New York-ban születtem a családom negyedik gyermekeként, mit ne mondjak hatalmas elvárásokkal voltak irányomba, mivel Én voltam a várva várt fiú gyermek, az, ki tovább viszi a család nevét és természetesen a jó hírű katonatiszt apja nyomdokába lép. Ez eddig teljesen úgy hangzik mintha az 1900-as évek legelején járnánk, ott, amikor csak a család neve és híre volt a legfontosabb. Még érthető is volna akkor, de nem ott járunk időben és épp ez volt a gond.
Apám erős, magabiztos, kemény fiút akart akit addig gyötörhet míg végül képes nem lesz ellenállni és akkor újonghat, mert megteremtette az utódját. Pechére nem sikerült a terve. Sose voltam egy izompacsirta, kimondottan az érzelemmentes fajtába sem tartoztam. Én inkább az a tipikus szomszéd srác kategória voltam, a semleges, észrevehetetlen, igazi láthatatlan ember, akinek sem a külseje, sem a személyisége nem ragadott meg senkit. Apám még csak-csak elviselte ezt a "betegséget" a fiánál amíg általános iskolás voltam, amint elkezdtem kamaszodni és a középiskolai pokol bugyrába kerültem ahol mindenki a személyes kosárlabdájaként kezelt, ott vert és rúgott ahol éppen ért, rohadt muris lehetett, Én nem nevettem. Ekkor már kezdett apámnak derengeni, hogy selejtes a fia és nem igazán lesz belőle senki nagynevű ember.
A kiképzései azonban folytatódtak, gyötört, megtört majd folytatta előre az egészet. Gyűlöltem, Ő is engem, tudta Ő is és Én is, hogy belőlem nem lesz olyan ember, mint Ő. 16 éves koromig egy perc nyugtot sem hagyott nekem, igazi kadétként kezelt, nem voltam a fia és Ő nem volt az apám. Egymás között csupán Uram és kadét volt a megszólítás. 17-18 lehettem mikor kezdett valami meglátszódni apám kiképzése nyomán, Nem a testemen, inkább a lelkemen, bezárkóztam és a külvilágnak nem mutattam mást, csak egy srácot, akiben nem lehet kárt tenni. Végeztem a középiskolai éveimmel, apám katonai iskolába akart íratni, de ezt nem hagytam annyiba, főiskolára mentem, messze apám zsarnokságától. Jót tett nekem a család hiánya. Mikor betöltöttem a 19 évemet véget ért a gyötrelmes kamaszkor és rendesen megemberesedtem. Eltűntek a pattanások, a nyomi kinézet. A nem rég még agyon tiport srácból egy szívtipró férfi lettem, ez pedig adott önbizalmat rendesen. Csajoztam amennyit csak lehetett, néha azonban eléggé úgy éreztem ez kevés, hogy ennél többre vágyom. 20 éves voltam mikor megismertem Simon-t. A nálam 3 évvel fiatalabb fiú felkeltette az érdeklődésem, kellett némi idő ahhoz, hogy felfogjam ez az érdeklődés egyfajta vonzalom. Talán meg is rémültem, talán nem, de a helyzet mindenképp új volt a számomra. Távol tartani magam tőle nem voltam képes és a vonzalom amit felé mutattam ha nem is túl erősen, de viszonzásra leltek. Szerelmes lettem. Ám tartottam is ettől, ha apám megtudná, hogy a fia nem csupán nem való katonának, de még a férfiak iránt is érdeklődik valószínűleg agyon is vert volna, ez lett volna az utolsó csepp a pohárban.
Ez a problémám és félelmem azonban hamar megoldódott..apámat meglőtték és életét vesztette a 21. születésnapomon. Nem kedveltem, sőt, gyűlöltem Őt mégis valamiféle utolsó tisztelet okán beálltam katonának és Afganisztánban kötöttem ki, egy másik kontinensen, egy másik világban. Simon-t hátrahagytam, nem volt kellemes ez az egész, de így döntöttem és ha másban nem is hasonlítottam az apámra, hát ebben igen, amit eldöntöttem amellett a végsőkig kitartottam.
Abban egyeztünk meg Simon-nal, hogy a kapcsolatunk nem lesz zárt és várakozással teljes, mint 100 évekkel ezelőtt, ha talál magának valakit akkor tegye amit szeretne, de mindenképp közölje velem, ha végleg vége a kapcsolatnak kettőnk között.
Miután kikerültem Afganisztánba azért eltöltött pár fura és rossz érzés, de nem kaptam levelet, semmi jelet, hogy Simon komolyan tovább lépett volna, ez nyugtató volt, de nem teljesen.
Hivatalosan 3 év után lehet csak dezertálni, Én azonban pokolnak éreztem a katonai közeget, 2 és fél év után leléptem. Most köröznek, már fél éve a nyomomban vannak, eddig nem tértem haza Simon-hoz, de eddig tudtam várni...