Név: Abigail Preston
Becenév: Abi, Gail
Kor: huszonnégy
Születése hely, idő: 1987. december 4. / USA – Phoenix, Arizona
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: rendőr
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Nem vagyok egy félős típus. Makacs vagyok, önfejű, kitartó és büszke, ami lássuk be, a rendőr szakmában nem rossz. Bármit akarok véghez vinni, meg is teszem, még akkor is, ha tudom, hogy később bajom lehet belőle. Ha nyomra bukkanok, vagy úgy érzem, valami nem stimmel valahol, addig megyek, míg ki nem derítem miről van szó. Rideg és bunkó vagyok legtöbbször, hogy biztosan rájöjjön mindenki már az első pillanatban, mi is a foglalkozásom. Nem szeretek jó pofizni, ugyanis azt az oldalamat a szüleimnek tartogatom és a bátyámnak. Rajtuk kívül senki más nem ismer igazán, és ez jobb is így, szóval velük normális és kedves vagyok. Csak akkor vetem le igazán ezt az álruhát, de a munkámban nem mondható el rólam a kedvesség.

Külső: Nem vagyok egy magas nő a magam 165 centijével, ugyanakkor nagy híve vagyok a „kicsi a bors de erős” mondásnak. Nőies alkatom van, de az izmaim szépen ki vannak dolgozva, hiszen nem keveset edzek és szeretem is a mozgást.
Semmi érdekfeszítő nincs rajtam ezen kívül. Mogyoróbarna szemeim vannak, a hajam szintén ebben az árnyalatban tündököl, kivéve, mikor gondolok egyet és vörösesebbre festem. Nem használok sok sminket, maximum egy kis szempillaspirált és szájfényt, de azt is akkor, ha irodán vagyok. Persze, ha kell ki tudom én csípni magam, csak nem szívesen teszem.
Az öltözködésem sem valami érdekes. Általában kosztümben mászkálok és magassarkúban -az az egy, amit szívesen hordok-, vagy farmerban és bőrdzsekiben. Tehát úgy összességében, egyáltalán nem vagyok érdekes...

Előtörténet: Phoenixben születtem és nevelkedtem Charlie és Megan Preston második gyermekeként, ugyanis a bátyám megelőzött. Két évvel idősebb nálam, de mindig is én voltam a komolyabb és bölcsebb kettőnk közül. Míg ő benne volt minden hülyeségben, addig én inkább tanultam és a jövőmet tervezgettem.
Mivel az édesapánk nyomozó volt akkor még, nekem is szimpatikus lett ez a munka, tehát kislány korom óta annak készültem. Talán ebből kifolyólag nem babáztam soha. Inkább odakint fociztam a fiúkkal, verekedtem és kocsikkal játszottam. Szívesen kotnyeleskedtem a garázsban, mikor apa szerelte a nagy szerelmét, Lucindát, egy Chevy Camarot. Imádta azt az autót...
A suliban mindig is komoly és példás voltam. Nem keveredtem soha, semmi zűrbe, de ez a gimiben megváltozott. Ott valamiért kinyílt a csipám, és amikor csak lehetett, megmondtam a magamét mindenkinek, még a tanároknak is, amit persze nem díjaztak. Egy tanár volt, aki épp ezért szeretett és épp ezért voltam az ő kedvence, az osztályfőnökünk, Miss Memphis. Történelmet tanított, valamint irodalmat, amiket imádtam, így a tanár nő is a szívemhez nőtt. Bármi gond volt a suliban, mindig segített és mindig kiállt értem, ellentétben az összes többi pedagógussal, akik mást se csináltak, csak fitogtatták az „erejüket”. Végül egész jó átlaggal leérettségiztem és a rendőr akadémiára jelentkeztem. Szépen haladtam az álmom felé, hogy rendőr legyek.
Apa büszke volt rám, amiért én is ezt a pályát választom, anya viszont kevésbé volt boldog, hiszen egy szem lányának az volt az álma, hogy idiótábbnál idiótább emberek után nyomozzon és keresse a veszélyt éjjel-nappal. Néha meg is jegyezte, hogy nem örül neki, de végül egy hosszas beszélgetés és könnyes ölelések után azt mondta, hogy kövessem csak az álmaim. Ha én ezt akarom, akkor csináljam, csak ne dobjam fel a talpam. Persze, nem így fejezte ki magát, de a lényeg ez volt.
Míg én a rendőr akadémián a porban csúsztam hason, addig a bátyám profi kosarasnak állt és azóta is azt csinálja. A sport volt mindig az egyetlen dolog, amit élvezettel csinált és jó is volt benne.

A rendőr akadémia után, ahogy mindenki más, én is munkát kerestem. Pár hónapig gyakornokoskodtam Phoenixben, de az a város olyan unalmas, mint egy afrikai bantu néger falu. Néha betörtek egy-egy üzletbe vagy egy férj megverte a feleségét, de én ennél komolyabb dologra vágytam. Ezért, mikor közölték Phoenixben, hogy szeretnének hosszabb távra felvenni, azonnal kértem, hogy helyezzenek is át Vegasba, ami másról sem híres, csak a piszkos ügyeiről.
Talán, valami elfojtott düh az, ami arra ösztönöz mindig, hogy a veszélyt keressem, vagy csupán a kalandvágy. Fogalmam sincs, de semmit nem élvezek úgy, mint amikor veszélyben vagyok.
Miután átkerültem Vegasba nagy könyörgések árán, azonnal bele vetettek a mély vízbe. Jó ideig szívattak a kollégáim, hiszen nem gondolta egyik sem, hogy egy napot is túlélek. Ahhoz túl csini kislánynak tartottak. Többször is megkérdezték, miért nem megyek inkább manikűröztetni ahelyett, hogy pisztollyal rohangálok, de mindez nem érdekelt. Csak csináltam, amit kellett és lesz*rtam a bunkókat, akik egész addig, míg meg nem oldottam egy drogügyletet rögtön az első hónapomban, piszkáltak.
Azóta én vagyok a rendőrség „kabalája”. Ha valami nehéz ügybe ütköznek, szívesen osztanak abba a csoportba, akik az üggyel foglalkoznak, remélve, hogy sikerül megoldani. Mostanában azonban, egy teljesen más sztori foglalja le a gondolataimat, ami arra enged következtetni, hogy van egy csótány a csoportban. Valószínűleg egy ártatlan ember ül a börtönben, amit nem tartok szép dolognak, így most amikor épp nincs más ügyem, csak annak szentelem minden szabadidőmet, hogy rájöjjek, az igazi bűnös bűnhődik-e.

Abigail Preston!
Történeted felkeltette a figyelmemet és nagyon tetszik, hogy van igazságérzeted, pont rád van szükségünk.
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon. Kislány óvatosan a bűnözőkkel.

Köszönöm. Óvatos leszek