A maga módján mindenki őrült egy kicsit, és ez velem sincs másként. Őrült vagyok, mert szeretem a művészet minden fajtáját, őrült vagyok, mert imádom a pörgést és őrült vagyok, mert egy olyan férfit szeretek, aki nem feltétlenül a legjobb választás a számomra. De haladjunk inkább szép sorban és azt hiszem így könnyebb lesz megérteni miről is beszélek.
Minden egy neves magánklinikán kezdődött 1995.12.08.-án.  A szüleim Rosemary és Andrew Sinclair akkoriban a környék legsikeresebb galériatulajdonosai voltak és éppen ezért is nem szűkölködtek a pénzben, na meg az sem volt utolsó szempont, hogy a nagyszüleim sem voltak szegények. De azt hiszem ez nem olyan lényeges dolog amire nagyon ki kellene térnem, úgyhogy folytassuk a mesémet.
Körülbelül tizenöt lehettem, amikor a szüleim közölték, hogy elválnak és nekem anyámmal Oregonba kell költöznöm. Azt hiszem, nem árulok el vele nagy titkot ha közlöm, hogy én nem rajongtam annyira a dolgok alakulásáért. Bármire képes lettem volna, hogy ne kelljen elmennem, és ezek közül sok mindent meg is tettem, de mind hiába. A végén mégis ott kötöttem ki ahol a part szakad. Viszont kellemes csalódások sorozata ért amikor megérkeztünk. Egész gyorsan találtam magamnak barátokat, de ami még jobb volt, ott volt nekem Damien. Az életem akkor kezdett el csak igazán bonyolódni, amikor őt megismertem. Azt nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra, de amikor végre összegabalyodtunk úgy isten igazán, annyira túlfűtött lett a kapcsolatunk, hogy ne érdekeljen az, hogy ki mit mond vagy éppen gondol rólunk. Aztán eltelt két év és szakítottunk, majd megint összejöttünk és megint szakítottunk, aztán megint összejöttünk és megint szakítottunk. Ezt egészen addig csináltuk ameddig egyszer csak eltűnt és azóta nem is láttam. Hogy hiányzik e? Őszintén szólva, nem tudom. Vagyis… Egy kicsit talán igen. De talán így a legjobb mindkettőnknek.
Ameddig Ő nincs a közelemben addig képes vagyok rajta kívül másra is koncentrálni. Olyan dolgokra amik igazán érdekelnek. Többek között a művészetre, hiszen az az életem. A zene, a tánc és a fényképészet. Ha ezek nem lennének, akkor én sem lennék, vagy legalább is nem ugyan az az ember lennék. Így viszont mindenki számára megmutathatom azzal amit csinálok, hogy ki is vagyok valójában, és mennyi szenvedély is lakozik a lelkemben.
Ami pedig az életem pörgős részét illeti… na ilyen nincs… legalább is amióta „tudjuk ki” felszívódott az életemből. Éppen ezért is örülök annyira, hogy felvettek abba a művészeti suliba. Oda ahol az egész életem elkezdődött.  Végtére is Vegasra sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy nyugodt város, hiszen szinte soha nem alszik. Valaki mindig ébredésben tartja. Az pedig, hogy újra az apámmal és a nagyszüleimmel lehetek még inkább örömmel és plusz energiával tölt el. Azt pedig, hogy a jövő mit hoz, senki nem tudhatja. Én viszont teljes mértékig nyitott vagyok mindenre, úgyhogy várom a rejtélyes jövőt, bármivel is szolgáljon a számomra.