Nem tudom, honnan jön, hogy ezzel a klisészöveggel álljak elő, de abban a percben jó megoldásnak tűnik, úgyhogy persze, hogy gondolkodás nélkül kimondom. Ráadásnak még egész végig olyan angyali arcot tudok vágni, hogy abba hiba nincs. Huntertől már megtanultam, hogy kell nézni, amikor tudja az ember, hogy valami rosszat csinált, de nem akar büntetést. Tudom, hogy kell mosolyogni ilyenkor. Kár, hogy egy fél perc múlva, már a mosolyból nagy vigyor lesz és oda a nagy alakításom. Nem mintha túl nagy baj lenne.
- Nem hát! De a saját érdekedben remélem, te is erre a következtetésre jutsz - vigyorgok annak ellenére, hogy eleinte még megpróbáltam komoly és aggódó lenni. De nem ment. Túlzottan azon jár az eszem, hogy jól megjegyezzem az újabb sértését és felírjam arra a képzeletbeli listára. Bőven tudok kitalálni olyasmit, amivel tud kárpótolni. De nem most fogom elsorolni őket. Majd idővel. Nem akarom én egyszerre behajtani rajta. Egyelőre megelégszem a vele töltött ma estével és a beígért reggelivel. Az úgy már egy... talán mínusz két sértés is.
- Előbb megvárom... te mit alakítasz magadtól - mosolygok le rá egy pillanatnyi szünetet tartva a nagy elfoglaltságom közben. Ezután viszont már újult erővel vetem bele magam a teste felfedezésébe, különösen foglalkozva azokkal a részekkel, ahol előzőleg akár csak egy kis fájdalmat is okoztam neki.. és persze azokkal is, amik kimaradt a kényeztetésből. Nem mintha még így is túl sokáig húznám.
De minden sürgető vágy ellenére most gyengéd vagyok és épp annyira heves, amennyire kell. A levegővétellel viszont még így is gyötrelmes harcot vívok, amikor már ott fekszek mellette. Ahogy hallom, megint sikerült kifárasztanom, annyi különbséggel, hogy most én is elég lustának érzem magam. Arra viszont van erőm, hogy felhozzam neki, ezt meg kell még ismételnünk. Nem ma este, de meg kell.
- Pontosan. Csak egy kis edzés az egészséges életmód keretében - vágom rá a már jó párszor hallott szöveget, nagy vigyorral és mivel nincs egyikünknek sem újabb feltétele, így megpecsételem az egyezséget egy csókkal. Ezt próbálja meg felbontani kettőnk között bármilyen agyafúrt ügyvéd! Olyan törhetetlen a dolog, mint bármilyen nagymenő házasság. Legalábbis én így érzem most, ahogy hozzám bújik én pedig átölelem.
Bármilyen fáradtnak is érzem magam, a testem még most is ébren tart. Az agyamba pörögnek a boldogabbnál boldogabb gondolatok és csak akkor mozdulok meg, amikor már jó egy óra múlva fázni kezdek. Akkor is csak vakon tapogatózok magam mellett, hogy magunkra húzzak egy takarót, majd megigazítsam a fejem alatt a párnát. Végre jöhet az alvás. Fogadok, olyan nyugodtan fogok aludni, mint amiben csak régen volt részem.

Nem tudom, minek örülnék jobban. Ha arra a következtetésre jutna, hogy nem vagyok átlagos, vagy arra, hogyha igen, és akkor újabb sértés kerülhet fel arra a listára, amiért kárpótlást követelhetek tőle. Azt hiszem, én mind a két verzióval jól járok, így nincs is értelme agyalni rajta. Járjanak az ő gondolatai ekörül. Az enyémet úgyis túlságosan lefoglalja, hogy a meglévő sértéseiért mivel válthatja ki. Lehet, hogy ő változatosabb módokat talál erre, az én gondolataim viszont nagyon is egy területre összpontosulnak. Szerintem erre ő is rájöhet, szóval talán jobban jár, ha nem tőlem kér majd tippet, hanem kitalál valami egyedit. Nem mintha rá tudnék unna arra, hogy testedzés formájában egyenlítenénk. Erre egyszerűen nem lehet ráunni! Ha eddig akár egy szemernyi kétség is felmerült bennem, azonnal eloszlik, amikor pont olyan kimerülten és elégedetten terülök el mellette, mint ahogy legszívesebben a zuhany alatti akció után tettem volna.
Ezek után valahogy nincs ínyemre, hogy megszólaljak. Az jár az eszembe, hogy ezt vajon mikor tudnánk megismételni. Bármilyen nehéz is bevallani, ma este már elég macerásan menne egy harmadik kör, de mondjuk holnap este... vagy akár reggel, ébresztőnek? Akár még erről is lehet szó. De előtte mégis tisztázni kellene, hogy ő mit gondol erről. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is akar kötelezettséget ez az egész mellé, mégis szinte lélegzetvisszafojtva várom a válaszát. Annál jobbat nem is mondhatna, mint amit. Tökéletes feltételek, mindenki jól jár. Egy csókkal meg is pecsételhetjük.
- Nincs is rá szükséged. Így van tökéletes - jelentem ki gondolkodás nélkül és még összekaparom a meglévő erőmet, hogy kicsit megemeljem a felsőtestem és egy apró csókot tudja adni a vállára. Ezután viszont már nyugton maradok.
Arra egyelő sok esély nincs, hogy aludjak. Bármilyen fáradt és nyugodt is vagyok, túl sok minden jár a fejemben. Azt viszont jó tudni, hogy továbbra sem érzek bűntudatot azért, mert így alakult az este. Pedig fogadni mertem volna, hogy Roxy után... De nem, semmi nincs, csak száz százalékos elégedettség. Remek. Talán szűk egy órát fekszek nyitott szemmel, mire rájövök, hogy kezdek fázni. Valószínűleg neki sincs már melege. Kis mocorgás után magunkra húzok egy takarót, ami épp a kezembe akad. Gyűrött és megviselt a kis akciónk után, de elég meleg ahhoz, hogy ne fagyjunk le alatta. Innentől már csak aludni kell...
... és ébredni valamikor már javában a délelőtt folyamán. Hallom a kinti zajokból. Igaz, hogy külváros, de itt is megvannak azok a hangok, amikből az ember óra nélkül meg tudja tippelni az időt. Kell egy másodperc, amíg felidézem a tegnapi nap eseményeit. A nagy változást az is bizonyítja, hogy teljesen meztelenül, nem feszülő alsóval ébredek. Nem is rossz! Oldalra fordítom a fejem, az arcomon pedig egy mosoly ül a tegnapi emlékek hatására. Óvatosan mozogva, nehogy felébresszem, ha még aludna, nyújtózok egy nagyot és most érzem csak igazán, hogy mennyire elszoktam én az ilyesfajta testmozgástól. Történhet olyan, hogy az embernek emiatt legyen izomláza? Vagy sem simán rosszul feküdtem és ez viselt meg kicsit? Nem számít. Fergeteges este volt, most pedig... jöhet az a fergeteges reggeli, amit beígért.
Persze nem fogom én emiatt felébreszteni. Hadd aludjon csak, ameddig jónak látja. Addig én magamra kapok egy alsót legalább és előkeresem a cigimet, ami valahol ott lesz a nadrágom zsebében. Csak tudnám, azt hol hagytam?!

Amikor tegnap nekiindultam az estének, próbáltam a legjobban elképzelni, ami csak lehet belőle. Na már most, vagy túl szegényes a fantáziám, vagy máshol van a hiba, de erről, ami történt, még álmodni sem mertem. Egyszerűen fantasztikus volt az egész, ráadásnak még itt van ez a nagy nyugalom is, ami átjárja az egész testem. Nem érzem az a furcsa bizsergés, ami arra késztet, hogy állandóan mozogjak, menjen valahova... csinálja valamit. Akármit! Ez teljesen eltűnik és a megszokotthoz képest bőven hamar nyom el az álom. Reggel persze az első pár másodperc után, amíg oldalra fordítom a fejem, lepereg minden pillanat, én pedig nagy vigyorral tapasztalom, hogy elszoktam az ilyesféle testmozgástól. Persze az is szóba jöhet, hogy piszok rosszul aludtam, de valljuk be, ez elég elképzelhetetlen.
Mégis egyetlen szó nélkül ülök fel, majd állok talpra. Próbálom a legcsendesebben megtenni mindezt, de mégis úgy tűnik, hogy mocorogni kezd. Pedig egyáltalán nem állt szándékomban őt is felverni. Így is eléggé kifárasztottam, ha jól sejtem, annyit megérdemel, hogy aludjon addig, amíg szeretne. Úgyhogy addig nem mozdulok, amíg úgy nem tűnik, hogy tovább alszik. Csak ekkor lépek a szekrényhez és veszek ki magamnak egy alsót, amit hamar magamra is kapok. Másra most egyelőre nincs szükség. Ezután viszont elég gyorsan fordulok meg és villantok egy mosolyt.
- Kellene neked is kutatnom valamit? Szerintem tökéletesen jó vagy így, takaróba csomagolva - állapítom meg, és nem bírom megállni, hogy ne támaszkodjak meg az ágyon és lopjak tőle egy csókot. - Arra a takaróra sincs sok szükség - teszem még hozzá, de annyira szemét nem vagyok, hogy le is húzzam róla. Tudom, hogy milyen kellemetlen tud lenni, ha lerántják az emberről a jó meleg páncélt. Hiába is szeretném én anélkül látni újra, hogy felidézhessem a tegnap este legapróbb részleteit, akkor is ellépek tőle és kényelmesen megtámaszkodok a fiókos szekrény szélén.
- Sima rántotta? Ennél azért többre számítottam - jegyzem meg lebiggyesztett szájjal, majd egy nagy sóhaj kíséretében szólalok meg újra. - Lepj meg valami különleges rántottával legalább - kérem, de mivel látom én rajta, hogy nagyon nem akar mozdulni, elkezdek kutatni valami ruha után neki a szekrényben.
- Bokszer alsót szeretnél vagy esetleg egy nyakkendőt? Ja, az nincs - beszélem le magammal egész gyorsan, majd előállok egy, még nekem is túl nagy inggel és odaadom neki. Remélem ezzel beéri. Igazi női ruhákkal nem szolgálhatok, de legalább ez az egy talán még a térdéig is takar. Sajnos az már kicsit sok, de még mindig több, mint amennyit most látok belőle.
Ha pedig már feltúrtam a fél szekrényt, csak kiveszek magamnak egy kopott farmert és igyekszem magamra rángatni. Ez persze általában nem olyan macerás, de úgy, hogy a tekintetem állandóan őt követi, már annál inkább. Az biztos, hogyha megindul a konyhába is követni fogom és kiélvezem a látványt, ahogy szorosan a nyomában megyek. Nem tudom miért, de piszok vonzó már attól, hogy az én ingem lesz rajta.

Komolyan elgondolkozok rajta, hogy engem mennyire zavarna, ha ruha nélkül indulna meg reggelit készíteni. Elég hamar rá kell jönnöm, hogy semennyire. Nem kell neki még a takaró sem mindehhez, de persze nem kényszerítem én semmire. Mégsem kezdek el most azonnal valami olyan ruhát kutatni neki, ami takar, de nem teljesen. Nem sietünk sehova. Még egy csók is belefér, ahogy megtámaszkodok az ágyon és odahajolok hozzá.
- Akkor maradj még nyugodtan ágyban - adom meg neki a lehetőséget. - Talán még én is csatlakozok később - teszem hozzá nagy mosollyal. De minderről csak később lehet szó. Egyelőre teljesen ráérősen támaszkodok a fiókos szekrény szélén és onnan nézek rá. Mintha semmi dolgom nem lenne. Ami igaz is, ha úgy vesszük. A reggeli várhat. Úgysem nekem kell ma kutatni valami ehetőt. Nem mintha pont ez járna az eszemben, amikor legalább egy kicsit megemeli a takarót. Tökéletesen emlékszem rá, mi van ott, de nem baj, hogy segít felidézni.
- Elég különleges - bólintok rá a lehetőségre nagy mosollyal, miközben az agyam akaratlanul is képeket vetít a semmiből. - De a tejszínhab akkor már kellemesebb. Vagy csokiszirup. Következő alkalomra szereznem kell - jegyzem meg utóbbit inkább csak magamnak. Még jó, hogy semmi esély sincs rá, hogy ilyen fontos dolgot elfelejtsek. Itt lesz mind a kettő, mikor a következő beszélgetésünkre sor kerül.
- A vicc, hogy én sem tudom már, mi van a hűtőben - húzom vigyorra a szám. Tényleg nem tudom, mi van ott. Úgy vagyok vele, hogy azt eszek, amit éppen találok. Szóval majd kiderül, mit találunk.
Egyelőre viszont rászánom magam, hogy csak keressek neki valamit, amit felvehet. A sok nyúzott póló között ráakadok az egyetlen ingemre, amint csak azért vettem, hogy normálisan nézzek ki a nagy bocsánatkérő randira... de az már régen volt. A fő, hogy Jennán nagyon jól fog állni, abban biztos vagyok. A tippem azonnal be is igazolódik, amikor felveszi és nagyjából begombolja magán. Veszett csábító, hogy az én ruhám van rajta.
- Hunter születése óta nem aludtam ilyen jól. A gondolat pedig, hogy most már nagyjából rendszeres lesz az ilyen... nyugodt alvás, nagyon is csábító - mosolyodok el és még egy ráadás csókot lopok tőle. Az viszont eszembe sem jutna, hogy elengedjem és hagyjam, hogy a reggelivel foglalatoskodjon. Inkább az jár a fejemben, hogy vajon ő kipihente-e magát annyira, hogy tettekben is felidézzük a tegnap estét. De ő ellép és a konyha felé indul, amit apró sóhajjal veszek tudomásul, de megyek utána.
- A gyerekszoba. Ott van radiátor és be is van kapcsolva a fűtés - válaszolok neki pillanatnyi gondolkodás után, de mielőtt én továbbmennék, megvárom, amíg elriszál előttem. Végül még akkor is ott ül a mosoly az arcomon, amikor a elérek a konyhába.
Most gondolom tojást kellene kerítenem. Fél perc kutatás és a hűtőajtón támaszkodás után meg is találom és kirakom a pultra. Ezután viszont? Kényelmesen elhelyezkedek a széken, a fejem megtámasztom és várakozva nézek az ajtó felé, hogy mikor láthatom majd újra.

Sajnos itt nem szállítják ágyba a reggelit és mivel én nem sértegettem semmivel, nem tartozok neki. Amúgy sem hiszem, hogy reggelikészítés formájában kellene bármiért is köszönetet mondanom. Abban ugyanis nem vagyok olyan jó, mint... másban. Szóval kénytelen lesz kikelni az ágyból. Persze nem lenne nekem annyira ellenemre, hogyha maradna és megadná a lehetőséget, hogy csatlakozzak hozzá.
- Később. Tökéletes lesz később is. Úgyis le kell dolgozni a reggelit... meg ilyesmi - mondom, de elég egyértelmű, hogy a föld alól is képes lennék valami okot előásni, hogy visszabújjon velem az ágyba. De most még nem. Most tényleg jól fog jönni az a reggeli. A desszert pedig egy másik alkalommal, extra felszolgálással.
- Nem árt majd utána a fürdés, igen. Majd gondoskodok róla, hogy a zuhany után fagyi is legyen itthon - tervezem már meg egész összefüggően a következő alkalmat, amit meglátogat és olyan jót beszélgetünk, mint tegnap. Nem mondom, csábító, hogy azt kívánjam, bárcsak már ott tartanánk.
- Szóval nem sikerült ezzel meglepjelek. De te majd felfedezed a hűtőm tartalmát. Az biztos, hogy emberi végtagok nincsenek még a fagyasztóban sem - húzom vigyorra a szám, ahogy felidézek egy nem is olyan régen látott filmet, amiben ez volt a démon egyik kis vicce. Pár kéz illetve láb a fagyasztóba rejtve, mivel az csak hús, ott a helye.
Most viszont ahelyett, hogy ilyesmit raktároznék én is a hűtőmbe, átvéve ezt a jó szokást, inkább előszedem az egyetlen ingem és odaadom neki. Persze közben végig rajta tartom a tekintetem, majd szó nélkül követem a konyha felé, szigorúan mögötte lépkedve.
- Nem egy hátrány a nyugodt alvás - mondom csak azért is tartva magam ehhez az indokhoz. Azt hiszem, ez is pont olyan lesz nekünk, mint, hogy én csak a tetoválásait nézem. Egyikünk sem hiszi, hogy így van, mégis jó ezt ismételgetni. Az viszont már nem kérdés, hogy leplezetlenül bámulom meg, ahogy elindul a fürdőszobába, hogy felszedje a ruháit és megpróbálja száradásra bírni őket. Egy lassú mosoly kúszik fel a számra, amikor egy pillanatra puszta véletlenségből felhúzza az ing alját.
- Megőrjítesz te nőszemély... - morgom az orrom alatt, ahogy továbbra is mosolyogva indulok el a konyha felé. Csak tojást kutatok ki és teszem le a pultra, aztán már le is ülök, hogy vágyakozva várjam, hogy belépjen a konyhába.
- Ne mondd, hogy meglepődtél rajta. Hiszen te mondtad tegnap, olvasol az agyam publikus részében - húzom vigyorra a szám, miközben minden mozdulatát követem. Nem csak a tekintetemmel, de testtel is fordulok arra, amerre ő megy.
- Van nekem szerinted olyanom? - kérdezem vissza és még a homlokom is ráncolom, majd csak felkelek és kerítek neki egy serpenyőt, amit csak egy csókért cserébe vagyok hajlandó odaadni neki használatra.
- Tál, lent - mutatok az egyik kis szekrényre és már most elégedett mosollyal várom, hogy lehajoljon érte. Oké, tényleg nem olyan poén, hogy ennyire bolondulok érte már most. De a fenébe is, lehet nem nézni ezt a testet és nem várni arra, hogy mutasson valamit az ingem rajta?
Ezek után viszont már tényleg nyugton maradok és nem zavarom az ügyködésben. Csak nézem, hogy mit csinál - vagy valami olyasmi -, és végül besegíteni neki és előszedek két tálat, amire majd tud pakolni. Azt hiszem, bármit is hoz össze végül, aminek a rántotta nevet adja, én teljesen elégedett leszek vele. Egy sértés törlesztve.

A legjobb, hogy nemcsak fergeteg, amit együtt művelünk, hanem minden tekintetben hasznos. Megnyugtat, formában tart mindkettőnket.
- Ha pedig már itt tartunk, pont olyan gyönyörű vagy reggel ébredés után, mint este - mondom ki, amivel még tartoztam neki. Hiszen arról volt szó, hogy reggel lehet meg fogok ijedni tőle. Hát nem. Egyáltalán nem. Sőt, a mai reggel még jobban megerősít abban, hogy igenis meg kell még ismételnünk a tegnapit. Újra és újra. Már komplett tervvel állok elő.
- Ha szerencsém van? Nem olyan biztos, hogy jól járok azzal. Ha megmentelek, megkapom a hősöknek járó jutalmat is. Fele királyság és társaik - vigyorgok rá, továbbra sem mozdulva a kis szekrénytől egészen addig, amíg rá nem szánom magam, hogy végre tényleg kiszedjen neki valamit, amit felvehet. Elég sokat hezitálok, hogy mi lenne az, ami takar, de mégsem. Végül az egyetlen ingem mellett döntök, amit oda is adok neki és teljesen ráérősen nézem, ahogy felveszi.
- Nincsenek végtagok sehol a konyhámban - tisztázom, mielőtt tényleg frászt kapna itt nekem. Amilyen jó poénnak tűnt ez elsőre... na jó, még mindig az. Nem bírok nem mosolyogni az arckifejezése láttán. Csak az apró csókkal tud valamivel komolyabb arcot varázsolni rám.
- Látod, ha mellettem maradsz, mind a ketten egészségesebben élünk - szögezem le vigyorogva. Ezek után viszont inkább hallgatok. Amúgy is minden figyelmem leköti az, hogy egy pillanatra sem vegyem le róla a tekintetem. Egyszerűen csak nem tehetem. Nem tudom. Egy kicsit sem zavar, hogy ő is tisztában van azzal, mennyire bámulom. De így legalább kapok egy kis villanást.
Magamban morgok pár szót, mikor ő elindul, hogy kiterítse a ruháját, én pedig a konyhában kezdek el pakolni. Pakolni? Csak a tojást szedem elő, semmi több. Onnantól kezdve már ülök is le és várakozva nézek az ajtó felé, hogy mikor bukkan már fel. A szavaira persze csak villantok egy angyali mosolyt, de egy szó sem szólok. Azt is beszéd nélkül adom tudtára, hogy a serpenyőt csak egy csók fejében adom oda neki. Csodálkoztam volna, ha nem érti meg.
- Annyira gonosz nem lehetsz, hogy megtagadod tőlem még ezt a keveset is... - fogok bele, de többet nem mondok. Akkor sem, ha csak kérnem kellene és hanyagolná a guggolást. De szerencsére így is megteszi. Részemről csak egy nagy nyelés jelzi, hogy nagyon is tetszik a látvány.
Oké, lehet, hogy mégsem kellene ilyesmire kérnem, mert kezd eléggé... Szóval elég egyértelműen tetszik a látvány és ha nem akarom itt leteperni, nem kellene megnehezítenem a saját dolgom.
- Nagyon, nagyon hálás? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel, de szinte meg sem várom a választ, már állok is fel az asztaltól és veszem le, amit kér. Ezután meg már minek ülnék vissza? Odalépek mögé és hátulról átkarolom.
- Csak, hogy segítsek a közelségemmel - magyarázom kérdés nélkül a tettem és próbálom letörölni a veszett nagy mosolyt az arcomról. - Mikor is lesz már reggeli? Kezdek határozottan éhes lenni - mondom és ahogy még jobban magamhoz ölelem, elég egyértelmű, hogy nem csak egyféle dologra éhezek.

Fogalmam sincs, hogy felejthettem el a tegnapi beszélgetésünket, miszerint ma reggel biztosan meg fogok tőle ijedni, mert varázstükör nélkül... Ja, hogy már tudom, miért ment ki a fejemből. A felejthetetlen este verte ki az ilyen apróságokat onnan és csomagolta el valami mélyebb helyre. Sebaj. Még most sem késő, hogy meggyőzzem arról, pont olyan gyönyörű, mint tegnap volt. Egy kicsit persze meglep azzal, hogy egyszerűen megköszöni és nem köt bele semmibe. Egy mosoly kúszik fel az arcomra, és nem mondok többet. Nincs többre szükség. Azt viszont már nem hagyhatom szó nélkül, hogy szívesen megmentem én még párszor a következő beszélgetések előtt is, ha úgy hozza a sors.
- Beérem én, de ha adják a fele királyságot is, nem fogom visszautasítani - jön az angyali mosoly, és bármilyen komolyra próbálom venni a figurát, elég hamar rá kell jönnöm, hogy továbbra sincs ilyesmire esély. Pont ott folytatjuk, ahol a tegnap abbahagytuk a tényleges beszélgetést.
- Úgysem tudtam soha rávenni magam arra, hogy edzésként fussak. Rendőrök elől oké, de csak úgy... poénból - rázom a fejem értetlenkedve, de azért egy idő után újra mosolyogva. Nem tudnám megmondani pontosan az emlékeken mosolygok vagy csak azért, mert tényleg jól érzem magam vele.
Ezután viszont már irány a konyha. Reggeli. Csak a látszat kedvéért próbálkozok és kiveszem a tojást, de nem bírom kiverni a fejemből a látványt. Azt, amit tegnap este láttam... amit most pár perce.. amit éreztem a kezeim alatt. Komolyan elveszi az eszem!
- Ezt a keveset - bólintok jófiú módjára mosolyogva. - Kárpótollak érte és duplán kapod majd vissza az ilyen apró... szívességeket, tudod jól - teszem hozzá most már kiszélesedett mosollyal, majd egyetlen szó nélkül nézem végig a szívességet, amit nekem tesz. Lehet, hogy ezzel a saját dolgom nehezítem, de legalább tesztelem azt a bizonyos tűrőképességem. És mondhatom, elég jól végzek a saját felmérésemen. Annak ellenére, hogy pislogás nélkül végig nézem végig a kis jelenetet, pillanatok alatt visszarázódok a valóságba és megyek is neki segíteni, amikor megkér.
- Nem használnál te ki... - mondom teljes magabiztossággal, ahogy leveszem neki, amit kért. Ezután viszont már eszemben sincs visszaülni és onnan nézni. Inkább köré fonom a karjaimat és a háta mögül segédkezek. Pontosabban támogatom a jelenlétemmel.
- Volt egy kicsi. Nem rángattalak ki az ágyból, hogy reggelit akarok... de nem is tartottalak ott, hogy... - próbálok fogalmazni értelmesen, de félbehagyom a mondatot. Azt hiszem, ezt a párbajt most vesztettem. Valahogy mégsem zavar annyira, mint kellene. Majd nyerek egy másikat. Egy sokkal fontosabbat.
- A tegnap az csodálatos volt - szögezem le, amikor felemlegeti és most egy cseppet sem viccelek. Tényleg úgy volt tökéletes minden, ahogy volt. - De most már vége. Hála neked - mosolyodok el és egy apró csókot adok a nyakára. Aztán jön is a ráadás, amikor fordítja a fejét és egy igazit lop tőlem.
- Hm azért csak óvatosan a parancsokkal - mondom, de a mosoly miatt nem hangzik olyan komolyan, mint szeretném. Persze már indulok is el a tányérokért. Jó, csak műanyagtányér akad a kezembe, de ez nem olyan fontos részlet. Legalább a kés és a villa normális, amit még odateszek az asztalra, mielőtt leülnék és mindkettővel a kezemben várom, hogy megkapjam azt a reggelit.
- Majdnem elfelejtettem - mondom magamnak és még közelebb húzom a széket. Eddig is magam mellé terítettem, de most már szinte mintha a két szék egy nagy lenne. Így már jobb lesz.

Ha tudnám, hogy kötöttünk pont itt ki! Fele királyság...! De képzelet szintjén egész jó mókának tűnik, annak ellenére, hogy ő még képes ebbe is belekötni.
- Nem mindegy? Ha én fele királyságot kapok, amiért megmentelek, az azt jelenti, hogy te leszel a királynő - világítok rá és már ott bujkál a mosoly az arcomon. Ha ebbe is beleköt, akkor tényleg feladom. Legalábbis ezúttal. Úgyis sokkal jobban leköt, hogy őt figyeljem, miközben elkezdi gombolni az inget. Mit számít most, hogy ezúttal enyém-e az utolsó szó vagy sem?
- Most már nem. Tudod, leszokóban vagyok - válaszolom nagy mosollyal, majd egy pillanatra elgondolkozok. Elég nehéz röviden összefoglalni, hogy miket csináltam és milyen balhékban voltam benne. Mégis úgy érzem, hogy válaszolnom kell, úgyhogy ha megkésve is, de csak megszólalok.
- Pár betörés, kisebb lopások... de csak a poén végett, hogy le tudjuk inni magunkat - teszem is hozzá a magyarázatot anélkül, hogy egyáltalán rá kellene kérdeznie. Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, hogy veszélyes alak voltam vagy bármi. Nem ez a célom.
- De ez már csak a múlt. A lényeg, hogy egyszer sem kaptak el és most itt vagyok - bújik meg egy kezdetleges büszke mosoly a szám szélén. Erre az egyre tényleg büszke vagyok bármilyen körülmények között. Hogy soha, de soha nem kaptak el és nem csuktak le. Jó, egyszer kihallgattak, de rács mögé akkor sem kerültem. Az teljesen más volt. Most pedig már esély sincs arra, hogy börtönbe csukjanak. Mivel leálltam.
Azért meg csak nem büntetnek, hogyha az ember csak egy adag tojást vesz ki a hűtőből, segítség címén. Ez még nem olyan nagy bűn. Főleg, mert később azért még megteszek ezt-azt, amikor nagyon szépen kér, és megígéri, hogy még meghálálja. Ő viszont igazán megérdemelné. Reménykedjek, hogy nem használ ki? Ennek még a gondolata is gonosz, de nem tudom teljesen komolyan venni, mivel mosolyog. Így az én arcomra is felkúszik egy, de továbbra is azt teszem, amit mond. De előtte még segítek neki a jelenlétemmel, hogy még jobban haladjon és még finomabb legyen az a reggeli.
- Ez is egy lehetőség? Hogy ne együnk az asztalon? - csillannak fel a szemeim annak ellenére, hogy ő ezt nem láthatja. Nem tehetek róla, de egy pillanat alatt még jobban figyelek minden szavára. De persze nem teszek én semmit. Az igazi reggelire pont úgy szükségem van, mint neki. Annak ellenére, hogy bennem másfajta éhség is dolgozik. Ezt pedig nem igazán csillapítja az a kis csók, de a semminél mégiscsak több. Majd lesz itt még ráadás. Gondoskodok róla.
- Csak óvatosan... - ismétlem a szavait, miközben rosszallóan rázom a fejem. Az egész félig fenyegetésnek is hangzik. Amolyan, meglesz még ezért a büntetés, ha túl sokszor lépi át a határt. Akkor is, ha csak óvatosan teszi. Már előre élvezem!
Ahogy azt is élvezem, amikor végre elém kerül egy nagy adag rántotta. Mielőtt nekiesnék még végigsimítok a lábán, hiszen szinte kínálja magát ez a lehetőség. Egy ilyet nem szabad kihagyni. Ezután viszont győz az éhség. Még arra is csak hümmögök, mikor meghallom a szavait. Muszáj előbb pár falatot magamba lapátolni, mielőtt lassítanék.
- Azért ez is elmegy egy... fél kiengesztelésnek - nézek a maradék rántottára, ami csak arra vár, hogy megegyem. - Na jó, háromnegyed - mosolyodok el, ahogy felnézek rá, ezután viszont az evésé a főszerep. Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára rendesen reggel, de éveknek tűnik. Pedig olyan régen biztos nem volt, mégis...
Rekordidő alatt elfogy minden a műanyagtányérból és teljesen elégedetten dőlök hátra, a kezem pedig csak puszta véletlenségből pihen a lábán. Most tényleg. Csak most jut eszembe, hogy talán kihasználhattuk volt az időt a beszélgetésre, de... a fene se gondolt erre, miközben ettem.
- Szóval, meddig is érsz rá ma? - vetek fel egy egész egyszerű kérdést. Nem mintha nekem lenne bármi dolgom. Tény, hogy vár rám egy veszett vastag építészeti könyv, amin még egyszer sem rágtam át magam, de az ráér. A kérdés, hogy ő meddig maradhat és meddig élvezhetem ma a társaságát.

Királynő vagy istennő. Nehéz döntés. Próbálok az agyam mélyén olyan film után kutatni, amiben ez már előfordult, hogy azt hozzam elő példának, de nem igazán jut semmi eszembe. Túl könnyen kalandoznak el a gondolataim. De végül is, nem számít.
- Lehetsz mindkettő, ha szeretnél. Az lehetsz, ami csak akarsz - szögezem le végül teljesen magabiztosan. Bármi lehet, nekem úgyis most az marad, akivel egy felejthetetlen éjszakát töltöttem és aki miatt újabb okom van várni a következő napokat.
Az már más kérdés, hogy mindezért cserébe kénytelen vagyok néha beszélni magamról. Furcsa, de nem szégyellem előtte, hogy milyen életem volt és miket tettem. Jó, azért vannak olyan részletek, amiket nem szívesen vallok be neki, de az ilyeneket én is igyekszem elfelejteni. Na meg amúgy is, milyen beszélgetésben hozhatnám fel, hogy egyszer megöltem valakit? Még ha véletlen is... Nem, ez olyan dolog, amivel egyszerűbb nem foglalkozni még csak gondolatok szintjén sem. Amúgy sem számít, nem igaz? Megtörtént, de ettől még nem vagyok őrült, mert... nem vagyok és kész.
- Nem unatkoztam. De így volt jó. Gondolom neked is voltak azért balhéid és... megvan a maguk szépsége. Amikor... - megrázom a fejem. Ebbe nagyon, de nagyon nem kellene most belemenni. - Jó tud lenni az olyan élet is a maga módján. Néha hiányzik - mondom végül és letudom ennyivel. A fő, hogy akkoriban nem kaptak el soha, most pedig már vége ennek a korszaknak. Nem megyek többet fejjel a falnak és nincs több felesleges kockáztatás.
Abban viszont nincs semmi kockázat, hogy szinte állandóan rajta tartom a szemem, amíg készül az a bizonyos reggeli. Persze csendben nem sokáig bírom. Talán csak akkor hallgatok el hosszabb időre, amikor felhozza, hogy nem csak evésre lehet használni az asztalt. Fogalmam sincs, ez miért nem fordult meg eddig a fejemben, most viszont nem bírom kiverni a képet, ami megjelent a szemeim előtt. Elég nagyot kell nyelnem és kényszerítenek magam, hogy visszatérjek a jelenbe.
- Evés után - ismétlem a szavait és akaratom ellenére is inkább ígéretnek hangzik, mint üres beszédnek. Végül is a zuhanyzót kipróbáltuk már. Az ágyat szintén. Jöhet az asztal... konyhapult...
Na jó, megint túlzottan elkalandoztam. Nem foroghatnak ekörül a gondolataim, különben nem fogunk eljutni addig, hogy elkészüljön az a rántotta és csak jó fél óra múlva jut majd eszembe, hogy mit reggelizni készültünk. Nem tudom hogy, de kibírom nyugton. Mosolyogva ülök le végül és várom meg, hogy a kikészített tányérba kerüljön a rántotta. Ekkor már érzem én is, hogy veszett éhes vagyok. De arra még van időm, hogy végigsimítsak a lábán. Ha már pont ide tette... Csak ezután jöhet, hogy leteszteljem, mennyire is sikerült különlegesre a reggeli. Be kell látnom, hogy nagyon is jó. Főleg, mivel nem szoktam én azzal törődni, hogy rendesen egyek, ha egyedül vagyok.
- Szóval nem akarsz nekem tartozni örökre - jegyzem meg kissé morgolódva, de persze az egész csak színjáték. - Végül is, csak, hogy lásd, milyen rendes vagyok. Egy sértés elfelejtve. Sőt, te választhatod ki, hogy melyikről feledkezzek meg! - ajánlom fel nagylelkűen, de ezután hallgatok. Túl csábító a rántotta és arra késztet, hogy minél hamarabb eltüntessem.
Miután minden falatot megettem, a szinte tiszta tányért tolom el magamtól és dőlök hátra teljesen jóllakottan. Még ezután is kell egy perc, mire megszólalok. Túl jól érzem magam és túl kényelmes csak úgy... lenni.
- Vagyis ha beledobom egy kád vízbe a ruháidat és nem hagyom, hogy megszárítsd őket, akkor nagyon sokáig a vendégem leszel - vonok le inkább csak magamnak egy következtetést, vigyorogva. Tudom én, hogy nem így működik. Főleg, mert utána hozzáteszi a többit. De attól még jó játék elképzelni ezt a lehetőséget.
- Fél órával munkakezdés előtt el leszel engedve - bólintok, miután megbeszéltem mindent magammal. A mosolyt viszont nem tudom letörölni az arcomról. Túl kellemes a gondolat, hogy estig itt lesz és csak az enyém. De a fő, hogy semmivel nem kell sietni. Vagyis most jöhet a szimpla pihenés, ami evés után jár és csak utána... dolgozzuk le.

Túl könnyen jönnek a számra a szavak. Minden piti balhét gondolkodás nélkül felsorolnék neki, de jobb vigyázni, hogy mit mondok. Ez akkor tudatosul bennem, amikor már majdnem részletezem a sok baromságot, amiben benne voltam. Nem lenne szerencsés elérni addig a véletlen gyilkosságig. Jobb hallgatni és meghúzni azt a bizonyos határt. Ami pedig kívül esik azon, az meg sem történt.
- De most már itt vagyok én, hogy kimentselek - bólintok aprót, ahogy már sokadjára elismétlem, csak más megfogalmazásban, hogy szívesen játszom a hős szerepét. És ezt nem csak azért teszem, mert jutalom jár érte. Egyszerűen csak visz a vérem és minden alkalmat kihasználok, amikor egy kis esély van rá, hogy nem kerülök nagyobb bajba, mégis önmagam lehetek.
- Igen. Főleg miatta. Csak miatta - jelentem ki gondolkodás nélkül. Soha, egy pillanatig sem tagadtam, hogy az egész megjavulást és jó útra térést csak Hunter miatt csinálom. Nekem tökéletesen megfelelt az eddigi életem. Az persze nem mondom, hogy nem szerettem volna többet és jobbat, de az biztos nem szerepelt a terveim között, hogy ennyire megváltozzak. Most mégis itt vagyok és az egyetlen, amit fel lehet róni nekem, hogy a fantáziám túl könnyedén indul be.
Ezen kívül viszont igazán jól viselkedek. Az apró csók, pár kósza simítás már igazán nem minősül nagy bűnnek. Főleg, mert minden lehetőség csak úgy adja magát. Ki hibáztatna, amikor a lába az enyémen köt ki és én végigsimítok a puha bőrön? Senki. Ezután viszont már nagyrészt az evésé a főszerep. Kóstolás után mégis szünetet tartok pár szó erejéig.
- Anélkül is? - vágok csodálkozó arcot, majd vigyorra húzódok a szám és hümmögök párat, mint aki most veszi fontolóra, hogy akkor hirtelen eltekintsen-e minden sértéstől. Végül abban állapodok meg saját magammal, hogy még átgondolom. Egyet viszont mindenképp lehúzhat a listáról.
- Legyen. Akkor nem vagyok szörnyű. Hallani is akarom - nézek rá komolyan, egészen közel hajolva és csak azután fogok újra neki az evésnek, amikor kimondja, amit kérek.
A reggeli nagyon is hamar tűnik el és nem csak az én tányéromról. Az ilyen finom kajákkal csak az a baj, hogy veszettül el tud lustulni után az ember. Vágyakozás meg van fantáziálás ide vagy oda, úgy érzem, még a kezem is túl nagy feladat felemelni. Pedig még csak most keltünk ki az ágyból! Persze hamar megerőltetem magam és az ölembe húzom, amikor úgy helyezkedik, hogy már csak kicsi kell hozzá. Nem számít, hogy ő szeretett volna úgy maradni vagy sem. Közelebb akarom tudni magamhoz, legalább egy kicsit. Akkor is, ha máshoz túl lustának érzem magam.
- Nem hiszem, hogy képes lennék rád unni. Túl sok dolog van, amit kipróbálhatunk. Te világítottál rá, hogy akár még az asztal is... - kezdek bele nagy mosollyal, miközben a kezem kényelmesen a derekán nyugtatom. Talán néha mozdítom egy kicsit. Tesz egy kisebb kört, de semmi más.
- Szóval még fél óra kell, hogy előtte kipihenhesd magad - állapítom meg, majd belátom, hogy az azért kevés lesz. Viszont mégsem mondhatom, hogy akkor már most induljon haza. - Maradjunk abban, hogy megígérem, nem fárasztalak ki, ha munka után... benézel beszélgetni. Vagy akár én is meglátogathatlak. Legalább megnézem, hol is dologol - próbálok alkudozni egy angyali mosoly kíséretében. Végül is, kibírom én a mai napot szex nélkül. Ha tudom, hogy hajnalban, munka után beállít, túl fogom élni a kettő közötti időszakot.

Lehet, hogy a kelleténél jobban élvezem a hőst játszani, de nem tehetek róla. Duplán jól járok vele, akkor meg miért cselekednék másként? Az viszont már nem hangzik teljes mértékben jól, amikor azt mondja, hogy bármikor bajba kerül, el tudjon érni.
- Vagy maradjunk a meglepetés erejénél - vetek fel egy másik opciót pillanatok alatt és egy csókkal teszem meggyőzővé a javaslatom. Fogadok, hogy nem fogok sokáig ellenkezni. Főleg, mert neki is célja, hogy ne ragadjunk le itt a folyosón.
Még így is idő, amíg elérünk a konyhába. Hát még az, mire elkészül a reggeli. Pedig esküszöm, nem hátráltatom. Sőt, támogatom a közelségemmel, úgyhogy igazán jól viselkedek és csak segítem. De még így is idő, amíg elkészül a különleges rántotta. Csak pár falatot eszek belőle, mert beugrik, hogy ezzel most letudott egy sértést. Hogy lássa, milyen rendes vagyok, még választhat is, hogy melyikről feledkezzek meg, Lehet, hogyha nekem kellene felsorolni, miket vágott tegnap a fejemhez, egy sem jutna eszembe. Így viszont, hogy választ egyet, már rémlik, hogy mondott ilyesmit. Most pedig arra várok, hogy kimondja az ellenkezőjét és ezzel majd el is felejtem a sértést. Bevallom, egy pillanatig kételkedtem benne, hogy képes lesz beszélni, de megteszi, nekem pedig egy elégedett mosoly kúszik fel az arcomra. Még a puszi alatt sem vagyok képes letörölni onnan. Nagyon is oda való most ez. Úgy érzem, hogy ezzel vagy három szócsatát is megnyertem.
Most viszont jöhet a megérdemelt reggeli. Egy pillanatra sem vagyok hajlandó megszakítani az evést, amíg minden el nem fogy a tányéromról. Ezután is elég nagy feladatnak bizonyul a beszéd. Annak ellenére, hogy nem olyan régen ébredtünk, most el tudnék nyúlni az ágyon és megnézni mondjuk egy filmet. Vagy csak úgy kapcsolgatni a csatornák között. Lazítani! Mégis mozdítom a kezem, ahogy már félig az ölembe ül és megteszem helyette azt a kicsit, ami ettől elválasztotta.
- Te unsz rám? Ezt újabb sértésnek is vehetném! Ilyen nem lehetséges. Vagyon én annyira érdekes és főleg változatossá tudom tenni a napokat - jelentem ki magabiztosan, de azért egy pillanatra bizonytalanul nézek rá. Az egészet elrontja a szám szélén bujkáló mosoly, de az mikor nincs ott? Nem tudok nem mosolyogni és jól érezni magam vele. Akkor is, ha csak beszélgetünk. Tényleg, beszélgetünk.
Aminek persze most az a vége, hogy rá kell jönnöm, talán jobb most pár csók kíséretében elengedni és majd este... vagy hajnalban visszatérni arra a testedzésre. Lehet, hogy el kellene gondolkodnom a válaszadáson. Felkelni hajnalban, vagy épp most itt tartani és lefárasztani. Nem olyan nehéz kérdés, mint ő azt hiszi.
- Bemegyek eléd. Akár még kocsit is szerzek, ha kell - vágom rá egy lélegzetvételnyi idő alatt, nagyon is lelkesen. Egy pillanatra sem bizonytalanít el a tény, hogy ezért fel kell kelnem és áttrappolni a fél városon. Persze az is segít bőven a döntésben, hogy a fülembe suttogta az előző szavakat. Nem mondom, az már nehezebb, hogy tartam magam az úgymond megállapodásunkhoz és ne fárasszam ki most azonnal. De sikerül nyugton maradni és csak a... lelkesedésem érezheti.
- Hova menjek és hány órára? - kérdezek rá szinte azonnal és biztos vagyok benne, hogy minden jegyzetelés nélkül meg fogom jegyezni, amit mond. Sőt, úgy húsz perccel korábban ott is leszek. Az már amúgy is egyértelművé vált, hogy nem valami unalmas irodában dolgozik. Ott azért nehezen tudok elképzelni egy éjszakai műszakot. Valami igazán jó hely lehet, ahol érdemes hamarabb megjelenni.

Tetszik nekem ez az egész hős szerep. De úgy az igazi, ha nem fizetett testőrnek érzem magam. Nem mintha így nem lenne nagyon is hálás nekem és nem kapnék köszönetet tőle, de akkor is úgy van ez rendjén, ha maradunk annál, hogy meglepetés, mikor bukkanok fel és mentem meg. Biztos, ami biztos alapon az amúgy szóban nagyon is rövid érvelésem még megtoldom egy csókkal. Láthatóan meg is győzöm. Most már foglalkozhatunk a reggelivel, aminek az elkészülését nagyrészt csak a közelségemmel segítem. Mellette azért ezt-azt leveszek neki, de inkább ő dolgozik. Végül is, le akar tudni egy tartozást és elérni, hogy megfeledkezzek egy sértésről - amire igazából már nem is emlékszem pontosan. Az pedig egy pillanatig sem kérdés, hogy ha most rögtön idecuccolna mondjuk egy hétre, ami alatt csak egymással foglalkozunk, akkor sem tudnék ráunni. Hogy ő megunna? Ez még sértésnek is túl durva. Szerencsére azért hamar meggyőzöm, hogy nagyon téved.
- Hidd el, nem tudsz rám unni - jelentem ki magabiztosan. Bármilyen nehéz megállni, akkor sem most fogom neki bebizonyítani, hogy milyen érdekes tudok lenni. Pedig szeretném és a csók is erre buzdít, amit kapok. Mégis inkább a reggelivel foglalkozok, amit majdnem annyira akarok, mint őt. Előbb a kaja, aztán minden más - szögezem le magamban. Mégis mire az utolsó falatot is eltüntetem olyan lustaság tör rám, hogy a kezem sem mozdítanám, ha nem szeretném az ölemben tudni. Ha már félig így is kényelmesen rajtam van...
- Majd... gondoskodok magamról, ha már nagyon nem bírom - beszélek szándékosan suttogásig halkítva a hangom egy sokat sejtető, féloldalas mosollyal. Amíg nem hozta fel a lehetőséges, hogy esetleg nem fogom kibírni nélküle, ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Ha hónapokig bírtam, ez a pár óra már semmiségnek tűnik. Mégis, van abban ráció, hogy szenvedni fogok, mire indulhatok elé. De megoldom majd. Legalábbis ezzel győzködöm magam. Viszont ha így halad és kínoz még pár percig, biztos, hogy nem fogom egyedül megoldni és hulla fáradtan fog eljutni a melóig.
- Hatkor. Vagyis menjek oda legkésőbb ötre - bólintok, ahogy megbeszélem magammal a részleteket. Mindent elraktározok magamban. A helyet amúgy is láttam már párszor. Bent még nem jártam, de nem is ez számít. Majd most belülről is megnézem, hogy is néz ki ott minden. Nem mintha a játékért mennék. Sokkal fontosabb vár rám ott.
- Tv. Az szobában a polcon találsz limitált Star Wars DVD-ket - tájékoztatom mosolyogva, ezzel le is szögezve, hogy a "mit nézünk" el van döntve. - Addig én bevizezem a ruháidat, hogy véletlen se jusson még eszedbe hazamenni. Van időd bőven - teszem hozzá miután ő már felállt az ölemből. Persze eszemben sincs tényleg vízbe tenni a ruháit. Ha megindul megyek szorosan utána. De még egy kicsit előtte ülve maradok, amíg eligazítom a nadrágom. Nem mintha takargatnom kellene, milyen hatással volt rám. Ez inkább csak megszokás.