Amikor valakit egy életen át körülvesz a nyüzsgés, akkor szinte már észre sem veszi, egyszerűen a hétköznapjai részévé válik. Ha gondolkozni akarok, akkor általában még egy szórakozóhely is kevés ahhoz, hogy kizökkentsen a gondolataim közül. Nem mindig megy ám, hogy elengedjem magam, mint a legtöbb korombeli leányzó, és jól érezzem magam. Mostanság egészen gyakran gyötörnek olyan gondok, amikkel nekem egyáltalán nem is kellene törődnöm. Nem rám tartoznak, mégis érintenek valamennyire, hiszen ahhoz a személyhez kapcsolódnak, akitől függök. Nem olyan értelemben férfi ő az életemben, mint ahogyan újabban a párkapcsolatokban szokás, hanem az apám. Az apám, aki pénzt ad, iskoláztatott – jelenleg pedig alkalmaz -, és aki fedelet ad a fejem fölé. Az apám, aki olyan ügyletekbe keveredett, amiről a közelmúltig nekem halványlilám sem volt.
A fények villódznak a szemeim előtt, körbevonják sudár termetemet, ahogyan a pultnak támaszkodva ácsorgok, ám gondolataim teljesen máshol járnak. Mióta az eszemet tudom, azóta lakunk már Vegas magával ragadó városában, úgyhogy nem is olyan meglepő, ha mindez nekem természetes, míg másokat az őrületbe kergetne a sok neon. A kaszinók és a szórakozóhelyek világában felnőni nem a legjobb, mégsem mindenkit ront meg teljesen, ennek ékes példája vagyok talán én magam is. Eddig ugyan nem bujkált bennem a lázadó hajlam, de ahogyan szokták mondani, ami késik, az nem múlik ugyebár…
- Miss Harper, talán ideje lenne indulnunk! – hatalmas, két szekrényajtót is maga mögé utasító férfi szólít meg. Udvarias, de a tekintete éppen olyan könyörtelen, mint máskor. Az apám szerzeménye, hogy úgy mondjam. Azért alkalmazta, mert mostanában gondok vannak. Ó, hogy nem említettem volna? Némi illegális ügyletekben utazik már hosszú évek óta. Csak azóta nyílt ki a szemem, mióta nála kezdtem dolgozni az iskola után. Akartam én tovább tanulni, terveim is voltak, de az ember lánya nem mindig dönthet, ha olyan befolyásos szülővel rendelkezik, mint én. Akinek kaszinója és szállodája van, annál talán magától értetődő, hogy a gyerek is ott fog dolgozni, ahogyan a bátyámat is ő alkalmazta évekkel ezelőtt. Azóta megy ez az önkényuralmi rendszer, hogy az édesanyám meghalt már tíz éve. Hihetetlen, hogy repül az idő!
- Persze, csak egy perc! – felelem engedelmesen, holott éppen fordítva vagyunk mi. Én vagyok a munkaadója, és nem nekem kell szót fogadni neki. Néha magam is összekeverem azt, hogy ki áll ki felett. Tekintetem közben ide-oda járatom a turisták és a már megszokott arcok tömkelegén. Hihetetlen, hogy néhányan nem unják még ezt a közeget! Én egyszerűen szabadulnék is tőle, meg nem is. Szeretem is, meg utálom is, mert rettegek attól, hogy magába szippant és olyan leszek, mint sokan mások. Pedig nem vagyok. Már csak amiatt sem, mert máshoz valószínűleg nem jár a rendőrség hetente, nem érzi azt, hogy állandóan figyelik, és testőrnek sem kell őrizni, mert az apja attól tart, hogy valami baja történik. Lesz ennek valaha vége?
Idő közben leszállok a székről, és a magas sarkakon egyensúlyozva vonulok ki a bárból. Már akkor is ilyen körülmények között éltem, amikor iskolába kezdtem járni. Oda nagyjából a hozzám hasonlók jártak, vagyis a kaszinók tulajdonosainak elkényeztetett gyerekei. Felszínes barátságokat én is kötöttem, de igazi, bizalmas kapcsolatok valahogy soha nem alakultak ki, legalábbis egy-két kivételt leszámítva. Nem is vágytam rá, hogy az ő világukhoz tartozzak, pedig ugyanúgy része vagyok én is. Élvezem a fényűzést, az állandó pezsgést, és a lehetőségeket, amiket ez a hely nyújt. Néhányan a fél karjukat is odaadnák azért, hogy eljöhessenek ide, én meg pont azért tenném ugyanezt, hogy elszabaduljak. A legtöbbször ennek ellenére mégis úgy tűnik, hogy remekül érzem magam és nálam jobban senki nem illik ide. Nos, igen, a látszat nagy úr. Akkor is az volt, amikor először csengetett nálunk két nyomozó, hogy kérdéseket tegyen fel az apámnak. Hallgatóztam, csak ezért tudom. Drog, prostitúció. Hiába tudja az ember, hogy létezik, soha nem gondolná, hogy a tulajdon vagyona is ilyenekből származik, vagy legalábbis egy része.
A szél pontosan úgy csap arcon, amint kilépek, mint amikor arról értesültem, hogy az anyám autóbalesetben meghalt. Mára már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy tényleg baleset volt, de ezt leszámítva is annyira megviselt a veszteség, hogy hónapokig nem találtam magam. Még szerencse, hogy ennek ellenére is elég erős nő – már ha mondhatok ilyet magamra – vált belőlem. Olyan, amilyenre ő is büszke lenne reményeim szerint! Olyan, aki képes megbirkózni a válságos helyzetekkel, aki felül tud rajtuk emelkedni és nem felejti el, hogy milyen is valójában. Akit nem ront el a közeg, amiben él, nem viszi tévútra a csillogás, amely olyan sokakat elvakít és elbutít. Igen, szeretném magam pontosan ilyennek látni, mert az egész családban talán én maradtam az egyetlen, aki képes még reálisan gondolkozni az illegalitás csábító mezsgyéjének szélén táncolva.