Christopher Boyd

Teljes szívemből gyűlöltem az ilyen helyeket, mint amilyen a McDonald's is, nem pusztán csak azért, mert az általuk hirdetett termékekre azt mondják, hogy teljesen természetes és friss, holott ez hatalmas hazugság, amivel csak a buta embereket etetik, mert az egész gyakorlatilag csak gén kezelt műszemét, de ami még ennél is nagyobb problémát jelentett számomra azaz volt, hogy éjjel-nappal teli volt és a kasszánál mindig egy kilométeres sor állt – ha nem több. Így nekem is beletelt néhány percbe mire sikerült az Ashton-nak nevezett műmájer elé kerülnöm, aki volt olyan rendes és felvette a rendelésemet, minek miután szabaddá tett egy üres kasszát, amiért bizony –, ha túlozva is –, de meg kellett küzdenem, gondolom én, mert mikor megfordultam két meglepően dühös szempárral találtam szembe magamat, de az ételért meg kell küzdeni, nem csak a vadonban, ha nem közöttünk "civilizált" emberek között is. Persze, jogos lehet a kérdés, amit magamnak is nem egyszer feltettem, miközben a túloldalról vágtattam át ide, remélve, hogy nem csap el egy autó, mint ahogyan azzal a rákos nővel történt pár nappal ezelőtt, hogy mégis mit keresek én itt, de erre egy roppant egyszerű válasszal tudtam felelni magamnak: a kínzó éhség. Nem az a fajta, amit csak akkor érzünk meg, ha már legalább három-négy órája nem ettünk, hanem sokkal inkább az a fajta, amikor az ember gyomra majd szétszakad és közben pedig még is belé hasít a görcs és azért visít, hogy végre juttassunk valamit elkínzott szervezetünkbe, amely az én esetemben már legalább tizennégy órája nem kapott semmilyen táplálékot, aminek felélhetné az energiatartalmát. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy a szükség törvényt bont, de még ennek ellenére is próbáltam megőrizni a méltóságomat és nem neki esni az előttem lévő ételnek, hanem nyugodt ráérős mozdulatokkal vettem elő a lap-topomat, majd kapcsoltam be, ami még ha ráérősen is, de teljesítette a küldetését, majd megkeresve a legutóbbi boncolási képeket, amely egy Richard D. Lawrence nevezetű fickóé volt, akit valamelyik éjszaka gyilkoltak meg és bár nem lenne szabad bizonyos dolgokat felfednem a család számára, úgy tűnt, hogy addig nem nyugszanak, amíg meg nem tudnak minden pontos körülményt – kezdve azzal, hogy mennyi ideig szenvedett szerencsétlen – meg kell, hogy mondjam elég sokáig, mert a kivéreztetés, nem éppen azok közé a halálfajták közé tartozik, amin olyan gyorsan túlesik az ember, pláne a fejjel lefelé lógatják az illetőt.
Kicsit félre tolva a hordozható eszközt, bontottam fel a kaját és újra átfuttat a szemeimet a képeken, miközben már hátra dőlve a széken kezdtem enni.
Meglehet, hogy sajnálatot kellett volna éreznem vagy hasonló, de én úgy voltam vele, hogy akivel ilyen csúnyán elbántak, az nem lehetett ártatlan, különben is egész egyszerűen a mai világunkban elképzelhetetlen, hogy bárki is szent legyen.
Körbenéztem a helyen, hiába húzódtam a legtávolabbi pontra, még is úgy éreztem, hogy mindenki bámult – aztán, hamar rájöttem, hogy nem engem, hanem a képen lévő testet, mivel ez nekem normális volt, nem éreztem furcsán magam, de a legtöbbeknek azt hiszem ez nem volt oké...
Hoppá.
Erre mondják azt, hogy kellemetlen helyzet, de nem különösebben foglalkoztam vele, mindössze annyit voltam hajlandó tenni, hogy egy kicsit elfordítottam a képet, mert hogy ez után jött még csak a java, amikor elkezdtem leírni néhány dolgot, egy üres lapra.

Christopher Boyd

Egészen addig a pontig –, ami becsületesen szólva sem lehetett több öt esetleg egy kis túlzással tíz percnél –, amíg teljesen nyugodtan tudtam elemezgetni a képen lévő férfi testét és újra mindent alaposan átvizsgálni, hogy megközelítőleg pontos adatokkal tudjak szolgálni szerencsétlen család számára, akik egy férjet, valamint egy gyerek apját veszítettek el ezzel a tragikus halálhírrel, de persze ez a zavartalanság nem tartott tovább míg nem valami idióta úgy nem döntött, hogy bele pofátlankodik az én személyes zónámba és gyakorlatilag se szó, se beszéd nélkül csak úgy önkényesen helyet foglal mellettem.
Akaratlanul is körbe néztem, hogy vajon hány üres hely volt szabad – akadt egy-kettő magányos asztal.
– Öhm... Ja, azt hiszem. – Első meglepetésemben mindössze csak ennyit voltam képes kinyögni, mert egyáltalán nem volta oda a gondolattól – hát még a szituációtól –, hogy valaki egyáltalán le üljön mellém, tekintettel már csak arra is, hogy nem éppen voltam az a társasági ember és igencsak szerencsétlennek éreztem magam, hogy pont én voltam az, akit az egész helyen ki tudott szúrni magának. Miért? Merült fel bennem a kérdés, szerintem nagyon is jogosan. Tekintetemet kérdőn szegeztem rá, s már éppen nyitottam volna szólásra a számat –, csak úgy mint, ahogyan a filmekben is lenni szokott, megakadályozott, ugyanis lerakott elém egy dossziét, amiről először úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem is veszek tudomást és számon kérem, hogy mégis mi a jó francot képzel magáról, de amikor futólag átpillantottam a lapokon és megláttam a nevemet ott díszelegni, felhagytam ezzel a szándékommal és összevont szemöldökkel fordultam a fehér lapok felé. Az én adataim voltak, hamisíthatatlanul. Gyakorlatilag csak tátogni tudtam volna a döbbenettől és mivel nem akartam egy hal kinézetét magamra ölteni, inkább csukva tartottam a számat és megpróbáltam valamiféle képet kialakítani arról, hogy most mégis mi a franc történik itt, de hiába túráztattam az agyamat, nem igazán jutottam sehova – legalább is logikus és elfogadható magyarázatra semmiképpen.
– Micsoda...? – Vontam össze a szemöldökömet, majd a monitorra szegeztem a szemeimet, aztán pedig visszanéztem rá. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy egy kicsit is ki lenne akadva, mi több egyáltalán nem és ez megdöbbentett, különösképpen, mert aki itt látta a képet az leginkább csak a száját húzta, ellenben ő valahol mintha elégedett lett volna.
– A tiéd? Ugyan már! – Nevettem fel már majdhogynem jókedvűen, valamiért egyáltalán nem akartam elhinni neki, hogy tényleg az ő műve, túlságosan is szépfiúnak hatott, persze, ez a képzelet és jókedv is mindössze csak addig tartott, míg nem elém nem tolta a dobozt, amiben nem több, mint egy levágott ujj, valamint egy szemgolyó díszelgett. Ez volt az a pont, amikor határozottan lefagyott a mosoly az arcomról és a tudatlanság sötét világába zuhantam bele, amit gyűlöltem. Mi a fasz? Gyanakodva méregettem a mellettem ülő egyelőre még anonim pasast. Félre toltam a minőségtelen ízű műkaját, majd a lap-top felé fordultam, hogy megkeressem a férfi kezéről készített képeket, nem is kellett sokat kattintgatnom, hogy meg találjam a húsos kezet és a hiányzó ujjat és hát agytrösztnek sem kellett lenni ahhoz, hogy az ember realizálja, hogy a dobozban lévő ujj bizony a képen lévő kézhez tartozott.
– Egyszer jövök be ide... – Ráztam meg a fejemet hitetlenkedve és már jó előre eldöntöttem magamban, hogy soha, de soha nem fogom betenni még egyszer a lábam ide vagy egy ehhez hasonló helyre. Arról szó sem lehet.
– Szóval, mi a véleményem a hulláról? Tömören és röviden elég szar halála lehetett, gondolom nagyon sokáig szenvedett. Ez szívás. – Vontam meg a vállamat, nem az én dolgom volt, hogy kivel és miért végeztek, én csak az eredményt vizsgáltam a többi különösebben nem tudott érdekelni. – De nem teljesen profi munka, vagyis... – Egy kicsit feljebb toltam a szemüvegemet. – Túlságosan is szabálytalan a vágás, inkább olyan mint a csonkolás. – Meglehet, hogy pusztán a penge volt túlságosan életlen, de esélyesnek tartottam azt is, hogy hiába tudja használni az illető az eszközöket, nem olyan tanult mint egy sebész, ha pedig még is, akkor csak szimplán nem az esztétikára ment.
– Nem akarlak kioktatni, főleg hogy esetleg én is így végezhetem, de kegyetlen pofátlanság csak úgy leülni ide, mindenféle kérdezés nélkül. Tudod, valami olyasmit mondhattál volna, hogy: bocsika, szevasz cica, leülhetek ide döglött pacákok holttesteit nézegetni veled? Egyébként a nevem Huan Fernandez de Montoya.
Határozottan örültem volna annak, ha megszánt volna ezzel a néhány infóval, jobban éreztem volna magam tőle... Összefontam magam előtt a kezeimet, majd ismét várakozóan néztem rá, alig vártam, hogy mivel rukkol elő... Meg hogy mibe keveredtem bele, a tudtom nélkül.
– Meg aztán, nem lenne ellenemre, ha elmondanád azt is, hogy mit akarsz...

Christopher Boyd

–Szóval, én mindössze csak egy rohadt vezetéknevet kapok, ellenben veled, aki viszont elméletileg, majdnem mindent tud rólam? – Kérdeztem szinte felháborodott hangon. Nem, ez egyáltalán nem a hisztis hangom volt, hanem sokkal inkább a rohadtul pipa vagyok rád és dögölj meg most, légy oly' szíves fajta, bár ez így egy kissé ironikusnak tűnik, ebben a helyzetben, nem szeretnék én a rosszabbik oldalon lenni, hiába hogy szar volt az életem, még nem feltétlenül állt szándékomban itt hagyni, legalább is nem ilyen módon és főleg nem egy ilyen McDonald's féle szarság után, mert akkor már inkább az egyik hullám fojtson meg. – Tehát...? – Néztem rá kérdőn, felvont szemöldökkel, miközben még is az aktám után nyúltam, csak azért is tudni akartam most már, hogy mi van benne és őszintén reménykedtem, hogy van benne olyasmi, ami szemet szúrt volna – esetleg egy kicsi elírás, egy dátum véletlen szerű elütése vagy akár az egyik nevelőszülőnek a neve, bárminek örültem volna, de sajnos hatalmas nagy pechem volt, ugyanis semmilyen hibát nem leltem benne, emiatt pedig magamban ismét nem éppen szép szavakkal illettem az "Urunkat", "Teremtőnket". – Miért is lenne elég? – Gyanakvó tekintettel méregettem, s egy kicsit távolabb húzódtam tőle, ezt követően pedig magam körül összerendeztem a dolgokat, hiába annak, hogy nem voltam különösebben rendszerető, csak miután befejeztem az abszolút fölösleges tevékenységet, folytattam tovább néhány másodpercig tartó monológomat. – Én ugyan nem vagyok gyilkos, ennyire nem vagyok elmebeteg, viszont szerintem a legtöbb... – jelentőség teljesen néztem rá, majd a dobozra, hangomat lecsendesítve folytattam – olyan, mint te, szeret még időben tudni mindent, nem véletlenül van nálad az akta a nevemmel és minden egyéb fontos dologgal, mert nem szereted a váratlan helyzeteket, történéseket, új információkat. Nos, én sem vagyok oda értük... – Feszengve dőltem hátra a széken, amelyet már jó néhány perce melegítettem. Nem véletlenül akartam volna többet tudni, nem éreztem jól magam, hogy ha kevés információval rendelkeztem, gyűlöltem ezt a tényt és szerettem ellene a mihamarabb tenni, s bár jelen helyzetben nem ez volt a legokosabb dolog, amit tehettem, de ez tűnt a leghelyesebbnek. – Ugyan, ide ülsz és gyakorlatilag kijelentesz egy tényt, amit titkolni kellene... Mit gondolsz, mitől ijednék meg még inkább? – Nem állítom, hogy nem voltam annak a határán, hogy össze ne csináljam magam, mindössze csak azért, mert elhittem neki, amit mondott, de nem akartam még ennél is nagyobb meglepetést a nap folyamán, sem semmikor, mindezt megemészteni és felfogni később is ráér, akkor elég igazán pánikba esni – vagy ha esetleg itt helyben, elevenen akarna feldarabolni, akkor meg ez úgy sem számítana.
– Ami a türelmetlenséget illeti, igen, meglehet, hogy az vagyok, de csak mert gyűlölöm a rejtvényeket és a kitalálós kérdéseket. – Ha lehetett, akkor kerültem is ezeket a játékokat, de ez persze a halálesetekre és hasonlókra nem volt érvényes, ott érdekeltek a rejtvények, különleges esetek, de az egy teljesen másik témának számított, mindössze csak azért, mert azt szerettem.
Ránéztem az előttem lévő ételre, az éhséget már nem éreztem, legalább is nem olyan jelentőségteljesen, mint ahogyan eddig, jelen pillanatban már ez érdekelt a legkevésbé.
– Nagyon kedves vagy, tudod? – Kérdeztem ironikus hangvétellel. – A lelki nyugalmamat félted, de azért mert ezt nem eszem meg, nem fenyeget az éhen halás veszélye... – Határozottan gúnyolódtam vele, mert nem bírtam csöndben maradni és a legtöbben leginkább ezért nem bírnak elviselni, néha még én is nehezen viselem el saját magam társaságát, ami nagyon komoly teljesítmény. – Az ételt későbbre is el tudom tenni, oda megyek a pulthoz és becsomagoltatom, vagy kötelezel arra, hogy itt és most egyem meg? Nem fog kárba veszni, ha én nem is, az utcán egy nincstelen minden bizonnyal szívesen fogadja és megköszöni.
Egyáltalán nem vettem jó néven, hogy irányítani akar, eddig sem volt igazán kinek, most se legyen, csupán az órák alatt tudtam csöndben meg maradni, anélkül –, egy-két alkalmat leszámítva –, hogy ne tettem volna megjegyzéseket vagy hasonlóakat.
– Nagyon remélem, hogy a tudás tökéletesítése, nem azt jelenti, hogy inkább roncsolni tanultál meg. Mert ez esetben meg kell jegyeznem, hogy nem érte meg. – Elhúztam a számat, ez alapján eszembe sem lett volna azt gondolni, hogy egy profi csinálta. De a legnagyobb szöget még sem ez ütötte a fejemben, hanem hogy miért képes arra egyáltalán bárki is, hogy csak úgy ott hagyja az egyik legelismertebb egyetemet, egy háborúért. Persze, azt hiszem, hogy valahol megértettem, hogy mit akart mondani, felmerült bennem, hogy ott, némiképpen több lehetősége adódott arra, hogy kiélje az aberrált betegebb vágyait, amit egy olyan neves helyen még sem tehetett volna meg... De akkor is. Fél évet már nem tudott volna kibírni?

Christopher Boyd

– Ó –, mert most aztán nagyon kedves vagy... – forgattam meg a szemeimet. – És felettébb barátságos. – Nem bírtam megállni, hogy ne kommentáljam, muszáj volt megjegyzést tennem és mint ahogyan máskor most is csak később kötöttem csomót a nyelvemre, de ekkor már nem számított. – Ja, hogy ez fenyegetés akart lenni...? – Idegesen nyeltem egyet, mindössze csak ennyi árulkodott arról, hogy bizony azért mégis csak tartok tőle, ennek ellenére még is kezdtem úgy érezni, hogy valami baj van velem, valami komoly baj, mert ilyen helyzetben nem éppen kellene kötözködnöm és még is tovább feszítem a húrt, mint ameddig azt kellene. Nem helyes, nagyon nem. – És nem valószínűleg nem tudnám megoldani az összevarrást és a csont helyre rakását magamnak. – Vallottam be. Nem volt valószínű, hogy meg tudnám csinálni, ezt kár is lett volna tagadni. Nem voltam én ilyen szempontból Superman, ráadásul, hogy ha a vér belőlem jött, nem bírtam túl sokáig.
– Nem mindennapi munka az egyetem mellett. – Nem igazán éreztem meglepettnek magam, nem is ült ki még csak utalás sem az arcomra, valamiért az ő esetében ezt normálisnak tartottam.
Ha nagyon őszinte akartam volna lenni, akkor abban a szent másodpercben, amint felállt az asztaltól, úgy éreztem, hogy mi sem lett volna helyesebb döntés annál az életem során, minthogy felálltam volna az asztaltól és amilyen gyorsan csak tudtam volna összepakoltam volna a cuccaimat –, ami gyakorlatilag csak annyiból állt volna, hogy egy mozdulattal mindent belesöpörtem volna a táskámba, nem foglalkozva azzal, hogy ha a hamburger szétnyomódik bizony a lap-topom bánhatja, ezt követbe pedig úgy szeleltem volna el innét, mint egy tornádó, mindent felforgattam volna magam mögött, amint pedig a kiértem volna a friss levegőre, akár a csatorna mélyéről is előástam volna az első tisztességesnek látszó rendőrt, akinek mindent elmondtam volna, hogy mi történt nem sokkal ezelőtt és –, ha kellett volna –, akár még arra is képes lettem volna, hogy térden állva könyörögjek neki –, akármennyire is őrültnek nézett volna, amire biztosan meg lett volna az esély – néhány nagyfiúért, akik megóvják az életemet az éppen a teájára várakozó fickótól, akiket nem tudom, hogy miből fizettem volna ki, de abban a pillanatban határozottan nem érdekelt volna. Csak ennyire csináltam össze magam. Talán ez lett volna a leghelyesebb döntés, elvégre megtehettem volna, hogy itt hagyom, hogy aztán elfelejthessem ezt az estét és visszatérjek az én rémunalmasnak amúgy sem mondható kis punyadt életemhez, amiben nem vagyok több egy egyszerű lánynál, aki az egyetemi hallgatóság egyik tagja, aki szabadidejét szívesebben tölti mások gépének feltörésével, mint sem a társasági életének kialakításával vagy éppen a kémiai kísérletek társaságában.
Ezt kellett volna tennem és ezt is akartam tenni. Voltaképpen már induló helyzetben is voltam, az asztal mellett álltam, már mindent eltettem, ami az enyém volt, de az aktámat sem bírtam ott hagyni, ezt is elsüllyesztettem a táskámba – sőt mi több, megírtam neki egy három szavas reakciót is "Hagyj békén! Köszi!" Igen, ezzel minden bizonnyal nagyon határozott és kemény lettem volna, még is, ahogyan újra felnyitottam azt az átkozott dobozt, merthogy csak egy utolsó pillantást akartam volna vetni rá, hogy tényleg elhiggyem, hogy ez mind igaz-e. Kellett nekem újra ránézni. Szívem szerint most kiégettem volna a szemeimet, de persze... Ebben a helyzetben az ilyen gondolatok nem éppen úgy hatnak, ahogy kellene hatniuk. Még is azt vettem észre, hogy ha kényszeredetten ugyan, de visszaültem a helyemre. Korholtam magamat, hogy miért vagyok ilyen hülye, hogy miért keveredek bele olyan dolgokba, amibe nem akarok, de még is azaz átkozott kíváncsiság sokkal erősebb volt, mint maga a tény, hogy bármikor megölhetne, akár itt és most elkaphatná a nyakam és szinte egy mozdulattal eltörhetné – persze, ez költői túlzás, nem olyan egyszerű egy embert puszta kézzel megölni, de nem lehetetlen.
A mellettem lévő székre pillantottam, nem volt sokkal messzebb, mint néhány centi én pedig nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy bele tudjak olvadni a falba – sajnos nem –, amihez hiába húzódtam közelebb, nem éreztem magam jobban, így az ő ülő alkalmatosságát is, "diszkréten" arrébb toltam egy jó karnyújtásnyival – már csak azért is, hogy esélyt hagyjak magamnak, ha csak úgy egyszerűen felállnék és ki akarnék sétálni mindenféle "elállom az utadat, nem mész sehova" szánalmas szöveggel.
– Egyetlen egy kérdés... – sóhajtva húztam el a számat, fél szemmel pillantottam csak rá. Hogy a fenébe lehet egyetlen egy átokverte kérdést feltenni, mikor az embernek legalább ezer kérdése van? Mindenre választ akartam, most itt... Ezen a szent helyen, ebben a szent percben. Jelen pillanatban minden kérdést túlságosan is semmilyennek találtam, kezdve azzal, hogy "miért pont én" befejezve azzal, hogy "ki vagy te pontosan. – Oké. Mivel pontosan nem tudom, hogy mire kellek, igazán elárulhatnád ezt, mert lövésem sincsen... – Noha nem egészen hangzott kérdésnek, ez volt az, amire a leginkább kíváncsi voltam.
Azt összeraktam, hogy valamiféle gyilkos – ehhez nem kellett sok ész, hogy kitalálja bárki is, de nem igazán tudtam rájönni, hogy pontosan az én feladatom mi lenne... Illetve, miért cserébe, de ez sajnos már egy másik kérdés volt. Meg aztán, az is érdekelt volna, hogy ha nemet mondok bármire, akkor nem végzem-e két utca sarkon belül, úgy mint a pasas, akinek az ujja és szemgolyója a még mindig előttem lévő dobozban volt, amint már idegességemben és tehetetlenségemben forgattam az ujjaim között.