Charlotte és Chad - összefutás a kórház folyosóján

Tárgy: Charlotte és Chad - összefutás a kórház folyosóján 22.05.14 18:30

Napok óta csak a telefonomat bámulom, hogy mikor fog felhívni, mert semmit sem mondott, mikor elváltunk, hogy mi lesz velünk. Félek attól, hogy elveszítem, de nem tudok mit csinálni, muszáj várnom rá, mert nem akarom, hogy azt higgye nem adok neki elég teret a gondolkozáshoz. Csak már annyira türelmetlen vagyok, mert hozzá szeretnék bújni, érezni az illatát és elveszni a gyönyörű szemeibe. Hogy eltereljem a gondolataimat a tanulásba merülök, bár egy idő után már csak azt veszem észre, hogy megint rá gondolok. Eszméletlenül hiányzik, ráadásul a szemem sarkából a naptárat is megpillantom és igen csak megáll bennem az ütő. Már rég el kellett volna indulnom, hiszen ma van az utolsó kontrollom. Gyorsan felteszem a sínt a jobb kezemre, majd egy villámgyors és fájdalmas felöltözés és már indulok is. Nagyon is késésben vagyok és természetesen ilyenkor van a legnagyobb dugó. Toporzékolok a buszon és amint beértünk a megállóba, már pattanok is le róla, hogy a kórház bejáratához elérjek. Az órámra pillantok, már 15 perce kések, így mikor belépek a recepción ott van a kezelő orvosom.
- Jessica, ha Chad megérkezne szólj nekem, köszönöm! – Kapom el a mondatot, mire odalépek mellé, de annyira siettem, hogy alig kapok levegőt, így muszáj egy pár másodpercnyit szusszannom.
- Bocsi, elnéztem az időt. – Bűnbánóan tekintek a doktornőre, mert tényleg nem direkt késtem. De már itt vagyok és tudok is vele menni a rendelőbe. Ott megvizsgál és el is küld röntgenre, így muszáj vagyok azt is kivárni. Ahogy elsétáltam a folyosón, Charlotte ajtaját is megpillantottam, de azt hiszem, hogy ma nem dolgozik. Legalábbis senkit se látok rá várni és nekem így rémlik, de lehet, hogy tévedek. Elhúzva a számat, egészen a röntgenig sétálok, ahol kivárom a soromat, majd a papírral a kezemben elindulok visszafelé. Olvasgatom, bár egy szót sem értek belőle, mikor egy ismerős hangot hallok, így megtorpanok. Még ebben a zajban is képes vagyok a szerelmem hangját kiszúrni. Tehát dolgozik, ami nekem csak jó vagy nem tudom. Nem tudok melyik kolléganőjével beszél, mert őt még nem láttam, de nem is vele foglalkozok. Akaratlanul is mosoly terül szét az arcomon, hogy így messziről ábrándozhatok róla. Még mindig irtó dögös a munkaruhájában. Hirtelen kezd el remegni a lábaim és alig bírok utasítást adni nekik, hogy meginduljanak. Végül összeszedem magam és elindulok feléjük.
- Sziasztok. – Hangomból azért még mindig hallatszani, hogy szomorú vagyok, de azért próbálom magam tartani. Bár nem tudom, hogy el fog-e küldeni, vagy beszélhetek-e vele, én azért a másodiknak jobban örülnék.
- Chad! – Pillantok oda a kolléganőjére, aki abban a pillanatban akkora pofont ad nekem, hogy azt hiszem leesik a fejem. Meglepetten pislogok rá, úgy tudtam, hogy nem ártottam neki, de akkor valamiről lemaradtam.
- Ezt Lottynak kellett volna megtennie már régen! – Ahogy hozzám „vágja” a szavakat, már egyből leesik, hogy Charlotte elmondott neki ezt-azt. Látom rajta, hogy dühös rám és alig merek a szemeibe is nézni. Azért így is elég pocsékul éreztem magam, igazán meglettem volna a pofon nélkül is. Ég és sajog az arcom, de nem merek szólni, mert nem akarok még egyet kapni, pedig tudom, hogy megérdemelném, mert ezt is megérdemeltem. Csak én azt hittem, hogy Charlottetól fogom kapni, bár nem kizárt, hogy ő meg a másik oldalról ad.

Nehéz időszak ez számomra. Napok óta úgy ébredek, hogy nem fekszik ott mellettem, pedig már nagyon hozzá szoktam, hogy reggel Chad az első, akit megpillantok, hogy mosolyogva kívánunk egymásnak jó reggelt, majd megölel, s megcsókol. Hiányzik. Nekem mégis még egy kis időre van szükségem. Nem is tudom minden olyan hirtelen történt, egyik napról a másikra kapcsolatunk nagyon komollyá vált. Váratlanul ért, hogy megkérte a kezemet, de úgy éreztem igent kell mondanom, mert szeretem és vele szeretnék lenni, de aztán valami megváltozott. Megijedtem talán? Azóta is a munkámba temetkezek.
- 1894-ig volt gyógyíthatatlan a pestis, de mára már van rá orvosság, nem végződik halállal a betegség. - Ez a huszonegyedik század, mostanában nagyon ritkán bukkan fel a pestis, de ha időben észlelik, akkor van esély a túlélésre. Személy szerint még csak tankönyvben olvashattam róla, még sosem láttam pestissel megfertőzött egyént.
- Attól, hogy Markot megharapta a hörcsöge nem fog pestisben meghalni, ezt nem tudom elégszer elmondani, de azért a nővér ad neki egy oltást és kifertőtleníti a sebet. - Mindig is nehéz az aggódó anyukákkal bánni, ezért is kellett kisegítenem az egyik ápolónőt, mert az anyuka egy orvost követelt magának. Probléma elhárítva, bárcsak minden ennyire könnyen menne. Már éppen azon voltam, hogy vissza menjek a saját rendelőmbe, mikor az egyik kolléganőm megállított, hogy felőlem érdeklődjön. Beszélgetésbe elegyedtünk, egészen addig míg megpillantottam Őt. Nem voltam erre felkészülve, szóhoz sem tudtam még jutni, mert Sara helyettem is cselekedett. Ijedtemben számhoz kaptam kezemet, elképedve álltam az események előtt.
- Sara! - Ledöbbent tekintettel néztem kolléganőmre, de a következő pillanatban már meg is ragadtam Chad kezét, hogy behúzzam magammal az egyik rendelőbe, nem hiányzik még ennél is nagyobb botrány a páciensek előtt.
- Sajnálom. - Mármint azt, hogy a kolléganőm elkezdett ön bíráskodni és végül ezt Chad szenvedte meg. Felsóhajtottam. Csak néztem rá, nem igazán tudtam, hogy a történtek után mit is mondhatnék neki.
- Nem hívtál. Tudom én sem hívtalak, de nem tudtam, hogy ezek után mit mondhatnék. Valójában abban sem voltam biztos, hogy a történtek után még kíváncsi vagy rám. - Vissza adtam neki a gyűrűt, ezért azt is meg tudnám érteni, ha ezek után már lemondott volna rólam.

Muszáj volt most már bejönnöm a kórházba, mert ez az utolsó vizsgálatom és így is elkéstem. Szörnyű ez a dugó, ami van ilyenkor. Hiába vágtatok át az egész parkon, így is bőven benne vagyok a késésben. Amint beérek, bocsánatot is kérek a kezelő orvosomtól, mert épp belefutok szerencsémre. Rendes nő, nem csinál problémát a késésből, szerencsém van, hogy ő hozzá tartozom. El is sétálok vele a rendelőbe, hogy megvizsgáljon és beutaljon a röntgenre. Majd mindez lezongorázása után, már a papírommal a kezemben sétálok a folyosón, mikor meglátom a szerelmemet. Hiába nézem ilyen távolról, úgy érzem, hogy nem mehetek el mellette csak úgy. Úgy mardos a szívem, mikor előtte állok. Annyira közel van, de mégis távol és csak a pofon térít vissza a jelenbe, amire nagyon nem számítottam, legalábbis nem attól az embertől, akitől kaptam. De azt hiszem igaza van, Charlotte nem tenné meg. Nem is szólok semmit, mert ledöbbentem, de azt hiszem nem csak én. Már csak arra leszek figyelmes, hogy megszorítja a kezemet – ráadásul pont azt, amelyik fáj -, és már bent is vagyok a rendelőben. De azért a másik kezemmel próbálom lefeszíteni az ujjait a kezemről, mert nagyon is fáj.
- Áu, Áu, engedd el! – Fájdalom ül ki az arcomra, mert iszonyú ez, ami a kezemben van. Még ettől a síntől sem jobb, ami rajta, ez a hülye tapasz meg egyáltalán nem segít. Amint elengedte, meg is fogom a másik kezemmel. Bár így elég kényelmetlen, így leteszem a leleteimet az asztalra, majd újból megfogom a fájó kezem. Meglep, hogy bocsánatot kér a kolléganője viselkedése miatt, így összeráncolt homlokkal felnézek a kezemről, egészen a szemeibe. Valahogy a szívem is gyorsabban ver most.
- Nem kell, megérdemeltem. Igazából nem csodálkoznék azon, ha te adnád a másikat. – Elhúzom a számat és azért felkészülök arra, hogyha ütni akarna, mert az előbbi váratlanul ért. Igazából még mindig ég az arcom és szerintem vöröslik is rajta a keze nyoma. De most ez a fajta fájdalom semmi ahhoz képest, amit most érzek. Olyan szívesen magamhoz húznám, megölelném és megcsókolnám, ha engedné. De azzal, hogy eddig nem hívott, szerintem pont, hogy ezeket nem akarja most. Bonyolult számomra a női lélek, és ezért sem értem a következőket. Komolyan egymásra várunk? Pedig én még aznap felhívtam volna, hogy bocsásson meg. De most megint az ő kezében van a döntés, hogy mi legyen a kapcsolatunkkal.
- Én rád várok, te kértél időt! Nem akartalak siettetni azzal, hogy egyfolytában hívogatlak, de nagyon nehéz is volt megállni. Szeretlek és nagyon hiányzol! – Mindezt a szemeibe nézve mondom. Olyan gyönyörűek, hogy legszívesebben órákig nézném. Hamar el is veszek bennük és csak ösztönösen cselekedve lépek közelebb hozzá.
- Újra veled szeretnék lenni. – Nem teszek semmit, mert fogalmam sincs, hogy hogyan reagálna, csak állok előtte, amolyan engedélyre várva, hogy megcsókolhatom-e. Már most jobb lett a napom, hogy láthatom és ilyen közel lehetek hozzá. De belül félek nagyon is és egyáltalán nem vagyok boldog.

Elviseltem volna még inkább egy csomó idegesítően aggódó anyukát, mint hogy szemtanúja legyek ennek a mostani jelentetnek. Nem számítottam arra, hogy majd Chad be fog jönni a kórházban, de arra sem, hogy Sara felképeli. Mégis mi a fene bajuk van mostanában az embereknek? Van valami a levegőbe, ezért vagy én is ennyire bizonytalan? Na tessék! Már megint ezt csinálom. Már napok óta okokat, indokokat keresek, amik megmagyarázzák tettemet, de még eddig nem találtam más magyarázatot azon kívül, hogy megijedtem. Egy eljegyzés már nagyon is komoly dolog.
- Az erőszak nem megoldás semmire sem. Nem foglak megütni. - Ezzel nem értek egyet vele, szerintem nem érdemelte volna meg, nem volt fair, hogy Sara felpofozta. Először is ehhez aztán tényleg semmi köze, másodszor pedig attól, hogy a barátnőm nem kellett volna így "kiállnia" értem, harmadszor pedig csak én lehetek az egyetlen nő, aki megüti, feltéve ha valaha is valamiért megütném.
- Te is hiányzol nekem, de még mindig nem tudom, hogy akarom-e ezt az egészet. - Még kimondani is fájt. Nem szeretnék vele véglegesen szakítani, de egy kis időre még mindig szükségem lenne. Mikor kiszállva a taxiból ott hagytam az is azért volt, mert fojtogatva éreztem magam.
- Úgy szeretnél velem lenni, hogy elfogadsz olyannak amilyen vagyok? - Mint kiderült nagyon sok mindenben máshogy gondolkozunk, más véleményen vagyunk, más dolgokat szeretünk csinálni, de ha szeretjük egymást, akkor még ezek a dolgok sem állhatnak közénk. Chad inkább szeret a szabadban lenni, míg én inkább a fárasztó műszak után a kényelmes otthonomban szeretek lenni a négy fal között, hogy csak egy ellentétet emeljek ki a sok közül. Nagyon különbözőek vagyunk, de szeretném azt hinni, hogy tényleg igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Miután elengedte a kezemet, még egy kicsit sajog, de már nem is arra figyelek, hanem szerelmemre. Tényleg megérdemelném tőle is a pofont, de azt hiszem, hogy meg fogom úszni. Tudtam, hogy nem lenne képes megütni, bár mással nem lettem volna ennyire szerencsés, mint kiderült most. A szemeibe nézek és úgy válaszolok neki.
- Pedig elég paraszt voltam. – Sóhajtok egyet, persze nem az a vágyam, hogy mindenáron rábeszéljem a pofonra, csak szerintem valóban megérdemelném, ahogy az előzőt is. Még jó, hogy egy olyan nővel jöttem össze, akinek nem kenyere az erőszak, még akkor sem, mikor megérdemli az ember. Ezekért a felfogásokért is imádom és még mindig képes lennék mindent elviselni csak, hogy újra velem legyen. Értetlenül pislogok rá, mert nem nagyon értem, hogy miről beszél.
- Nem akarsz már járni velem? – Nyelek egyet, mert azért nem hittem volna, hogy idáig eljutunk. Mindent megtennék csak, hogy megint együtt legyünk. Közelebb is lépek hozzá, de nem azt a reakciót kapom, amire vártam. Megfogom a bal kezét, ha engedi és még közelebb lépek hozzá.
- Igen! Nem akarlak megváltoztatni. – Nézek mélyen a szemeibe, ha felvette velem a szemkontaktust. Annyira kívánom az ajkait, de nem teszek semmit, mert nem akarom elijeszteni magam mellől. Azt hittem, hogy a leánykérés nagyon is jó ötlet, de már belátom, hogy ezzel szúrtam el mindent. Azért még mindig reménykedek benne, hogy meg tud nekem bocsátani, és megint olyan lesz minden, mint régen.
- Nem akarok mást! Veled szeretnék megöregedni! – Őszintén hangzanak a szavaim, mert így akarom, hogy legyen. Elengedem a kezét – ha még nem engedte el -, majd ugyanezzel a kezemmel megsimítom az arcát. Úgy vágyok rá, mint az elején, de most úgy érzem, hogy kicsit nehezebb dolgom van, mint akkor. Még az sem érdekel, hogy már rég a vizsgálaton kéne lennem.
- Bármit megteszek, csak kérned kell! – Még mindig ugyanezt tartom, amit csak akar megteszem neki. Most meg már különösebben fogok arra figyelni, hogy minden jobb legyen és csak az számít, amit ő akar.
- Nem akartalak megbántani, csak úgy éreztem, hogy nem vagyok elég fontos neked. De innentől kezdve minden más lesz, csak bocsáss meg nekem. – A szemkontaktust fenn tartom, ha engedi és újból megfogom a kezét. Azt akarom, hogy ő döntsön, mert hiába tudom, hogy mit akarok, ha ő nem ugyanazt akarja. Csak ez a várakozás borzalmas, nagyon is türelmetlen vagyok és ezt Charlotte is tudja, de érte megteszem, hogy várok addig, ameddig akarja.

Ezek szerint nagyon is máshogy látjuk a dolgokat, mert én nem hiszem azt, hogy paraszt lett volna. Pontosan nem is tudom megmondani, hogy hogy is látom jelen pillanatban a dolgokat, de azt tudom, hogy egy pofán semmire sem megoldás. De, nagyon is szeretnék minél hamarabb megoldást találni a mostani eléggé kényes ügyünkre. Nem akarom, hogy ugyan úgy folytatódjanak közöttünk a dolgok, mármint olyan értelemben nem, hogy nem szeretném úgy érezni, hogy Chad olyan dolgokat erőltet rám, amit én nyilván nem szeretnék, de mégis megteszem neki, mert szeretem.
- Nem erről van szó... - Mert tényleg nem szeretnék vele véglegesen szakítani, de úgy hiszem, már nem fog ugyan olyan lenni a kapcsolatunk, mint eddig volt. Ha eltörik egy váza és ha a darabjait össze is ragasztod már nem lesz olyan, mint amilyen előtte volt, mert a kis repedések örökre meglátszanak. Ez csak egy példa volt, de úgy hiszem a mi kapcsolatunkban is megfog látszódini ez a bizonyos repedés, hogy most nagyon is a hullámvölgy legalján vagyunk.
- Biztos vagy ebben? - Mert eddig nekem nagyon is úgy tűnt, hogy szeret, de azért mégis olyan nőt akart belőlem formálni, akire mindig is vágyott. Én sosem leszek olyan bevállalós, kihívó, kezdeményező, mint ahogy szeretné.
- Eddig azt hittem, hogy én is ezt akarom, de már nem vagyok ebben annyira biztos, mint régen. - Egyáltalán illünk egymáshoz? Mert Chad nagyon is komoly szavakat használ, hogy velem szeretne megöregedni, de nekünk valóban ez lenne a sorsunk?
- Mutass be a szüleidnek, minél előbb. Elegem van abból, hogy rettegek attól, hogy mit szólnának hozzám. Már így is eleget vártam azzal, hogy szembesüljek a ténnyel, hogy sosem fognak elfogadni. - Minek is várnék tovább? Essek túl minél előbb rajta, aztán a találkozó után vagy megerősödik a kapcsolatunk, vagy az tesz pontot arra a bizonyos I-re.
- Úgy érezted, hogy nem vagy elég fontos számomra? Mégis miért? Minden szabad időmet veled töltöttem... - Tényleg nem értem, hogy miből gondolja ezt, még a fárasztó műszak után is képes voltam vele lenni, holott nagyon is sóvárogtam az ágyam után, de mégis inkább vele töltöttem el azt a kevéske kis időmet is.

Kicsit csodálkozok, de nem is, mert tudom róla, hogy soha sem ütne meg, még akkor sem, ha megérdemelném, de mégis arra készültem, hogy meg fogja most az egyszer tenni. Nem is baj, hogy nem kapok tőle pofont, mert akkor még ott a remény, hogy lehet még köztünk valami. Azért örülök neki, hogy nem merült fel a szakítás.
- Akkor miről? – Kicsi remény gyúl meg a szemeimben, hogy nem akar szakítani, legalábbis én ezt vettem ki a szavaiból. Viszont azt nem biztos, hogy kibírnám ezt a se vele, se nélküle kapcsolatot. Vele akarok lenni, minden porcikám vágyik rá, nem hiszem el, hogy Charlotte már nem érez így. A kérdésére határozott választ adok, belenézve a szemeibe.
- Igen! Szeretlek úgy, ahogy vagy! – Ezért is szerettem bele, mert ilyen, amilyen és egyáltalán nem ábrándultam ki belőle. Sőt, jobban szeretem, mint eddig valaha. Épp ezért fáj annyira, hogy nem ad nekem még egy esélyt, legalábbis eddig minden úgy tűnik, mintha már nem akarná. Nem tudom, mit gondoljak, de remélem, hogy Charlotte hamarosan rájön, hogy velem akar lenni. Bár a következő szavakkal nem győz meg, így el is húzom a számat.
- Tényleg ennyire elrontottam mindent? – Nézek rá kétségbeesetten, mert csupán egy csók volt az egész, ami miatt ennyire megbántódott. Ha tudtam volna, hogy ennyi elég neki, akkor teljesen máshogy cselekszek. Újra érezni akarom, hogy hozzám bújik, hogy szerelmesen rám mosolyog és azt hiszem, hogy ezekért nagyon is kell most tepernem. Teljesen tanácstalan vagyok azt illetően, hogy mivel is engesztelhetném ki. Épp ezért adok neki egy lehetőséget, hogy megmondja mit szeretne. Meg is teszem neki egyből, bár arra nem számítottam, amire most kér.
- Mi?! – Teljesen lesápadtam és nagyokat pislogok, mert eddig mindig ellenkezett és húzta az időt, most pedig azt akarja, hogy bemutassam nekik. Természetesen szívesen bemutatom őt a szüleimnek, de ez váratlanul ért. És a fennálló helyzetben mégis hogy mutatnám be? Itt az a nő, akit szeretek, de épp szünetelünk, tehát amolyan félig a barátnőm?
- Öhm… Oké, de biztos, hogy ezt akarod? – Nézek a szemeibe, mert nem akarom, hogy azért akarja, mert én „kényszerítem” rá. Nekem úgyis megfelel most már, hogy nem ismerik meg Charlottet soha, csak a lényeg, hogy megint együtt legyünk. Azt hiszem a kezdeti fellángolás már elmúlt és kezdi megszokni, hogy vagyok. Attól is félek, hogy már nem is szeret, csak tényleg a megszokás miatt van velem.
- Igen, tudom. De mikor legelőször megcsókoltalak, rám másztál. És mikor az első hetekben voltunk, akkor még te csókoltál meg az utcán. Most meg azt nézted mindig, hogy ki látja meg, ha megcsókollak. Összezavarodtam. – Az arcomon most az egyszer lehet látni, hogy tanácstalan vagyok és tényleg összezavart. Azt hittem, hogy szimplán csak ösztönözni kell, de ezek szerint eléggé félre ismertem és ez az én hibám.
- De minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek. Megoldjuk együtt, mert szeretjük egymást. – Megfogom újra a kezét, ha már az előbb nem húzta el. Tényleg azt szeretném, hogy együtt vészeljük át ezt, hiszen már nagyon sok mindenen keresztül mentünk, ezt miért ne tudnánk megoldani? Minden máshogy lesz, ha visszajön hozzám, ezt tudom neki garantálni. Viszont már nem bírom, hogy ilyen közel van, mégse érhetek hozzá.
- Meg szeretnélek ölelni. Azt szabad? – Bátortalanul kérdezem meg, mert nem tudom, hogyha önállóan cselekednék, azt hogyan is fogadná. Ezért kérek inkább engedélyt rá és nagyon bízok abban, hogy ő is ugyanannyira vágyik az ölelésemre, mint én.
- Én csak azt akartam, hogy lásd mennyire komolyan gondolom a kapcsolatunkat, hogy nem játszadozok veled. – Őszinték a szavaim, amik elhagyják az ajkaimat. Tényleg nem akartam, hogy ez legyen belőle, mindössze megakartam neki mutatni, hogy hiába vagyok fiatal, tudom, hogy mit akarok és vannak céljaim.
- Én voltam a világ legboldogabb és legszerencsésebb férfija, hogy pár óráig a menyasszonyom voltál. Még mindig azt szeretném, ha a menyasszonyom lennél és egyszer majd a feleségem. – Igaz, ha csak a barátnőm akar lenni, nekem az is megfelel, akkor is boldog leszek mellette. Mindenáron el szeretném érni, hogy újból együtt legyünk, újból hozzá bújhassak az este és aranytálcán hordozgassam. De már valahogy érzem, hogy ha azt akarom, hogy hasonlók legyenek, akkor meg kell hódítanom megint.
- Még szeretsz? Vagy nagyon elrontottam? – Én azért úgy érzem, hogy még szeret és nincs minden veszve. Azért annyira csak nem rontottam el, legalábbis szerintem. De lehet, hogy Charlotte más oldalról fogja ezt megközelíteni.
- Esetleg... Eljönnél velem vacsorázni? - Alig bírom kinyögni, mert remegnek a kezeim, annyira félek a visszautasítástól. Szeretném randira hívni, hogy mindent jóvá tegyek, vagy legalábbis lássa, hogy igyekszek.

Sarának nem volt semmi joga ahhoz, hogy felképelje. Szerintem a problémáinkat nem így kell intézni. Sosem voltam az erőszak híve és szerintem ez semmire sem volt jó.
- Ez túl bonyolult... - Még magam sem tudom, hogy mit is szeretnék pontosan. Rendesen össze vagyok zavarodva. Mert pár dolog azért még mindig van a kapcsolatunkban, ami engem zavar. Talán csak az a baj, hogy nagyon más a dolgokról való elképzelésünk, véleményünk.
- Ilyen szégyellősen, munkamániásan? - Nagyon sok időbe telt ahhoz, hogy képes legyek előtte megnyílni. Chad pedig egész végig türelmes volt. Ezért gondolom azt, hogy megér még egy esélyt a kapcsolatunk.
- Minden olyan váratlanul ért, azt hiszem még nem voltam arra felkészülve, hogy megkérd a kezemet. - Hiába szeretem, ha még nem vagyok abban biztos, hogy ezt az eljegyzés dolgot is szeretném. Addig minden olyan jól ment kettőnk között, míg csak a barátnője voltam, aztán nem is tudom, talán tényleg megijedtem a kapcsolatunk komolyságától mikor elém térdelve megkérte a kezemet.
- Őszintén? - Sóhajtottam fel. - Hogy is mondhatnám, hogy nem akarom, hogy bemutass a szüleidnek? - Ami azt illeti nem igazán szeretnék a szüleivel a közel jövőben találkozni, de mégis úgy érzem, hogy ezen jobb ha minél hamarabb átesek. Igazából már régen túl kellett volna esnem a kiábrándító találkozáson velük, mert valahogy úgy érzem nagyon nem fognak nekem örülni.
- Ami azt illeti én is összezavarodtam. - Van, mikor nem tudom, hogy mit miért teszek, csak engedek a vágyaimnak.
- Remélem tényleg megoldjuk ezt is. - Most nagyon is a hullámvölgy legalján vagyunk, de szeretnék hinni abban, hogy ki tudunk kecmeregni ebből a gödörből együtt.
- Persze. - Sőt, meg sem vártam, hogy Chad öleljen meg, úgy éreztem ezt a kezdő lépést most nekem kell megtennem, ezért megöleltem.
- Eddig sem gondoltam, hogy játszadozol velem. - Ez még nagyon is a kapcsolatunk elején merült fel bennem, mikor még azt hittem csak egy újabb strigula lennék neki. Ezt persze azért gondoltam mert olyan fiatal és nem gondoltam volna akkor még, hogy komoly kapcsolatra vágyik, de erre azóta rácáfolt.
- Azok után is azt szeretnéd, hogy a menyasszonyod legyek, hogy vissza adtam a gyűrűt? - Meglepetten pislogtam rá, mert azt nem hittem volna, hogy még mindig ezt szeretné. Azt gondoltam annyira megbántottam ezzel a tettemmel, hogy már soha többé nem akar a vőlegényem szerepében tetszelegni.
- Persze, hogy még szeretlek. Az érzéseim semmit sem változtak irántad. - A szerelem nem múlik el csak úgy egyik percről a másikra. Attól, hogy időre volt szükségem még nem ábrándultam ki belőle.
- Te most randizni hívsz? - Olyan bizonytalanul tett fel kérdését, mint a kapcsolatunk legelején, mikor még a visszautasításomtól rettegett.

Kíváncsi vagyok arra, hogy most mire is gondol, mert nekem valahogy úgy tűnik, mintha agyalna valamin. De választ nem kapok, ez pedig idegesít, mert szerintem el tudná mondani, azért nem vagyok agyilag hülye, hogy ne fogjam fel, ha valami bántja. Tudni szeretném, mert ha nem mondja el, akkor megint ugyanott fogunk tartani, mint eddig.
- Akkor próbáld meg elmondani! – Kérem rá, hogy tegye meg, mert nem lehet olyan nehéz elmondani, ha valami nem tetszik. De tudom, hogy ő milyen és, hogy kicsit nehezebb rávenni arra, hogy bármit is mondjon, így még hozzáfűzök valamit az előző mondatomhoz.
- Látom rajtad, hogy valami zavar, de úgy nem tudok rajta változtatni, hogyha nem mondod el mi bánt. – És ezt Charlotte is beláthatná, mert nem vagyok gondolatolvasó, fogalmam sincs, hogy mit is változtassak azért, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Nekem viszont mindenképp kell, ezért is próbálkozok nála és ezért szeretném tudni, hogy most mi is jár a fejében. Bonyolult számomra ez a női lélek.
- Nem tudok ezzel mit csinálni. Kicsit fura, hogy hirtelen szégyenlős lettél, de nem akarlak megváltoztatni. A munkamánia pedig… Ha ennyire boldoggá tesz, hogy ennyit dolgozhatsz, nincs más választásom, elfogadom. – Rántom meg a vállaimat, ha ennyire a munkáját tartja szem előtt, én pedig vele szeretnék lenni, akkor muszáj vagyok ezt elfogadni. Persze, nem örülök neki, de nem akarok összeveszni vele, mert a végén tényleg odáig jutok, hogy elveszítem. Ezt az eljegyzést is csak azért akartam, hogy biztos velem maradjon és boldoggá tudjam tenni, de elrontottam.
- Sajnálom! Azt hittem, boldog leszel. – Őszintén sajnálom, mert nem akartam megijeszteni, csak azt hittem, hogy azért az ő korában már minimum van egy vőlegénye az embernek, de talán nem kéne ennyi filmet néznem, hogy tisztábban lássam a való világot. Bármit megteszek, hogy visszaszerezzem, de arra nem számítottam, amire kér. Gondoltam, hogy egyáltalán nem akarja ezt az ismerkedést, pedig azért most már muszáj lenne. Sóhajtok is egyet, mert a maguk módján normálisak, hiába is haragszok rájuk, amiért még mindig titkolóznak előttem.
- De miért? Ismered őket, nem ettek még embert. – Tudni akarom, hogy miért fél ennyire tőlük, hiszen rengeteget beszélgettek, mikor én kórházban feküdtem. Szerintem kifejezetten örülnének neki, hogy van egy orvos a családban, ráadásul, hogy egy ilyen gyönyörű nőt megszereztem magamnak. Úgyis mindig szappanoperákból veszik az ötleteiket és az elképzeléseiket. Összeráncolom a homlokomat, mert néha fogalmam sincs, hogy mit miért tesz. Nem kicsit lep meg az, hogy ő is összezavarodott, pedig ő az, aki inkább összezavarja a történetet. Zavaros mi?
- Te? De hát te cselekszel így. – Értetlenül nézek rá, mert szerintem van annyira tudatánál, hogy tudja, mit miért tesz. De lehet, hogy ez is csak hozzátartozik a női logikához. De nekem most az első, hogy ezt az egészet átvészeljük és Charlotte visszajöjjön hozzám. Szeretem őt, és nem tudok nélküle meglenni.
- Biztos vagyok benne. A mi szerelmünk elég sok mindent kibírt már. – Halvány és biztató mosoly ül ki az arcomra, mert az elején is nagyon sok mindent át kellett vészelnünk, szerintem ez is menni fog. Nagyon is boldog vagyok, hogy megengedi, hogy megöleljem, sőt ő bújik hozzám magától. Át is ölelem, magamhoz szorítom és behunyt szemekkel beszívom édes illatát. Úgy akartam ezt, amióta ott hagyott, és most végre megkapom. Egy puszit nyomok a fejére, de nem engedem el.
- Hallok ám dolgokat itt a kórházban. Mi vagyunk az álompár. – A füléhez hajolok, mert terjengenek rólunk ilyenek is. Azért elég jól összeillünk szerintem és hányan mondhatják el, hogy egy idősebb orvosnőt sikerült elcsábítaniuk? Ráadásul, szerintem mi úgy élünk, mint a mesében. Ritkán voltak kisebb veszekedésünk, amik mondhatni szokásos lehet egy kapcsolatban, de csak most volt ekkora horderejű, mint most. Nem is kell több.
- Gyönyörű vagy! – Suttogom bele még mindig a fülébe, de nem bírom ki. Muszáj, hogy érezzem az ajkait, ezért egyik kezemmel elengedem a derekát és megfogom az arcát, hogy egy kicsit felemeljem. Hajt az iránta érzett szerelmem és úgy döntöttem, próbálkozok. Hüvelykujjammal végig simítok az ajkán és közelebb hajolok hozzá. Csak pár milliméter választja el az ajkainkat, de még mindig bizonytalan vagyok. Végül ráveszem magam, hogy talán egy kisebb puszival még nem lehet baja, így bátortalanul de végül egy apró puszit nyomok az ajkaira. Persze, ha rájön, hogy mire készülök és nem akarja, akkor nem erőszakoskodok ezzel.
- De ez nem volt mindig így! Mindössze azt akartam, hogy álom életed legyen mellettem. – Nézek a szemeibe, mert szerintem az álom életbe beletartozik egy jó vőlegény, mert ahogy elnézem a többit már megteremtette magának. Persze, nálam még a gyerek is beletartozik, de azt végképp nem akarom siettetni.
- De várok rád addig, amíg szeretnéd! – Biztatom, hogy bármeddig is van szüksége időre, megértem, és elfogadom. Várni fogok rá, bár remélem, hogy nem lesz hosszú ez az idő. A gyűrűs témánál kicsit elfordítom a fejem, mert nagyon is bennem volt, hogy akkor többet nem kérem meg a kezét, de elég sok minden átfutott a fejemen ahhoz, hogy túl tegyem magam a sértettségen.
- Hát… Őszintén rosszul esett. Rettentő érzés volt, amikor az a nő, akibe ennyire szerelmes vagyok, nem akar a menyasszonyom lenni. De az még rosszabb volt, mikor rájöttem, hogy elveszíthetlek. – Gondolkoznom kell, hogy hogyan is fogalmazzam meg, majd mikor rájöttem, akkor el is mondom neki. Ragaszkodok hozzá, mert nem tudom, hogy mit csinált, de teljesen belezúgtam. Épp ezért is örülök annyira, hogy még mindig szeret és nem változtak az érzései. Akkor van esélyem nála és ez csak felbátorít.
- Téged akarlak, úgy ahogy vagy! – Őszinte vagyok, és remélem, hogy ezt azért értékeli. Viszont, ha már meg kell hódítanom, akkor randira is el kéne vinnem, így próbálkozok vele. Azért kicsit illúzióromboló, hogy ennyire ki tudja venni a szavaimból, hogy mit is akarok.
- Hát, öhm… Ha nem érzed tolakodónak. De ha probléma, mert még akarsz egy kis egyedüllétet, megértem. Semmi baj! – Az elejét kicsit döcögősen mondom, majd a többit kicsit elhadarom. Mert ha már belekezd a magyarázkodásba, az már régen rossz, ezért is tisztázom vele, hogyha nem akarja, akkor sem fogok megbántódni, csak máshogy nem igazán tudom jóvá tenni a tettem, csak ha udvarolok neki.
- Nem akarok semmit sem rád kényszeríteni. – Most jövök rá, hogy még mindig ölelem a derekát és így elengedem, mert lehet, hogy ez is probléma neki, hogy nem adok neki elég teret. Elég nehezen tudok rajta kiigazodni, de azt tudom, hogy többet nem fogom ennyire megbántani.

Még sosem éreztem magam ennyire bizonytalannak, ennyire kétségbeesettnek, döntésképtelennek. Mert ez nagyon fontos dolog az életemben. Ez a gyűrű mindent megváltoztatott.
- Most még nem megy... - Van amire idő kell, hogy össze tudjam magam szedni és kimondani, amit vlaójában szeretnék vele közölni. Jól áll kell gondolnom, mert nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni, amivel talán örökre véget vetek a kapcsolatunknak. Szerintem már nagyon is a tudtára adtam, hogy mivel is van problémám. Talán csak én csinálok ebből nagy ügyet, vagy az is lehet, hogy csak magamat szeretném hibáztatni azért, amit tesz, ezzel is őt mentegetve.
- Csak annyit szeretnék, hogy elfogadj olyannak, amilyen vagyok. - Nem szeretném, ha megváltoztasson, hiába is szeretem, attól még szeretnék önmagam maradni és nem olyanná változni, amilyen nőt szeretne maga mellett tudni. Ha én vagyok az a bizonyos nő az életében, akivel le szeretné élni az életét, akkor kénytelen lesz így elfogadni.
- Boldog is voltam. - Nagyon boldog voltam abban a pillanatban, ahogy az ujjamra került a gyűrű, de aztán mégis a gyűrűvel együtt, mintha hatalmas nyomás nehezedett volna rám. Az nap túl sok mindent történt, én pedig egyszer csak besokalltam és úgy éreztem nem kapok már tőle levegőt. Ezért is kell nekem egy kis idő. Mert egyik nap a kezemet kéri meg, mire észbe kapok már az oltár előtt állok, majd otthon maradok és a gyerekre vigyázok. Sosem képzeltem bele magam a feleség, vagy a családanya szerepébe.
- A szüleid úgy ismernek engem, mint az orvosodat, megbíztak bennem, most pedig azzal kell szembesítenünk őket, hogy már nem az orvosod vagy, hanem... - Mi is vagyok neki? Még mindig a menyasszonya, vagy megint ismét vissza kerültem a barátnő kategóriába? Szerintem a szülei így sem úgy sem fognak nekem örülni, hiába ápoltam velük eddig jó viszonyt, ez mindent megváltoztat.
Kérdésére mindössze megvontam vállaimat, néha még én sem tudom, hogy mit teszek, ez főleg akkor van mikor a szívemre hallgatok az szem helyett. Nem csak őt zavarom ezzel össze, hanem még saját magam is, ilyenek vagyunk mi nők.
- Ezt is kibírja majd. - Bízni szeretnék abban, hogy igazam van, bizakodóan tekintek a jövőnkre, szerintem még mindent helyre tudnánk hozni, de ahhoz mindkettőnknek akarnunk kell. Itt az a legnagyobb probléma, hogy még valójában én sem tudom, hogy mit akarok.
- Ilyen lenne egy álompár? Szerintem csak mások hiszik rólunk, hogy álompár lennénk. - Ezzel most nem szeretnék kedv romboló lenni, de szerintem az álompár egyik fele nem riad vissza akkor mikor az eljegyzésre kerül a sor.
- Te mindig gyönyörűnek látsz. - Inkább nyúzottan nézek ki, de Chad szó szerint mindig azt mondja rám, hogy gyönyörű vagyok, még akkor is ha pizsamában kócosan fekszem az ágyban. Ahogy egyre inkább közeledett felém, hirtelen nem is tudtam, hogy mitévő legyek, ezért engedtem, hogy ajkaimra nyomjon egy puszit. Ez még belefér az aktuális helyzetünkbe.
- Miért eddig nem olyan életünk volt együtt, amit mindketten szerettünk volna? - Mert eddig okom sem lett volna panaszra, mindennel meg voltam elégedve, úgy volt szép és jó az életünk, ahogy eddig volt. Nem voltam egészen biztos abban, hogy ezek után még tényleg várni fog rám, de jó hallani.
- Sajnálom, tudom ettől nem lesz jobb neked, de tényleg sajnálom, hogy így történt. - Minden ott abban a taxiban dőlt el egyetlen egy pillanat alatt. Akkor jött el az a bizonyos tetőpont, mikor besokalltam.
- Úgy érzem, mintha vissza mentünk volna az időbe... - Akkor is valami ilyesmi szöveggel akart levenni a lábamról, mikor még csak a kapcsolat gondolata sem merült fel bennem, de benne annál inkább. Viszont akkor azt hittem csak játszadozni szeretne velem, most pedig túl komollyá kezdett alakulni a kapcsolatunk.
- Mikor? - Nem hezitálva kérdeztem rá, remélem érteni fogja, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy mikor szeretne elvinni randizni. A mi kapcsolatunknak nem lehet csak így vége, adnunk kell egymásnak még egy esélyt, talán már készen is állok rá.

Kicsit szomorú vagyok azért, mert nem mondja el. Igazából most úgy olvasnék a gondolataiban, akkor talán jobban megérteném és elfogadnám ezt a helyzetet. Vele akarok lenni megint és beleőrülök, hogy megint az elején kezdjük. De talán nem fog annyit váratni, mint kezdetekkor. Megszeretném én őt érteni, de úgy elég nehéz, hogyha mindent harapófogóval kell kiszedni belőle, vagy épp még ő maga sem tudja. Nem erőszakoskodok, hogy mondja el, elfogadom a döntésétől és akkor várok. Ugyanúgy elfogadom, ahogy őt is és erről biztosítom szavakban is.
- Én elfogadlak! – Nézek a szemeibe, és őszintén mondom ezt. Az utóbbi időben nagyon elszaladt velem a ló, most már belátom, de elfogadom olyannak, amilyen. Hiszen ezért szerettem bele, mert nem olyan, mint mások. Akartam, hogy a menyasszonyom legyen, de talán túl sokat vártam el ettől az egésztől és nem néztem át, hogy valójában mi történik.
- Sajnálom! Ezt én rontottam el! – Mondom, bár hangom nem olyan, mint általában. Szomorú vagyok és tényleg bánom, elsiettem az egész kapcsolatunkat, hiszen még rengeteg időnk van. Tudom, hogy Charlotte milyen, ismerem már őt annyira, hogy tudjam, magát hibáztatja, pedig most én voltam a ludas. A szüleim is szóba kerülnek, bár nem nagyon tudom, hogy hogyan is jöttek ide, mert teljesen más témákban „mozogtunk”.
- Hanem? – Emelem tekintetemet rá, mert azzal, hogy nem fejezi be a mondatát, megrémiszt. Tudom, hogy fogalmam sincs, hogy most mi is van kettőnk közt, de nem akarom, hogy befejeződjön. Sóhajtok egyet és inkább tovább boncolgatom a témát.
- Charlotte, ők kedvelnek téged! Nem hiszem, hogy azért, mert összejöttél velem, azért utálnának. Még, ha úgy is lenne, ahogy te mondod. Tegyük fel, hogy nem örülnének neked, mert nem tudom, talán a korkülönbség, az orvos-beteg kapcsolat miatt. De, tegyük fel… Akkor mit tudnánk tenni? Elvégre semmit, csak megmutatni nekik, hogy tényleg szeretjük egymást és ezt el kell fogadniuk. Beletörődnek, még akkor is ha a kezdet nehéz lesz. De a mi kapcsolatunk erős és ha kitartunk egymás mellett, akkor megbékélnek. – Mondok egy lehetséges verziót, mert szerintem ezt is kibírnánk egymás mellett. Elvégre, ha két ember szereti egymást, akkor lehet előttük tűz-víz, bármilyen akadály, legyőzik együtt. És én most jelen pillanatban ezt érzem. Ha a szüleim akadékoskodnak, akkor sem tudnának ellenünk mit tenni. Előbb-utóbb megbékélnének a gondolattal, hogy együtt vagyunk és szerintem még örülnének is ennek. Halvány mosoly kerül ki az arcomra, hiszen most tőle is hallom, hogy nem akar véget vetni a kapcsolatunknak.
- Ezt jó tőled hallani! – Kicsit megnyugszok. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni, ezért is küzdök érte megint ilyen erővel. Meg akarom győzi arról, hogy ez csak egy kezdeti nehézség, megint lehetünk olyanok, amilyen régen. Én azt akarom most jelen pillanatban. Örülök, hogy nem távolodik el tőlem, így a fülébe is tudok súgni egy-két dolgot. Azért, azt hittem, hogy több öröm lesz benne, de így csak összeráncolom a homlokomat.
- Miért? Nem azok vagyunk? Összeillünk, remek csapatot alkotunk együtt. Azért, ha azt vesszük, ritkán veszekedtünk, ha meg igen, az nem tartott sokáig. Én igazából nem is nagyon emlékszek olyanra, mikor a kanapéra parancsoltál volna. – Szeretném tudni az ő álláspontját is, hogy milyennek lát, mert szerintem álompár voltunk. De lehet, hogy csak azért látom így, mert én még mindig a rózsaszín ködben úszkálok, ha csak ránézek. Azért én elmondom, hogy miért látom így, tényleg nem emlékszek olyan összezördülésre, amikor nem aludtunk együtt. Muszáj tudatnom vele, hogy gyönyörű és ezzel is bókolok neki, mert tudom, hogy szereti, de valahogy nem úgy jön ki, mint aki most örülne ennek.
- Bocsánat… - Szegem le a fejemet, hogy ne lássa ez most mennyire fájt és rosszul esett. Már azt se tudom, hogy mit csinálok, annyira elveszi az eszemet, ha vele lehetek, így egy puszit nyomok az ajkaira. Azért azt hittem, hogy legalább viszonozni fogja, de tévedtem. Teljesen összezavar megint minden lépésével. Egyszer tetszik, egyszer nem. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt velem.
- Részemről igen. Én szeretlek és mindent meg akarok neked adni! – Én nagyon is jól éreztem magam a kapcsolatunkban, nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára ilyen boldog, mert a volt barátnőm csak nyűg volt. Persze nem csak őt hibáztatom, mert egy kapcsolatban mindkét fél hibázik, ha valami történik. Ahogy akkor, most is úgy látom, hogy nem Charlotte hibája az egész.
- Ne! Ezt én szúrtam el! Én túlságosan… Csak… Elsiettem az egész. Én nem akartalak megbántani. Sosem tenném akarattal! – Talán valóban csak az volt a baj, hogy elsiettettem. De nem akarom, hogy önmarcangolásba kezdjen, mint általában ilyenkor. Ismerem már őt. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, így kicsit gondolkoznom kell, mert nagyon is gyorsan reagáltam.
- Miért? – Ráncolom össze a homlokomat, azért fogalmam sincs, hogy miért gondolja, hogy olyan, mint régen. Persze, megint félénk lettem, de csak azért, mert nem akarok olyat mondani, amivel végleg elvágom magam nála.
- Hát… Ha nem probléma… Talán munka után? – Bátortalanul szólalok meg, mert én azt hittem, hogy ez a pár nap felvilágosította arra, hogy nem bír nélkülem meglenni. De az is lehet, hogy csak én éreztem így, és megint elsietem az egészet. De már úgy érezném az illatát, ahogy hozzám bújik az ágyban.
- Meddig érsz rá? – Nézek az ajtó felé, mert nem tudom mióta vagyunk itt benn, de nem akarom, hogy miattam hanyagolja a munkáját. Persze szívesen vagyok vele és legszívesebben azt mondanám neki, hogy menjünk el sétáljunk és hozzuk rendbe a dolgainkat, de most ebben a helyzetben nem én döntök.

Olyan őszintének hangzik, hogy hiszek neki. Remélhetőleg nem csak most állítja azt, hogy elfogad olyannak amilyen vagyok... Remélem idővel sem akar majd megváltoztatni. Én ilyen vagyok. Hiába is szeretem, de attól még érte sem változnék meg. Szerintem, ha szeretünk valakit, akkor azt úgy fogadjuk el, ahogy van, minden hibájával együtt. Én sem vagyok tökéletes, számtalan hibám van, de talán életem legnagyobb hibáját akkor követtem el, mikor vissza adtam neki a gyűrűt.
- Ne hibáztassuk egyikünket sem az eddigi történtekért. Biztosan tiszta lappal újra tudnánk mindent kezdeni. - Ennyi erővel engem is lehetne hibáztatni azért, mert túl gyorsan találtam a tempóját, de őt is, amiért ilyen hirtelen kérte meg a kezemet. Lényegtelen, hogy kettőnk közül ki a nagyobb hibás, ez mind nem fog számítani, ha ismét együtt fogunk lenni. Hajlok arra, hogy újra megpróbáljuk együtt, hát ha most nem szúrjuk el.
- Fogalmam sincs. - Elkeseredve sóhajtottam fel. - Szerinted most mi vagyok neked? - Ismét bekerültem a barátnő kategóriába, vagy még mindig a menyasszonyának tekint, még akkor is, hogy visszaadtam neki a gyűrűt? Ezt a kérdést neki kell megválaszolnia, mert nekem már fogalmam sincs erről.
- Túl finoman fogalmazol... Szerintem az a minimum, hogy nem fognak nekem örülni, biztosan azt fogják gondolni rólam, hogy én vagyok a kicsi fiúk megrontója, aki vissza élt azzal, hogy az orvosod vagyok... vagyis csak voltam. - Ez még mindig annyira, de annyira bonyolult. Talán túl aggódom az egészet és valójában én kerítek ennek a kelleténél is nagyobb feneket?
- Ha a szüleid nem örülnének nekem, még akkor is velem szeretnél maradni? Miattam még azt is elviselnéd, hogy a kapcsolatod megromoljon velük? - Nem akarok én lenni az a választó fal, aki közé és a szülei közé fog állni. Ezért rajtam nem fog múlni, hogy jóban legyek velük, ez csak is Chad szüleitől fog függeni.
- Nem vagyunk azok, de nagyon közel állunk ahhoz, hogy álompár legyünk. - Senki sem tökéletes, ahogyan a kapcsolatok sem lehetnek tökéletesek. Nem lehet mindig jó napunk, nem beszélhetünk mindig egymáshoz kedvesek, nem vágyhatunk mindig arra, hogy a másik hozzánk bújjon. Néha nekem is vannak rossz napjaim, mikor nyűgős vagyok, mikor legszívesebben egyedül maradnék. Ezért nem lehetek mindig olyan barátnő, mint amilyen barátnőt szeretne magam mellé tudni.
- Ugye tudod, hogy nem azért vagyok veled, hogy ezüst tálcán hordozz? - Nem várom el tőle, hogy mindent megadjon nekem, hiszen nem is úgy nőttem fel, hogy mindenem meg lett volna, ezért tőle sem követeltem még soha semmit.
- Csak abban van igazad, hogy elsietted. - Vagy az én hibám, hogy nem számítottam ennyi együtt járás után arra, hogy máris ekkora lépésre készül? Tudom, hogy szeret és ezt az eljegyzési gyűrűvel akarta még jobban a tudtomra adni, de enélkül is nagyon jól tudom.
- Mit miért? - Szerintem nyilvánvaló, hogy miért sajnálom, hogy ez az egész megtörtént.
- Mármint ma? - Meglepetten pislogtam rá. Azért egy kicsit meglepődtem, hogy akár már ma is benne lenne abba, hogy randizni menjünk. Egy kicsit úgy érzem, hogy már megint elkapkodja a dolgokat.
- Valójában nagyon sok beteg vár még rám, talán jobb lenne ha lassan búcsúznánk. - Nem szerettem volna ezzel a szöveggel lerázni, de tényleg sorakoznak a rendelőm előtt a páciensek, ami csak azt jelenti, hogy még nagyon hosszú és fárasztó munkanap vár rám.

Azt hiszem, ha jól látom a szemeiben, akkor adna nekem egy esélyt és visszajönne hozzám, aminek nagyon is örülök. És ezt csak megerősítik a szavai. Nagyon vágyok már a közelségére, és, hogy újra együtt legyünk és hozzám bújjon. Kicsit azért felcsillannak a szemeim, mert pont beszéltük valamikor, hogy nem ad második esélyt soha, most pedig úgy látszik, hogy nekem igen. Szeretem őt, és bármit megtennék azért, hogy újra velem legyen.
- Adnál egy esélyt? – Bátortalanul kérdezem meg tőle, mert nem akarom, hogy meggondolja magát. Szerintem igen is jó csapat vagyunk, tényleg nem voltak ilyen nagy horderejű összeveszésünk és mindent megadtam neki, amit kért, legalábbis szerintem. Viszont tanácstalanság ül ki az arcomra, mikor felteszi a kérdését. Igazából hezitálok, mert fogalmam sincs, de ez az arcomon is látszik.
- Hát ööö… - Nézek rá, miközben megrántom a vállaimat, aztán elkezdem mondani, hogy én hogyan is gondolom. - Nem tudom, de szerintem a barátnőm. Mert azzal, hogy visszaadtad a gyűrűt, lemondtál a menyasszonyi címről… Gondolom. Vagyis, ha logikusan nézzük, akkor igen, nem? – Összeráncolom a homlokomat, mert fogalmam sincs, hogy igazából mi is nekem, de én tökéletesen megelégszek azzal is, ha a barátnőm lesz megint. Mert úgy tűnik, hogyha most visszaadta a gyűrűt, akkor nem is akar a menyasszonyom lenni, így ezért gondolom, de meghallgatom az ő véleményét is. A szüleimről is ugyanezt teszem, de azt hiszem, hogy nem nagyon érti ennek a lényegét. Viszont bosszant, hogy már megint „lekicsiz”. Olyan, mintha egy dedós lennék, aki az anyja szoknyája mögé bújik, ha valaki bánt.
- Nem vagyok a kicsi fiúk! De ha mégis azt hinnék, hogy megrontottál, akkor meg kit érdekel? Elvégre nem velük lakunk. Egy ismerkedős estét kibírunk, utána meg nem kell velük találkoznod. Sem pedig foglalkoznod. – Mérges vagyok, és szeretném, ha nem használná rám többet, hogy a kicsi fiúk vagyok. Utána pedig elmagyarázom neki, hogy nem kell velük foglalkoznia, hogyha utálnák azért, mert velem van. Kicsit lehet szokatlan lesz nekik és lehet nem fognak neki örülni, de attól függetlenül többet úgysem kell velük találkoznia. Ha azt akarná, akkor még az esküvőnkre sem hívnám meg őket. Kérdésére pedig nagyon határozottan válaszolok.
- Igen! Kitartok melletted! – Nézek a szemeibe, mert nem akarom pont miattuk elveszíteni őt, és amúgy sem érdekel a véleményük. A második kérdésre nem is válaszolok, mert az, hogy rosszban leszek velük… Hát, most sem vagyok velük fényes kapcsolatban. De arra kíváncsi vagyok, hogy mi miért nem vagyunk még álompár szerinte.
- Nagyon közel? Miért, mit kéne tenni még érte? – Érdeklődök, mert bármire is gondol, megteszem neki. Persze, ha tudom teljesíteni. Igazából azt nem értem, hogy Charlotte hogyan működik, mert azt hittem, hogy eddig örül annak, hogy bármit kér, legyen az csoki, vagy süti, megcsinálom neki, vagy csak elviszem vacsorázni. Nem értem, hogy mi a gondja ezzel.
- Baj, hogy azon akarlak? Azt hittem, hogy a csajok ezt szeretik. – Megint tanácstalan vagyok, Charlotte teljesen máshogy működik, mint az előző barátnőm és azok a csajok, akiket a tv-ben látok. Talán ez miatt is gondoltam úgy, hogy akarja a leánykérést és ezzel rontottam el mindent. Lehet igaza van, hogy elsiettem már belátom, bár én csak azt akartam, hogy szilárd és biztos legyen a kapcsolatunk és nem mellesleg, hogy örömet okozzak neki ezzel. Nem is válaszolok semmit, csak egy kínkeserves mosoly kerül ki pár másodpercre az arcomra, hogy ezzel is válaszoljak neki.
- Miért érzed úgy, mintha visszamentünk volna az időben? – Válaszolok a kérdésére, hiszen az előbb ezt mondta, de nem értem, hogy miért gondolja így. Szerintem egyáltalán nem mentünk vissza az időben, legalábbis már csak abból is gondolva, hogy akkor még rajta is látszott, hogy szerelmes és akar engem. Most meg már annyira megszokott, hogy együtt vagyunk.
- Öhm… Nem? – Ráncolom össze a homlokomat, mikor rákérdez, hogy ma. Persze, hogy ma! De, mivel látom az arcát a döbbenetet, biztos vagyok benne, hogy nem akarja. - Amikor szeretnéd. – Javítom ki magam, mert gondolom, hogy rólam is leolvashatja, hogy ma akartam. Persze tudom, hogy nagyon sok mindent le tud az arcomról olvasni, mert már ismer. Épp úgy, mint most, mert egy kicsit elszomorodok, hogy máris vissza kell mennie a betegekhez.
- Oh, persze… Nem akarlak feltartani. Akkor majd hívj, hogyha van kedved velem vacsorázni. Az utolsó pillanatban is szólhatsz, nem zavar. – Halvány mosolyt erőltetek az arcomra, mert szerettem volna, hogyha eljön velem kávézni, vagy teázni ide a kantinba. De úgy tűnik, hogy még várnom kell rá. Megfogom a leleteimet és közelebb lépek hozzá.
- Akkor… Szia és jó munkát! – Adok félénken egy puszit az arcára, mert tudom, hogy a kórházban vagyunk és nem szereti, ha megcsókolom, másik okként pedig fogalmam sincs, hogy szünetelésnél megcsókolhatom-e. Igaz, hogy az elején nem szólt, de nem is viszonozta. Ezt követően kilépek a rendelőből és elindulok az orvosom rendelőjéhez, hogy leadjam a leleteimet, és megtudjam, mi a helyzet velem.

Vannak nők, akik csak megszokásból maradnak egy kapcsolatban, de olyanok is vannak, akik félnek szakítani, mert attól tartanak, hogy nem fognak maguk mellé párt találni. Nos, én nem rettegek ettől, s ha vissza is fogadom, akkor az nem azért lesz, mert attól tartok, hogy egyedül kell leélnem hátralevő életemet, hanem azért mert szeretem és úgy érzem megérdemel még egy esélyt.
- Szerintem mindenki megérdemel még egy esélyt. - Elvégre nem tett semmi olyat, amit képtelen lennék neki megbocsájtani, most is arról van szó inkább, hogy túl gyors tempót diktált, ezért megijedtem. Viszont vannak olyan dolgok, amiket sosem bocsájtanék meg neki, ami után már ne is számítson egy újabb esélyre. Ha megcsalna na azt sosem bocsájtanám meg neki. Azzal tudtomra is adná, hogy már nem szeret, mert akit szeretünk azt nem csaljuk meg.
- Igen, tényleg ez így logikus. - Akkor elveszítettem a menyasszonyi titulusomat, mikor vissza adtam neki a gyűrűt. Nem is követelhetem tőle, hogy kérje meg ismét a kezemet... Nem, nekem még tényleg időre van szükségem ahhoz, hogy megbirkózzak azzal, hogy már ne úgy tekintsek magamra, mint a barátnője, hanem a menyasszonya.
- Azért mégis meg kellene értened, hogy nem akarom, hogy miattam legyen rossz a kapcsolatod a szüleiddel... - De, mintha csak a falnak beszélnék. Chad szerintem képes lenne szó nélkül hátat fordítani a szüleinek, ha rólam van szó. Szerintem túlságosan elfogult velem szemben.
- Bárcsak tudnám... - Miért is akarja megkapni az álompár jelzőt? Egy kapcsolat sosem lehet tökéletes, mégis a kis apró hibáitól lesz szép egy kapcsolat, attól hogy megbántjuk egymást, de aztán mégis képesek vagyunk egymásnak megbocsájtani, azért mert hiába is hibázunk a közöttünk lévő szerelem garancia arra, hogy mindig meg fogunk bocsájtani egymásnak.
- Biztosan a legtöbb nő erre vágyna, de tudhatnád, hogy én más vagyok... - Nem annyira más, de azért mégsem várnék el tőle efféle dolgokat. Nem kell, hogy ezüst, vagy arany, vagy bármilyen tálcán hordozzon, nekem csak arra van szükségem, hogy éreztesse velem, hogy szeret, s mindig velem legyen.
- Rendben. - Arra bólintottam rá, hogy akkor randizzunk amikor szeretném, vagyis amikor ismét készen állok rá, persze látom rajta, hogy azt hitte, hogy ez a randi még a mai nap folyamán bekövetkezik, de ma még nekem túl korai lenne.
- Oké, hívni foglak. - Nem szerettem volna lerázni, ugye ezt ő is tudja? Mindössze a munkahelyemen vagyok és nekem végeznem kell a munkámat, így is túl sok beteg vár rám.
- Szia. - Megvártam míg kilépett, pár pillanatig még bent maradtam, hogy össze szedjem magamat, majd mikor már úgy éreztem tudok a munkámra is koncentrálni ezek után kiléptem az ajtón, egészen a rendelőmig meg sem álltam.

» Chad & Charlotte - kontroll
» Chad & Charlotte - melegfürdőzés
» Charlotte és Chad - A nagy aggódás
» Charlotte és Chad - hazaérve az ékszerüzletből
» Chad&Charlotte együtt töltött estéje

Charlotte és Chad - összefutás a kórház folyosóján

Charlotte és Chad - összefutás a kórház folyosóján

Similar topics

Similar topics