2 002.

Gyakorlott mozdulatokkal simítom a fehér pirulákat az asztal koszos, sör, chips, kokain maradványos, érdes lapjára. Hamis személyim, min a kép még csak nem is hasonlít rám, vékony, remegő ujjaim közé fogom, lüktető fejem, begörcsölt izmaim figyelmen kívül hagyva töröm össze a mérget, mi jelenleg az egyetlen, mely még életben tart. Izgatott türelmetlenséggel várom a művelet végét, az érzést, mikor a szenny egyetlen, határozott szippantással eltűnik orromban, bejut szervezetembe, felszívódik vérembe. Érzem a megszaporázó lüktetést, elmúló fájdalmat, megszűnő kétségeket. Tudom jól, tisztában voltam vele az első pillanattól fogva, ebből hosszú kínhalálon kívül más jutalom nem származik, s mégis, minden egyes napom így kezdődik, és ér véget.
Árvaházban nőttem fel, szüleim arcát, nevét mélységes, áttörhetetlen homály fedi. Évekkel ezelőtt naiv ábrándban ringatva magam vágytam arra, egy nap megismerem majd őket, hogy tárt karokkal fogadnak, bocsánatomért esedeznek. A filmekben olyan jól mutat mindez, a végén a családok mindig összejönnek, hatalmas, boldog ölelés az utolsó kép a stáblista előtt. Az élet azonban nem ilyen. Ha a szüleid egyszer eldobtak maguktól, lelkiismeret-furdalás nélkül megteszik újra, és újra, ahogy az én őseim is tették velem.

2009.

Hónapok óta józan voltam ugyan, minden szempontból addigra, a mai napig meg–meg fordul bennem, valami zárlatot kaphatott fejemben a pillanatkor, mikor eldöntöttem, zsaru lesz belőlem. Múltam árnyéka kitörölhetetlenül szobrozott fejem felett, esélyt se láttam arra, valaha normális munkám lehet, befogad, elfogad a társadalom, annak ellenére se, minden priuszom zárolták, mi csak volt, legyen bármily apró. Ott álltam a semmi közepén, egy összefirkált, és egy üres füzettel kezemben, magam előtt nem láttam mást, csak égig nyúló, áttörhetetlen akadályt. Az egyetlen lehetőség, mely mégiscsak felsejlett előttem, nem volt más, mint teljes oldal, életmód váltás. Bejutni nem volt nehéz, könnyedén túljutottam minden ellenőrzésen, fizikai, szellemi, pszichológia tesztet is csont nélkül bevettem, az azonban, elhitessem, kiképzőmmel, tanulótársaimmal, több ez egyszerű fellángolásnál, valóban vágyam elfogni azokat, kik közé egykor magam is tartozni akartam, komolyabb problémát jelentett. Évek, kimerítő próbálkozások kellettek eltüntetni a lenéző, gyanakvó pillantásokat, gúnyos mosolyokat. Nem élveztem minden percét, újra, és újra eljutottam a pontra, ennyi elég nekem, küzdeni tovább értelmetlen, feladatom, de előttem lebegő célom, büszkeségem nem engedte hátat fordítanom, megtorpannom. Átküzdöttem magam a lehetetlenen, megtettem, miről magam se hittem, lehetséges. Rendőr, tiszt, nyomozó lettem, tisztelt, megbecsült. Valaki, kire társai felnéznek, kitől segítséget kérnek, kiről tudják, megbízható, munkáját szívvel, lélekkel végzi. Ez pedig visszanézve megért minden kétséget, kínt, csatát.

2013.

– A neved Jayden Leslie Cornvall, 87–ben születtél, Kanadában. Többek között, súlyos testisértés, droggal való kereskedés, rendőrgyilkosság szerepel a bűnlajstromodon. Három hónapja szabadultál. A feladatod beépülni, bizonyítékot szerezni, épségben kikeveredni. Neked gyerekjáték lesz. Itt az akta, két napod van oda–vissza megtanulni – a meglepően vaskos, az FBI jól ismert jelével ellátott mappa felé nyúlok. Átveszem, belelapozok. Nem tűnik nehéznek a feladat, valóban, ez azonban, mint minden ilyen esetben, meglehetősen csalóka. A terv csak az alapokra készít, az élet viszont sose követi a forgatókönyvet, a legapróbb változókon is csúfosan elhasalhatok, ami pedig az öngyilkossággal egyenértékű. Két nap múlva az egyik legkeresettebb bűnöző bandájába kísérlek meg beépülni, nehezebb, veszélyesebb lesz ez, mint bármelyik eddigi munkám. Mégis, habozás nélkül vállalom. Régen az alkohol, a drog tartott életben, ma a társadalom szégyeneinek kiiktatása ez a löket.

2015.

Puha, sötétbarna, bőr kanapén ülök, sötét farmer fedte lábaim az előttem ékeskedő, drágának sejlő üvegasztalon. Otthon, vér, és halál szag bizarr keveréke árad a szobából, akárcsak az előttem járkáló ruhájából, hajából, egész lényéből. A férfi, ki főnökömnek hiszi magát, holott azért jöttem, bizonyítékot szerezzek, elítélhessem, börtön mélyi, sötét cellába dughassam, percek óta mászkál fel–alá. Izgatottnak, idegesnek, némileg talán aggódónak tűnik. Nem beszélek én se. Itt vagyok már jó ideje, volt időm kiismerni, megtudni, ostobaság megzavarni, tűnjön elfoglaltsága bármily jelentéktelennek, feleslegesnek.
– Cornvall, lenne neked egy feladatom! – felkapom fejem a csendbe hasító mély, szigorú hangra. Kérdőn emelem meg szemöldököm, jelezve, övé teljes figyelmem, bármi is legyen újdonsült munkám, annak részleteit készséggel végighallgatom.
– Ismered a fiam, igaz? – aprót bólintott, holott az ismeretség elég erős kifejezés. Láttam párszor, hallottam róla, tudom nagyjából, mire képes, ahogy azt is, apja elfogására nem használható fel, ugyanúgy börtönben a helye neki is. – Az elmúlt napokban kapott néhány fenyegetést. Nem tűnnek komolynak, de felelőtlenség lenne részemről kockáztatni, és elveszteni egy ekkora tehetséget. Mától kezdve ezért a megvédése lesz a legfőbb feladatod, minden más alól felmentelek, végszükség esetén leszel csak bevetve – elgondolkozva méregetem cipőm orrát, hálát adva az égnek tökéletes színészi tehetségemért, máskülönben arcomon egyértelműen látszódna csalódottságom. A testőrködés nem az én világom, de ez még hagyján, legfontosabb problémám, ezzel elvesztem eddigi tökéletesen felépített rendszerem, a belátásom főnököm munkájába szinte teljesen megszűnik, jóval több időre lesz szükségem ahhoz, hogy használható bizonyítékot szerezzek ellene. Vagy talán mégse? Fogalmam sincs, a kisherceg mit tud apja munkásságáról, egy próbát talán mégis megér a bizalmába férkőzés.
– Számíthat rám, Főnök! – állok hát fel végül, döntésre jutva, határozottan, némi büszkeséggel vegyes elégedettséget erőltetve magamra. Ezt várja tőlem, nem kétséges, azok után, szemében ilyen komoly, felelősségteljes munkát bízott rám.