, nem tudom még csak elképzelni se, hogy nézhetnek ki, van-e hasonlóság köztem és Ramon között, már külsőre.... egyszerűen nem tudok nem úgy viszonyulni hozzájuk, mint bárki máshoz.
A vakság bizalmatlanná tett, és pokolian gyanakvóvá. Nem tehetek erről, csak tudnom kell együtt élni vele. Szerencsére a zongora még itt van nekem, már csak azt érzem a sajátomnak, hisz a billentyűkön való játék, megy mindenféle segítség nélkül, más egyáltalán nem. Kiszolgáltatottnak érzem magam, és egy púpnak a hátukon, bár tudom, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, mivel nem hoztak volna ki, ha így lenne, de a fránya gonosz hang folyton azt suttogja, még visszavihetnek, és én nem tehetek ellene semmit. Képtelen vagyok olyan egyszerű folyamatra, mint mondjuk, hogy akadályok nélkül kijussak a házból, mindig belebotlok valamibe, feltételezem a hely idegensége miatt, de olykor kedvem támad sírni miatta.
Tudom, hogy ők is megtudják szokni ezt az egészet, ahogy én, a kérdés csak az, hogy akarják-e. Amit nem tudok, nem tudom leolvasni az arcukról, mint sok más ember. Amikor beszélnek hozzám, nem tudhatom, hogy komolyan is gondolják-e, amit mondanak.
Sparky az egyetlen, akibe feltétel nélkül megbízok. Tudom, hülyeség, hisz csak egy kutya, de ő volt az, aki velem volt a legnehezebb időszakomban is, neki köszönhetem azt, hogy nem fordulok magamba, és tekintek még mindig egy roncsként rám.
Hallom, ahogy Ramon lejön, mégse hagyom abba a billentyűk nyomogatását, nem megy az olyan könnyen, nekem nem, sose szeretek félbe hagyni egyetlen dalt sem, még ha csupán arról is van szó, hogy saját magam foglaljam el vele.
- Egy Skillet dal- fordulok a hang irányába, és próbálom bemérni, merre lehet, hogy legalább aránylag a szemébe tudjak nézni, bár ez nem mindig jön össze. Halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Így sokkal jobban szeretem, mint eredetiben- igaz nem hiszem, hogy mond neki valamit az együttes, nem vagyok benne biztos, hogy otthon van a punk stílusban.
- Kikísérnél a konyhába? Megszomjaztam- a mosoly eltűnik az arcomról. Nem szeretem ezt, nem szeretek mások nyakán lógni, és mindig attól félek, hogy ha egy olyan pillanatában kapom el, majd a fejemhez vág olyasmit, hogy "old meg egyedül", vagy "haggyál már", esetleg még rosszabb, hisz nem kötelessége segíteni rajtam, viszont én anélkül nem boldogulok itt, legalább is még. Túlságosan új a hely.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy megszokjam a helyet, és a helyzetet, de ez nem olyan egyszerű. Panaszom viszont nem lehet, mindenki a segítségemre van, és nem is érzem úgy, hogy csak hátráltatnám őket, bár.... némi kétkedés van bennem.
Szeretem, ha Ramon a közelembe van, végtére is, ő hozott ki, és tényleg mindenben számíthatok rá, bármennyire is utálom ezt a kiszolgáltatottságot. Nem vágnám a fejéhez, nem lennék képes megbántani, mikor annyi mindent köszönhetek neki, a minimum az, hogy nem üldözöm el magam mellől.
A zongora segít kikapcsolni, mikor játszok, akkor érzem, hogy nem vagyok csődtömeg, hisz mennyi esélye van annak, hogy játszani még így is tökéletesen tudok?
Az orvosok is csodának nyilvánították ezt jobb híján, én viszont örülök neki, nem tudom, mi lenne velem, ha még ezt is elvették volna tőlem. Chh, mintha nem az én hibám miatt lettem volna vak. Bementem abba a szobába, minden tiltás ellenére, hát sikerült is meginnom a levét, rendesen.
Azért szeretném tudni, hogy Ramon mire gondol, v agy az emberek úgy általánosságban, mikor meglátnak. Sokan nem törődnek azzal, hogy tüzetesen figyeljenek a másikra, mindenre, ami az arcára, a gesztusaira van írva, csak akkor jönnek rá, hogy az mennyire hasznos, mikor már nem tehetnek ellene. Épp ezért lettem bizalmatlan, hisz hogy bízhatnék meg valakiben, akinek csak a hangját látom, de azt nem, hogy nem hazudik-e egyenesen a képembe?
Nem lepődök meg azon, hogy semmit nem mond neki a név. Ő más téren van otthon, amit bevallom, én nem ismerem. Csak párszor hallottam énekelni, de akkor nagyon jó volt.
- Köszönöm, de szerintem családi örökség- engedek meg egy halvány mosolyt, ezzel is burkoltan célozva, hogy ő se semmi, ha a zenéről van szó. Aztán el is komorodok. Még mindig nem szeretem, hogy valakinek mindig a segítségemre kell lennie, de a tudat, hogy nem sokáig, csak amíg ki nem ismerem magam itt, vigasztal.
- Tudom, csak.... néha kicsit fáj, hogy alapvető dolgokra nem vagyok képes egyedül- mosolyodok el, ahogy az arcom cirógatja, majd megfogva a kezét, meg is szorítom azt. Sikerül álló helyzetbe tornásznom magam, persze csak óvatosan, nehogy belerúgjak a kutyámba, vagy másba.
- Persze- engedem, hogy vezessen, mert őszintén, nem hiszem, hogy egyedül még odatalálnék.
- Mellesleg, nem sokáig lesz ez így. Mihelyst kiismerem magam itt, menni fog ez egyedül is- vigyorodok el lelkesen. Kimondottan hálás vagyok azért, hogy engem nem az emeletre száműztek, a lépcsőkön elvesznék.

Sejtem, mit válthatott ki a családból a tény, hogy Ramon rám talált. Önző módon mégis örülök neki, bár bennem sose fogalmazódott meg a gondolat, hogy a családom után kutassak. Kis koromban elvoltam a magam kis világában, a baleset után meg más kötött le, így mondhatni engem is hideg zuhanyként ért, mikor belépett az árvaházba.
A helyet még nem sikerült megszoknom, idegennek érzem, és olykor félek is. Ebből a szempontból nehéz volt otthagyni az otthont, hisz ott már minden zugot betéve tudtam, nem szorultam segítségre, most mégse tudok saját magam boldogulni.
- Igen, ez érdekes, én konkrétan azt se tudom, hogy tudok még így is játszani. Szerintem valami erre kialakult reflex lesz a ludas. Az viszont vicces, hogy mindenki botfülű. Lehet valamikor megátkozták a családunk- próbálom elviccelni a helyzetet, bár sose volt jó humorom, lehet nálam ez a defekt.
- Szerintem.... Sparky örül annak, hogy nem csak a házat kell őriznie- mélázok el csak úgy mellékesen. Ha kutya lennék, én is örülnék, ha több feladat jutna rám, mint az, hogy megugassak mindenkit, aki a ház közelébe jut. Mellesleg, nem hiába képzeték ki vak vezetőnek, és én vagyok rá a tanú, hogy marha jó munkát végeztek vele.
A konyhába érve, le is ülök a székre, majd pár pillanatig gondolkodok azon, most mihez van kedvem.
- Öhhh... narancslé most jó lesz- mosolyodok el, mert az egyik kedvencem. És mellesleg egészséges, és nincs benne alkohol. Soha, még csak ki sem próbáltam, és nem is fűl hozzá a fogam, mai azt illeti.
Nem tudom, mit válaszoljak a kérdésre, hazudni nem szeretnék, viszont megsérteni se, így beharapom az ajkam.
- Igazából.... nem nagyon alszok.... mármint... félelmetes ez az új hely, sose tudom, mire számítsak. Az otthont már megszoktam, itt meg tudva, hogy egyedül vagyok a négy fal között, és bármikor rám törheti valaki az ablakot, vagy hasonlók...- tény, hogy Vegas ezt a gondolkodás módot hozza elő belőlem, hisz a hírekben sem lehet mást hallani. Akkor mégis én hogy érezhetném magam biztonságban?