Egykor angyal voltam, ki fent a felhők felett boldogságban, gondtalanságban élte hétköznapjait távol az emberi lét problémáitól, kihívásaitól, árnyoldalától. Arany tálcán kaptam meg mindent, amit csak kiejtettem az ajkaimon, volt, hogy kérnem sem kellett, a szüleim így is mindent megadtak, pénzük volt elég rá. Egészen pici koromtól fogva odafigyeltek arra, hogy a neveltetésem kifogástalan legyen, négy - öt évesen már nyelveket tanultam, francia dadám volt, spanyol ajkú társalkodónőm, olasz, kínai és orosz tanárom, nyaranta más - más országban töltöttem hónapokat, hogy megismerkedjek a helyi kultúrával, nevezetességekkel, szokásokkal, hagyományokkal, életfelfogással, hitvilággal, sőt még a konyhával is. Etikett órák heti négy alkalommal, tánc órák heti hárommal, zongora és hegedű minden áldott nap több órában, hogy a vívást és a lovaglást ne is említsem. Pontos napirendet követtem, minden lépésem be volt ütemezve, én pedig engedelmesen követtem szüleim akaratát, tettem amit mondtak a lázadás legcsekélyebb jelét sem adva, hiszen szerettem őket, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, hogy meghálálhassam mindazt a törődést, gondoskodást melyben az évek során részesítettek. Lássuk be hatalmas előnnyel indultam az életemben, olyannal, amiről a többi ember még csak álmodni sem mer, ám még csak nem is sejtettem mekkora árat kell mindezért megfizetnem később.

Mindenki úgy ismert, mint a tökéletes társasági úri lányt, a Clarke család szeme fényét, egyetlen örökösét, aki idővel majd, ahogy befejezte egyetemi jogi tanulmányait betársul majd édesapja cégébe, együtt építik majd tovább amúgy sem csekély „birodalmukat” amit aztán, ha a papa nyugdíjba vonult teljes egészében átvesz, és a megfelelő férfival az oldalán irányít tovább. Úgy hitték tökéletes kislányból tökéletes nővé érek majd, aki hozzá méltó párt talál, temérdek unokával ajándékozza meg a szülőket, égkőként ragyogva be a társadalmi élet égboltozatát. Minden esélyem meg is volt erre, hisz bár pénzes kislány voltam mégsem szállt a fejembe a dolog, törekedtem arra, hogy ne ítéljem meg az embereket a vagyoni helyzetük, a külsőségeik vagy a hírük alapján, hogy meghallgassam a cselédet, ha úgy láttam szomorú, segítsek a kolduson ahelyett, hogy elfordítanám a tekintetemet, hogy őszinte maradjak még akkor is, mikor bájos mosolyt vártak tőlem egy - egy rendezvényen üres fecsegések közepette, röviden: hogy ember maradjak a világban, mely gyakorta szörnyeket nemz.

Egykor angyal voltam, ki fent a felhők felett boldogságban, gondtalanságban élte hétköznapjait távol az emberi lét problémáitól, kihívásaitól, árnyoldalától, ám csakhamar emberré lettem ki a pokol legmélyebb, legsötétebb bugyrai közt várta a halál megváltó csókját.

Tizenkilenc évesen az életem egyik pillanatról a másikra megváltozott, én pedig hirtelen minden stabilnak hitt pontot elvesztettem, minden fogódzkodót, mindent, ami a biztonság hamis illúziójába ringatott hosszú - hosszú éveken keresztül. Az első pofont akkor kaptam, mikor egy nap korábban értem haza az egyetemről és a könyvtárba mentem, hogy egy beadandó feladatomhoz kölcsön vegyem apám egyik lexikonját. Ahogy az ajtó feltárult előttem sokkot kaptam az elém táruló látványtól, rajtakaptam ugyanis az általam addig oly tökéletesnek, már - már szentnek vélt apukámat, ahogy az asszisztensét dugta az íróasztalán. Felsikoltottam, mire apa észrevett, ám a magyarázkodását már nem vártam meg, kiszaladtam a házból, céltalanul futva a semmibe, csak, hogy minél messzebb kerüljek tőle és a szörnyű képektől, amik szinte beleégtek az emlékezetembe. Egy közeli parkig jutottam, ott pedig a földre roskadva sírni és hányni kezdtem, reszkettem akár a nyárfalevél, a fejemben pedig csak úgy kavarogtak a gondolatok. Hiába csörgött megállás nélkül a telefonom, hol apám, hol anyám, hol a nagyszüleim, hol a barátaim hívtak sorra, akiket a szüleim megkerestek azzal, nem e náluk tartózkodom esetleg, egyszer sem vettem fel. Undort, kétségbeesést, mérhetetlen fájdalmat éreztem, képtelen lettem volna beszélni bárkivel is. És ekkor, mint afféle védangyalt sodorta a parkba hozzám a sors Jacket, az egyik évfolyamtársamat, akinek köztudottan rossz híre volt egyetemi berkekben, azt mondták róla kábszeres, díler és, hogy a családja kitagadta, tudom is én, hisz sosem adtam a pletykákra. Jack rám talált, látta mennyire ki voltam készülve és azt mondta segít rajtam. Ez volt az első találkozásom az ecstasyval.

Egykor angyal voltam...

Néhány nappal később nem rejtőzhettem tovább, a pénzem elfogyott, az egyetem várt, Sarah pedig, a legjobb barátnőm, akinél végül meghúztam magam szólt a szüleinek, akik akkor tértek haza Párizsból, hogy náluk vagyok, akik természetesen hívták az én szüleimet, blablabla. Otthon kellemetlen beszélgetés várt rám, újabb pofon, hisz a szüleim hosszú - hosszú évek hazudozása után felfedték előttem a kegyetlen valóságot. Évekig éltem vakságban, ők pedig mondhatni nyitott házasságban, össze - vissza csalva a másikat annak tudtával. A külvilág számára játszották a szerelmes házaspárt, akik rajongva rajongnak egymásért, még húsz év házasság után is, mindenhol együtt jelentek meg, mindenkit megtévesztettek, ám a valóságban épp csak elviselték egymást, úgy éltek, mint két idegen már jó ideje. És nekem ebből az egészből semmi sem tűnt fel. Semmi. Kikészültem mikor szembesültem mindezzel és a tudattal, hogy már tőlem is azt várják, hogy részt vegyek a hazudozásaikban, tegyek úgy, mintha mi sem történt volna és legyek továbbra is a tökéletes kis Charlotte, az ő szemük fénye. De én erre képtelen voltam. Egyre többet és többet hívtam Jacket újabb és újabb adag ecstasyt kérve tőle, a viselkedésem pedig látványos változásokon esett át.

Az egykor vidám természetű, csendes, megbízható, barátságos, segítőkész, filantróp Charlotte, aki voltam, szinte teljes mértékben eltűnt a szer hatására. Megváltoztam, ez pedig nem csak a közeli barátaimnak tűnt fel, de annak a két idegennek is, akik annak idején a szüleim voltak. Az ecstasy 4 - 6 órán keresztül jókedvet, extatikus boldogságot okozott, melegség járta át az egész testem, érzékenyebb voltam ugyan mindenre, szédültem és hányingerem is volt, ám ez utóbbiak gyorsan elmúltak, én pedig ismét csak pörögtem. Afféle transzállapotba kerültem minden egyes alkalommal, nem voltam éhes, szomjas vagy fáradt, csak élveztem a lebegést, a békét, amit hozott. Már amikor. Voltak napok ugyanis, mikor nem értem el Jacket, azok a napok pedig maguk voltak számomra a pokol legsötétebb bugyrai. Fáradt voltam és kimerült, az alvászavarok miatt, hangulatingadozások gyötörtek, pánikrohamok törtek rám, és öngyilkos gondolatok foglalkoztattak. Egyik ilyen alkalommal, miután végig hallgattam a szüleim egy újabb veszekedését nem bírtam tovább, bezárkóztam a szobámba és szinte egy egész üveg altatót bevettem, amire aztán vörösbort ittam, majd csak vártam, hogy eljöjjön értem a vég...

Legnagyobb meglepetésemre végül magamhoz tértem, ám az az ébredés életem legszörnyűbb élménye volt. Valami puccos magánklinika fehér falai között feküdtem, a kezeim és a lábaim le voltak szíjazva, a szüleim pedig az ajtó előtt beszélgettek az orvossal arról, hogy épp, hogy csak túléltem, ki kellett mosni a gyomromat, leállt a szívem néhány percre és, hogy ez így nem mehet tovább. Summázva: bedugtak szépen az elvonóra, természetesen a lehető legnagyobb titokban, a külvilágnak pedig azt a mesét adták be, hogy külföldre távoztam néhány hónapra tanulmányi okokból kifolyólag. Szép nem igaz? Nem is értem aggódtak igazán, csak a jó hírük, a Clarke név dicsfénye és sértetlensége miatt.

Fél évet töltöttem az elvonón, ez idő alatt pedig mindenféle agyturkásszal kellett beszélnem, akik egyfolytában a múltamról, a családomról kérdezősködtek, arról, hogy miért kezdtem el drogozni, mi váltotta ki belőlem az öngyilkosság iránti vágyat, én pedig időről - időre hazudtam, még akkor is, hisz a szüleim ezt várták tőlem, valahol mélyen pedig ott élt bennem a régi Charlie, a lány, aki engedelmes, aki megtesz mindent, amit várnak tőle. Csoportterápiákon kellett részt vennem, ahol nagyjából velem egy idős fiúkat és lányokat ismertem meg hasonló problémákkal, különös, megragadó élettörténetekkel, kézműves foglalkozásokra jártam, mert az orvosok azt mondták, hogy ez is csak jót tesz, bár én bevallom, nem értem még mindig, hogy a gyöngyfűzés, a rajzolás, az agyagozás hogyan oldhatná meg a problémáimat, de hát ők tudják, ők jártak az orvosira és nem én. Reggel, délben és este szedtem a felírt gyógyszereket, vitaminokat, az időm szabad részét pedig olvasással töltöttem, elvégre a mobilomat elvették, tv nem volt, a zenehallgatásra elég hamar ráuntam, a szüleimen kívül pedig más látogató nem jöhetett be hozzám. Persze, hogyan is jöhetett volna, mikor mindenki azt hitte, hogy külföldön dekkolok?

Fél év után, miután az orvosaim gyógyultnak minősítettek, a pszichiáter nem látott már jelet arra, hogy ismét öngyilkosságot kísérelnék meg és a szüleim is úgy látták, hogy „visszatértem” elhagyhattam az intézményt és hazatérhettem a „külföldi utamról”. Minden visszatért a rendes kerékvágásba, az engedelmes, tökéletes Ms. Charlotte Clarke újra elfoglalta helyét a társadalomban, régi fényében tündökölve, apja Botticelli angyalaként, a jogi kar egyik éltanulójaként, egyedül én tudtam, és tudom mind a mai napig, hogy ez az egész pusztán csak a látszat, legbelül pedig már egy egészen más Charlotte él, aki talán egyszer majd felszínre tör és lerántja a leplet a színjáték eme remekművéről.