Be kell látnom, ideje volt valamit kezdeni az életemmel. Jo is megmondta, hogy össze kell kapnom magam, ha vissza akarom kapni a családom. Nos, kezdésnek megelégszem azzal, hogy van munkám, tanulok és a fiam hétvégente velem van. Roxyval persze továbbra is alig beszélek. Csak akkor tudok belőle két szónál többet kicsikarni, amikor kioktat, hogy Hunter mit szeret és mit nem. Fogadni merek, hogy még mindig félti tőlem. De... bármilyen gonoszan is hangzik, nem érdekel. Jogom van a fiamhoz, ugyanúgy szeretem és képes vagyok rá vigyázni, ahogy ő. Ezt az is bizonyítja, hogy már a második ilyen alkalom, hogy nálam van és semmi baj nem történt. Ráadásul alig sír. A kezdeti időszakhoz képest, alig hallani a hangját. Felvehetem és nem néz rám úgy, mintha egy szörnyeteg lennék. Pedig bevallom, féltem nagyon, hogy amiért csak hétvégente lát, nem fogja tudni, ki vagyok, de szerencsére úgy tűnik, tévedtem.
Minden este ott alszok vele a szobájában egy matracon és szinte átalussza az egész éjszakát. Nem lennék köteles vele maradni, mégis így érzem helyesnek. Lehet, hogy különös, de amúgy is a matracon sokkal jobbat alszok, mint ágyban. Nem hiába a több év a Lyukban. Megszoktam. Ahogy azt is, hogy idő előtt ébredek és ott gubbasztok a falnál, ölemben egy kisebb köteg papírral. Pár jegyzet a tanfolyamról. Építészet. Nem hittem volna, hogy komolyan ezzel akarok foglalkozni. Mindig is rajzolgattam, terveztem, de mind csak időtöltés volt. Most viszont, hogy egy építkezésen kaptam munkát, kapóra jön a tanfolyam. Fizetik. Kész főnyeremény. Csak ne lenne már egy hete szó a lépcsőkről! Kicsit kezd unalmas lenni... képletek... körlépcső, csigalépcső... kettő közötti különbség... Fene se gondolta volna, hogy ennyi szabály van az építészeten! Ha a lelkesedésem csökkent is, még mindig úgy érzem, szerencsés vagyok. Széthullott minden az életemben, mégis sikerül összeilleszteni a darabok egy részét.
Darabok. Téglák. Építészet. Már vagy két órája itt ülök, úgyhogy ideje tartani egy kis szünetet. A fejem a falnak döntöm, a jegyzeteket leteszem magam mellé, felkelek és Hunter kiságya felé lépkedek. Még most is félek attól, hogy egyszer üresen találom és rájövök, hogy az egészet csak képzeltem. Nem láthatom és nincs nálam minden hétvégén. De itt van és azonnal felém fordítja a fejét. Kíváncsian pislog rám, én pedig nem bírom megállni, hogy ne simogassam meg és motyogjak neki. Fogalmam sincs mit, de mindig beszélek hozzá. Most is talán percekig állnék ott és mondanám neki, ha nem hallanám meg a kopogást. Még így is idő, amíg reagálok.
- Legyél jófiú és várj meg itt! Sietek vissza - mosolygok rá a fiamra és a szájába adom a cumit, ami valahogy mindig a feje felett köt ki. Csak tudnám, hogy csinálja! Szinte azonnal hallom, hogy nyöszörögni kezd, de hamar abba is hagyja, így nem kell visszamennem hozzá és vele együtt ajtót nyitni. Így is majd egy perc telik el, mire lenyomom a kilincset.
Anélkül tárom ki az ajtót, hogy megnézném, ki az. Nem vártam vendéget, de ez nem jelenti azt, hogy valamelyik haver nem ugrik be. Már készülnék is, hogy köszönés nélkül közöljem, nem érek rá, amikor ránézek az ajtóban lévő illetőre. Ha már leült a lépcsőre, akkor sanszos, hogy nem ismerem meg azonnal, kicsoda is ő. Azt nem mondanám, hogy az a délután miatt már hátulról is könnyedén felismerem.
- Szia! - köszönök azért és próbálok rájönni, hogy kit is látok magam előtt. Menni fog az, csak az első pár másodpercben blokkolja az agyam a képet. Nem két nap telt el és közben túl sok új embert ismertem meg a melónak és a tanfolyamnak köszönhetően.

Elég zsúfoltak a napjaim, de ennek ellenére egész kipihent vagyok. Nagy erőt tud adni, hogy látom, van értelme összekapni magam, rendbe tenni az életem és felkelni napról napra. Ez viszont azt is jelenti, hogy haladok előre, és nem azon agyalok, mi történt egy hete vagy egy hónapja. Nem csoda, hogy hátulról nem ismerem meg az ajtó előtti lépcsőn kuporgó illetőt. Töröm a fejem, de csak annyira jutok, hogy ismerős. Talán összefutottam vele az utcán. Valamelyik havernak a csaja a bandából. Kinézet alapján simán lehet. Mégis, amint szembefordul velem és megszólal, már tudom, kiről van szó. Bőszen bólogatok.
- Tudom, csomagtartó. Jöttél nekem egy doboz cigivel - kötök ki az akkori legjelentősebb résznél. Máskor nem maradt volna meg ilyen apróság, de az nagyon is márkás cigi volt, amit végül kaptam. A bátyjának jó ízlése van. Tudja, hogy kell élni. Én még lopni sem lopok magamnak ilyen drágát.
Ekkor már persze nagyban mosolygok, de valamiért nem állok arrébb az ajtóból csak miután a következő szavait is meghallom. Egy kicsit összeráncolom a homlokom. Hány hete is volt már? Vagy talán egy hónapja? Azt hinné az ember, hogy már régen el is felejtette a varratot. Nem hiszem, hogy egészséges ennyi ideig ott hagyni. A végén még túlzottan benne marad a bőrben és... az úgy fájdalmas lesz.
- Kicsit el vagyok veszve, de nem zavarsz - állok most már félre az ajtóból és engedem be az előszobába, majd pillanatnyi gondolkodás után a konyha felé intek. Hunter jól meglesz még pár percig. Egy pisszenés sem hallatszik a szobájából. Valószínű, hogy elaludt.
- Komolyan még nem szedted ki? - kérdezek rá szinte azonnal. Nem jó dolog az, hogy ennyi ideig ott maradt. Nem vagyok orvos, nem tudom igazából mi következményekkel jár - a sajátomat mindig időben vagy idő előtt kiszedtem -, de józan ésszel végiggondolva tényleg nem lehet jó dolog.
- Vagy az orvos szedte ki és varrta újra? Akkor lehet, hogy nem is kell kiszedni. Ők már úgy csinálják, hogy ne kelljen... - teszem hozzá amolyan magyarázatként, majd kérdés nélkül húzok ki neki egy széket a konyhában. Majd később megkínálom valamivel. Alkohol sajnos nincs itthon, de még a rostos üdítőben sem vagyok biztos. Nem tartottam semmi nagy beváráslást. Csak Hunternek vettem ezt-azt.

Először, hátulról tényleg nem ismerem fel, hogy ki ül az ajtó előtt a lépcsőn. Annyi biztos, hogy nem egy srác a bandából. Ami azért nem is olyan rossz dolog. Úgyis kénytelen lettem volna visszautasítani bármilyen ivást vagy balhét. Vannak olyan apukák, akik gondolkodás nélkül viszik a gyereküket kocsmába, mondván, nem lesz abból baj, de én biztos, hogy soha nem fogom ilyen helyre magammal vinni.
De most szó sincs ivászatról vagy balhékról. Abban a percben, amint meglátom a látogató arcát, azon töröm a fejem, hogy honnan ismerem. Mert egyértelmű, hogy láttam, beszéltem már vele, mégis kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy ki is ő. Cigi. Jött nekem egy doboz cigivel. Tudom, nem ez a legfontosabb, de mégsem mondhattam azt nagy vigyorogva, hogy miatta lett egy unalmas nap nagyon is érdekes. Kissé későn kapcsolva ugyan, de csak félreállok az ajtóból és beengedem. Nem gondoltam volna, hogy valami is újra látom. Már régen ki kellett volna szedni a varrást a lábáról, de úgy tűnik, csak nem tette meg. Fogalmam sincs, hogy így mennyire lesz fájdalmas, de majd hamarosan kiderül. Józan ésszel végiggondolva, nem csak kellemetlen lesz.
- Semmi különös, csak kicsit összejöttek a dolgok. Mondjuk úgy, hogy alakul az életem és nem hagy unatkozni - magyarázom, de részletekbe nem tervezem belemenni. Megemlíthetném fő oknak, hogy itt a fiam és ő kitölti minden szabad percem, de valamiért mégsem teszem. Pont olyan büszke vagyok rá, mint eddig, de már jól tudom, hogy milyen kérdéseket szül az, ha valakinek elárulom. Nem akarom megint azt érezni, hogy nem néznék ki belőlem, és nem vagyok apának való. Néha úgy érzem, igazuk van. De nem most. Most apa vagy és rögtönzött doki.
- Mi számít nagy bajnak? - kérdezek vissza kapásból, de mosolygok. - Nem kell aggódni, nem halsz bele vagy ilyesmi - biztosítom a konyhába menet. Szinte azonnal ki is húzok neki egy széket, hogy üljön csak le. Minden formaság és szokás ráér később.
- Valami baj történt? Újabb... csomagtartóval ismerkedtél meg? - próbálom viccesen felfogni, mert nem akarom, hogy úgy érezze, muszáj részleteznie, bármi is történt az életében. Ha szeretné, könnyen kikerülheti a válaszadást. Biztos nem fogom faggatni. A mosolyom viszont hamar eltüntetem, és úgy folytatom.
- Fogalmam sincs, most így mennyire fog fájni. Ilyesmiben nincs tapasztalatom. Nem tudom, mi van akkor, ha túl sokáig marad ott - magyarázom egészen komolyan, de többet nem szólok. Most jönne az a rész, hogy akkor vegye le a nadrágot. Vagy húzza fel a szárát. Vagy valami. Ezt azért mégis furcsán jönne ki, ha minden előzetes nélkül kimondanám.

Meg sem fordult, hogy ne engedjem be. Lehet, hogy egy kicsit mégis fáradt vagyok és lassabban reagálok. De ennyi belefér. Azért hamar belátom, hogy félre kell állnom az útból, ha be akarom engedni. Csak pár szóban foglalom össze, hogy alakul az életem. Nem mintha nem mesélnék neki majd szívesen, de most feleslegesnek látom. Nem egy délutáni beszélgetésre jött át, akkor meg minek húzzam azzal, hogy ledöbbentem, a fiam a másik szobában alszik és nem tudom, mikor kezd sírni. Jobb, ha azonnal a lényegre térünk és már a konyha felé menet a lábáról és a varratról beszélünk.
- Furcsa is lenne, ha ennyi miatt le kellene vágni - húzódik nagy mosolyra a szám és egyértelműen jól szórakozok már a felvetésen is.  Aztán persze már elkomolyodok. Szeretném én azt mondani neki, hogy biztos nem fog fájni, de még véletlen sem akarok hazudni neki.
- Annál csak jobb lehet, mint amikor varrtam - mosolyodok el újra még ha csak halványan is. Azért ennyit megígérhetek neki. Bármilyen érzés is lesz, annyira biztos nem lesz fájdalmas, mint akkor, amikor friss volt az egész.
- Tudom? - kérdezek vissza először teljesen komoly arccal, homlok ráncolva, majd  egészen lassan elmosolyodok. Ez a mondat így elég furcsán hangzott. Főleg így, hogy nekem mondta.
- Mit nem adtam volna, ha nekem akár egy nő is azt mondja, "ne a te hibád, az enyém" - nevetem el magam annak ellenére, hogy valahol mélyen tudom, komolyabban kellene vennem a helyzetet. Egy pillanattal később már ezzel a verzióval is megpróbálkozok.
- Úgyis ő fog bocsánatot kérni. Ha pedig nem teszi, nem éri meg rágódni miatta - próbálok értelmes tanácsot adni, ha már megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Így legalább hasznomat veszi. Valami ilyesmit szoktak mondani hasonló helyzetben, nem?
Ezzel a mondattal viszont ki is fogyok az ötletekből és inkább a konyhába érve kihúzok neki a egy széket, hogy le tudjon ülni. Nagyon remélem, hogy tényleg nem hazudok neki azzal, amikor azt mondtam, nem fog jobban fájni, mint mikor csináltam.
- Nem fog - ismétlem még egyszer továbbra is nagyon reménykedve. Ezután viszont hallgatok. Mégsem mondhatom neki, hogy akkor kezdjen vetkőzni, nem igaz? Megteszi ő magától is, miközben én a pultnak támaszkodva várok. Nem állítom, hogy egy pillanatra nem nézek rá úgy, mint egy nőre, aki...
- Te aztán nem vagy szégyellős - jegyzem meg, de akkor már csak a varrást keresem a combján, ha lehetőségem nyílik rá. Nem tudom, mire számítottam, de semmi komoly baj nem látszik. Lehet, hogy még sincs semmi következménye, ha tovább marad bent a cérna, mint szükséges?
- Nekivághatunk? - kérdezem, miután már elfordultam tőle a fiókban turkálok egy kisebb kés vagy olló után. Azért konyhakéssel nem fogok nekiállni az egyszer biztos.
Közelebbről megnézve már biztos, hogy fájni fog neki. Nem hiszem, hogy nagyon, de húzni fogja a bőrt, ha elkezdem kiszedni. Nagyon remélem, hogy nem veri fel kiabálással Huntert.

Nagyon remélem, hogy tényleg nem fog annyira fájni neki, hogyha kiszedem azt a cérnát. Saját tapasztalatom nincs, így nem tudom biztosra, mivel jár, ha tovább marad ott, mint kellene. Csak nem lesz semmi szörnyű következménye. Maximum jobban fog húzódni a bőr, ahogy kihúzom majd. Azt meg ki lehet bírni. Akkor is, ha ő nincs hozzászokva az ilyesféle fájdalomhoz. Túléli. Azzal viszont én nem igazán tudok mit kezdeni, hogy pasigondjai vannak. Megcsalta valamelyik vagy...? Fogalmam sincs, de ha tudnám a részleteket, akkor sem hiszem, hogy érdemben bármilyen tanácsot tudnék neki adni. Egy perccel később mégis megtudok pár dolgot. Gondolom most kellene valami igazán okossal és vigasztalóval előállnom. Nos, senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom, semmi nem jut eszembe. Nem hiába nincsenek nagy barátságok nő és férfi között. Hiszen mi úgysem tudunk tanácsot adni nekik és vállat adni, amin kisírhatják magukat. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne próbálkoznék meg egy sablontanáccsal. A válaszára viszont elhúzom a szám. Oké, hogy ideges, de nem bántásból mondtam! Inkább csak megrázom a fejem és így végre tényleg eljutunk a konyháig. Nem haragszok én rá, nincs értelme bocsánatot kérni, de... jobb ezt elfelejteni. Legalább most már én is megtanultam, hogy mit nem szabad nála felhozni.
Sokkal kevésbé kockázatos arról beszélni, hogy akkor nekiálljunk kiszedni azt a cérnát. Meg nem akarok rá kérni csak úgy, hogy akkor vetkőzzön, de úgy tűnik, nincs is rá szükség. Egy pillanatra meglep, hogy most is olyan könnyedén kapja le a nadrágját, mintha csak a kabátot vetné le az előszobában. Nem mintha ellenemre lenne, hogy ennyire szabadon vetkőzik előttem. Azért csak pasiból vagyok és mondhatom, nem most volt, hogy jól szórakoztam volna egy nővel. Mégis az első pár másodperctől eltekintve csak a lábát vizsgálom és a varratot.
- Ez feltűnt. De még mindig ez a jobb eset. Nem hiszem, hogy nekiállnék könyörögni, hogy csak még egy kicsit húzd feljebb a nadrág szárát... nem fogok máshova nézni... - nevetem el magam egy apró fejrázás után. Most viszont már irány a konyhapult. Egy kisebb kést sikerül csak találni. Elég élesnek tűnik ahhoz, hogy könnyedén el tudjam vágni majd a cérnát, ahol kell. Előtte viszont adok neki még egy kis időt, hogy összeszedje magát. Csak ha rábólint, akkor térdelek le... nos, valamilyen szinten a lábai közé. Furcsa, de ehhez több ügyesség és odafigyelés kell mint a varráshoz. Kiszedni nehezebb.
- Hiszed van sem, itt lakok egy ideje, de egyszer sem találkoztam a szomszédokkal. Úgyhogy bármit hihetnek rólam. De majd ha a rendőrség kopogtat, de nyitsz ajtót és magyarázod el a helyzetet, hogy miért térdelek a konyhában egy késsel, míg te így mászkálsz - mosolygok fel rá egy pillanatra, majd fél kézzel megfogom a lábát. Nem lenne szerencsés, ha mozgatná. Nem akarom véletlen sem megvágni. Könnyen megeshet, mert elég éles hozzá a kés.
De az első vágás sikerrel megy. Csak kicsit alányomom a cérnának a kés hegyét az pedig már el is pattan.
- Most jön a kellemetlen rész - nem azért közlöm vele, hogy pánikolni kezdjen. Egyszerűen csak fel akarom rá készíteni. A baj ott kezdődik, hogy próbálom én óvatosan húzni, de nem jön. A bőr nyúlik, de nem enged.
Nagyot nyelek, de remélhetőleg nem ül ki az arcomra a bizonytalanság. Igyekszem kitalálni, hogy ilyenkor mi van. Végül még egyszer belevágok a cérnába. Hátha kisebb darabokban kijön. Nagyon, nagyon remélem, hogy így már ki tudom húzni!

Ezerszer könnyebb dolgom van így, hogy nem az a szégyellős fajta. Hetekkel ezelőtt, amikor összevarrtam neki, akkor rá lehetett volna arra fogni, hogy dolgozott benne az adrenalin és az ijedtség azért állt neki gondolkodás nélkül vetkőzni, de most nem igazán. Egy pillanatra elkalandozik rajta a tekintetem, de hamar összekapom magam. Annyira azért nem vagyok kiéhezve, hogy itt álljak tátott szájjal előtte és vágyakozva bámuljam a testét.
- A sajátodat is - javítom ki, mert tény, hogy nem csak az én dolgomon könnyített azzal, hogy levette a nadrágot azonnal és nem felhúzni próbálta a szárát. Akkor még talán órák múlva is itt lennénk ő pedig a szűk farmert gyűrögetné fel. Vagy próbálná inkább, mert nem hiszem, hogy eredménye lenne. Talán a bokája kilátszódna belőle, de semmi több.
Ezt szerencsére elkerüljük és egy perc múlva már a fiókban turkálhatok egy olló vagy kés után. Nem tudom, melyik lenne praktikusabb, de egy kés akad a kezembe. Megvizsgálva az éles pengét rájövök, hogy ezzel járunk jobban. Ollóval macerásabb lenne. Még így is kétségeim vannak afelől, hogy ez olyan veszett könnyen fog menni. De soha nem fogjuk megtudni, ha ott állok a pultnál, úgyhogy fogom magam és a lábai közé térdelek. Bármilyen különös helyzet is ez, csak a combjával törődök, semmi mással.
- Bármi meglehet. De azért mellőzd a sikoltozást, ha lehet - nézek fel rá egy pillanatra. - Nem sokat vagyok itthon vagy ha igen, akkor annak oka van. Szerintem ők tartanak engem veszélyesnek. Nem tartottunk házavató bulit, amikor ideköltöztünk - beszélek és fel sem tűnik, hogy akaratlanul is többesszámot használok. Túlzottan lefoglal az, hogy a combjánál végighúzódó cérnát nézzem. Egyre jobban úgy tűnik, hogy nem fog az olyan könnyen kijönni, mint szeretném.
De az engedélyt megkapom a kezdésre, úgyhogy mindjárt kiderül, mi a helyzet. Egy gyors mozdulattal vágom meg a cérnát, de hiába húzom, nem igazán mozdul. Pedig ennek ki kellene csúsznia, de... nem. Egy pillanatnyi gondolkodás után még egy helyen belevágok. Ha most sem enged majd... Kicsit erősebben húzom meg, mint szükséges, miközben egy kézzel tartom továbbra is a lábát és próbálom megakadályozni, hogy túlzottan húzzam a bőrt. Még így is fájdalmas lehet neki, de ennél óvatosabban nem tudom csinálni, hogy hatékony is legyen.
- Na végre! - mondom, miközben érzem, hogy enged egy kicsit a cérna. Akkor így fogjuk csinálni. Darabokban. Csak jöjjön ki az összes minél hamarabb. Szépen... sorban...
Beletelik vagy tíz percbe és valószínűleg kevés fájdalomba részéről, mire az összes darab kikerül. Összeszedve felé nyújtom őket, miután kijelentettem, hogy kész.
- Tedd el emlékbe, ha szeretnéd - mosolygok rá és remélhetőleg hamarosan ő is képes lesz mosolyokni.

Fogalmam sincs, mit mondanék a szomszédoknak, ha bármelyik átcsengetne aggódva, hogy mi ez a kiabálás. A rendőrökkel meg főleg nem tudnék mit kezdeni. Nem mintha szívesen látnám itt őket. Amúgy is, esélyes, hogy hamarabb sírna fel Hunter a kiabálásra, minthogy a szomszédok közül bármit is zavarna. Ezt valamiért még mindig nem árulom el, pedig ez komolyabb ok lenne arra, hogy csendben szenvedjen, miközben megpróbálom majd kiszedni a varratot.
- Ebben van valami. Csak a kés nem illik a képbe - emelem fel a pengét és mint valami filmben még meg is csillan rajta a fény. Nem parádézok persze sokáig. Fél szemmel végig a combját nézem és próbálom megállapítani, hogy hogy is fogom tudni ezt majd kiszedni. Ezért is történhet meg az, hogy gondolkodás nélkül beszélek.
- Tessék? - nézek fel rá egy pillanatra. Kell egy másodperc, amíg leesik, hogy ezt én mondtam és most meg kellene magyaráznom. Egy bólintásra futja először, majd egy fél perc hezitálás, végül arra jutok, hogy miért kellene hallgatom róla?
- Nem magam miatt szereztem ezt a házat. A barátnőm miatt. Amolyan közös családi izé, csak félresiklottak a dolgok. Mindegy is - mondom és most már annyit ismételgettem magamban, nem számít, hogy képes vagyok elhinni. Ennek köszönhetően teljesen őszintén hangzanak a szavaim és még ha a kést nem is merem addig a bőrévez érinteni, amíg beszélek, legalább figyelek és szinte azonnal hozzá tudok látni, amint elmondom az utolsó szót is.
Nem mondhatnám, hogy könnyen, pár perc alatt a végére jutunk és kint is van egyben a cérna. Közel sem. Pedig nem lenne rossz, ha így menne, de nem. Túl sokáig volt ott és hiába húzom egyben, csak a bőrt sikerül, de semmi más. Végül több kis darabot tartok a tenyeremben, továbbra is ott térdelve előtte és ajánlom fel, hogy tegye el emlékbe.
- Azt el tudom képzelni - nevetem el én is magam, majd most már elveszem a kezem a combjáról és a markomra rejtem a cérnadarabokat. Egy pillanat múlva már a kukában végzik a darabok és újra ott állok a pult mellett.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Maradt itt pár dolog, még... szóval lehet, hogy van. Megmutatom a fürdőszobát és nézz szét - ajánlom fel. Végül is, nincs semmi rejtegetnivalóm és el is lököm magam, hogy megmutassam, merre találja a fürdőszobát.
Nem tervezem ott maradni vele, de a baj ott kezdődik, hogy el sem jutok az ajtóig. Elég a gyerekszoba előtt elhaladni, már hallom is a halk nyöszörgéseket. Háromig számolok magamban és már ott is a hangos sírás.
- Ott a fürdőszoba. Meg fogod találni a tubusokat meg krémeket, meg miegymás - magyarázom, miközben a két ajtóval arrébbi helység felé mutatok, majd minden további szó nélkül belököm a gyerekszoba résnyire nyitott ajtaját és már bent is vagyok a kis ágy előtt, hogy kézbe vegyem Huntert. Nem is kell azon gondolkoznom, hogy mi baja van. Rám néz, és szinte azonnal abbahagyja a sírást és nevet.
- Szóval csak az zavart, hogy nem te vagy a középpontban? - kérdezem tőle nagy mosollyal, miközben a tekintetemmel a megint valahova eltüntetett cumiját keresem. Fogalmam sincs, milyen varázslattal tünteti el folyton, de hogy nincs a kiságyban, az is biztos.
- Tudod, apa épp egy nő lábai között térdelt pár perce és nagyon is élvezte a dolgot... - magyarázom neki, mintha tényleg értené, majd vele együtt indulok meg kifelé, hogy megnézzem, Jenna hogy halad. Már ha eljutott a fürdőszobáig végül.

Nem tudom, mit találnánk ki, ha tényleg magyarázkodni kellene valakinek. De az is egy lehetőség, hogy bevágjuk az illető orra előtt az ajtót, aztán majd meglátjuk, ő mit lép. Utána már biztosan nem szavakra lesz szükség. Annyira már nem is lenne ellenemre, ha egy ilyen helyzet alakulna ki. De semmi ilyesmi nem történik. Helyette teljes nyugalomban a lábát vizsgálgatom, miközben olyan dolgokat árulok el neki, amik egyáltalán nem voltak tervebe véve. Régebben, talán még egy hete is valami rövid, semmitmondó válasszal tudtam volna le, de most már belátom, hogy miért ne beszélhetnék róla? Most már képes vagyok rá anélkül, hogy elszomorítana a dolgok alakulása.
- Sokat nem ér. Meg már amúgy sem számít. Már... - hallgatok el hirtelen és vonok vállat. Majdnem kicsúszik a számon, hogy már kiszerettem a nőből, de fogalmam sincs, hogy tényleg ez-e a helyzet. És ha mégis és kimondom, attól válna igazán valóságossá. Erre pedig még nem készültem fel teljesen.
Inkább visszatérek a feladatomhoz. Ott térdelek a lábai között jó negyed órán át, mire nem éppen fájdalommentes módon sikerül minden darabot kiszedni. Nem mondom, megszenvedtem vele és még az is megfordult a fejemben, hogy minden ellenére orvost javasolok. De nem. Nem volt rá szükség. Kijött minden nyavalyás darab és egy percen belül a kukában végzik.
- Jég biztos nincs. Esetleg fagyasztott borsó, ha az megteszi - mondom egy pillanatnyi gondolkodás után. Még ha azzal nem is vagyok tisztában, hogy a fürdőszoba milyen titkokat rejt, legalább a fagyasztó és hűtő rejtett zugait ismerem.
Azt persze én is belátom, hogy nem lenne rossz mégis valami krémet keríteni. Elindulok vele együtt, hogy megmutassam, hol találja a fürdőszobát és a különböző tubusokat, de nem jutok el vele a célig. A gyerekszoba előtt meghallom a nyöszörgést. Még éppen elszámolok háromig magamban és fel is hangzik a sírást. Ezt az időzítést kisfiam! Alig láthatóan megrázom a fejem, majd pár elhadart szó és el is tűnik az ajtóban. Lehet, hogy nem kellene elkényeztetni ennyire és minden kis sírásnál már kézbe venni, de... nem tehetek róla! Nem bírom hallgatni, ahogy sír. Persze most is, amint kézbe veszem, már csendben van és olyan szépen mosolyog, hogy képtelen vagyok neki, nem beszámolni arról, mi is történt.
Egy perccel később rájövök, hogy nem ártana mégis Jenna után indulni. Olyan hirtelen elhadartam neki, merre menjen... Nem olyan nagy ez a ház, még emelet sincs, de azért csak rá kellene nézni. Egy lépést teszek csak, de már látom, hogy nem jutott messzire - vagy ilyen gyorsan meg is találta, amit keresett? - és most ott áll az ajtóban, mosolyogva.
- Ez még kérdés? A hobbim csinos nőket kínozni és ha kell, ha nem, varrni a lábukat - jelentem ki teljesen komoly hangon, mire Hunter valami nevetésfélét produkál, mintha értené a poént. Lenézek rá és úgy mosolygok, mintha érteném minden nyöszörgését és gügyögését.
- Azt hiszem, ez az a kor, amikor nem fog neked válaszolni - jegyzem meg egy pillanatnyi csend után a fiamra, majd Jennára nézve.
- Jenna, ő itt Hunter. A fiam - mondom és már mosolyra is húzódik a szám és egy pillanat alatt előtérbe kúszik a büszke apuka énem. Nem mintha sokáig lenne fölényben. Szinte azonnal el is tűnik újra és aggódva pillantok fel, hogy mit szól a hírhez. Könyörgöm, csak azt ne mondja, hogy nem nézte ki belőlem, bárki rám bízna egy gyereket! Csak... ne. Annak megint az lenne a vége, hogy pocsék apának érezném magam, azt pedig nem akarom. Mindent megteszek az apróságért, amit csak tudok... ha ez sem elég esetleg...

Tény, hogy fogalmam sincs, mik maradtak ott a fürdőszobában. Még ha rá is szántam magam pár hete, hogy rendet legyen mindenhol, a sok tubust és krémet meg nem néztem, hogy mire való. Azt tudom, hogy ami Hunternek kellhet, az hol van és pontosan mire jó. Semmi több. Ezért is mondom, hogy nézzen szét ő a fürdőszobába és olvasgassa el, hátha olyanra bukkan, amit keres. A jég - ebben az esetben fagyasztott borsó - pedig megmarad végszükségre. Most irány a fürdőszoba, de végül kénytelen vagyok csak elmagyarázni, hogy melyik ajtó mögött találja a helyet, mert Hunter sírása felhangzik. Nem biztos, hogy baj van és tényleg fel kell mennem, de őszintén nehéz lenne megállni, hogy ne nézzek rá. Úgyhogy pár elhadart szó és máris a kiságy fölött görnyedek, majd veszem kézbe a fiam és egy perc múlva vele együtt indulok meg kifelé, hogy megnézzem, Jenna sikerrel járt-e. Mint kiderült, el sem jutott addig, hanem ott mosoly az ajtóban.
- Szelektív hallás. Néha hasznos tud lenni - húzom mosolyra a szám egy elismerő bólintás kíséretében, miközben minden második pillanatban Hunterre pillantok. Nagy, kíváncsi szemekkel vizsgálja az ismeretlent és most már eszében sincs újra sírásra fogni.
- Tudom, tudom. Adni kell neki esélyt, hogyha mégis ő akar válaszolni - szélesedik ki még jobban a mosolyom. A következő szakasz már az a tipikus büszke apuka mosoly, amit nem is tudom, mikor varázsoltam fel az arcomra utoljára. Nem sokat láthatom és még kevesebbet van nálam, hogy bárkinek is elújságolhassam, ő a fiam. De most... most itt van én pedig minden egyes dicsérő szóra még jobban érzem magam.
- Nyolc hónapos és már nem csak akkora lármát minden éjszaka, mint eleinte - beszélek anélkül, hogy egyáltalán gondolkodnom kellene a szavakon. Ezután viszont jön a pillanatnyi nagy hallgatás. A mosolyom eltűnik és később is csak halvány utánzatot vagyok képes előszedni.
- Igen, ő volt. Nem vettem volna én külön nagy lakást, ha nem jön ő és nem akartunk volna igazi család lenni. Nem jött össze - mondom és majdnem vállat is vonok, de végül nem teszem. - Most pedig hétvégi apuka lett belőlem - teszem hozzá, mielőtt újabb kérdést kapnék. Próbálok nem túl sokat gondolni a rossz részre. Főleg nem most, hogy hétvége van és ő nálam lehet. Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok, igyekszem témát váltani.
- Megtaláltad a krémet? Vagy el sem jutottál addig? - kérdezem, mire Hunter önállósítja magát és a kezeit nyújtja Jenna felé. Elég különös, tekintve, hogy általában nem marad meg idegeneknél. Sőt, megállás nélkül sír mások közelében, de úgy tűnik, ez a hét a változásokról szól. Kérdő tekintettel nézek fel, hogy szeretné-e megfogni. Addig maximum én túrom fel a fürdőszobát, amint kiderül, hogy tud vigyázni pár rövid percig Hunterre.

Eleinte aggódtam amiatt, hogy mit fog szólni ahhoz, ha megtudja, az egyik résnyire nyitott ajtó mögött alszik a fiam. Talán titokban szerettem volna, ha nem is ébred fel, amíg Jenna el nem megy, de most már belátom, hogy felesleges volt emiatt idegeskednem. Láthatón mosolyog és közel sem néz rám olyan tekintettel, amiből azt lehetne kiolvasni, legszívesebben már most szólna a gyámügynek, mert nekem nem való gyerek. Olyan hegekkel, balhés múlttal nem szabad a közelemben engedni egy ilyen ártatlan lényt. De tényleg nincs ott semmi ilyesmi.
- Megkínoztalak és még így is jó kedved van és csak a jót hallod ki. Szerencsém van - mondom nagy mosollyal az arcomon, miközben újra és újra lepillantok Hunterre. Láthatóan nagyon érdekli az ismeretlen arc, de sírni esze ágában sincs. Pedig tényleg nem szokta jól viselni az idegenek közelségét. Most viszont szinte mosolyog. Főleg akkor, amikor róla beszélünk. Mintha értené! Lehet, hogy tényleg egy zseni a fiam. Bár én akkor is szeretném, ha egy átlagos fiú lenne. Nem akarom igazán, hogy bármiben eltérjen a többiektől. Nem akarom, hogy démonok garázdálkodjanak a fejében. Akkor sem, ha talán pont tőlük lenne kitűnő tanuló vagy egy feltaláló zseni.
- Kávé reggelire, ebédre és vacsorára. Meg volt oldva - emlékszek vissza arra az időszakra. Tény, hogy nem sokat aludtunk még úgy sem, hogy felváltva keltünk fel hozzá. De ennek az időszaknak már vége. Persze most sem alussza végig az egész estét, de már legalább pár órát hagyja az embert egyhuzamban aludni. Nekem ez is bőven elég.
- Nagyon remélem, hogy sikerül. Hogy jó apa leszek - beszélek, de közben egész végig Hunter arcát fürkészem. Mintha már most arra várnék, hogy rábólint és megerősít abban, nem csinálom olyan rosszul, mint néha érzem. De semmi ilyesmi nem történik. Helyette lassú mosoly kúszik az arcomra Jenna következő szavai hallatán.
- Igazán megkérhettél volna, hogy mondjak neked ilyesmit. Ahhoz nem kell olyan aljas módszerhez folyamodni, mint a hallgatózás - magyarázom szinte már felnevetve közben. Tény, hogy nagyon ért hozzá, hogyan lehet a másik figyelmét elvonni a kellemetlen témáktól. Amint én mosolygok, már Hunter is újra felélénkül. Még engem is meglep azzal, hogy nem marad a karjaim között, hanem az "idegenhez" akar menni. Kész vagyok rá, hogy odaadjam, de ha csak ő is rábólint.
- Nyugi, nem olyan bonyolult megtartani - biztosítom és nem is kell nagyon ügyeskednem, hogy hozzá kerüljön. Azért ott maradok addig, amíg biztosan nem tartja, de utána már egy apró mosollyal az arcomon indulok meg a fürdőszoba felé, hogy rekordidő alatt próbáljam feltúrni az egészet.
- Tessék? - kiabálok ki egy halom doboz és tubus közül. Azt hiszem, értettem én, amit mond, de nem mernék rá megesküdni. Egy pillanat múlva diadalittasan emelek a magasba egy kisebb kenőcsöt. Nincs sok benne, de arra elég, hogy ő be tudja kenni a lábát.
Ezután már rohanok is ki vissza a gyerekszoba elé, hogy meggyőződjek róla, mégis jól hallottam, amit mondott. Nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam a látványtól, ami fogad.
- Lehet - fogom magam vissza, hogy csak mosolyogjak, majd szándékosan ráérősen teszem meg a maradék pár lépést és veszem át a fiam. Ez persze már nem tetszik neki. Elszakítom az ebédjétől, miközben ő már a célegyenesben volt. Legalábbis eléggé úgy tűnt az alapján, hogy mennyire bent voltak már a kezei a felső alatt.
- De akaratos valaki... - motyogom neki, majd előrenyújtom a kenőcsöt én pedig elindulok a konyha felé. Még jó, hogy készültem és elő van minden készítve, ami kellhet.
- Gondolom ennyire még nem voltál zavarban amiatt, hogy valaki turkál a ruhád alatt. Bár a pasik nagy részének nem is ez a célja, ha jól sejtem - jegyzem meg visszafordulva egy pillanatra.

Kétség sem fér hozzá, hogy szerencsém van, amiért csak ennyivel fogadja a szavaimat. Nem neki szántam őket, bár tény, hogy nem is jöttem ki olyan rosszul belőle. Ahogy az sem rossz dolog, hogy Hunter most már több időd tölt nyugodt alvással, így én nem érzem magam annyira nyúzottnak, amikor velem van. Nem mintha zavarna, ha mégis így lenne. Eszemben sem lenne amiatt lemondani a hétvégéket, mert túl sokat sír. Ilyesmi még csak meg sem fordul soha a fejemben, mint lehetőség. Tényleg bármit kibírok és akármit megteszek azért, hogy jó apa legyek. Hogy úgy gondoljon majd rám, mint én az egész káosz előtt apára. A fiam hőse akarok lenni, csak még nem vagyok benne biztos, hogy ezt hogyan fogom pontosan elérni. Túl bizonytalan vagyok és azt sem sokat segít, hogy általában csak rám néznek az emberek és azt mondják vagy épp csak gondolják, nem való nekem gyerek. De legalább Jenna nem így látja. Egy mosolyt sikerül rá villantani válaszként.
- Még nem hazudnak - ismétlem akaratlanul is, de azért továbbra is mosolyogva. Tudom én, hogy eljön majd az az idő, amikor számon kérem, hogy hol volt ő meg beadja nekem az első elfogadható választ, ami csak eszébe jut. Én pedig aggódhatok érte, hogyha esetleg olyan balhés lesz, mint én, hogy igazából hol verette össze magát.
De addig most bőven van idő. Egyelőre csak annyira képes, hogy tudja, mit akar. Pillanatnyilag Jennához átkéredzkedni. Nekem pedig eszemben sincs ezt megtagadni tőle. Csakhogy nem én vagyok az egyetlen, akin ez múlik. Nem fogom a kezébe adni, ha ő nem szeretné megfogni. Biztos vagyok benne, hogy tud rá vigyázni. Nem tudom, honnan a bizalmam, de van és hamar be is bizonyosodik, hogy meg tudja ő tartani. Amint úgy tűnik, hogy boldogul vele én el is sietek a fürdőszoba felé, hogy keressek egy krémet, ami hűsít... vagy megnyugtatja a bőrt... vagy valami. Persze közben igyekszek figyelni, hogy mit is hallok kintről. Ha nem lennék majdnem biztos abban, hogy jól értem a szavait, jobban kapkodnék. De így csak szépen ráérősen sétálok ki és próbálok nem nevetni a helyzet láttán.
- Olyan szemétnek nézel? - kérdezek vissza kapásból és közben kihasználom a megdöbbent szerepem és megállok egy pillanatra, hogy még tovább húzzam az időt és hagyjak Hunternek lehetőséget, hogy még jobban elmerüljön... a kutakodásban. Utána persze már átveszem, még ha ez nincs is annyira kedvére a fiamnak. Szinte azonnal sírásra görbül a szája és belátom, hogy ez már közel sem hiszti, hanem tényleg éhes. Úgyhogy nagy léptekkel indulok meg a konyha felé, de az ajtóból még csak visszaszólok.
- Mindig van egy első alkalom - mondom még nagy vigyorogva, majd Hunterrel a kezemben ügyeskedve szedek elő egy vadonatúj etetőszéket a kamrából és húzom oda az asztal mellé a falhoz. Ekkor most már nem csak nyöszörgés Hunter sírása, de egy perc múlva már a székben ül és orvosolva lesz a nagy éhsége. Ha akarnám sem tudnám megállapítani a kis üvegre nézve, hogy mit adok neki. De a lényeg, hogy a címke tájékoztat róla és, hogy ízlik neki. Legalábbis általában nem csak maszatos lesz tőle ő és a környék, hanem le is nyeli. Nem egy utolsó szempont.
- Ugye tudod, hogy senkit nem zavar, ha nem öltözöl még fel? - szólalok meg újra, mikor úgy tűnik, hogy az első falat oda jutott, ahova kell neki.

Nem tudom, mennyire függ attól, hogy hazudni fog-e nekem Hunter, vagy sem, hogy hogy nevelem. De majd kiderül. Tény, hogy azon leszek, hogy valahol a kettő között találja meg az utat. A jó és a rossz között. Azért nem bánom majd, ha nem lesz olyan nagy balhék középpontjában, mint én. Nem akarok okot adni rá, hogy oda meneküljön. Már régen elhatároztam magamban, hogy minden megadok neki, amit csak szeretne. És most úgy látszik, hogy Jennához akar menni. Amint ő rábólint, már adom is oda neki. Tudom, hogy nem lesz baj. Addig pedig, amíg ő vigyáz rá eltűnök arra a percre és teljesen ráérősen lépkedek vissza később. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem az arcot, amit vág. Persze ezerrel tagadom, hogy ezen jól szórakozok. Még a hangos nevetést is képes vagyok visszafogni. De sokáig nem húzom az időt. Hamar átveszem a fiam.
- Az várod, hogy együtt érezzek és bánjam, hogyha egy kis srác levetkőztet téged itt előttem? - nézek rá teljesen komoly arccal, de most már utána csak elnevetem magam. Fogadnom merek, hogy tetszene a látvány, ami fogadna. De ugye Hunter már nálam és megindulok vele a konyha felé, úgyhogy ez a lehetőség már elúszott.
- Rá lehet jönni azért, hogy mikor mi a baja. Legalábbis idővel beletanul az ember. Olyan sok mindent még nem akarnak - magyarázom a nagy összeszedett tudásomból előkotorva a tapasztalatot, közben a vigyor akaratlanul is ott ül az arcomon. Meg kellene állnom, hogy nem vágok vissza, de a fenébe is, muszáj még erre is mondanom valamit. Noha ez már inkább Hunternek szól.
- Hallod milyen szerencsés vagy? Te vagy az egyetlen, aki ilyen céllal tapogathatja! - beszélek nevetve, de úgy tűnik, ő azért annyira nem érti a viccet, mert továbbra is sírásra görbül a szája. Végül nem is sikerül megakadályozni, hogy rákezdjen, de legalább így még hamarabb kiráncigálom az etetőszéket és ültetem bele. Az a kis üveg pépes kaja már pillanatok alatt megvan és adhatom neki az első falatot.
- Valami répás... izé. Szeretnéd megkóstolni, hogy tényleg olyan finom-e? Van még pár üveggel itthon - ajánlom fel kapásból és fordulok felé. Azt azért megnézném, ha bevállalná, hogy megkóstolja, milyen. Én soha nem tudtam rászánni magam, de ha Hunter ilyen jóízűen eszi, olyan förtelmes csak nem lehet. Ennek a fajtának csak a fele köt ki rajta, rajtam és a földön. Jó eredménynek számít. Már éppen adnám a második falatot, amikor meghallom a kérdéseit. Nem bírom megállni, hogy ne üljön ki az arcomra egy nagy vigyor.
- Szeretnél még levenni valamit? Mi jogom lenne nekem megtiltatni? - mondom gondolkodás nélkül és azon kapom magam, hogy tényleg várom, hogy még tovább vetkőzzön. Még ha viccnek is indult, egy pillanatra csak elfog a kíváncsiság. Hunter viszont visszaránt a valóságba, ahogy az ujjait megérzem a karomon. Oh igen. Az etetés. Csak akkor nézek rá újra, amikor már a falatok nagyja rajtam végzi. Most már van időm fel is pillantani.