Khm, nem mondhatnám, hogy bármi is ismerős, felkapom a táskám a vállamra és megindulok keresztül az előcsarnokon, nincs kocsim, még jogosítványom se volt, amikor utoljára itt hagytam, szóval reménykedem benne, hogy valaki ki is jött elém, hanem, akkor marad a busz, vagy taxi, egész túristás, izgulnom kellene, vagy nem is tudom, végül is hosszú idő után térek haza, ilyenkor azt szoktak, nem? Tizenöt év ide-oda, ezeket a vonásokat bárhol megismerem...
- Bácsikám... - Öleltem meg a legalább egy fejjel alacsonyabb nagybátyámat, mindig is mondta, hogy az anyámra ütöttem, bár kétlem, hogy a termetünkre célzott volna.
- Dominic, alig ismerek rád, gyere ide, had nézzelek. - Tárt ki a karját előttem, nem akartam megkérdezni, hogy miért nem az apám jött ki, bizonyára elfoglalt lehet.
- Gyere, menjünk. Dobd azt be hátra. - Dobtam be a cuccaim a hátsó ülésre.
- Nem rossz, mi? - Pattantam be előre, nem kérdem meg mi van a régivel vagy öt évente vett egy újat, vagy kevesebb, nem is lényeges, úgy cserélgette mint más a nőjeit, bár a kocsikat sűrűbben láttuk.
- Megnősültél már?
- Viccelsz, dehogy. Tudod öcsém, az a vonat már régen elment, ami az enyém lehetett volna. Ez van, de hé, mi van veled? Véletlenül láttam az egyik képedet az újságban, egész jó.
- Kösz bácsikám. - A külváros felé tartva kezdett ismerőssé válni a környék, az utak, a házak és még az illat is.
- Már vártunk, berendeztettem neked egy szobát, tetszeni fog, remélem.
- Ugye mond, hogy nincs ott egy egész garmada? - Őszintén fáradt vagyok most ehhez, csak ennék valamit, vennék egy zuhanyt, átöltöznék és aludnék egyet, remélem Aysen asszony még mindig olyan jól főz, jól esne végre valami házi főtt étel, és ha még mindig úgy készít mindent, hogy előszeretettel osontam be és csentem belőle ebéd és vacsora előtt, akkor imádni fogom.
- Nincs, megérkeztünk. Menj csak be előre, én is mindjárt megyek. - Szálltam ki a kocsiból, kikaptam a cuccaimat hátulról, feldobtam a vállamra, hát akkor otthon, édes otthon. Csendes volt a ház, belépve a nappaliba tettem le a táskámat és néztem körül kicsit, esküszöm szinte minden a régi, a nevem hallatán fordulok és kapom el ujjongva szó szerint nyakamba ugró nőt, reflexszerűen öleltem át a derekát, majd hajoltam kicsivel hátrébb, hogy belenézhessek abba a ragyogó barna szempárba.
- Wednesday? - Engedtem le lassan a kezem, ahogy válla fölött megpillantottam Aysen asszonyt.

A legtöbb férfi bizonyára ennek örülne a leginkább, miután hazatér egy hosszú útról, hogy a kedvese a karjai közé vesse magát, itt annyi a bibi, hogy ez a lány nem a kedvesem, reflexszerűen zárultak köré karjaim és öleltem magamhoz, nem tudom miért, talán egyszerűen csak jól esett, őszintének tűnt és abból mostanára elég kevés maradhatott ebben a házban, egyedül csak a barna szemeinek ragyogása keltette bennem azt az érzést, hogy én Őt ismerem, sőt gondoltam rád.
- Nincs semmi baj, nem történt semmi... - Mosolyodtam el, igen, jó néhányszor teremtett már le minket ez a hang, a nincs játék a kertben, mi pedig a fejünk búbjáig koszosak voltunk másfél percen belül, halvány mosolyt csal az arcomra az emlék.
- Nem kell Mr. Masrani-nak szólítanod és magának se Aysen asszony. - Komolyan nem érzem fontosságát vagy szükségét, én csak hazajöttem, nekem ennyi most bőven elég, nem is vágyom rá, hogy körül ugráljanak, bár az apámból kinézem, hogy a lelkükre kötötte, hogy legyen minden kifogástalan, épp csak hol is van?
- A Dominic úr is megteszi, köszönöm. - Ehhez sem ragaszkodnék, inkább csak a többiek végett.
- Felmegyek kicsomagolok, addig készítenének nekem valamit enni, nem tudom a básikámék mikor szoktak ebédelni, de ha nem túl sokára, akkor megvárom és eszem velük. - Nem akarom máris megsérteni őket, addig majd lezuhanyozom és átöltözöm.
- Az apám merre van, Aysen asszony?
- Nincs idehaza, dolgozik, amennyire tudom uram, de szigorúan kikötötte, hogy mindennel legyünk meg és ebédre itthon lesz, mire Ön megérkezik.
- Jó lesz, köszönöm, akkor megvárom. A nagyi merre van, mit szokott csinálni ilyenkor?
- A kertben megtalálja, szereti a virágjainak gondjukat viselni, hiába mondtuk, hogy Engin megcsinálja, határozottan kikötötte, hogy nem lehet.
- Rendben, köszönöm Aysen asszony, akkor kint leszünk a kertben, ha keresnének.
Egy teljesen idegen szobába nyitottam és léptem be, ahol igazán semmit sem mondhatnék a magaménak, mindent a bácsikám választott ki, beleértve a bútorotokat, az asztalomat, a ruhatáram, ebből gondolom, hogy csak ingjeim vannak, nem tévedtem sokat, nyakkendő, ez most komoly, hát én ezt fel nem veszem. Kihúztam egy tiszta törölközőt és zuhanyozni mentem, tudom, hogy most itt én vagyok a vendég, vagy hát valami olyasmi, de akkor is tisztán és felfrissültén akarok lemenni. Kivettem egy sötétkék farmert, és egy fehér inget, aminek feltűrtem a karját és lementem a kertbe, csendesen lépkedve, hogy meglepjem a ház egyetlen asszonyát.
- Na ki van itt? - Lopakodtam a háta mögé, majd szemei elé tartva a kezem hajoltam le hozzá.
- Dominic?
- Igen, én vagyok. Szia. - Csókoltam meg a kezét, majd az arcát.
- Gyere ide, had nézzelek. Úgy megnőttél... - Igen, térdre kellett ereszkednem, hogy elérjen a székéből ülve.
- Nehogy pityeregni kezdj, hazajöttem. Mit csinálsz idekint? Gyere, sétáljunk egyet. - Léptem a háta mögé...
- Jaj nem, nem kell ez a vacak.
- A székkel nem lenne könnyebb?
- Nem, inkább járnék egyet.
- Rendben van, akkor karolj belém. - Nyújtottam felé a karom.
- Csak azt vesd le előbb. - Néztem a könyékig virágföldes kesztyűjére, nekem nem lenne probléma, hogy koszos leszek, de valamiért az az érzésem, hogy az asztalnál nem lennének elragadtatva.
- A kert nem Engin dolga, nagyi?
- De igen, de szeretek kint lenni a virágokkal és néha el is beszélgetünk, ha épp füvet vág, vagy a bokrokat nyírja.
- Értem.
- Velünk ebédelsz, ugye?
- Az apád megjött már?
- Nem, még nem.
- Jellemző...
- Hagyd csak, gyere menjünk lassan be, elég lesz mára a kertészkedésből, segítek.
- Ó nem kell, majd Aysen asszony segít elkészülnöm az asztalhoz, de azért köszönöm, drága vagy kisunokám. - Hajoltam le, hogy csókot nyomhasson az arcomra, miközben lassan haladtunk vissza a ház felé.
- Ha jól hallom a ház ura is megérkezett, menj csak és üdvözöld...
- Rendben nagyi, várunk az asztalnál.

A ház ura, hát persze, emlékszem miután az anyám meghalt, Eleanor és Aysen asszony volt, akiknek nem mertünk nem szót fogadni kisebb csínytevésekkel, igen azután változott meg sok minden, amennyire megmaradt a kiskölyök fejemből, az apám egyszer se rémlik, hogy focizott volna velem, inkább a bácsikám, Őt meg csak az eredményeim érdekeltek, a mutatók, hogy mire vihetem, ha eszes leszek, hogyan lehetek a csalás, de leginkább az Ő javára, ezek érdekelték, nem az, hogy benézzem lefekvés előtt vagy elköszönjen reggel, mielőtt munkába indult volna, így nézze el el, hogy húsz év elteltével engem sem lelkesít különösebben a hazatérte vagy úgy bármi ebben a házban.
A nappaliba érve Wednesday tolatott? Hátrált? Belém...
- Köszönjük Wednesday. - Néztem utána mosolyogva, alogy, mint a szélvész elviharzott, hmm különös.
- Szervusz apa. - Tártam ki a a karom és öleltem át.
- Dominic, fiam, jól megnőttél, már el se érlek, te gyerek.
- Gyere csak, beszéljünk az ebédnél.
- Jól van, apa.
Robert Masrani esetében ez annyit jelentett, hogy Ő beszélt, mi pedig hallgattuk, még helyesel is helyettem, szóval néha csak bólogatnom kellett és éreztem, ahogy percről percre egyre erősebben kezdett fájni a fejem, nem tudom mi bosszantott jobban, az hogy csak a munkáról tud beszélni, hogy valahogy egyszer sem kérdezte meg mi van velem, hüvelykujjammal támasztva halántékomnak dörzsöltem végig a homlokom és sóhajtottam fel.
- Jaj Robert, elég legyen már a munkából az asztalnál...
- Hagyd csak nagymama.
- Elnézést kérek, szörnyen sajogni kezdett a fejem, megyek és kérek rá valamit a konyhában.
- De hát ülj csak, majd Wendy hoz...
- Nem szükséges, csak egy perc és jövök, bocsássatok meg. - Keltem fel az asztaltól.
- Szia Ayhan! - Léptem be a konyhába.
- Gratulálok. - Nem lehetett nem látni a gömbölyödő pocakját.
- Öhmm, Wednesday? Hol tartjuk a fájdalomcsillapítót? Szétmegy a fejem.
- Nem, nem kell szaladnod, megvárom. Ó, ez a kedvenc sütim. - Csentem el egy szeletet Ayhan elöl. Ez még mindig isteni finom és nem sülhet úgy édesség, hogy ne lopjak belőle, még mielőtt kihoznák az asztalhoz.

Megfájdult már a fejem a sok üres beszédtől,  és inkább bele se akarok gondolni, hogy az apám miféle életet képzelt vagy hát inkább szervezett meg nekem a hátam mögött, amíg odavoltam, egy életet, ami nem az enyém, pusztán annyi részem van benne, hogy azt tegyem, ami szerinte legjobb a családnak, ez mindig is erről szólt, nem is értem a nagybátyám hogy lett ez alól kivétel, könyökömmel megtámasztva magam kulcsolom össze ujjaimat és próbálom figyelmesen hallgatni, ahogy Robert magyaráz, a ház ura, a család feje, lopva pillantok Eleanor felé, kortyolok a poharamból, ez aztán roppant izgalmas ebéd, a fejem pedig egyre inkább hasogat, így inkább kimentem a konyhába fájdalomcsillapítóért, hát szó mi szó, jó sok mindenről lemaradtam.
- Hát, ahogy elnézem kell is... - Böktem mosolyogva a pocakjára.
- Köszönöm. - Kipattintottam magamnak egy tablettát, engedtem egy pohár vizet és még a konyhában felhajtottam mindkettőt, ha már azonnal hatni kezdene is késő lenne ehhez az ebédhez.
- Csak még egyet... - Loptam el még egy szeletet.
- A többi a pöttömé, hátha ettől jobb lesz. - Ezért tuti lehordanának még ma is, hogy tányér nélkül eszem állva, de most nem látják, és azt se, hogy az ujjaimról lenyalom a megolvadt csokoládét, ezt mindig is imádtam.
- Viccelsz, ez isteni lett. Hé, ha kibújtál majd lepacsizunk, viszlát Ayhan. - Hajoltam Ayhan hasa felé, majd visszamentem az asztalhoz, bár éhes sem voltam, de faragatlanság csak így felkelni az asztaltól és Robert mindig is adott ezekre a dolgokra, alapjáraton jókedélyű ember, rengeteget beszél és fene tudja sokan szeretik, legalábbis szerették, vagy hát tisztelték, talán ez a jó kifejezés rá, mostanában nem tudom, gondolom most is így van, és semmi sem történhet a családban anélkül, hogy Robert Masrani ne tudna róla előre és ne adná rá az áldását vagy háborodna fel rajta, de attól ments isten.