Név: Sophie Witcher
Becenév: Sophie
Kor: 20
Születése hely, idő: 1994-július-28 / Egyesült Államok - Salt Lake City  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Művész
Anyagi háttér:Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Első ránézésre elkényesztetett, hisztis pláza p*csának tűnhetek. De ha megismersz, rájössz, hogy attól, hogy gazdag vagyok, egyáltalán nem vagyok hisztis és elkényeztetett apuci kicsi lánya. Jó, persze, kiskoromban -és most is- megkaptam mindent, amire szükségem volt, vagy amire vágytam, de ettől függetlenül normális, tisztességes embernek neveltek a szüleim. Elég nagy színészi tehetség szorult belém, amit, ha kell, előszeretettel használok, de amúgy normálisnak tartom magam, és félreértés ne essék, nem vagyok egoista. Egyáltalán nem vagyok hiszékeny, és csak azokban az emberekben bízok meg, akiket gyerekkorom óta -vagy legalábbis jó régóta- ismerek. Az emerekkel közvetlen vagyok, ugyanakkor a véleményemet is keményen kimondom.

Külső: Szerintem, elég magasnak számítok a több, mint 180 centimmel. Az arcom szív formájú, íriszeim élénk kék színűek. Hajam hosszú, szőke fürtökben omlik a vállaimra,és általában lófarokba kötve hordom, de néha kiengedve is. Sminkelni mindig szoktam magam, még ha nem is olyan erőteljesen. Smink terén a sötétebb színeket részesítem előnyben. Öltözködésem nőies. Ruhatáramban leginkább a fekete, a barna, a lila és a kék színek dominálnak. Imádom a bőr cuccokat és a magassarkú cipőket, főleg, ha strasszkövekkel vannak kirakva. Több tucatnyi sorakozik polcomon mindkét fajtából. Az ékszereket is nagyon szeretem, minden ruhaösszeállításomhoz van egy vagy több ahhoz illő ékszerem is.

Előtörténet:
Mit szeretnél? Áh, hogy az eddigi életemre vagy kíváncsi? Muszáj szóról – szóra mindent? Nem lehetne csak nagyvonalakban? Jól van, na, elmondom, csak ne nyaggass már!

1994-ben születtem az Utah állambeli Salt Lake City-ben, egy nagyon gazdag pár gyermekeként. Apám ügyvéd, anyám pedig befolyásos személy a divat világában, így már kiskoromban is rengeteg pénz jött a házhoz, ennek köszönhetően mindent megkaptam, amire vágytam, és amire szükségem volt. Mindezek ellenére nem neveltek hisztis, elkényeztetett plázacicának, hanem normális hozzáállású embernek. 17 éves koromban apámat áthelyezték Las Vegasba, az államok másik végébe. Először egyáltalán nem rajongtam a költözésért. Nem akartam elfogadni, hogy magam mögött kell hagynom mindent. Mindent, ami fontos volt számomra: a barátaimat, az iskolámat, meg úgy összességében az egész addigi életemet. Aztán, amikor a szüleim velem is közölték, hogy tulajdonképpen hova is költözünk, már mindjárt másképpen álltam hozzá a dologhoz. Majd kicsattantam az örömtől, mikor megtudtam, hogy ezentúl Vegasban fogok élni. Tudom, önzően hangzik, de hát melyik ember nem viselkedne így, ilyen helyzetben? Ha jobban belegondolok, ez tulajdonképpen elég ironikus. Egy hatalmas tó mellől elköltöztünk a nevadai sivatag kellős közepébe… Vicces, nem?

Mit mondasz? Hogy neked ez nem elég? Hogy van-e hobbim? Természetesen van, de nem lenne értelmesebb, ha szépen sorjában haladnék, hogy meg is értsd? Jó, oké, mondom már!

Szóval… Már kb. 3 hónapja laktunk Vegasban, amikor az utcákon plakátokkal kezdtek hirdetni egy táncbajnokságot. Kiskorom óta imádok táncolni, úgyhogy beneveztem szóló kategóriában. Apám nem rajongott az ötletért, de anyám, mint mindenben ebben is támogatott. Elérkezett a verseny napja, én pedig óráról – órára egyre idegesebb lettem. Ugyan magabiztosságban nem szenvedek hiányt, de akkor először álltam ki egy ilyen versenyen, nagy közönség elé, olyan tapasztalt táncosok között. A szóló kategória eredményhirdetésekor a dobogó második fokára állhattam fel, amin nagyon meglepődtem. A bajnokság lezajlása után egy kb. 10 fős csapat jött oda hozzám gratulálni a helyezésemért. Egy barna hajú lány szólított meg elsőnek:
-Szia! Az én nevem Lexi, és szeretnék gratulálni neked! Eddig még sosem láttalak a vegasi bajnokságokon, ebből gondolom, hogy még új vagy errefelé, de azt kell mondjam, hogy eszméletlen vagy! Ne bánkódj, hogy csak második lettél, mert ezt a srácot még soha, senkinek nem sikerült legyőznie. Na, jó, ez nem túl bíztató, de… Figyu! Lenne kedved a mi csapatunkban táncolni? Szívesen fogadjuk az tehetséges újoncokat, és szerintem a többiek is szívesen megismernének téged velem együtt. Ugye, srácok?- hátranézett a társaira, akik együttértően bólogattak és igeneztek.
-Lexi, köszönöm, és szívesen megismernélek titeket én is. – mosolyogtam rá, aztán mindenkire.
Hát, így tartok ott, ahol most tartok. Három év telt el azóta, és ezalatt a három év alatt tagja lehettem egy nagyszerű, összetartó csapatnak, ezzel együtt új barátokat szereztem, és azt is elmondhatom magunkról, hogy kinőttük magunkat Vegas legsikeresebb csapatává. És azt is elmondthatom, hogy a legjobb dolog, ami velem történt, az az, hogy Vegasba költöztünk.