Az úgynevezett Bódévárosba születni nem épp egy leányálom, mondhatni jócskán megpecsételte a sorsom. 1986 őszén édesapámat - Professor Dr. Adam Lanchsire - a Dán egyetem ortitológiai tanszéke áthelyezte Rio De Janeiroba azzal, hogy tanulmányozzon számukra egy addig ismeretlen rovarcsoportusulást, hogy a későbbiekben keresztezve a génjeiket más rovarfajokkal egy egészen új egyedet hozzon létre. Apám a maga 36 évével persze remek lehetőséget látott a dologban, így magával vitte az akkor friss jogi diplomás 28 éves édesanyámat - Cathrine Megan Boildot - is. Édesanyám anyanyelvi szinten beszélte a dán nyelv mellett az angolt is, így nem jelentett számára nehézséget, hogy védőügyvédként elkezdje a karrierjét Brasíliában. A kiköltözésüket követő második évben, 1988-ban érkeztem én. A születésemet megelőzően sem éltek meg valami fényesen a szüleim odakint, hiszen édesapám csak a kutatásaihoz elegendő pénz kapott, ami ahhoz volt elég, hogy az eszközöket biztosítani tudta, míg édesanyám kerülte a nagy lóvéval kecsegtető megbízásokat, mert mindig is veszélyt látott bennük. Azonban, ahogy betöltöttem a három hónapos kort, úgy gondolta kievez a nyílt vízre. Elkezdett maffiavezéreket és drogbárókat védeni a törvény színe előtt. Hamar tett szert nagyobb összegekre, így mire betöltöttem az egy éves kort a kis Bódévárosi egyszintes viskónkat, hamar egy mediterrán kétszintes villára cseréltük Rio De Janeiro belvárosában. A szüleim rengeteget veszekedtek ez miatt, hiszen valahol a lelkük mélyén tudták, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen. Mégis egy-két ajtócsapkodást és tányércsörömpölést leszámítva eseménytelenül telt az elkövetkező két évemen, egészen 1991 őszéig. A szobámban játszottam, tisztán emlékszem, hogy hiába volt ősz a forróság ígyis perzselte a bőröm és a hosszú fehér függönyünket lágyan fújta a szél. Épp kifelé tekintettem az ablakon, amikor a odalentről meghallotam kivágódni a bejárati ajtót. Idegen férfi hangok viszhangoztak mindenütt. Majd meghallottam édesapámat -aki mindenbizonnyal a nappaliban olvasta az aznapi újságot - amint felszólítja a betolakodókat, hogy hagyják el az otthonunkat. Hangos lövés rázza meg a házat. Aztán még egy és még egy, majd még egy. Hallom édesanyámat, amit sikítva rohan felfelé a lépcsőn, a nyomában még több lépttel. Nem mozdulok, továbbra is a szőnyegen ülök, miközben rémülten tekintek a szobám ajtaja felé és magam elé húzom térdeimet. Az ajtó kivágódik és édesanyám könnyekkel áztatott arccal fut felém. Ismét egy hangos lövés. Édesanyám megtorpan. Még egy lövés, aztán még egy és még. Édesanyám szájából a vér vastagon ömleni kezd, majd felém nyújtott kezekkel élettelenül eldől a szobám padlóján. Gondolkodás nélkül felé kúszok és simogatni kezdem az arcát. A nevén szólítom, de nem felel. Sírni kezdek, amikor egy sebhelyes arcú férfi mellém guggol és a hajamnál fogva a magasba emel. Kés van a kezében, amit a nyakamhoz tart. Ekkor azonban egy öltönyös férfi lép be a szobámba, akinek egy arany zsebóra csüng a jobb oldalán. Utasítja a sebhelyest, hogy eresszen el és gyújtsa ránk a házat, mert nem akar bizonyítékot hagyni. Meghagyja, hogy az egésznek egy szerencsétlen balesetnek kell tűnnie, ahol a szegény háziasszony nem zárta el a gázcsapot. Mire elenged, már fulldokolva nyelem a könnyeimet és olyan szorosan bújok édesanyám élettelen testéhez, amennyire csak lehet. A sebhelyes arcú férfi köp egyet, majd utasítja a társait, hogy hozzák a benzines kannákat, nincs vesztegetni való idejük. Egy borotvált hajú férfi, akinek a bal karján egy sárkány tekeredik felfelé dob egy benzinnel teli kannát, amit a sebhelyes egy hatalmas vigyorral a képén elkezd szertelocsolni a szobában. Mielőtt azonban a kanna kiűrülne, fogja és meglendíti felém úgy, hogy a szúrós szagú anyag teljesen beterítsen. Az ajtóval visszafordulva még rágyújt egy cigarettára, majd nevetve eldobja a szoba távolabbi végébe. Pár perc alatt hatalmas lángok futnak végig a szobámon. Kiabálok, próbálom felkelteni édesanyámat, aki azonban meg sem mozdul. A vastag szúros szagú füst hömpölyögni kezd a szobán ezért csókot lehelek édesanyám homlokára, majd sírva, a szememet dörzsölve megindulok az ajtó felé. A ruhácskámba belekap egy lángnyelv. Érzem, ahogy a tűz égeti a bőröm. Érzem, ahogy átterjed a jobb lábamról a balra, majd felfelé a hasamra. Üvöltve botorkálok le a lépcsőn, ki egészen a házunk előtti szökőkútig. Amint belegázolok a hűvös vízbe, elájulok a fájdalomtól. Négy nap múlva térek csak magamhoz, egy zárdában. Mivel minden okiratom az életemmel együtt elégett, így az apácákhoz kerültem, akik tizennyolc éves koromig a gondomat viselték. Minden egyes áldott nap az arany zsebórát, a sebhelyes arcot és a sárkány alakú teletoválást láttam magam előtt. Ahogy teltek az évek, semmi másra nem tudtam gondolni csak a bosszúra. Csak édesanyám vérbefagyott arcát láttam magam előtt, a sikolyát és a lövések hangját hallottam. Az egyedüli célja az életemnek a bosszú lett, egy kegyetlen hajtóvadászat. A testem 45%-a megégett, a lábaimat és hasam egy részét égésből eredő hegek borítják, leginkább ez az oka annak, hogy mindig nadrágot viselek, ha pedig ruhát kell felvennem, akkor harisnyát húzok. Próbáltam sötétben szeretkezni, de az csak teljes kudarcba fulladt, így egy ideje már meg sem kísérlem. Szóval a lényeg, hogy tizennyolc évesen kikerültem a zárdából és úgy döntöttem, hogy belépek a hadseregbe. A kiképzesemet követő másdik évben Helmand tartományába, Afghanisztánba vezényeltek ki a Navy Seals különleges erők rendfentartójaként. A parancs értelmében, annyi tálib vezetőt kellett likvidálnunk, amennyit csak lehet. Azonban a szemem elé táruló fenforgás pokoli volt. A civil nők és gyermekek fel s alá futkostak menedéket keresve, ezzel felkavarva a port a megfigyelt térségben. Valaki hirtelen a vállamra tette a kezét. Samuel 'Sam' Mcallister százados huppan le mellém a homokba vigyorogva egy M249 Paratrooper SAW-val a kezében, miközben afelől érdeklődik, hogy újoncként jól vagyok-e. Hang híján válaszul a magasba emelem a hüvelykjujjam, miközben felkapom a földről a Custom AR-15-ösömet és két hangos kattanással már ki is támasztom a lőállás megfelelő helyére, miközben egyik szememet becsukva fókuszálok az optikába tekintve. Százados figyelmeztet, hogy a tálib vezetőket szállító furgon hamarosan megérkezik, majd a búvóhelyünkről ki-kikandikálva lead egy-két jól irányzott sorozatot az ellenséges erők felé, míg én a szememet megdörzsölve ismét az optikába pillantok, azonban a házak mellett elterülő köves út továbbra sem tiszta az előttem rohangáló civilektől. Tájékoztatom a századost a fennálló helyzetről, aki azonban üvöltve adja ki a parancsot a célpontok likvidálására, hiszen ekkora már a lázadók sortűz alá veszik a rejtekhelyünket. A konvoj megérkezik és páran a tálib vezetők közül kiszállnak a járműből. A százados ismételten felszólít tüzelésre és én gondolkodás nélkül tüzelek. Párat el is találok, azonban az egyik vezető az utolsó pillanatban - hogy védje magát - maga elé rántja az előtte elrohanó civil gyermeket, így ő kapja a halálos lövést. A leadott lövés után azonnal a távcsővemhez nyúlok. Hátrahőkölve látom, hogy a gyerek élettelenül fekszik a porfelhő alatt és a szájából sűrű vér bugyog. Hirtelen zúgni kezd a fülem és a körülöttem lévő zajból nem érzékelek semmit, ismét magam előtt látom a fehér függönyt, amint lágyan fújja a szél, hallom az idegen férfiak kiabálását, a lövések dördülését és látom magam előtt édesanyámat, ahogy az ő szájából is ugyanilyen sűrűn bugyog a vér. Majd hirtelen valaki egy tompa tárggyal hatalmas ütést mér a fejemre, amitől elvesztem az eszméletem. Pár óra múlva egy nyirkos cellában térek magamhoz. Kezeim a fejem fölött a plafonhoz vannak bilincselve, így az egész testem a levegőben csüng. Hallom, ahogy a folyosón dari nyelven - a perzsa nyelv egy Afganisztánban beszélt változata -beszélnek. A fejembe nyilaló éles fájdalom ellenére, kissé megrázom, hogy koncentrálni tudjak arra, amit mondanak. Elmondják, hogy a századoson és rajtam kívül az egységünk többi tagja halott. Akik a táborban voltak, azokkal pokolgép, míg a terepen lévőkkel az orvul rájuk törő lázadók végeztek. Mielőtt tovább hallgatózhatnék halk nyögdécselésre leszek figyelmes nem messze tőlem. Kissé meglendítem a testem, hogy a hang irányába fordulhassak. Sam az. Csúnyán összeverték, mindkét lábából lőtt sebből vastagon ömlik a vér és mindkét szemét kiszúrták. Megpróbálom megnyugtatni, azonban ezt baromi rosszul tettem. Hiszen a hangomra, hamar ránk rontanak az őrök és érthetetlen nyelven kiabálnak, amikor is az egyik őr megragadja a századost. Kiabálok nekik dariul, hogy nem mondtam neki semmit engedjék el, de ettől az őr előkapja a tőrét és egy mozdulattal elvágja Sam torkát. A nyílt sebből spriccelni kezd a vér és beteríti a gyilkos arcát. Üvöltve rángatom magam a láncon, amit a férfiak hangos nevetéssel díjjaznak. Az egyik felemeli a kezét, hogy engedjenek le, nyilván megtetszett neki a szenvedésem. Közelebb lépett hozzám és egy mozdulattal letépte rólam az egyenruhát. Hiába tiltakoztam, rúgkapáltam, szidkozódtam, hamar lefogtak és lefeszítették mindkét lábam. Aztán egyesével végig mentek rajtam, miközben mocskosabbnál mocskosabb dolgokat mondtak és a pofámba röhögtek. Miután teljesen kimerültem magamra hagytak. Nem volt erőm sírni és nem volt erőm kiabálni. Szégyenkezve magam alá húztam a lábaimat és megpróbáltam öszpontosítani. Ekkor láttam csak meg, hogy az egyik őr a nagy hévtől nem vette észre, hogy elejtette a kulcsot. A lábbal hamar a kezemhez tereltem a kis fém tárgyat, azonban betelet pár percbe, amíg a remegő kezemet rábírtam a zár kinyitására. Egy hangos kattanást követően szabad voltam. Odakúsztam a századoshoz, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Azonban halott volt. Finoman a homlokához érintettem az enyémet, majd levettem a nyakából a dögcéduláját és a nyakamba akasztottam. Nem volt köztünk semmi, mégis sokat jelentett nekem. Egy újabb fontos embert vettek el tőlem, így dühtől megrészegülten, tépett öltöztettel rontottam rá az őrökre, akik épp a vacsorájukat fogyasztották. Az elsőnek egy jól irányzott ütéssel kitörtem a nyakát és miközben a föld felé zuhant, kirántottam a fegyverét az övéből. A másodikat fejbe lőttem. A harmadikat szíven. A negyedikbe - akiről még mindig Sam vére folydogált - a maradék fél tárat belelőttem. Hónapokba telt, mire kijutottam Afganisztánból, ezen után pedig dezertőr lettem, mivel nem voltam hajlandó visszamenni a kötelékbe, ahol minden bizonnyal golyót kaptam volna a mellkasomba. Las Vegasba telepedtem le, ahol pár szerencsés kártyajátékomnak hála szereztem annyi lóvét, hogy nyithassak egy műhelyt. Aztán a többi jött magától. Az autók és a motorok örök szerelmeim, hiszen a motor duruzsulása az, ami képes velem elfeledtetni azt a sok borzalmat, amin eddig keresztül kellett mennem. Közel harcra képeztek ki és kiválóan bánok a fegyverrel, így pár kocsmai verekedésemnek hála, hamar felfigyeltek rám. Zöldfülűként pedig pedig pár kerítő készséggel bevezetett a fejvadászat nyújtotta kiakanázatlan lehetőségekbe. Szóval most itt tartok, nappal bütykölök, éjszaka pedig keresem az arany zsebórás öltönyös fickót, a sebhelyes arcú fazont és a bal karján sárkány tetoválást viselő férfit. Ezért ez az egész cirkusz.