Oliver & Nadia

Meglehetősen csendes esténk van, pedig lassan már fél tizenegy is elmúlt már. Máskor ilyenkor a hely szinte dugig van, minden boxban, asztalnál hemzsegnek a szemközti kórházból a műszakjuk végeztével az orvosok, nővérek, ápolók, mentősök. Bezzeg most, az éves jótékonysági bál estéjén elvétve látni csupán néhány vendéget. Ők leginkább idősebb törzsvendégek, akik munka után ülnek be a cimboráikkal egy-két korsó sörre, néhány egyetemista, akik kilógtak a könyvtárból, hogy az unalmas tananyagot egy kis piával pörgessék fel, és persze az öreg Milton Carter, aki a bár nyitása óta minden estéjét itt tölti, immáron huszonöt éve. Bizony, ez a mai kivételes este, ezt pedig a kolleganőm Janice ki is használta és elkéreckedett Jacktől, a főnökünktől, hogy előbb hazamehessen a gyerekeihez, úgy sincs ma rá szükség. Jack persze megkérdezett engem is, hogy bírom-e egyedül a munkát, én pedig boldogan bólogattam, hiszen tudtam, mennyire szeretne Janice a két fiával lenni. Olykor-olykor kellett csak csapolnom ezt-azt, vagy összeszedni a használt poharakat, nem sok más teendőm adódott. Jack a konyhában volt, mivel a szakács szerepe is rá hárul, szinte sose mozdul ki onnan, maximum, amikor leadjuk a rendelést a szállítóknak vagy beugrik egy régi cimborája beszélgetni.

Kihasználva a csendes perceket a pultra támaszkodva kezdtem olvasni az épp aktuális könyvemet, az Anna Kareninát, amit bár nem emlékszem mikor, régen egészen biztosan olvashattam már, mivel sok minden ismerősnek tűnt benne. Mégis, valahogy megvolt benne az újdonság varázsa is. Izgatottan lapoztam és követtem a sorokat a tekintetemmel, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó és egy jóképű, ámbár meglehetősen gondterheltnek tűnő férfi lépett be rajta. Mikor felnéztem a könyvemből csak barátságosan felém biccentett, majd pedig helyet foglalt a pult legszéllénél. Ismerős volt nekem valahonnan, beletelt néhány másodpercbe mire eszembe jutott, hogy a kórház folyosóján láttam egyszer elsietni, mikor bementem Igorhoz kontroll vizsgálatokra. Furcsa, pedig az ember azt hinné, minden orvos a bálon van, őt valamiért ma este mégis ide sodorta valami. Becsuktam a könyvemet és a pult alá tettem, majd levettem egy poharat a helyéről és félig töltöttem whiskyvel, amibe tettem néhány jégkockát is.

- Nehéz nap? – kérdeztem oda lépve hozzá és elé tettem a poharat.
- Erre a vendégem. – mosolyogtam rá egy félénk, de barátságos mosollyal. Persze tudom, hogy még nem rendelt, és igazából nem is ismerem, mégis, valahogy szomorúan tűnt, vagy legalábbis olyannak, akit épp agyon nyomni készülnek a terhei, ezt pedig rossz volt látni.
- Mondja, mi az oka, hogy az estély helyett inkább itt gubbaszt kedves… - hajoltam közelebb, hogy a magán felejtett kórházi belépőre pillanthassak. – Dr. McAvoy? – persze nem akarok indiszkrét lenni vagy ilyesmi, szóval, ha nem akar beszélgetni, nem fogom zavarni, mégis valami azt súgta, hogy próbáljam meg, talán épp erre van szüksége.


Katt

Oliver & Nadia

- Hogy mivel? Nem is tudom. – kezdtem el törölgetni a pultot egy tiszta ronggyal, nem messze tőle.
- A szemei arról árulkodnak, hogy ön jó ember… egy jó ember, aki valami miatt szörnyen gondterhelt és szomorú. Tudom, hogy az alkohol nem megoldás semmilyen problémára, de reméltem, hogy legalább egy egészen kicsit feloldja… - és már megint, megint egyből a jót feltételezem valakiről, akit még csak nem is ismerek, egyszerűen csak a szemébe néztem. Ha ezt Igor megtudja megint azzal fog majd jönni, hogy mennyire naiv vagyok és gyermeklelkű. De nem tehetek róla, megsajnáltam na, mi baj lehetne egy pohár whiskyből és egy kis beszélgetésből? Már, ha egyáltalán szeretne beszélgetni.

- Ha nem tudnám, hogy valamiféle orvos, akkor arra gyanakodnék, hogy nemzetközi kém és hamarosan előrukkol azzal, hogy ha elmondaná mi nyomja a vállát, meg kellene ölnie. – eresztettem meg egy apró viccet, hátha sikerül ezzel is oldanom a hangulatot.
- Vagy kém, vagy pap. Mondjuk utóbbi még mókásabb lenne, nem véletlenül kezdődik sok vicc úgy, hogy „egy pap bemegy a kocsmába…” – felpillantottam rá egy picit elpirulva. Oké, lehet, hogy most tök hülyének gondol, pedig csak segíteni szerettem volna. Biztos jót nevet rajtam magában, de hát végül is számít ez? Mindegy, hogy velem vagy rajtam, a lényeg a nevetés. Ha csak egyetlen másodpercre is, de sikerült kizökkentenem, akkor már megérte.
- Az orvosi titoktartás meredek dolog, a nevelőapám mesélt már róla. Szóval, ha nem beszélhet a bajáról, akkor biztosan egy betege miatt szomorú. – állapítottam meg, inkább magamnak, mint neki.
- Ha pedig ez így van… és tényleg ennyire foglalkozik a pácienseivel…akkor maga tényleg jó ember Dr. McAvoy… és ezért jár a whisky. – ezzel befejeztem a törölgetést és a helyére tettem a rongyot a pult alatti polcra.
- A nevem Nadia. Nadia Petrovna. – mosolyogtam rá ismét.



Katt

Oliver & Nadia

- Igaza van, de látja, mosolygott! – mutattam rá, épp mintha csak valamiféle csínytevésen kaptam volna. – Ez volt a cél. – valahogy jobban tetszik, amikor mosolyog, a bánat senkinek sem áll jól. Mióta itt dolgozom számtalanszor igyekeztem már felvidítani az embereket, vagy egyszerűen csak hagytam, hogy kibeszéljék magukból azt, ami a szívüket nyomta, utána pedig hívtam nekik egy taxit, hogy épségben hazaérhessenek a szeretteikhez. Furcsa módon minden egyes alkalommal valahogy sikeresen átvettem a problémáikat, utána pedig még órákkal később is azokon gondolkodtam otthon. Igor persze már számtalanszor elmagyarázta, hogy nem lehetek ennyire együttérző, mert azzal a saját életemet mérgezem meg, mégsem tudok ellene nagyon mit tenni.
- Igen, az, főorvos a szemközti kórházban, a traumatológián. Dr. Igor Petrov. – talán ismeri is, ki tudja, elvégre azért az egy hatalmas kórház, ahol csak úgy hemzsegnek az ápolók, orvosok, nővérek, mentősök, stb., biztos nincs mindenki bratyiba vagy egyáltalán ismeretségbe a másikkal. Csak a válaszom után esett le, hogy időközben letegezett, ez pedig elsőre kicsit meglepett ugyan, de hamar átlendültem rajta, hiszen itt szinte mindenki ezt teszi, aki betér iszogatni.

- Meglehet… bár sokak szerint inkább naivitás és gyermeki ártatlanság. – vontam meg a vállam.
- Viszont, nevezzük bárhogyan is, most biztosan igazam van és te jó ember vagy. – ezt teljes magabiztossággal jelentettem ki, mintha csak a világ legegyértelműbb dolga lenne.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Oliver. – biccentettem felé.
- Azt nem sikerült leolvasnom a belépődről, hogy milyen orvos vagy, szóval hagy találgassak… hmmm… – alaposabban is szemügyre vettem. – Szívsebész? Nem… inkább… gyerekorvos… nem, az sem passzol… - kicsit közelebb hajoltam, fürkészve az arcát.
- Megvan! Pszichiáter! Eltaláltam?



Katt

Oliver & Nadia

- Tudtam! Éreztem, hogy a harmadik lesz az. Mármint ne vedd sértésnek, mert nem annak szánom, de valahogy olyan pszichiáter alkatnak tűnsz. – időközben kiléptem a pult mögül és a mögötte lévő két-három asztalról gyorsan összeszedtem azt a pár használt poharat, amit a vendégek rajta hagytak, de közben folytattam a gondolatmenetemet.
- Elemző típusnak látszol, és elég csendes vagy, mint aki jobban szeret figyelni, mint beszélni. Mivel a szomorúságodat pedig mint azt az imént sikerült kiderítenünk a páciensed vagy pácienseid okozzák, így eléggé leszűkült a lehetőségek száma. – miután minden poharat összegyűjtöttem a tálcámra, gyorsan le is törölgettem az asztalokat, majd pedig visszatértem a pult mögé és újra rá pillantottam.
- Persze benne volt a pakliban, hogy tévedek, de mégis erre fogadtam volna leginkább. – vontam meg a vállam. Ahogy lehetőségem nyílt arra, hogy egy kicsit megint jobban szemügyre vehessem az arcát, úgy ütött szöget a fejemben egy gondolat. Ha az emberek azért keresik őt fel, hogy segítsen rajtuk, hogy elmondhassák neki minden bújukat-bajukat, hiszen erre vannak a pszichiáterek, akkor vajon a pszichiáterek kihez fordulhatnak a saját panaszaikkal? Létezik, hogy egymást keresik fel, vagy mindegyik magába fojtja a gondjait?

- Persze, hogy kérhetsz. – elvettem a poharát és pillanatok alatt újra is töltöttem, majd pedig visszahelyeztem elé a pultra.
- Hogy én? Hát munka közben nem ihatok alkoholt, és amúgy sem tanácsos a gyógyszerem miatt, szóval… maradok egy virgin-mojitonál. – rá mosolyogtam, hiszen emlékeztem arra, hogy viszonozni akarta a meghívásomat, így hozzá is láttam a saját italom elkészítéséhez. Miután azzal is megvoltam felé tartottam a poharam egy koccintásra.
- Nazdarovje Oliver!




Katt

Oliver & Nadia

Nem tűnik sértődős fajtának, de jobbnak láttam tisztázni vele a dolgot, mielőtt még esetleg félre értene és rosszul esne neki valamelyik gondolatom. Egyrészt néha még nem vagyok tökéletes nyelvhasználója az angolnak, akadnak értelmezési problémáim vagy nehezebben fejezem ki magam, másrészt pedig amúgy is nagyon könnyen képes vagyok zavarba jönni, olyankor pedig csak beszélek, épp, ahogy jön, mielőtt még esetleg végig gondolnám, hogy mit is mondtam. Szóval jobb volt előre tisztázni, hogy tényleg nem szerettem volna megbántani, mert a szavaim nem negatív hangvételűek voltak.
- Egészen pontosan mire gondolsz EZ alatt? Arra, hogy minden vendégnek elolvasom a magán felejtett névtábláját, utána pedig megpróbálom kitalálni a foglalkozását, mert azt nem láttam? Mert akkor a válaszom nem, ezt eddig csak veled próbáltam ki. Ha viszont arra gondolsz, hogy minden bánatosnak tűnő vendéget megpróbálok-e felvidítani, aki csak betér ide, vagy meghallgatom őket, ha egy korsó sör mellett kiöntik a lelküket a pultnál, akkor a válaszom igen, legalábbis próbálkozom vele. –  egy kicsit elpirultam, ugyanis az a bizonyos zavar kezdett egyre jobban előjönni, ez lehet az oka annak is, hogy ennyire őszintén beszélgetek vele. Talán. Vagy az, hogy általában mindig őszinte vagyok mindenkivel, még azzal is, akivel talán nem kellene.
- Ettől függetlenül nyugodtan érezheted magad kivételesnek, hiszen az is vagy.

Miután koccintottunk aprót kortyoltam az italomból, majd hozzáláttam, hogy elmosogassam a használt poharakat, amiket az imént behoztam.
- A nevelőapám szerint igen, habár ő is csak az akcentusomra alapozva jutott erre a következtetésre. Viszont mivel értem és jól beszélem az oroszt, feltehetőleg igaza lehet. – egy pillanatra felé pillantottam.
- Na és te amerikai vagy?




Katt

Oliver & Nadia

A drága doktorúr végre kapcsolt és megszabadult a névtáblától, amin nem bírtam ki, halkan felkuncogtam. Aranyos volt, ahogy sietve a zsebébe tömte, mintha mi sem történt volna.
- Elmúlt a vész, most már csak fél Vegas van tisztában a kiléteddel. – kacsintottam rá. Persze nem akartam megbántani vagy ilyesmi, de olyan jól esett egy picit piszkálni. Reméltem ezzel is sikerül legalább egy kicsit elterelni a figyelmét arról, voltaképpen miért is pattant meg a partiról és jött el inkább ide.
- Bár gyanús vagy te nekem… mond csak, nem lehet, hogy ez valami trükk volt a részedről, hogy így reklámozd magad és még több pácienst szerezz? – döbbent arckifejezést öltöttem magamra, mintha tényleg most esett volna le számomra a tantusz, ám csakhamar újra elmosolyodtam és visszatértem a munkámhoz.

- Komolyan így gondolod? Miért, szerinted mi volna számomra megfelelő szakma? – kíváncsian pillantottam rá.
- Ki tudja, lehet épp a te tanácsod változtatja majd meg a jövőmet. – hiszen gyakorlatilag azt sem tudom, hogy annak idején volt-e szakmám, vagy hogy mit tanultam, minek készültem. Pincérnő is csak azért lettem, mert, nem akartam Igoron élősködni, hanem magamat akartam eltartani, Jack pedig volt olyan kedves és megszánt, mikor tanácstalanul betértem ide.

- Igen, csak erre. Ezért adta nekem a Nadia nevet is… és mert az Anna Karenina már foglalt volt, az Anasztáziával pedig nehezen barátkoztam volna meg, hiába hasonlítunk sokban… - a mosogatás után hozzáláttam a törölgetéshez.
- Na és mond csak te törzsgyökeres amerikai, nem bánja a barátnőd, feleséged, élettársad, hogy ilyenkor egy bárban iszogatsz, ahelyett, hogy otthon lennél vele? – amilyen jóképű és kedves egészen biztosan várja őt valaki otthon, valaki aki talán még aggódik is most miatta, hogy ilyen lelkiállapotban merre csavaroghat.





Katt

Oliver & Nadia

- Valóban? Szomorúan hallom, mert akkor egészen biztosan tele van a határidőnaplód, vagy legalábbis lesz úgy jövő karácsony utánig és már nem érsz rá új pácienst fogadni. – sóhajtottam drámaian, csalódott ábrázattal, mint akivel épp az imént közölték, hogy egyetlen számjegy választotta el csupán attól, hogy megnyerje a lottót és így nagyjából fél milliárd dollártól esett el.
- Hát először is köszönöm… jól estek a szavaid. – és tényleg. Furcsa, mivel alapjáraton bár igyekszem nyitott és kedves lenni mindenkihez, mégsem szokott ennyire gördülékenyen menni a kommunikáció, nem szoktam ennyi személyes gondolatot megosztani másokkal, vele valahogy mégis olyan más. Talán csak mert pszichiáter és van egy megnyerő, megnyugtató stílusa, vagy mert tényleg látszik a szemében, hogy jó ember… ki tudja.
- Másodszor… azt hiszem ebben az esetben megpróbálkozom majd a bűvészkedéssel, elvégre pszichiáternek már itt vagy te, biztos jó is vagy a szakmádban, én pedig nem szívesen nyúlnám le a pácienseidet. – persze ez csak tréfa volt a részemről, amit a mosolyom csakhamar el is árulhatott számára.
- Viccet félretéve… az illúziók nem éppen az én világom, ami pedig a pszichiáterséget illeti… - zavartan hajtottam le a fejem és vettem egy mély lélegzetet, hogy egy kicsit össze tudjam szedni a gondolataimat.
- Azt hiszem nem lenne korrekt dolog részemről, ha efféle hivatást választanék magamnak. Mármint… adva vagy te, az orvos, az emberek pedig, akiknek valamiféle problémája van, azért keresnek fel, hogy rá gyere, mi a baj velük, mi okozhatja azt, illetve, hogy segíts rajtuk. Nem tudom, hogy pontosan ez hogyan megy, de abban biztos vagyok, hogy akinek ekkora hatása van emberek életére, annak összeszedettnek, felelősségteljesnek és empatikusnak kell lennie, aki képes irányítani legalább a saját életét és csak utána kezd neki másokért felelni. Nos én… ennek nem felelek meg. De köszönöm…hogy képesnek tartanál rá.

Egy picit elszomorodtam az eszmefuttatásom után, hiszen újból eszembe jutott, hogy tulajdonképpen más sem vagyok jelenleg, mint egy üres lap, valaki, aki még csak azt sem tudja, hogy pontosan hogyan is történt a balesete, hogy vajon tényleg üldözték-e és ha igen, akkor miért. Ezek után hogyan lehetne belőlem mondjuk pszichiáter? Hisz még magamon sem tudok segíteni, nemhogy másokon… A kérdésére csak bólintottam, miközben próbáltam valahogy újra jó kedvre derülni, egyelőre minimális sikerrel, közben pedig folytattam a törölgetést.
- Akkor jó. Mármint… nem az jó, hogy nincs senkid… csak ha neked ez így épp jó… mármint… Oké, újrakezdem. Az jó, hogy ezekben a pillanatokban épp nem aggódik érted otthon valaki, mert tapasztalatból tudom, hogy az nagyon rossz érzés. És az is jó, hogy nem sietsz, mert így legalább jó alaposan be tudom égetni magam, mint ahogyan azt eddig is tettem. – kétségbeesetten vertem bele a fejemet a falba lélekben, közben végeztem az utolsó pohárral is.
- Az orvosokra véletlenül a titoktartás mellett nem vonatkozik a kötelező felejtés is ilyen esetekben? – fél szemmel felé pillantottam.
- Mondjuk…ha kapnak még egy pohár whiskyt? Vagy egy csésze kávét, csak, hogy ne vedd úgy, hogy le akarlak itatni.





Katt

Oliver & Nadia

- Igen, biztosan igazad van. – bennem volt ugyan, hogy vitába szállok a kedves doktorúrral arról, hogy szerintem téved, mivel megesik, hogy az embert külső tényezők akadályozzák abban, amit szeretne elérni, olyanok, amik ellen nem tud semmit se tenni, és ez nem az akarat erélyen múlik vagy azon, hogy mennyire is gondolta komolyan a dolgot, hanem azon, hogy vannak dolgok, amik egyszerűen „hatalmasabbak” nálunk, ám a végén mégsem tettem meg. Nem értheti, hogy miért mondhattam, amit, hiszen fogalma sincs róla, hogy nemrégiben balesetem volt, ami alapjaiban törölte ki a memóriámat, és ezzel gyakorlatilag mindent elvett tőlem, amit esetleg elértem ebben az életben. Nem tudja milyen érzés az, hogy egyszer csak egy ismeretlen helyen ébredsz, ismeretlen emberek között, akik közlik veled, hogy napokig eszméletlen voltál és attól tartottak, hogy talán sosem ébredsz fel, utána pedig egy olyan egyszerű kérdésre sem tudsz nekik válaszolni, hogy mi a neved, vagy, hogy mi történt veled. Ezek után mégis hogyan lehetne belőlem például pszichiáter, csak, hogy a példánál maradjunk? Hogyan hitegethetném azzal az embereket, hogy segíteni tudok a problémájukon, ha még a sajátomon sem vagyok képes? Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy visszahozzam mindazt, ami kiesett, mégsem akar sikerülni. Ehhez vajon mit szólna? Hát ez az, amire most nem fogok választ kapni, mivel mindezt nem fogom a nyakába zúdítani és így megkérdezni, hogy fenntartja-e még a véleményét vagy sem.

- Azért hangzik úgy, mert meg is akarlak. – vontam meg a vállam, minek tagadjam azt, ami annyira nyilvánvaló.
- De végülis mindegy, hiszen mi a legrosszabb, ami történhet? Úgy maradok meg az emlékezetedben, mint a lány a kocsmából, aki nem képes magát megfelelően kifejezni és aki emiatt számtalanszor félreérthető helyzetbe kerül. Nagy kaland. Te hamarosan kilépsz innen és a nevemet is elfelejted, max ennyi marad meg rólam, én pedig folytatom a pakolászást vagy épp a könyvemet, amíg nem kell valakinek taxit hívnom, hogy hazavigye a delikvenst azokhoz, akik várják. – de legalább annyit elértem, hogy ha egy kis időre is, de elfelejtette, hogy mi miatt volt szomorú, és mosolygott.
- Hát doktorúr, akkor lassan ideje lesz a távozás hímes mezejére lépned, mielőtt még bűntudatom lesz, hogy szóval tartottalak, ahelyett, hogy hazaengedtelek volna.




Katt

Oliver & Nadia

- Köszönöm, hogy bejöttél a szabadnapodon Nadia, nem is tudom mi lenne velem Nélküled! Az az eszement Arlene, tegnap teljesen kiütötte magát, ma pedig hiába hívtam, cseszett felvenni a telefont. Elmentem érte, de alig állt a lábán a nyomorult, jobbnak láttam visszadugni az ágyba, mint, hogy itt szerencsétlenkedjen. Ég a pofám, hogy berángattalak.
- Ugyan, hagyd csak, ez a legkevesebb, Te is kirángattál már a pácból, ráadásul csóró egyetemista vagyok, minden plusz pénz jól jön.
- Még mindig nem hiszem el, hogy agyturkásznak tanulsz. Biztos, hogy jó ötlet ez a Te…
- Biztos! De kérlek hagyjuk is a témát. Maradjunk annál, milyen szerencsés fickó vagy, hogy Neked dolgozom.
- Jogos a pont! – nevetett fel a főnököm, én pedig tettem egy lépést hátra.
- Nem az ajtó volt az előbb?
- De igen azt hiszem, biztos egy vendég.
- Itt se vagyok! – szalutáltam, aztán már el is hagytam a konyhát, hogy visszatérjek a pult mögé.

Azt hiszem egy fél percig még levegőt is elfelejtettem venni, amikor megpillantottam, hogy ki foglalt helyet a bárpult túloldalán, annyira meglepődtem. Na jó, azt hiszem a reakcióm ezúttal jogos, hiszen abszolút nem számítottam rá, hogy újra eljön. Mikor pár nappal ezelőtt meghívtam az első óránk után, azt mondta, hogy nem ígér semmit, és nem is jött el, tegnap pedig mikor a második óránk volt, eléggé furcsán viselkedett. Mármint… szinte alig szólított fel, pedig nem sokan akartak válaszolgatni a kérdéseire és mintha még a pillantásomat is kerülte volna. Óra végén inkább meg sem kíséreltem beszélni vele, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Valamivel biztos megbántottam, vagy… vagy igazából passz, de úgy tűnt, mintha kerülni akarna. Most pedig itt van. Lehetséges, hogy én értettem félre a tegnapot? Vagy Ő nála van a probléma?

Vettem egy mély lélegzetet és visszasétáltam a helyemre.
- Üdv Tanár Úr, mit adhatok?



Katt

Oliver & Nadia

- Azonnal. – ezzel hozzá is fogtam az itala elkészítéséhez. Szerencse, hogy ehhez háttal kellett, hogy forduljak neki, így nyerhettem néhány extra másodpercet magamnak, hogy kezelni tudjam a döbbenetemet és a tanácstalanságomat. Szinte hallottam is az én drága fogadott papámat, ahogy rajtam és az egész helyzeten nevet. „Egyetlen szó sem jut eszedbe Babácska? Ez így hosszú éjszaka lesz! Mi olyan nehéz? Van veszíteni valód? Hisz csak a tanárod. Vaagy…?” Jesszus! Ha lehet ettől a gondolatmenettől csak még nagyobb zavarba jöttem, éppen ezért gyorsan el is hessegettem magamtól és az italával együtt visszafordultam hozzá.
- Parancsolj. – helyeztem a pultra, hogy utána hozzáfoghassak a poharak eltörölgetéséhez.
- A tegnapi órád… nagyon érdekes volt. Különösen, amikor arról a néhány páciensedről beszéltél, akiket emlékezetvesztéssel kezeltél. Ha jól vettem ki a szavaidból mind a három esetben sikeres volt a terápiád és ha nem is teljesen, de már jöttek vissza emlékeik. Ez azért nem kis teljesítmény… gratulálok! – igaz, hogy nem ment bele túlságosan mélyen a történetekbe és következetesen A, B és C páciensnek szólította őket, ügyelve arra, hogy ne szegje meg az orvosi titoktartást, mégis meglehetősen tanúságos volt számunkra mind a három eset. Számomra különösen is. Tehát van remény számomra is, hogy egy nap…. újra önmagam lehessek.
- Volt olyan, aki… megbánta, hogy emlékezni kezdett? – pillantottam fel rá, igazából most először.

Normális, hogy feltűnt, milyen szép szemei vannak? Nem, azt hiszem, hogy nem.
- Jaj… bocsánat, hülye vagyok. Biztosan nem azért jöttél be, hogy még itt is a munkádról kelljen beszélgetned. Elég lehet a rendelés és az órák, erre még én is faggatlak…. abbahagytam! – játékosan cipzárt húztam a számra.
- Nad, el kell menjek egy órácskára, bírod addig egyedül? – kiáltott ki a konyhából Jack.
- Menj csak nyugodtan.
- Angyal vagy! – ezzel már hallottuk is, ahogy csapódik a hátsó ajtó. Ketten maradtunk. Érdekes, ma elég korán távoztak a vendégek, talán mert hétköznap van, vagy mert ma Popsnál a szuperkupa meccset nézi az egész brigád.
- Mond csak… nincs kedved dartsozni? A billiárdot csak azért nem ajánlom fel, mert abban nagyon béna vagyok és nem akarom beégetni magam.




Katt

Oliver & Nadia

- Hát, ha komolyan nem probléma, akkor még azt megkérdezném, hogy általában mennyi időt szokott igénybe venni, míg valamiféle haladást érsz el? Hány alkalom? Vagy erre nincs bevált szám, teljesen az egyénen és a hajlandóságán múlik a dolog? – azt hiszem, hogy erről az órán nem beszélt. De vajon meg lehet mondani pontosan az ilyesmit? És vajon nálam képes lenne előcsalogatni azokat az emlékeket, amik a balesetkor egyszerre tűntek el az elmémből? Jó ötlet lenne, ha beavatnám és megkérném, hogy segítsen? Vagy mivel a tanítványa vagyok etikátlannak tartaná, hogy egyúttal a „páciense” is legyek? És ha mondjuk igent mondana… akkor lehet, hogy többet nem jönne be iszogatni és beszélgetni, mert az ellenkezne az elveivel? És egyáltalán… miért is agyalok én ezen? Baszki. Talán csak élvezem a társaságát és nem kellene többet magyaráznom a dologba, főleg mivel a tegnapi óra így is kellemetlen volt. Valószínűleg csak egy bosszantó diák vagyok a sok közül és talán ennyiben is kellene hagynom a dolgot. Vagy….?

- Ejnye Oliver, máris magyarázkodsz? Ezt általában inkább azután szokták, hogy csúnyán kikaptak Tőlem. – nevettem el magam, valahol mégis aranyosnak találtam ezt az egészet.
- Egyébként ne aggódj, én sem vagyok akkora spíler… - legalábbis nem emlékeztem arra, hogy valaha is játszottam volna ilyet korábban, mégis… egyből tudtam hová kell dobni és mik a szabályok. Fura volt, de betudtam annak, hogy nem túl bonyolult egy játék. Eddig csak Jackkel és az öregekkel dobálgattam, köztük középhaladónak számítottam, meglátjuk, hogy az „ifi” mezőnyben mire leszek majd képes.

Töltöttem neki még egy pohár whiskyt és magamnak is kivettem egy üveg sört a hűtőből, amivel aztán megkerültem a pultot és elindultam a tábla felé.
- Nincs, de egyrészt hétköznap van, amikor a rendes dolgozók és a rendetlen egyetemisták is igyekeznek még tartani a látszatot, hogy nincsenek alkoholproblémáik, másrészt pedig Szuperkupa meccs van a tvben. – ezzel letettem a sört az egyik asztalra és a kezembe vettem a nyilakat.
- Van egy megállapodás Pops és Jack között arról, hogy melyik sporteseményt melyik kocsmába lehessen nézni, ilyenkor általában a másik kocsma bezár vagy kis tagszámmal van nyitva. Szerintem Jack is benéz hozzájuk, ezért lécelt le. – vontam meg a vállam.
- Neked pedig akkora mázlid van, hogy bejöttem a szabadnapomon is egy kolléganőm helyett és így van kivel játszanod. – ezzel felé nyújtottam a nyilakat.
- Rangidőseké a kezdés.


Katt

Oliver & Nadia

Érdeklődve hallgattam minden egyes szavát, miközben az elmémben csak úgy sercegett az a bizonyos toll, hogy elraktározhassak minél több információt a témában. Ki tudja mikor mond Oliver valami olyasmit, ami akár az egész életemet képes megváltoztatni… már úgy értem, megint. Talán épp az Ő kezében van a kulcs a gyógyulásomhoz. Viszont felmerülhet a kérdés… mi van akkor, ha valami olyasmit tudok majd meg magamról, amitől összeomlok? Ha kiderül, hogy… nem is tudom, zsebtolvaj vagyok, vagy gyilkos, vagy egy bordélyházból szöktem el… vagy drogoztam. Istenem, már ezek is szörnyűek, de még a felsoroltaknál is szörnyűbb lehetőségek lógnak a levegőben. Talán vaklárma az egész és valami unalmas kis faluból származom, halál átlagos családdal, akik mind nagyon aggódnak miattam jelenleg is, mégis úgy érzem, hogy muszáj vagyok számolni az egyéb lehetőségekkel is.
- Köszönöm. Mármint azt, hogy ennyit mesélsz és nem rázol le azzal, hogy ezeket úgy sem érteném, vagy, hogy nincs kedved privát órát tartani, vége a munkaidődnek. – mosolyogtam rá. Talán tényleg ideje lenne megbíznom Benne.

- Akár még abban is benne vagyok, hogy néhány pont sanszot kapj, ha így fairebb számodra a játék. – nevettem el magam ismét, ám a kérdéseit hallva csakhamar elkomolyodtam.
- Hát, ha a cél az volt, hogy te is a meccset nézhesd whisky ivás mellett, akkor igen, ma rossz kocsmába jöttél. Két sarokra vannak a többiek, ha sietsz, akkor még elcsípheted az első negyed végét. – vontam meg a vállam.
- Kedves Dr. McAvoy. Bár jómagam nem vagyok a szakma elismert tagja Önnel ellentétben, mégis úgy hiszem megpróbálkozom egy diagnózissal. Egyáltalán nem így fest az a személy, aki feltartva érzi magát és a másik távozását várja. De persze lehetséges, hogy tévedek, hisz én még csak egy gólya vagyok. Másodvéleményt kérnék a Nálam sokkal tapasztaltabbtól. – továbbra is felé nyújtom a nyilakat.
- Az én kérdésem az, hogy… akarsz maradni?



Katt