Újabb remek nap, ebben a mocsok városban! Vagy fordítva? Újabb mocsok nap ebben a remek városban? Már nem tudom, melyik hangzik viccesebben. No de mind egy is, hiszen igazán remek napunk van. Igen mert társaságban szép az élet! Szép is volna, csak most éppen nem a kellemes társaságot… vagyis pontosabban az utóbbi időben nem túl kellemes társaságot nyújtó Zoeyval utazgatok. Persze, mondanom sem kell, hogy egyikünknek sem öröm ez. Az óta a nap óta én nekem mindennap bűntudatom van, de hiába. Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét… Pedig szívesen megtenném! Nos Zoey ő pedig az óta nem is beszél velem… pontosítva beszél csak hát szemrehányások, vádaskodások és vádak hada. Ezek, pedig mint ezernyi kés érnek engem. Lorne a társam volt, a mentorom volt... A barátom volt.
Persze, hogy ha ennyire nem csípjük egymást, akkor most, mégis hogy kerültünk egymás mellé, s miért is utazunk most együtt a kocsimban? Nos, a kérdés jogos. A válasz pedig egyszerű, de ellent mondást nem tűrő: Parancs volt a főnöktől.
Nem tudom, hogy most a jó szándék volt, vagy egyszerűen megfeledkezett arról, hogy nem pozitív a kapcsolatunk Zoey Apjának halála óta. Minden esetre a parancs az parancs és nem lehet rá nemmel felelni, se nekem se Corneliának.
De e miatt úgy tűnik ezúttal inkább hallgatólagos társaságot kaptam… lényegében egy temetőben több szót váltanak, mint mi mióta elindultunk. Jómagam sem firtattam inkább a helyzetet. Bár ez a mély hallgatás még attól is rosszabb volt mintha konkrétan az apja gyilkosának nevezne…
Megérkezvén a kikötő parkolójába, megálltam a kocsimmal, majd leállítottam a motort.
- Megérkeztünk! - Megdörzsöltem a homlokomat, majd a kesztyűtartó felé nyúltam, s kivettem belőle a pisztolyomat, majd ellenőriztem a tárat, s csőre töltve, majd a hónaljtokba téve kiszálltam a kocsiból. A feladatunk, nem volt sem nehéz sem túl egyszerű… Egy régi informátorral kell beszélnünk, aki hátha tud valamit a helyi drogügyletekről, amiben jelenleg Zoeyval „együtt” nyomozunk. Persze mind a ketten külön szálon, mert szokás szerint nem vagyunk beszélő viszonyban így nyomozást sem igen osztjuk meg… Ő legalábbis, biztosan nem kéri az én véleményemet, én pedig kivételesen kihagynám belőle, mert ennek az ügynek köze van Lorne halálához is… Csak remélni merem, hogy ezt Zoey nem tudja. Félek hogy valami ostobaságot csinálna!

Amint kiszálltam Zoey is sietősen tette ugyanezt, sőt rögvest indult a stégek felé. Véletlen se várna meg… Gondoltam magamban, miközben azon foglalatoskodtam, hogy lezárjam a kocsit. Végül is egy sima mozdulattal bezártam a kocsi mindkét ajtaját, majd zsebre vágva a kulcsot és Lorne után indultam. Azonban vele ellentétben én nem siettem el semmit se. Nyugodt kimért mozdulatokkal fölvettem a napszemüvegemet, majd a stég felé közeledve, felmértem a környéket.
Túl kihaltnak ítélem magamban, hiszen többségében sokkal többen szoktak itt lenni. Bár hozzá tartozik az igazsághoz, hogy hétfő reggel van és még szezonja is… ha nem is, messze de még van pár hónap a lazító szezonnak. S bár lassú és komótos léptekkel haladtam, mégis sikerült beérnem Zoeyt… Még mindig fél a víztől! Gondoltam, s közben egy kis mosolyt engedtem az arcomra.
Továbbra is tartom magam a lassú komótos mozdulatokhoz, s emígyen léptem át a hajóra is.
Ha nem Zoey lenne a társam most, isten bizony megengednék valami necces kis beszólást, de mivel a helyzet az, hogy a társaságom egy cseppet se volna vevő az élcelődésemre, így ettől most inkább eltekintek. Inkább a jelenlegi feladatra próbálok minden erőmmel koncentrálni.
Komótosan kimért léptekkel érem el a hajó bel terébe vezető ajtót, majd kopogtatok rajta.
- Norman Wade! Nyisson ajtót FBI! – Emeltem szóra a számat két kopogtatást követően.
Pár pillanatnyi szünetig figyeltem türelmesen. Semmit nem hallottam bentről. Mondjuk egy 64 éves öreg csókától mit vár az ember? Újra kopogtattam kétszer az ajtón, s ezúttal már valamivel hangosabban szólaltam meg, hátha elaludt az öreg, bár annyira mélyen csak nem aludhat, hiszen elvileg tudja, hogy jövünk.
- Nyisd ki Wade! Jhon vagyok! - Mondtam ezúttal. Régről ismerem az öreget, illetve kb 5 éve. Zoey apjának kedvenc informátora ajtaja elött dekkolunk ugyanis. Ismertebb nevén „Kombájn”. Amilyen öreg olyan okos… és ránca is kevesebb van, mint ahány titok nyomja a valagát. Néha el is csodálkozok, hogy még a víz felett van és nem benne! A kopogtatást, és a szólogatást követően újra kissé hallgatólagos maradtam, de továbbra se hallottam semmit se bentről. Véletlen folytán, vagy hirtelen gondolattól vezérelve a kilincsre csúsztattam a kezemet, majd egy mozdulattal kinyitottam azt. Na, ez meg is lepett rendesen, hiszen nem véletlen kopogtattam: Az öreg Wade mindig bezárja az ajtót, ha kint van, ha bent!
- Valami nem stimmel! – Fordultam Zoey felé miközben elővettem a pisztolyomat. felteszem ő is érte a célzást s előveszi fegyverét, de ezt nem volt kedvem leellenőrizni, s visszafordultam a nyitott ajtóhoz. Óvatosan beljebb hajtom az ajtót a bal kezemmel, míg a jobbal pisztolyomat előre szegezem.
Hirtelen azonban, egy ismerős hangot hallottam: Valamikor réges régen mikor kedves kis országunk hadseregében szolgáltam, jól a kobakomba véstem ezt a bizonyos hangmintát, mely nem más, mint a kipattanó biztosító szegecs.
- A francba! – Kiáltottam, s ezzel együtt jókora lendülettel fordultam sarkon, s Zoeyt átkarolva ugrottam kettőnkkel s vetettem magunkat a hajó korlátján át a vízbe.
Az ok a következő másodpercekben bekövetkező robbanás elkerülése volt, mely többé-kevésbé sikerült is. A gond csak az volt, hogy mivel Zoey fél a víztől így úszni sem tud. Bár ez annyira nem gond, mert szerencsére én tudok, de biztosan nem fogja megköszönni. De hát vagy ez, vagy a robbanás.
pár másodperccel késöbb buktam fel a vízből a karjaimban Zoeyval akit erősen tartok egyik kezemmel, míg a másikkal a stéghez igyekezek közelebb úszni. A hajóval annyira nem volt időm törődni, de a detonáció ereje így is látható volt. A korrekt kis lakóhajóból nem sok maradt, míg az attól balra álló hajó is elég szépen megrongálódott.