Azt mondják, ha az ember jól érzi magát valahol valakivel, csak úgy repül az idő, viszont, ha valahol valami olyat kell megtennie, amihez semmi kedve, egyszeriben mintha csak ólomsúlyt kapna minden egyes másodperc, pokoli lassan telnek a pillanatok. Hogy ez mennyire igaz, azt elsőként még az általános iskolában tapasztaltam az általam hőn gyűlölt matekórák közben, mialatt annak a fránya órának valahogy sosem akartak megmozdulni a mutatói. Amit én hosszú óráknak éltem meg, az néhány röpke perc volt csupán, bezzeg mikor a szünetre került sor és a játékra, akkor szinte azonnal el is reppent az idő. Gyermek fejjel azt gondoltam, ha majd nagy leszek nem gondolkodom majd hasonló csacsiságokról, elvégre gazdag leszek és világmegváltó, de legalábbis álmaim munkáját végzem majd, azt csinálok, amit csak akarok, és az a rohadt óra többé nem cseszik majd ki velem. Istenem, hogy én mekkorát tévedtem…

Életem leghosszabb és egyben legborzalmasabb hetén vagyok túl és az igazat megvallva semmi másra nem vágyom már, csak arra, hogy újra láthassam Őt… Fáradt sóhaj kíséretében fordítottam el tekintetemet a repülőgép ablakától az órámra, majd lehunyt szemmel, fejem hátra vetve halkan nyöszörögtem egy kicsit. Még fél óra… Sosem érek már haza.

Egy héttel ezelőtt még pokoli izgatott voltam, elvégre nem minden nap kérik fel az ember lányát arra, hogy utazzon át egy másik városba és vegyen részt orvosszakértőként egy sorozatgyilkos tárgyalásán. Hatalmas elismerés volt ez számomra, elvégre Florida maga is tele van megbízható, hiteles kriminál pszichológusokkal, profilkészítőkkel, pszichiáterekkel, Dr. Jacobson viszont, aki a legszigorúbb professzorom volt még egyetemi éveim alatt, mégis engem ajánlott maga helyett, senki mást. Állítása szerint folyamatosan nyomon követte a munkásságomat, rendre elolvasta minden egyes publikációmat, mikor pedig hírül vette, hogy rendszeresen együtt dolgozom Bastiannel, mint szakértő, csak még inkább felkeltettem a kíváncsiságát. Nagyon boldog voltam, mégis féltem, hogy talán túl nagy falat lesz ez még számomra és emiatt nem csak, hogy félre siklathatok egy tárgyalást, de még csalódást is okozhatok egykori mentoromnak… sőt talán még Neki is. Félelmeim persze nem sokáig maradtak rejtve Bastian előtt, mintha csak nyitott könyv volnék számára, azonnal tudta, hogy mi jár a fejemben. Pillanatok alatt képes volt megnyugtatni, sőt némi önbizalmat is adni, így pedig végül mégis vállaltam a felkérést.

A közel nyolcórás repülőút előtt Bas még nálam töltötte az éjszakát, hogy másnap reggel ki tudjon vinni a reptérre a tárgyalására menet. Emlékszem, bár még nem szeretkeztünk, mégis olyan bensőséges, meghitt volt az egész. A mellkasára hajtottam a fejem, szorosan átöleltem, ő pedig cirógatott, miközben azon viccelődtünk, hogy annyira vár majd engem haza, hogy előző nap kicuccol már a váróba, hogy biztosan ne késse le az érkezésem és mint azokban a csöpögős romantikus filmekben, lesz majd nála egy hatalmas tábla rajta a nevemmel. Azt is mondta, hogy amint meglát, azonnal felkap majd és forog velem, miközben össze-vissza csókol, csak, hogy még filmesebb legyen az egész. Én csak kacagtam, ahogy elhallgattam a meséjét, egyetlen percig sem vettem komolyan a szavait, habár ki tudja, talán lesz olyan bolond és, ha nem is az egészet, valamit tényleg megcsinál.

Apró mosolyra húzódtak az ajkaim mialatt lejátszódtak előttem az emlékek, nem csak arról az estéről, de az összes hangposta üzenetről, évődő smsről és éjszakai telefonhívásról is, amiket ebben az egy hétben váltottunk. Időközben, míg a gondolataimba mélyedtem a gép megkezdte a leszállást, néhány perccel később pedig már a váró felé igyekeztem, miközben gyorsan visszakapcsoltam a mobilomat. Épp csak, hogy a kis kütyü újra használatba került, a kijelzőn sms üzenet jelent meg, amit Bastian küldött. Épp csak néhány sor….
- „Sajnos tovább tart a tárgyalás, mint hittem, nem érek ki érted. Ne haragudj, később hívlak, ígérem. Bas” – olvastam fel magamnak halkan, az arcomról pedig azonnal el is tűnt a mosoly.
- Csodás…. – sóhajtottam, majd félrehúzódtam egy padhoz, hogy kikereshessem a telefonkönyvemből egy taxi társaság számát.
- Ennyit a tábláról és a hollywoodi forgásról… remélem ezek után végre kikapsz Bastian. – motyogtam magamnak duzzogva.  


Outfit: Ruha

Nem mondhatnám, hogy a napom úgy alakult, ahogyan azt elterveztem, és a helyzet valahogy egyre csak rosszabb és rosszabb lett. Késett a felszállás, hosszú volt az út, rémes volt a kaja a gépen, de mindenért egyetlen szempillantás alatt kárpótolt volna, ha leszállva a gépről azonnal a szerelmem karjaiba vethettem volna magam és megérezhettem volna a mézédes csókját, miközben erős karjaival átölel. Olyannyira beleéltem magam, hogy talán ezért is hatott pofonként a mobilomra érkező üzenet és lettem mérges rá nagyon. Miközben a taximra vártam szinte fortyogtam a dühtől, mérges voltam nem csak Bastianra, de úgy nagyjából az egész világra, a repülőgép pilótájától kezdve a szakácsig, aki az ebédet készítette a gépre, de még arra a nyomorultra is, akinek Bas épp az életét próbálja megmenteni a tárgyalóteremben a hosszú börtönévektől. Akkor és ott, miközben az autó begördült elém a kettes terminál kapujához, a sofőr pedig kipattant, hogy bepakolja a csomagjaimat a kocsiba, úgy éreztem, remélem villamosszéket kap a csávó, vagy legalábbis méreginjekciót.

Később aztán persze, a hosszúnak tűnő hazaút alatt, miközben próbáltunk kijutni a dugóból és össze-vissza kanyarogtunk a mellékutakon, volt időm alaposabban is átgondolni a dolgokat és lehiggadni. Miután elszállt a pillanatnyi mérgem beláttam, hogy nincs okom haragudni Basra, nem tehet róla, hogy elhúzódtak a dolgok a bíróságon, elvégre tudom milyen ez, sokszor jártunk így mialatt együtt dolgoztunk egyik-másik ügyön. Biztosan minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél előbb szabadulhasson, de hát, nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy történniük kellene. Út közben megálltunk még egy kínai étterem előtt, én pedig alaposan feltankoltam, főleg mivel tudtam, otthon pusztán csak egy üres hűtő vár, nekem pedig a mai nap után aztán igazán semmi kedvem bevásárolni és főzőcskézni. Majd holnap…

Harminc perccel később fáradtan csuktam be magam után a lakásom ajtaját, majd miután csak lerúgtam a cipőmet lepakoltam a zacskókat a konyhaasztalra.
- Otthon édes otthon – sóhajtottam, s csak magamban tettem hozzá, mennyivel édesebb volna, ha Ő is itt lenne velem. Az órára pillantottam, miközben elkezdtem lehallgatni a hangpostámat, majd szórakozottan átfutottam a leveleimet is, hátha történt valami fontos, míg távol voltam. Természetesen semmi extra, csak a szokásos számlák, meghívók, reklámanyagok vártak rám, amikhez nem volt kedvem, így a dohányzóasztalra dobtam a kupacot és visszatértem a konyhába, hogy tálaljam a kaját.

Már épp nekiláttam volna, hogy elkezdjem elpusztítani az amúgy négy embernek is bőven elegendő vacsorámat, mikor egyszer csak csengetésre lettem figyelmes. Eszembe se jutott, hogy talán Bas az, hiszen azt írta hívni fog, így tanácstalanul indultam ajtót nyitni. Aztán, ahogy feltárult az ajtó, egyszer csak egy hatalmas rózsacsokorral találtam szembe magam.
Néhány pillanatba beletelt, mire reagálni tudtam, mivel egyszeriben vagy ezer geg jutott eszembe, amit el lehetett volna sütni, kezdve azzal, hogy „nem rendeltem semmit”, a „jaj, de gyönyörű James, csak Bas meg ne tudja”-n keresztül egészen a „nagyobb nem volt?”-ig, ám végül a boldogságom egyszeriben mindet feledtette és hatalmas mosolyt csalt az arcomra.
- Gyönyörű csokor, de jobban érdekelne a srác a virágok mögött… - mondtam és lábujjhegyre állva próbáltam átlátni a virágok felett, ám hála alacsony termetemnek ez nem igazán sikerült. Végül elvettem tőle a csokrot, amiben gyönyörködtem néhány másodpercig, majd miután letettem az ajtó melletti kisasztalra váratlanul a karjaiba ugrottam és hevesen megcsókoltam. Mialatt ajkunk összeforrt karjaimat a nyaka, lábaimat pedig a dereka köré kulcsoltam és szorosan simultam hozzá.
- Szia – suttogtam hosszabb idő után még az ajkaiba egy apró, játékos mosollyal – hiányoztál.
 


Outfit: Ruha

El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok és újra vele lehetek. Azt gondoltam, hogy egy kis utazás nem okoz majd semmi különösebb fennakadást bennem, hiszen felnőtt emberek vagyunk, saját karrierrel, saját célokkal, álmokkal, vágyakkal, amik mellé a kapcsolatunk egy plusz dolog, valami, amitől csak még jobban alakul az életem, de rá kellett jöjjek, hatalmas tévedésben élek. Legalábbis, ami a fontossági sorrendet illeti. Ez alatt a néhány nap alatt, amíg nem láthattam őt, ráeszméltem mennyire megváltozott bennem minden, hogy rövid idő leforgása alatt sikerült nagyon közel kerülnie hozzám, hogy már nehezemre esik nem mellette aludni tartósan, hogy megőrjít, ha csak egy hangposta üzenetben hallhatom a hangját és maximum skypeon láthatom, ha sikerül elcsípnünk annyi időt éjszaka. Annak idején, mikor a pácienseim hasonló problémákkal látogattak el hozzám, azt gondoltam, ezek a krónikus társfüggőség és a lelki gyengeség tipikus esetei, de most már tudom, tévedtem. Azt hiszem ennek inkább az a neve, hogy… szerelem.

Csak csüngtem rajta mosolyogva, miközben Bastian becsukta mögöttünk az ajtót, és megindult velünk a kanapé felé, majd miután helyet foglalt még közelebb bújtam hozzá és rendesen befészkeltem magam az ölébe. Meg kell, hogy mondjam, meglehetősen forró gondolatok suhantak át az agyamon ebben a helyzetben, de igyekeztem elhessegetni őket, mert nem akarom siettetni Őt. Múltkor, mikor együtt fürödtünk éreztem a zavarát, olyan volt, mintha még nem állna készen, mintha félne a tovább lépéstől, én pedig nem akartam firtatni ennek az okát akkor. Talán egy rossz tapasztalat lehet egy ex-barátnővel, vagy ilyesmi…

- Hát, az igazat megvallva mikor megkaptam az smsed először kicsit dühös voltam… azután csalódott… de nagyon… viszont tudom, hogy végül is nem te tehetsz róla, hogy elhúzódtak a dolgok a tárgyalóteremben, szóval inkább maradtam a szomorúságnál, hogy nem láthatlak. - néztem rá hatalmas, kislányos szemekkel, épp úgy, mintha csak egy törött baba miatt várnám, hogy az elkövető hozzon nekem egy másikat.
- Úgy gondolom ügyvéd úr, az elszenvedett trauma miatt jogosult vagyok a kártérítésre… Mi a  véleménye?
 


Outfit: Ruha

Huncut mosolyra húzódtak néhány pillanatra az ajkaim, amikor Bastian belement a játékba és jóváhagyta a kártérítési igényemet, a fogaskerekek pedig szinte azon nyomban csikorogni kezdtek a fejemben, vajon mit is kérjek tőle. Másodpercek tört része alatt millió és millió kép villant át lelki szemeim előtt arról, ahogyan mondjuk egy igazán lazító masszázst kérek tőle, természetesen tetőtől talpig vagy esetleg azt, hogy megint fürödjünk együtt, esetleg ennek a kettőnek egy kellemes kombinációját, amit aztán a hálószobában még tovább bonyolíthatnánk akár egész éjjel, ám fantáziálgatásaimat hírtelen Bastian hangja fojtotta belém, azzal, hogy másnap korán kell kelnie. Ez a mondat gyakorlatilag felért egy gyomrossal, én pedig hírtelen meg sem bírtam szólalni. Napok óta nem láttuk egymást, telefonon is csak ritkán jött össze az élő beszélgetés, általában inkább hangposta üzeneteket váltottunk vagy smseztünk, erre nem csak, hogy nem tud kijönni elém a reptérre, de még most sem, most sem használhatjuk ki az időt, ameddig csak akarjuk, mert reggel korán kell kelnie… Ugye ez most csak valami szörnyű tréfa?
- Kérlek… mond, hogy ez csak valami rossz ügyvéd humor volt az imént… - éreztem ahogy a hangom megremeg egy pillanatra, de aztán gyorsan erőt vettem magamon, mielőtt még a könnyeim is úgy döntenének, hogy utat törnek maguknak.

- Tényleg remélem, hogy ezek után az ügyfeled minimum villamosszéket kap vagy méreg injekciót. – bukott ki belőlem miközben elhúzódtam tőle és kisétáltam a konyhába. Most vagyok aztán igazán csalódott. De basszus… még ha így is van… oké, arról nem ő tehet, de miért kellett ennyire hangulatgyilkosnak lennie az imént? Ennyit az intimitásról. Kivettem egy poharat a szekrényből, majd kivettem a hűtőből a narancslevet és töltöttem magamnak, hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni, amikor viszont az asztala pillantottam a kínaira, amit vacsorának hoztam már szemernyi étvágyam sem volt.
- Ha éhes vagy… hoztam vacsorát. Nem készültem rá, hogy jössz… de valahogy mégis belekerült néhány kedvenced… - motyogtam a poharamat bambulva.
 


Outfit: Ruha

Nem véletlenül szerettem én bele Bastian Montgomerybe, hiszen nála kedvesebb, érzékenyebb, jószívűbb emberrel én még életemben nem találkoztam, az pedig, hogy mindezek mellett még ennyire jóképű is, az már csak cseresznye a torta és a hab tetején. Túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen, nem igaz? Sokszor gondolkodtam már el azon, mi lehet vajon az oka annak, hogy egy ekkora kincs még parlagon hevert, mikor rátaláltam? Hogy lehet az, hogy egy olyan pasi, aki után látványosan csöpögnek a csajok mégis facér? Mert azzal tisztában voltam, hogy közel sem az a fajta, aki hajtja az egyéjszakás kalandokat és akinek csak az számít, hogy minél több nőt „felpróbálhasson”. Így viszont marad ugye a rejtély. Legalábbis mostanáig. Azt hiszem ugyanis, hogy sikerült megfejtenem a megfejthetetlent és rájöttem, miért lehetett eddig egyedül az ügyvédúr. Dobpergés… A hülye munkája miatt. Bizony-bizony, elvégre gyakorlatilag az egész életét a tárgyalóteremben tölti, reggeltől estig aktákat bogarász még akkor is, amikor épp nem a bíróságon játssza Petrocellit, amikor pedig együtt vagyunk, mint például most is, akkor is bekavar a foglalkozása…

Értékeltem, hogy utánam jött, hogy ellentétben a többi pasival őt tényleg érdekli, hogy vajon mi a baj, nem pedig egy amolyan tipikus női hisztinek könyveli el rögtön a kifakadásom, valahol azonban mégis bántott, hogy ő nem érzi mi nem stimmelhet. Lehetséges lenne, hogy ez az egész csak engem zavar? Hogy neki ez az egész így tök okés? Mert akkor az nagyon gáz…
- Szerinted mégis mi a baj Bastian? – néztem fel rá, a hangom pedig egy kissé megremegett.
- Segítek hátha kitalálod… Napok óta nem láttalak, maximum a hülye skypeon, ami valljuk be nem ugyan az… éveknek tűnt minden egyes nap… Pokolian vágytam már rá, hogy hazajöhessek, te pedig ott várj a reptéren és egy hosszú szerelmes csókkal köszönts. Nem vártam, hogy tényleg hollywoodi fogadtatásban lesz részem, mint amin nevetgéltünk, max talán egy egészen kicsit, de az, hogy egyáltalán nem jöttél el, az nagyon fájt. Persze tudom… nem tehetsz róla, de akkor is. Mindegy, most itt vagy és túl is léptem volna ezen az egészen, ha nem nyögőd be, hogy ja amúgy korán kell kelned, szóval most se nagyon érsz rá… - a nyelvemre haraptam, hogy visszatartsam a sírást.

- Olyan nagy kérés lenne, hogy ennyi távollét után nyugodtan megvacsorázhassak a szerelmemmel, esetleg megnézzünk egy filmet, vagy csak beszélgessünk, vagy sétáljunk valahol? Vagy, hogy együtt tusoljon velem, ha fürdőzni nincs is kedve… és basszameg… szeretkezhessek vele? – ez eddig még sosem bukott ki belőlem, nem akartam elsietni semmit vagy erőltetni, most viszont mégis elszóltam magam.
- Gyűlölöm, hogy alig látlak, hogy alig tudunk együtt lenni, hogy nélküled kell aludnom és… - idegesen a hajamba túrtam, aztán egyszer csak elhallgattam.
- Azt mondják a rendőrök, tűzoltók és orvosok párjai járnak nagyon rosszul mert folyton aggódnak és alig találkoznak, de én hozzátenném a listához az ügyvédekét is.

 


Outfit: Ruha

Nem tudtam eldönteni, hírtelen sírjak e vagy nevessek, amikor Bastian előállt a kérdésével. Épp, mint kiskoromban az édesapám, aki valahogy sosem ért rá arra, hogy tanuljon velem, ha valamit nem értettem, vagy kiránduljunk, egyfolytában csak dolgozott. Aztán, amikor látta mennyire szomorú vagyok és a szobámban gubbasztok, általában feljött, tett egy semmitmondó ígéretet, hogy majd kevesebb munkát vállal a következő hónaptól, hogy több ideje legyen rám… ami persze sosem történt meg. Újra és újra ugyan az a lemez került le a polcról, míg végül eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán ne is igényeljem az ő drága idejét. Persze ennek lehetett ahhoz is köze, hogy idővel felnőttem, lettek saját terveim, álmaim, céljaim, amikre összpontosítani kezdtem, a kapcsolatunk mégsem jött azóta sem rendbe. Erre most tessék, néhány évvel később itt állok életem szerelmével, akinek a szájából éppen ugyan az a hazugság hangzik el, mint apáméból akkor…

- Ne ígérj olyat Szerelmem, amiről mindketten tudjuk, hogy nem tudod majd betartani. – ráztam meg a fejem.
- Nem várhatom… mármint… Basszus Bastian, te ilyen vagy, ezzel nem igazán lehet mit kezdeni. Szereted a munkád, odavagy a kihívásokért, ha pedig ebben korlátoználak utálnám magam… és egy idő után te is megutálnál. – be kell látnom ez amolyan patthelyzet. Nem akarom őt megváltoztatni, hisz épp azért szerettem bele amilyen, csak… csak szeretnék több időt vele tölteni. Ez viszont nem jön össze, ha továbbra is ez a felállás marad. Más lenne persze, ha legalább akkor látnám, amikor minden nap végez a munkával és… Na jó, nem! Ezt most kell nagyon gyorsan kiverni a fejemből!
- Majd… majd megoldjuk… igaz? – bizonytalan és nagyon nagyon halvány mosolykezdemény jelent meg az arcomon, amiből egyértelműen látszott, hogy bár jelenleg nem igazán hiszem el a saját szavaimat, mégis… nagyon szeretném.

Beleborzongtam az érintésébe, egy pillanatra pedig sikerült is teljesen elfeledtetnie velem az imént történteket. Már amennyire.
- Hát nem is tudom… - tűnődtem el játékosan közben pedig a nyakkendőjét kezdtem el babrálni.
- Nagyon nehéz koncentrálni, amíg „munkaruhában vagy”… Talán ha esetleg levennénk… - kezdtem el meglazítani – és azt a fránya öltönyt is… talán elkezdenének jönni az ötletek. Mi a véleményed? Vagy… neked mihez lenne kedved?

 


Outfit: Ruha

Miután meglazítottam a nyakkendőjét óvatosan levettem róla és az asztalra helyeztem, majd pedig ujjaimmal az öltönye gombjai felé kezdtem kalandozni.
- Tudod… valahányszor egy páciensem valami komoly problémával fordul hozzám, azt tanácsolom neki, hogy először is szabaduljon meg az őt körülvevő zavaró tényezőktől, utána kezdjen csak el a megoldáson gondolkozni, különben minduntalan falakba ütközik majd. Miféle orvos lennék hát, ha nem fogadnám meg a saját tanácsomat? – ezzel ki is gomboltam az első gombot.
- Esetünkben a probléma a munkádból adódó időhiány és az én megbocsájthatatlan elhanyagolásom. A zavaró körülmények pedig a munkádra emlékeztető ruhadarabok… hát én most megszabadulok tőlük.. – ezzel kigombolom a második gombot is.
- Utána tudok koncentrálni a probléma megoldására… - lassan kibújtattam az öltönyből, amit a szék háttámlájára helyeztem óvatosan, mert tudom, holnap még szüksége lesz rá. Sajnos.

- Nos… először is… leinkább ehhez van kedvem. – suttogtam immár az ajkaira, majd először egy apró csókot leheltem rájuk, amit aztán szép lassan elmélyítettem, hosszúvá és egyre forróbbá. Pokolian hiányzott amíg nem láttam, de most végre itt van, én pedig egyetlen percet sem akarok elvesztegetni. Karjaimat időközben a nyaka köré fontam, és egészen közel simultam hozzá.
- Hát igen… tényleg sokkal jobban megy… a koncentráció… - mosolyogtam két csók közé.
- Arra gondoltam… itthagyhatnád néhány cuccod… kiürítek nekik egy fiókot… és akkor többször aludhatnál itt… - még közelebb simultam hozzá, egészen közel.


 


Outfit: Ruha

Nem tudom mi üthetett belém, de egyszerűen felülkerekedett bennem valami, valami, ami nem képes tovább várni, valami, ami arra késztet, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá és végre kihasználhassam, hogy az egész éjszaka a mienk. Ez nem pusztán a szexről szól, ez valami sokkal több, sokkal erősebb dolog annál. Úgy érzem szükségem van rá, hogy szeretnék vele tovább lépni és meglátni, mit tartogat számunkra a jövő. Szeretném újra érezni, hogy ő a másik felem, hogy vele vagyok egy egész. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem izgatott fel pokolian, hogy nem kívánom már hosszú-hosszú ideje. Úgy érzem eljött az ideje, eleget vártunk már.  

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna Bastian már fel is kapott és megindult velem a hálószoba irányába, majd pedig finoman letett az ágyamra.
- Kíváncsian várom a folytatást ügyvéd úr. – incselkedtem mosolyogva, ám azt egy pillanatra sem hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, helyette az inge gombjaival kezdtem babrálni, hogy minél előbb megszabadíthassam ettől a felesleges ruhadarabtól. Ahogy szép lassan feltárult előttem a meztelen felsőteste, az ajkaimba haraptam és gyengéden végig simítottam a mellkasán.
- Hmm-hmm… tetszik ez a kilátás… - ám ebben a pillanatban egyszer csak rezegni és csörögni kezdett a telefonja.
- Ugye ez most csak egy nagyon-nagyon rossz vicc? – nyöszörögtem kétségbeesetten. Ki a franc tudja ilyenkor hívni? Miért nem hagynak nekünk békét?
- Fel… fel fogod venni?



 


Outfit: Ruha

Képtelen voltam elhinni, ami történik, csak feküdtem az ágyon és figyeltem, ahogy Bastian felegyenesedik és felveszi a telefonját, mintha épp semmit sem csináltunk volna. Szabályosan sokkot kaptam, tökéletes megkoronázásaként ennek a rohadt napnak. Néhány perccel ezelőtt beszéltünk pont arról, hogy mennyire gyűlölőm, hogy a munkája lefoglalja minden szabadidejét, hogy megmérgezi még azt a kevéske időt is, amit együtt tudunk tölteni, és megígérte, hogy legalább ma már csak az enyém, erre tessék, állítom, öt perc sem telt bele, máris megszegi a szavát. Hallottam, pontosan hallottam miről beszélnek, hogy meghalt az a szerencsétlen ember, aki a koronatanújuk lett volna, most azonban, rám cseppet sem jellemző módon még ez sem tudott meghatni. Sajnáltam persze az elhunytat, viszont ennek tudatában az is világossá vált számomra, hogy emiatt az ügy jócskán el fog húzódni, Bastian még csak ennyit sem fog ráérni, a közös időtöltést pedig hosszú-hosszú időre elfelejthetem. És ezzel betelt nálam a pohár.

Mire letette a telefont éreztem, ahogy forró könnycseppek milliói áztatják az arcomat, a harag pedig szinte fojtogat belülről. Felkeltem az ágyból és elhagytam a szobát, majd egyenesen a bejárati ajtóhoz mentem, amit szélesre tártam előtte.
- Akkor menj, hisz úgyis tudom, hogy most ez jönne. Sajnálkozás, magyarázkodás, hogy most teljesen elölről kell kezdened mindent, ígérgetés, amiről mindketten tudnánk, hogy úgysem valósulnának meg, és aztán elsietnél. Előzzük meg. Menj innen Bastian. Ma már épp elégszer ejtettél pofára, nem bírok többet. Én látni akarom a barátomat és időt tölteni vele, nem csak a hangpostámon elcsípni néhány felhadart mondatot tőle. Nekem ez nem megy. – egyre több könny jelent meg az arcomon, amiket próbáltam letörölni, mégis szinte rögtön jöttek is újabbak helyettük.
- Nekem ez nem megy. – suttogtam újra.
- Majd… majd csukd be magad után – ezzel beszaladtam a fürdőbe és a bezárt ajtónak dőlve a padlóra csúsztam és hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a zokogás.

 


Outfit: Ruha