Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
S zeretem az ünnepeket, na nem a vásárlás mánia miatt, felesleges giccsnek tartom a drága ajándékok tönkelegét, inkább a dekoráció és a hangulat az ami vonz, hisz minden egy arabka történelem, még akkor is ha ma már elbagatellizáljak, én soha sem gyűjthettem gyerekként csokit, anya nem engedte, a pogányok ünnepe, mondta minden évben, de engem akkor is jobban érdekelt az ijesztő tökök faragása, mintsem az édesség része, árt a fogaknak, na jó anya, csend legyen már a fejemben is, szóval minden halloween és töklámpással kapcsolatos könyvet, cikket, kutatást elolvastam, vagy csináljunk jól valamit, vagy sehogy, és minden évben én élhetem ki magam, és a kreatív énem. Idén is megrendeltem a legnagyobb és legszebb tököket, szerencsémre Elenor asszony is oda van az ünnepekért, csak ő a felhajtás részéért, így minden évben ilyenkor összegyűlnek a rokonok, tökös pitét esznek és hajnalig ugráltatnak, de idén úgy döntött, hogy Dominic úr közelgő születésnapja alkalmából össze vonja a kettőt, és megünneplik a hazatértét is, nagy banzáj lesz, szóval idén már korán reggel ki kell faragnom a tököket, később ki sem fogok tudni mozdulni a konyhából estig. Így hát felkötöttem a hajam, fogtam egy hatalmas ,műanyag tálat és egy éles nagy kést, meg egy még élesebb kisebbet és kivonultam az udvarra, az idei tökök esküszöm kétszer akkorák, mint tavaly, és elég messze rakták le a kivégző helytől. Megálltam előttük, és vettem egy nagy levegőt, hát, ez nem lesz egyszerű menet, nagy nehezen megemeltem egyet, de azt hittem menten összerogyok, nagy nehezen elcipeltem oda ahol véget akarok vetni töki mivoltuknak és ijesztő arcokat varázsolni belőlök, de ez nem fog így menni, már épp kezdtem komolyan pánikba esni amikor a konyha üveg ajtaján át megláttam Őt. - Dominic úr! Léptem be hozzá. - Tudna egy kicsit nekem segíteni? Ide kellene hozni egy pár tököt, de nekem túl nehezek, ezt az egyet is alig bírtam, kérem, segítsen nekem, ha nem nagy gond és nincs épp elfoglaltsága. Fogd már be, nagyon gáz ez a folyamatos bla bla bla, tudom, hogy nem tudom hogy is kezdjek bele bármilyen mondandóba is ha megjelenik, de ettől azért határozottabban Wendy!
Álmosan dörgölve szemeimet matatok másik kezemmel a mobilom után, ahh a többiek biztos elmentek már, francba kicsit elaludtam, de legalább tényleg jól választott a bácsikám, kényelmes, bár talán túlzás is egy kicsit azokhoz a helyekhez képest, ahol néha megaludtam éjszakára, de igaza van, legalább itthon pihenje ki magát az ember, és kellene egy kávé, azt hiszem még jó ideig nem fogom megszokni, hogy nem mehetek csak úgy le a konyhába és főzhettek magamnak, mert hatalmas szemekkel néznek rám, mintha bűnt követtem volna el, de azért megfogok vele próbálkozni, nem mintha problémám lenne a személyzettel, feltápászkodok az ágyról, farmert és egy fekete inget húzok, felkötöm bozontos kusza hajam és leosonok. - Á, jó reggelt Dominic úr! - Jó reggelt Aysen asszony! A többiek elmentek már? - Igen, uram, már régen. Tehetek önért valamit? - Nem, de köszönöm. Menjek csak. - Jól van uram, rendben van. Levettem egy bögrét és töltöttem magamnak kávét, még egész iható hőmérsékletű, ásítva egyet dőltem neki a pultnak és kezdtem lassan kortyolgatni a kávémat. - Igen Wednesday? - Pillantottam fel rá a bögrém fölül, hát nálam most biztosan frissebb. - Ühüm, persze. Nem probléma, megoldjuk. - Toltam félre a kávémat a pulton és indultam meg kifelé. - Hát ezek jókora tökök, nem csoda, hogy nem bírtad el. Na jó, csak mond hová tehetem őket. - Kaptam fel az elsőt a kezembe, ez simán van vagy egy tízes, vagy több, szépen lecsúsztattam a másik mellé és behordtam a következőt is. - Tudnom kéne valamiről? Mire ez a nagy készülődés? - Kétlem, hogy az apám meg a bácsikám annyira ünnepelné a Halloweent, legalábbis nehezen tudom elképzelni, jó magam pedig már alig emlékszem rá milyen is volt itthon, egy kicsit azt hiszem megint meg kell tanulnom itt élni, hozzászokni, hogy nem tudom mit hol tartunk, hogy megint mosnak rám, vasalják az Ingéimet, megszokott időben ebédelünk és a többi. - Öhm, mond csak, amúgy ki szokta végezni a bevásárlást?
N em tudom mit is gondoltam, hogy majd én ezeket el tudom cipelni, tudom, hogy csodákra vagyok képes a szatyrokkal egy egy nagy bevásárlás után amikor szinte haza vonszolom a vett és kért termékeket, szinte nincs is olyan hét amikor ne két oldal lenne nekem teleírva, ha véletlenül kevesebb anya tesz róla, hogy ne menjek hiába és ír hozzá még ezt az, biztos ami biztos, de ezek a tökök még rajtam is kifognak, csípőre tett kézzel mérlegelem, hogy talán könnyebb lenne elgörgetni őket, de ha megakadok és betöröm a nagy tök fejét akkor nem tudom pótolni, ijesztő lenne az tény, de engem annál jobban bosszantana, nekileselkedek hát és egyet, mondom egyet, elcipelte, de azt hittem megszakadok. Lepakoltam, éreztem homlokomon megjelenő izzadtság cseppeket, hát ez így piszok hosszú lesz, kellene nekem egy kis segítség. Felnéztem és Dominic úr kortyolgatta épp a kávéját, az ég küldte esküszöm. - Ó, nagyon szépen köszönöm, egyedül sosem végeznék. Lépkedtem utána a tökhalom felé. - Igen, idén jó nagyra nőttek. Jegyeztem meg, de majdnem a szám is tátva maradt, hogy milyen könnyedén kapta fel egyiket a másik után és vitte oda ahova én is lehelyeztem az első. - Én egyet is alig tudtam megmozdítani. Motyogtam magam elé ahogy figyeltem amint nő a rakás a kis pultocskám mellett. - Ezt, hogy érti? Halloween van, és ha jól tudom az ön születésnapja is a napokban lesz. Szúrtam ki egy szimpatikusabb tököt és minden erőm belevetve emeltem fel, hogy neki eshessek a faragásának. - Idén egybe tartják a kettőt, ma este, legalább is nekünk ezt mondták, én fogom sütni a tortáját is, szóval megköszönném ha később megosztaná velem milyenre vágyik. De addig is, kibelezem ezeket. Vágtam vele a tetejébe a nagy kést, hogy léket vágjak rajta. - Többségében én. Ha szüksége van valamire mondja nyugodtan, vagy a hűtőn mindig lóg egy papír, arra is felírhatja, és a következő vásárlásnál beszerzem. Mosolyodtam el, ahogy kivágtam a kis kockát a tök feje tetején. - Szeretne nekem segíteni faragni? Imádom a tökfejeket. Vigyorogtam elégedetten, bármennyire őrülten is hangzik ez most.
Na tessék, pontosan ettől féltem. - Még jó, hogy kértem őket ne csináljanak nagy felhajtást. - Sóhajtottam fel lemondóan, kitalálom, a bácsikám, az apám, mindegy is, már nincs semmi kedvem az egészhez, a csomó emberhez sem, csak haza akartam jönni, hát ezt nem hiszem el, remélem lesz itt legalább négyszáz fő, mert egy parti csak úgy parti, ha mindenki tud róla és itt van, aki számít, az hogy a feléről azt sem tudom kicsoda vagy nem ismerem már annyira, csodálatos, már alig várom. - Csendre és nyugalomra, leginkább, de azt ezek szerint jól bebuktam. - Tudom, most jönne az a rész, hogy ki ne szeretné a születésnapokat és ki ne várná a sajátját, hát én, főleg, ha öltönyben kell töltenem egy rakás olyan emberrel, akiket utoljára úgy tíz évesen láthattam, nézzék el, hogy nem vagyok túl lelkes. - Nem lesz az nehéz? - Alaposan megszenved eggyel is, meg is tartani és a késhez is kell erő, hogy áthatoljon rajta, nekem mindegy, pusztán egy ártatlan észrevétel, de azt már megtanultam, hogy sose becsméreld egy nő erejét és kitartását. - Pompás, köszönöm. Csak kiegészíteném pár dologgal, de majd felírom. - Magam is elintézném, de nincs fölös energiám azon vitatkozni és diskurálni hogyan mennek itthon a dolgok, inkább csak alkalmazkodom, az legalább jól megy és bár az apámnak a jó ég tudja honnan, de meggyőződése, hogy már maradok és részt veszek a család ügyes bajos dolgaiban, fogalmam sincs meddig maradok, de egyelőre tényleg csak pihenni szerettem volna, de senkit se akarok megsérteni, még alig vagyok itthon néhány napja, had érezze jól magát mindenki. - Hogyne, bár még sose csináltam ilyet, de bármi jobb lehet annál az irattoronynál az asztalomon, mi a dolgom? - Kortyoltam ki a bögrémből a kávém utolját, ugrottam már égő őserdőbe, de halloween-i tököt még nem faragtam, hm jó mókának látszik.
Ú gy érzem rosszat tettem azzal, hogy elmondtam Dominic úrnak, hogy születésnapi partit tartanak neki, de hát én még is honnan tudtam volna, hogy neki nincs elárulva ez, gondolták, hogy nem veszik észre, hogy egész nap lázas készülődés van, sütés, főzés, dekoráció, értem én, hogy kissé zavart, hisz nagyon rég nem volt itthon és nehéz újra megtalálnia köztünk a helyét, de nem vak és nem hülye, néha komolyan nem értem mit gondolnak az emberek, nagy ház, de nem akkora, hogy ne fussunk össze egymással, gondolták majd kirántják a szobájából, mint a fiókot és majd rögtön olyan, mint a gyufa akit kihúztak a skatujából? - Sajnálom uram, nem tudtam, hogy nem tudja, kérem ne mondja, hogy tőlem van az információ. Anyám szemmel lenne képes ölni, és azt a csalódtam benned nézést most tényleg kihagynám. - Tényleg sajnálom, elhiszem, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egész cécót, nem is értem minek kellett, de hát a Halloween-i buli minden évben hagyomány, és gondolom akkor már egy kalap alá vettek mindent. Wendy te minek beszélsz ha nem kérdeznek? Komolyan olyan vagy, mint a kotyogós kávéfőző, akkor is mondod ha már rég be kellene fognod. Nem volt könnyű felemelnem a tököt de ez minden évben az én dolgom és én szeretem csinálni. Kíváncsi vagyok mi lehet az ami nincs rajta a listán és szüksége lehet rá, gyorsan elhessegetem a gondolatot, semmi közöm hozzá. - Első körben kérem a tollat, és döntsük el milyen arcot szeretnénk rá, a reális keretek között amit ki is tudok faragni. Néztem fel rá, nagy barna szemekkel pislogva, mert hát én sem tudok mindent megvalósítani. Leemeltem a tetejét és bele markoltam a nagy adag magba. - Második lépésként, pedig kérem tartaná a tálat amíg kibelezem? Nyújtottam felé a kezem, nem kevés felesleges anyag van benne, bár a részeg tök is vicces, amikor úgy van megcsinálva, mintha kihányná a magjait, de kétlem, hogy Elenor asszony értékelné. - Gyere már le a kezemről. Ráztam meg a kézfejem, ragaszkodó ez a kis inda, majd nevetésbe törtem ki ahogy a kezemen lévő darab Dominic úr képére kenődött fel. Hát ezt már nem magyarázom ki.
Ebben az egyben igaza van, a hátam közepére sem kívánom az egészet, ha egy valamihez, hát a meglepetésekhez értenek, főleg a kevésbé kellemes fajtához, bár ezt nem inkább Robert vagy a bácsikám számlájára írom, vagy tizenöt éve nem volt ekkora felhajtás a szülinapom, így inkább Eleanor-t gyanúsítom, de neki meg nincs szívem mondani, hogy de én csak nyugalomra vágyok, majdcsak kibírom valahogy. - Hát, már most most beismerem, hogy nem leszek valami nagy segítség. - Meglepő módon előbb tudnék valami ehetőt összedobni belőle, a fafaragás is megy, de ez valahogy olyan női munkának látszik. - Oké, tartom. - Ez legalább még megy, gondolataimba merülve figyeltem, ahogy hát tüsténkedik a jókora tökkel, vicces is volt, ahogy nem akarja elereszteni a kezét, már épp szóra akartam nyitni a számat, hogy azt lehet nem úgy kéne, amikor is a képemen landolt. - Hmm, szerintem lehet nem így kellett volna. - Képzelem milyen fejet vághatok és Wednesday hangjából és nevetéséből ítélve nem járhatok olyan messze, de én inkább Aysen asszony mindent elmondó arca láttán nem tudtam megállni és kezdtem nevetni, rossz gyerekhez híven töröltem bele az arcom és húztam végig az ingem ujját a képemen, hogy letöröljem a nagyját. - Hagyja csak Aysen asszony, nem történt semmi. Maszatos vagyok még? - Fordultam vissza Wednesday felé, de még mindig érzem a tarkómon a rosszalló szemforgatást és azt az ejnye már na, viselkedjetek arckifejezést, van ami nem változik. - Köszönöm. - Hunytam be a szemem, miközben a nedves ronggyal törölgette körbe az arcomat, majd derűs pillantásommal néztem le abba a ragyogó barna szempárba, mint két gyerek, akik próbálnak nem nevetni, pedig tudják, hogy butaságot csináltak. - Azt hiszem tényleg nem veszed túl sok hasznomat, sajnálom. - A cipekedésen kívül nem sok mindenben segíthettem. - Megyek... Eleanor asszony? - Megyek körbe udvarolom kicsit, amíg még lehet egymással váltani két csendes értelmes szót úgy bármiről, ami még érdekelne is. - Ó, egyébként a csokis mogyorós jó lesz. - Fordultam még vissza, a csokoládéért önmagában nem ugrálok, de bármilyen süteménnyel meglehet venni, ami csokis, édesszájú vagyok, nem tehetek róla és amilyen sűrűn ehettem én házi sütit az utóbbi években bármiért megküzdők, amit felajánlanak.
É vek óta nem nevettem ekkorát, annyira csendes volt eddig a ház, csak a mindennapi rutinok, illedelmes fő hajtások és csendben tedd a dolgod, de most, hogy Dominic úr is itthon van újra hangos a ház, vagy csak nekem tűnik úgy, hogy több az élet benne? Mert ez nagyon kétlem, rég éreztem magam igazán gyereknek, hisz nem is volt rá lehetőségem, amióta elbírtam egy tálcát és meg tudtam fogni egy fakanalat, vagy nem vertem le mindent porolás közben én dolgoztam ebben a házban, ez az életem, a szabályok és a kötelességeim, a lázadó tinédzser éveimben kezdték bevezetni, hogy hétvégére adtak kimenőt, hogy el tudjak menni a barátaimmal szórakozni, moziba, bármi amit szeretnék, ez volt úgymond a kedvezés nekem, hogy ne akarjak lázadni anyám szigorúszabályai ellen, így én is élhettem az életem és mellette anya is megkapta amit akart, engem. - Bocsánat, engedje meg, hogy letöröljem. Alig tudtam vissza fogni a nevetésem és a potyogó könnyeim még letöröltem a repülő tök maradványait, nem gondoltam, hogy felfelé fogja elengedni a kezem, mindig egyedül csinálom és bele sem gondoltam. - Rendben, később nekiesek ha ezeket befejeztem. Anya ha tudna szemmel ölne, szó nélkül fordultam vissza faragni a cuki kis tökfejeket miközben anyám mondta a fülem mellett a magáét, már megtanultam az évek alatt megszűrni mit hallok meg és mit nem abból amit mond, amíg a csalódásait ecseteli addig mindig más jár a fejemben, most például egy zene amit a hétvégén hallgattam, amint fontosat mond, mint a mai menüt és, hogy mit kell felvennem már érdekel is amit mond. - Rendben anya, úgy lesz. Tudom, hogy vitának helye nincs. Üresen már könnyűek voltak a nagy tök fejek, így egyedül is a helyükre tudtam pakolni őket, ahova meg voltak tervezve, majd neki láttam a torta kikeveréséhez, egyszerű nagyon csokit brownie-hoz hasonló piskótát képzeltem el, pont úgy ideális ha kicsit folyik a közepe, és csokikrémet egész és tört mogyoró darabokkal, már épp kikevertem amikor megjelent Dominic úr. - Á, pont jókor, kérem nyalja meg a krémet, hogy kell e még valami bele. Nyújtottam át a fakanalat, az arca láttán talán fogalmazhattam volna másként is.
Az utolsó igazítandókat végeztem a tükör előtt a hajamon és a szakállamon, ez a maximum, ez valami vicc, néztem a szekrényemen logó öltönyre, ingre és csokornyakkendőre, na nem... morogva bújtam bele a hófehér ingbe, ami egyébként passzol méretben, ami azért meglepő, de ezzel inkább nem akarok foglalkozni, bosszankodva próbáltam dűlőre jutni a nyakkendővel, valamikor még tudtam kötni, ingerülten húztam lazábbra a nyakam körül és próbáltam elviselhetőbbé tenni a viseletet, hogy lehet ebben egyáltalán létezni? Végül a nyakamon és az ingemen lógva hagytam, majd megkötöm, ha ideérnek, legalább had kapjak még egy kicsit levegőt. - Dominic, hogy áll a nyakkendőd, na gyere majd segítek... - Kösz bácsikám, nem kell. - Tartottam fel mindkét kezem védekezőn. - Az apád meg ne lásson így. - Aha. - Legyintettem egyet és fordultam a konyha irányába, őszintén szívesebben állnék most be Wendy helyett mosogatni is, csak ne kellene részt vennem a ma esti bulin. Egyetlen másodpercig nem értettem miről van szó, kivéve, hogy valamibe bele kell nyalnom, okéé... - Ahol csak akarod... - Jegyeztem meg halkan és vettem el a kezéből a fakanalat, végig húztam rajta az ujjam, majd a számhoz emelve lenyaltam, hmm ez jó, tényleg finom, jó lesz nem elhanyagolni az edzést, ha ebben a házban ilyeneket tudnak. - Igen? - Megesküszöm egy szót sem szóltam, de piszok jó füle van. Végig húztam az ujjam a tál peremén, majd az ajkaim közé kapva nyaltam végig. - Öhm, egyébként isteni finom, tényleg, de megyek mielőtt összekenném az ingem és idegesek lennének. - Úgy érzem magam, mint valami diplomaosztón, mondjuk lehet akkor voltam utoljára ilyen teljes harci díszben. - Nem lehet, ez már az esti ingem és már most idegesít... - Gomboltam is ki a legfelsőt, máris jobb egy fokkal. - Mi lett a tökfejekkel? - Kérdeztem rá a szemöldököm sarkát vakargatva gondolkodtam el azon, hogy mi a fenéért is jöttwm ki, de akkor egész jó menekülő útvonalnak tűnt.
F ejben már tekerem végig mi az amit még meg kell csinálnom, általában ez a lista végtelen, így muszáj alaposan összeszednem minden gondolatom, kiborítom a piskótákat hűlni, és közben keverem már a tölteléket, muszáj kihűlnie vagy nem tudom szépen ketté vágni, és ennek most hibátlannak kell lennie. - Még nem vagy kész? Már öltöznöd kéne! Állt meg előttem anya, hibátlan fekete ruhájában és feltűzött hajával. - Kikészítettem és felakasztottam a ruhád, igyekezz. - Mindjárt kész vagyok, megkenem, feldíszítem és mehet a hűtőbe, aztán megyek készülődni, tíz perc. Kezdtem el gyorsabban keverni, hogy csomó mentes legyen a krém. - Tíz perc, egy perccel sem lehet több. - Igen anya. Bólintottam és dobáltam bele a darabolt és egészmogyorókat, szerencsére nem egy bonyolult dolgot kért így gyorsan kész leszek vele. Talán túl sok Wendy lendülettel nyújtottam át a fakanalat, Ő még nincs ehhez hozzászokva, hogy én ilyen kis nem is tudnám megfogalmazni mi vagyok, fura, talán ez a legegyszerűbb. - Tessék? Vontam fel az egyik szemöldököm, mond, hogy rosszul hallottam, hát ebből a reakcióból ítélve, nem, nagyon is jól, éreztem ahogy enyhe pír szalad szét az arcomon, beledugtam az ujjam a krémbe és lenyaltam. - Igaza van, valóban jól eltaláltam. Próbálok nem zavarban lenni esküszöm, de nem nagyon megy. - Nyugodtan dobja csak ki, majd kimosom. Persze, hogy ez már az esti öltözéke, Wendy, te dinka. - Pedig igazán helyes, vagy mi jól fest. Azt hiszem nekem most már ideje lenne befognom. Gyorsan összeraktam a tölteléket és a csokis piskótákat egy tálcára. - Ó, már rég a helyükön vannak, van ami a bejáratnál, és van ami itt - ott a házban, amint átöltöztem majd meggyújtom őket. Kész is. Löktem be a hűtőbe. - Elnézését kérem, de mennem kell készülődni. Engedtem egy mosolyt meg magamnak, még mindig zavarban és kerülve a szemkontaktust, iszkoltam ki a konyhából be a szobámba, vettem pár mély levegőt és egy forró zuhanyt, anya kikészített nekem egy ujjatlan fekete ruhát, ami éppen csak térd fölé ér, ennek nem kellene hosszabbnak lennie? Egy barna övvel kötöttem át a derekát, a mellé rakott cipőt mérlegeltem, de végül inkább egy lapos topánt vettem fel, nem kell mindenkinek az én hosszú lábaim néznie, így is benézett valamit anya a hosszán. Oldalra fésültem a hajam és egy hosszú fonatba fontam, megigazítottam a láncot a nyakamban, hogy a mellem közé érjen, nem is igazán hordhatnék ékszert, szóval ha nem muszáj nem villognék vele, főleg, hogy a rajta lévő "medált" még Dominic úrtól kaptam gyerekként, amire valószínűleg már nem emlékszik, és ez így is van jól. A konyhában előkotortam a hosszú gyufákat és elindultam fénybe borítani a lámpásokat.
Óriási, már lassan azon próbálkoztam, hogy akaszthatnám be az állkapcsomat a folytonos vigyorgáshoz, hogy ne kerülne erőfeszítésbe, mindenkivel kezet nyújtani, cseverészni kicsit, jaj de jó, hogy itthon vagy és a többi, bár csak láthatna most az édesanyád, na ezt ne, az itt lenne az ideje megnősülni és a milyen büszke vagyok Dominic-ra rovat, ehhez kell még egy ital. - Csinos vagy Wednesday. - Engedtem meg egy halvány, mégis eddig a legőszintébb mosolyomat. Alig ismertem rá, tényleg csinos. De kábé másfél percig tartott a nyugalom. - Mit szólsz a partihoz? Tetszik, jól érzed magad? - Hogyne apa, köszönöm. - Na és mond csak fiam, mi a véleményed Miss Udinov-ról? - Mi lenne? - Kortyoltam bele az italomba, majd csöppet elkalandozva akadt meg a szemem Wendy-n és találkozott a tekintetünk egy másodpercre. - Elég csinos, nem? Beszélgethetnél vele. - Apa, még csak most jöttem meg. - Robert Masrani meg is hazudtolná önmagát, ha valamiben egyszer az életben nem az üzleti lehetőséget látná. - Tudom, tudom, nem is azért mondom, nem kell most azonnal, csak érdeklődhetnél. - Kicsit idős hozzám, nem gondolod? - Zártam le ennyivel a dolgot és mély sóhajjal. Kezdett már folytatgatni a nyakkendő vagy bent volt túlságosan meleg, de levegőzni vágytam, remélhetőleg olyan helyen, ahol nincs más és kettő percig a magam magányában és nyugalmában lehetek. Így megpróbáltam kiosonni a hátsóajtón ki a kertbe, hmm egész hangulatos lett így a lámpásokkal, tényleg ad némi hangulatot az estének, bár nem nagyon értek a hagyományokhoz, de ezek legalább csendes társaság. Leülve a lépcső szélére lazítottam meg a nyakkendőm és csak ücsörögtem egymagamban, nem is tudom elgondolkodva az elmúlt éveken, ami egész tartalmas volt, sokfelé jártam, emlékek villantak be Markus-szal és Erik-el, vajon merre járnak épp, valószínűleg a civilizáció bölcsőjében és épp egy falusi lányt próbál elszórakoztatni a pocsék nyelvtudásával, azt hittem könnyebb lesz, amikor tartozol valahova és tudod, hogy az hol van és kik azok az emberek, akkor egyszerű és annak idején beletörődtem, hogy nekem ezt az életet szánták, de már nem vagyok biztos benne, hogy én így akarok élni.
S zerencsére percek kérdése volt csak, hogy fényárba borítsam az udvart és a házat, gyönyörű, mint mindig, tudom, nem illik ilyet mondani egy vicsorgó, vigyorgó tökfejre, de engem elkápráztat ahogy kiszűrőik a réseken át a gyertya előtörő éles fénye, mindig is ámulatba ejtett, szerettem és szeretném is csak percekig nézni, de már hallom ahogy anya a konyhából hív, így inkább abbahagyom a fények játékának csodálását és öblös léptekkel indulok meg a konyha felé, ahol anya tölti a pezsgős poharak épp meg, a pirosas eper darabkák szép kontrasztot adnak a buborékok játékával a poharakban, anya felvonta az egyik szemöldökét ahogy végig mért. - Te meg hogy nézel ki? Mi van rajtad? - Az édesanya, amit kikészítettél, a cipőt kivéve, sok lett volna. - Ez mikor lett ennyire rövid? - Hát én azt honnan tudjam, biztosan az elmúlt öt évben, mióta nem volt rajtam. Átöltözzek? Kezdtem el gyorsabban keverni, hogy csomó mentes legyen a krém. - Arra már nincs időd, fogd inkább a tálcát és vigyed. - Igen is, anya. Kaptam fel két tálcát, nem mintha nem erre képzenének amióta egyenesen tudok járni, de az egyiket a biztonság kedvéért leraktam egy szélső kis asztalra, egyel is elég lavírozni a tömegben, idén sem lettünk túl kevesen, esküszöm évről évre többen vannak ezen a partin, Elenor asszony is jól érzi magát, sokkal kivirultabb mióta Dominic úr is itthon van, életet hoz a házba. - Köszönöm Dominic úr, pezsgőt? Úgy néz ki, mint akire nagyon ráférne, de nem ez az egy pohár. Anyát kerestem a tömegben amikor megakadt a pillantásom Dominic úron, ahogy az apjával beszél, mennyire nem hasonlítanak, eddig fel sem tűnt, elkaptam a pillantásom ahogy észrevettem, hogy engem figyel, zavarba ejtő az a kisfiús mosolya. Már majdnem minden tálcám üres, mindenhol sütemények és falatozó emberek, kiosontam a konyhába egy újabb adag italért, amikor megláttam az egyedül üldögélő Dominic-ot kint, elvettem egy süteményes tányért, beleszúrtam egy villát és kimentem, leültem mellé. - Csatlakozhatok? Meg sem kóstolta még a tortát. Mosolyodtam el ahogy feljebb tartottam a tányérkát. - Minden rendben? Nem pont úgy nézem, hogy bármilyen társaságra is vágyna, de nem adom fel, a villára tűztem egy kis falatot. - Megígérem, hogy elmegyek, ha cserébe megeszi a sütim. Nyújtottam felé a kis villát, nem nagyon értek a férfiakhoz, de a sütikhez igen.
Így sem a legjobb, mégis egy fokkal jobb, már nem is tudnám megmondani mikor viselkedtünk vagy voltunk igazi család, hm gyerekként valahogy minden sokkal könnyebben ment, bár akkor is ugyanezt láttam volna. Egyetlen rövid húzóra ittam ki a poharam tartalmát, tudtam hogy hoznom kellett volna az egész üveget, tényleg... egész hangulatos idekint, emlékszem régen sokat játszottam itt kint és a régi faház, nem hittem volna, hogy még megvan. Meglepetten fordultam oldalra és mosolyodtam el, ahogy Wendy huppant le mellém. Esküszöm semmit sem változott, legalábbis a szemei, azok nem. - Ó, valóban. Köszönöm Wednesday. - Tudom, hogy az én kívánságom volt és bár biztosra veszem, hogy finom, de most nem kimondottan vágyom édesre. - Persze, maradj csak... csak ne buktass le. - Erre kevesen járnak és remélem, hogy mindenki túl elfoglalt ahhoz épp, hogy keresni kezdjen, bár elméletileg miattam vannak itt, szóval esélyes, hogy nem élvezhetem már sokáig a csendes magányomat, pontosabban most már Wendy társaságával együtt. - Igen, hát hogyne... - Meredtem semmitmondóan magam elé, ez de pocsékul hangozhatott. - Csak vágytam egy kis... nyugalomra. Szép lett a kert. - Egy hete sem vagyok itthon és már mindenki az én nyakamba akar pakolni. - Nem gondoltam, hogy még meglesz a régi fakuckó. - Mindenre és mindennek jó volt, játszani, elrejtőzni, elmenekülni, néha órákig csak kerestek, most is kellene egy ilyen hely. Figyeltem az arcát és ahogy a kis villát lóbálja előttem, hát jó legyen, nincs már energiám vitatkozni, egy nővel meg aztán, főleg nincs, így közelebb hajoltam, hogy elvegyem a számmal a falatot. - De ennyit nem fogok megenni, így akkor neked is kell. - Vettem el a kezéből a tányért, majd vágtam le és helyeztem egy falatot a villára. - Hé, megmondalak, az anyukád arra tanított, hogy az étel nem játék. Még mindig hallom a fejemben. - Óvatosan tartottam elé a villát, hát én sem hittem volna, hogy Wednesday-t fogom etetni csokis mogyorós tortával a szülinapomon, de már most jobb és szórakoztatóbb programnak tűnik, mint a bentiek.
T udom, hogy Elenor asszony csak jót akart ezzel a partival, megmutatni a felső köröknek, hogy hazajött az ő mocskosul jóképű unokája, vagy mi ezt most tekerjük vissza, az egyetlen, felnőtt és pokoli helyes, na jó, úgy érzem ez már nem lesz jobb, szóval ugorjuk át, és maradjunk annál, hogy Dominic úr haza jött, oly sok év távollét után, amíg, nos a fene se tudja mit csinált, nekem aztán végképp semmi közöm hozzá, minden napom ugyan úgy telt, mióta itthon van minden a feje tetejére állt, hangosabb a ház, komolyan mondom, már kevésbé tűnnek komornak a szobák falai, régen sokat játszottunk és nevettünk itt, de hát mit vársz két kis gyerektől, a nővérem már akkor is sokkal idősebb és érettebb volt nálunk, legalább is nekem úgy tűnt, mindig úgy éreztem, hogy le akar engem rázni, mert hát ciki a kis húggal lenni, épp ezért örültem, hogy ott van nekem Dominc úr, ma már furcsán hangzik ha azt mondom, hogy ott volt nekem, de ő volt a legjobb barátom és mérhetetlenül magányos voltam amíg nem ismertem meg Gisel-t az álltalános iskolában. Halkan lépdelek ki és ülök le mellé, hát ez nem volt túl meggyőző, szerintem meg kellene próbálnia még egyszer. - Ne haragudjon de nem hiszem el. Tudom, hogy kötelessége részt venni ezeken az eseményeken, és gondolom, hogy nem ezzel szeretné tölteni az idejét és az otthon, édes otthon érzését. - Vigyáztam rá. Tényleg, pár évente újra festettem és lakkoztam, hogy ne menjen tönkre a fa anyaga, szeretem azt a kis házat, mindig el tudok bújni ha egyedül szeretnék lenni. - Na azt azért nem hiszem el, hogy egy ilyen szép szál ember nem tudna megbirkózni egyetlen szelet süteménnyel. Vontam fel a szemöldököm, hogy én, á én nem, húztam el a fejem és húztam be az ajkaim, jelezve, hogy nem kérek. - Ah, oké, legyen. Tátottam el és zártam a kis villa közé az ajkaim, tényleg nagyon finom lett. - És most csupa csoki vagyok. Nyaltam végig párszor az ajkaim mire sikerült megtisztítanom, hangokat hallok. - Azt hiszem önt keresik, menjen gyorsan, majd fedezem. Néztem körül, hogy merről is jöhet.
Szórakoztató volt nézni, ahogy az ajkairól nyalja le a csokoládét, édes, annyira, hogy észre sem vettem, hogy időközben megfeledkezve magamról a száján felejtettem meleg barna szemeimet. - Igen, az, ott még maradt egy kicsi, a másik oldalon... - Magyaráztam, közben a saját ajkamra mutatva próbáltam magyarázni, egyszerűbb lett volna, ha magam segítek letörölni, de az tapintatlanság volna és tolakodónak sem akarok tűnni, a lány, pontosabban most már nő, akivel valamikor itt hemperegtünk a fűben, hát ma már kicsit másképp hatna a dolog. A következő falat nekem ment és még egy Wendy-nek... - Tényleg nem akarom egyedül megenni, szülinapom van, mondjuk hogy ez a kívánságom. - Tartottam a szája elé a kis villát, és komolyan sokkal jobban elszórakoztam volna egy tányér süteménnyel kint a kertben, Wendyvel és még talán egy pohár ital hiányzott volna csak, de ez bukta, francba, na jó nem érdekel ki keres és mit akar, ebből most nem eszik. - Jobb ötletem van, add a kezed, gyerünk, gyorsan, siess... - Nyúltam a keze után és húztam fel, ritka őrült ötlet, de a kis faház felé vettem az irányt egyre sebesebb léptekkel. - Mássz fel, hé csendben, igen komolyan, na mássz... - Néztem vissza a ház felé, egy másodpercig átfutott a fejemben, hogy segítek, de akkor a fenekénél fogva kellene tolnom felfelé, így inkább csak fogtam és tartottam még felhúzta magát, fára mászni már megtanultunk, hamarabb, minthogy számolni vagy az abécét tudtuk volna, gyorsan és könnyedén másztam utána, bár nem volt túl kényelmes, még sosem másztam fára ingben, bemásztam mellé és próbáltam csendben bevackolni magam, még így jó néhány év távlatában is elférünk, leültem az oldalának dőltem és felhúztam a lábaim., majd indokolatlanul mosolyogni kezdtem, eddig gondoltam át a tervet. Fejem vetettem a hűvös fának és csak ücsörögtünk, vagyis hát én, Wednesday cipője szabályos ütemben hallatszott a fapadlózaton. - Hé, minden rendben van? - Néztem fel rá a sötétben, de a holdvilágnak és a lámpásoknak köszönhetően így is jól kivehető az alakja. - Zavartnak látszol... - Jegyeztem a nyilvánvalót, még így is észrevehető, hogy nem látni tisztán a vonásait.
G ratulálok Wendy, ez megint csak nem volt egy alaposan átgondolt terv, én komolyan csak annyit akartam, hogy átadjam a sütit és távozok, gondolom van neki elég gondja a kotnyeles szobalány nélkül is, nem gondoltam, hogy ott kell maradnom tortát enni, mindkettőnket keresnek már, csak más más okokból, nekem épp nagyon dolgoznom kellene, neki pedig hát, nem tudom ünnepelnie, talán, bár a meghívottak felét én sem ismerem, pedig én mindig is jelen voltam, valahogy meg tudom érteni mit érezhet, és, hogy miért menekült ki ide, én is szeretek egyedül lenni, csak nekem ritkán van rá lehetőségem, bár szoktam berakni fülhallgatót és úgy főzni, vagy takarítani amikor üres a ház, mindenkinek van egy hobbija, nekem ez. - Nem, nem kérek többet. Tettem a szám elé a kezem és húztam el a fejem, de úgy érzem ez most nem egy választható opció, így végül megadtam magam és hagytam, hogy etessen, mint egy gyereket, kezdek ettől az egésztől zavarba jönni, nem szeretek zavarban lenni. Hangok ütik meg a fülem, ha csak én bukom le, hogy ücsörgök az kisebb gond, mintha együtt kapnak el. Hát nem kicsit lepődtem meg amikor megragadta a kezem, hogy menjek vele, megdöbbent nagy barna szemekkel pislogtam fel rá, hogy most mi van, lassan engedelmeskedni kezdtek a lábaim is, és követtem egészen a faházig. - Komolyan? Ugye most csak viccel? Sötét van, és egy elég rövid ruha is van rajtam, most másszak fára? De már késő, ha így kapnak rajta sem úszom meg, így inkább csak bólintottam és felkapaszkodtam. Nem voltam itt már egy pár hónapja, most egy kicsit sűrű volt ez az időszak, de mindig tök egyedül vagyok itt, és most feszélyezve érzem magam amiért egy férfival, és pont Dominic úrral vagyok itt, hogy én mit kapok ezért, tuti rajta kapnak, idegesen mászkáltam le is fel a körmömet rágcsálva. - Tessék? Nem, minden rendben. Hálát adok a sötétnek, mert érzem ahogy egyre mélyebben válik vörössé az arcom, gyerekkorunkban nagyobbnak tűnt ez a ház.
Szeretek fára mászni, mondjuk hasznos is, ha valaki azt csinálja, amit én, dehát ezt kicsi kölyökként még ugye nem tudtam és azóta ennél kicsit nagyobb fákat és sziklákat, hegyeket is megmásztam már biztonsági hevederrel és anélkül is, nem mindig használom a jobbik eszem, nincsen rá időm mindig. De most a saját családom elől kell meglógnom, legalábbis ez mintha a bácsikám lenne, de most se magyarázkodni nincs kedvem, se az estéhez. Jó, én sem számítottam rá, hogy Wendyvel ma fogjuk feleleveníteni milyen gyorsan feliszkolni ezen a fán, de most nem is nagyon érdekel, lecsúsztam a fal mellett, felhúztam a lábaim és csak csendben ücsörögtünk, baromi sötét volt, de még így is tisztán kitudtam venni Wednesday alakját, ebbe nem szédül bele? Háát, nem úgy tűnik, de nem akartam faggatni és hagytam is, de recsegni kezdett a fa egy bizonyos ponton, ahogy fel alá járkált és közben a bácsikám hangját is megint hallottam. - Hé, csendesebben... - Kaptam el a kezét és húztam le, voltaképp az ölembe huppant, láttam az egyenesen rám meredő értetlen nagy barna szempárt és egyből ajkaira tapasztottam az ujjam, esküszöm nem akartam megijeszteni vagy hasonló és azt sem gondoltam, hogy az ölembe fog landolni, kicsit erősebben húztam magam felé, mint ahogy akartam, vagy szándékaimban állt és hát kibillent az egyensúlyából. - Ssshhh... - Lassan húzom végig majd veszem el mutatóujjam ajkairól és ösztönösen pihentetem meg mellkasán, miközben néhány centiről tartom barna szemeit és figyelem vajon közeledik-e a hang, bár kétlem, hogy bárki is azt gondolná, hogy a régi faházban vagyok, elég nagyfiú vagyok már ezekhez a játékokhoz... Ekkor vettem észre a láncot a nyakában, pontosabban a kis teknőcöt, emlékszem rá, amikor neki adtam. A teknős a hátán cipeli a világot, fogd és vigyázz rá Wednesday, óvatosan fogtam és fordítottam az aprócska talizmánt az ujjaimra. - Hát vigyáztál rá. - Szavaim halkan csengtek, nem is volt szükség másra, hiszen kevesebb, mint egy karnyújtásnyira van tőlem.
M ég mindig nem pont erre a végkifejletre számítottam, valaki árulja már el még is mit keresek én itt, de most úgy komolyan, ha valaki itt talál minket abból nem mosom ki magam, és persze, hogy nem Őt vennék elő, hisz sokáig volt távol, csak most ért haza, keresi a helyét, és még születésnapja is van, én kapnék mindent, érzem hogy hevesen ver a szívem, talán ha önként megyek le meg tudom úszni életfogytig tartó szobafogsággal és rabszolgasággal, és akkor nem küldenek el, és anyáékat sem, mert akkor tuti megnyúznak és nem tudom mihez kezdenék, semmi máshoz nem értek, érzem, hogy zúg a fülem és homályosul előttem minden, oké, Wendy, mély levegő, a medálom után nyúlok és csavargatni kezdem a nyakamban, nem lehet most pánik rohamom, hallom ahogy megreccsen alattam a padló, gondolkozni sem volt időm, ahogy Dominic úr utánam nyúlt és elrántott, a következő kép, hogy az ölében ülök, szinte pár centire kerültek tőlem azok a megnyugtató barna szemek, ujjat tapassza az ajkamra és én még levegőt is elfelejtettem venni, minden félelmem egyetlen pillanat alatt vált semmivé, ahogy mélyen vesztem el pillantásában. - Azt hiszem elment. Suttogom, ahogy távolodni vélem a hangját, de nem tudom levenni a tekintetem az övéről. Az apró láncszemek gördültek végig puha bőrömön ahogy felemelte a nyakamban csüngő kis teknőskét. - Persze, hogy vigyáztam rá, hisz megkért, mindig a nyakamban van. Teljesen kiszáradt a torkom, légzésem szabálytalan ütemben emeli és süllyeszti a mellkasom, talán még soha nem voltam ilyen közel egy férfihoz, hálát adok a sötétnek, mert a fülem hegyéig vagyok vörös, mint a cékla. - Meg kéne mozdulnom, igaz? Ennyit tudtam mindössze kinyögni, egy béna mondatot, ami igazából teljesen nyilvánvaló, miért mondok én mindig ekkora baromságokat és csinálok hülyét magamból ha megjelenik a színen, gyerekként annyival könnyebb volt minden. - Sajnálom, azt hiszem tényleg jobb lesz ha most elmegyek, majd vissza jövök másik nap. Próbáltam a lehető legrövidebb úton elhúzni magam és feltápászkodni, már amennyire sikerülhet.
Magam sem értem mi ütött belém, egyszerűen csak tényleg nem vágyom most a hűhóra, arra pedig nem gondoltam, hogy Wednesday esetleg nem szeretne itt lenni, vagy velem tartani, hirtelen kaptam érte és billent ki az egyensúlyából, majd az ölembe huppant, mutatóujjam tapasztottam ajkaira és néztem alig néhány centiről a hatalmas barna szemeibe, másodpercekig csak szótlanul tartottam a pillantását, majd lassan engedtem le a kezem, ahogy távolodni hallatszott a hang, ekkora pillantottam meg a teknőcöt a nyakában, amit tőlem kapott, már majdnem el is felejtettem. Az idő nem mindig tesz jót, ahogy múlik a jó dolgokról is kezdünk megfeledkezni, nem csak a rosszrül. - Hát... azt hiszem. - Engedtem le a kezem mellénk, és ha ma még nem csináltál Dominic elég baromságot, ahogy próbált volna felállni utánakaptam és visszahúztam, egy szót se tudtam kibökni, csak néztem, pillanatra ajkaira tévedt a tekintetem, hagyd már békén, nem látod milyen arcot vág? - Ne... tényleg, öö maradj csak. - Böktem ki végül kissé ügyetlenül, mi volt ez? - Maradj csak, amíg szeretnél. Itt legalább még otthon érzem magam... és nem üldöz senki. - Na igen, de az nem zavar és volt nálad süti. - Háát, a legfontosabb éveimet távol töltöttem, azokat az éveket, amik meghatároztak engem, és most azt várják tőlem, hogy egy egész más ember legyek. - Olyasvalaki, aki ráadásul sosem voltam igazán, csak egy gyerek. - Hát ennyire nehéz... - Gondolom ők se erre a végkifejletre számítottak, csak egy gerek voltam és elküldtek, de befejeztem, megcsináltam mindent, amit elvártak, csak épp idő közben arra ébredtem rá, hogy én nem akarok ez lenni. - Mindenem, amit csak kérhetek? - Vontam fel a szemöldököm, ez igaz is, meg nem is, valakinek mondjuk biztosan. - Bocsáss meg, nem akartam tapintatlan lenni. - Én rengeteg helyen jártam, talán ezért sem tudom most hirtelen bezárni a világot egy ennyire kis helyre, amit Robert látni képes belőle. - Én néha szeretnék olyan egyszerű lenni, de nem lehet. - Vontam meg a vállam, hagyni mindent a csodába és csak menni, amíg visz az őt, nem számít mivel és hogyan, azzal, ami épp van. - Talán majd... egyszer. Itt még minden annyira könnyű volt, emlékszel? - Íveltek gyermeteg cinkos mosolyra ajkaim, miközben felé fordultam. - Hányszor próbáltunk meglógni anyukád elöl és mindig jól lehordtak, nekem te ne feleselj, jajj szinte még mindig hallom... - Mosolyra késztet az emlék, bár már nem sok ilyen van.
S okkal szívesebben vagyok itt és most kettesben vele, mint bent a sok lenéző nő, és nyálcsorgató férfi között, valahogy nem az én világom, nem, mintha nem járnék el bulizni, és érezném jól magam, de eddig mindig sikerült leszerelnem azt aki közeledni próbált, én tényleg nem az alkoholért és az egy estés kalandokért megyek oda, mint Gisel, szeretem őt, a legjobb barátnőm az általános óta, és persze az ő kis bandája, amibe valamilyen szinten én is beletartozom még is kilógok, kellenek a barátok, különben teljesen felemésztenének a mindennapok, tudom, másnak az a normális ha ilyenkorra már minden újára húzott egy pasit, vagy fordítva, de én nem, nem mondom, hogy nem vágyom mindent elsöprő szerelemre, de az én anyám kinyírna és elföldelne a hátsó kertben. Mégis rabul ejt Dominic úr pillantása ahogy visszahúz, szinte érzem a leheletét és édeskés illatát, Wendy szedd össze magad, a főnököd, ne ábrándozz már róla. - Oké, de csak ha tényleg nem zavarom. Suttogtam magunk közé a szavakat, nem is tudtam volna most hangosabban megszólalni, lassan elengedett és én leültem mellé a sarokba. - Csak én, úgy fest. Nevetek fel halkan, valahogy nem tudtam magára hagyni az udvarban ücsörögve, még akkor sem ha cserébe karnyújtásnyira ül mellettem egy sötét faházban. - És az hogy lehet? Amint kimondtam rájöttem, hogy hülyeséget kérdeztem, persze, vittem neki sütit, a sütit mindenki szereti, a választ sem vártam meg. - Soha nem voltam ennyi időt távol az otthonomtól. Valóban ilyen nehéz visszarázódni? Pillantok oldalra, hogy lássam az arca körvonalát. - De hát szeretik önt, mindene megvan amit csak kérhet. Láttam rajta, hogy hülyeséget mondtam, teljesen elvörösödtem és csak magam elé bámulva folytattam. - Tudom, én ehhez túl egyszerű vagyok. Soha nem csináltam mást, így nem tudom milyen amikor másra kényszerítenek. Halkul el kissé a hangom. - Hát nem? Kaptam fel ismét a tekintetem. - Már miért lett volna tapintatlan? Fordultam felé, felhúzva a lábaim magam mellé. - Felnőtt ember, szerintem megteheti. Hát ha valamit szeretne, csak tennie kell érte. Vontam meg a vállam. - Igen, emlékszem, azért járok ide, itt senki sem keres. Futtatam végig az árnyékokon a szemem. - Ó, igen, még mindig mondja, és mellé olyan szúrósan is néz. Kuncogok, és csípőre téve a kezem imitálom édesanyám. - És ez most jó vagy rossz? Folytatom a tőle jól megszokott nézést. - Hm, azt még megfontolom, megérdemli, hogy sarokba állítsam? Nevetek fel. - Akkor nem fogom. Simul ki az arcom, és húzódik apró mosolyra, már megérte vele jönnöm.
Már szórakoztatóbb és kellemesebb ez a néhány perc it, mint odabent az egész eddigi este, persze jó volt látni néhány embert, de a többséget inkább csak a kíváncsisága vagy egyéb szándékok vezéreltek, mondjuk az üzlet, pénz, befolyás, ami engem egyik sem igazán érdekel, szóval az apám nagyratörő tervei valahol nagyon kisiklottak. - Ó igen, pontosan így. - Nevettem el magam, édes. - Rá hasonlítasz. - Halkult el a hangom, bár biztosan mondták már, igaz nem sok időt töltöttem el itthon, de a mozzanatai, az arcvonásai, tényleg hasonlít rá. - Azt hiszem jó. Akkor most nem kell a sarokba állnom? - Fordultam felé, ez egy egész jó védés volt Dominic. - Nem, jó voltam egész nap. - Ráztam a fejem. - Még ezen a bulin is részt vettem, még ezt a vackot is felvettem, pedig utálom. - Húztam le a nyakamról a nyakkendőt, fel nem fogom minek kell ez. - Már kezdtem félni, hogy nem úszom meg, hogy bevágjam a fejem. - Emeltem fel a tekintetem, Ő talán még feltud egyenesedni fogjuk rá, de én már nem biztos. - Az még mindig megy, csak ezt a házat nőttem ki, kár. - Vakartam meg az orrom magyarázás közben, fára, falra, hegyre, sziklára... - Majd összébb húzom magam. - Húztam feljebb a lábaim és egyszerűen csak kíváncsi lettem valamire. - Honnan ismertél fel? Honnan tudtad, hogy én vagyok? Tudtad, hogy jövök... - Mondjuk ennek elég nagy a valószínűsége, hogy Robert vagy a bácsikám bejelentették, hogy érkezem, a nagyi egész biztosan nem lehetett, neki meglepetés volt, így Ő nem szólhatta el magát Aysen asszonynak. - Csak kíváncsi vagyok. - Vontam meg a vállam. - Értem, köszönöm. - Hm, én egyre kevesebb hasonlóságot vélek felfedezni magunkban az apámmal és ez egyre gyakrabban megjelenik közöttünk és tartok tőle ennél még több is lesz, ha részt kell kivennem a család ügyes, bajos dolgaiból. - Hát, legalább valakit ez is érdekel. - Sóhajtottam fel, majd felé fordulva botlottam bele abba a ragyogó barna szempárba a sötétben. - Ne, maradj csak. - Reflexszerűen tettem kezem az övére, még mielőtt moccanni tudott volna, majd mikor koppant, hogy még mindig a kézfején pihen az enyém, akkor elvettem. A legüdítőbb társaság ebben a házban.
R égóta nem beszélgettem ennyire őszintén, gúny és szarkazmus nélkül senkivel, komolyan jól esik mindenfajta megerőltetés, megjátszás nélkül csak kötetlenül beszélgetni, igazából a semmiről, mert hát miről is beszélünk tulajdonképpen, olyan dolgokról amik már rég elmúltak, a gyerekkorunkról, amikor még szép és egyszerű volt minden, amikor még nem állt közénk a társadalmi ranglétra, nem, mintha most is lenne bármi ami közé állhat, még igazán tisztán barátok sem lehetnénk, más meg már meg se fordult a fejemben, még a gondolatot is elhessegetem képzeletben, megnevettet és olyan könnyű, mintha el sem ment volna, mintha ez a tizenöt év meg sem történt volna, és mi még mindig gyerekek lennénk, akik a szüleik elől bujkálnak a faházban. Muszáj volt nevetnem rajta, szám elé téve az egyik kezem rázkódott a vállam. - Hát, jó magasra nőtt, ezt annak a kisfiúnak készítették aki szeretett fára mászni. És ebből a kisfiúból csak a faház maradt meg nekem, amikor egyik nap összecsomagolt és elment. - Ülve még elfér, csak már kettőnknek szűkös egy kicsit. Húztam fel magamhoz a lábaim. - Jaj, nem kell, ne csinálja, nekem kényelmes, önnek legyen jó. Halkult el a hangom, még mindig túlzottan törődünk egymással, vagy csak nekem tűnt fel? - Hm, tessék? Ocsúdtam fel a gondolatmenetemből. - Nem, izé, nem tudtam, hogy jön. Ráztam meg a fejem, számomra is óriási meglepetés volt, szó szerint. - Én csak annyit tudtam, hogy valaki jön. Vontam meg a vállam, nem avattak be abba, hogy még is ki, hisz semmi közöm hozzá. - Egyszerűen megismertem. Az arca hasonlít az apjáéra, a mosolya is pont olyan, mint azé a kisfiúé akit emlékeimben őriztem. Ó, ezt most miért is mondtam? Ó, és azok a szemek... - Sokat hallottam önről. De nem gondoltam, hogy ilyen... Hm... Magas.... Szép mentés Wendy. - Nem mondhatjuk ki mindig amire gondolunk. Ezért is hívják gondolatnak. Azt mégsem mondhatom, hogy milyen jóképű, sármos, helyes, szikár, és azok a vállak... Finoman haraptam alsó ajkamba. - Öhm, kényelmes így önnek? Ne hozzak inkább egy pokrócot? Azt hiszem kissé megint elkalandoztam, meglepett ahogy kezét tette az enyémre, finoman simítottam, alig észrevehetően végig rajta ahogy elhúzta, mit művelsz Wendy? - Oké, csak kérdeztem, ahogy ön is. Pirultam kissé el. - Sajnálom amiért csak úgy a nyakába ugrottam. Nem kellett volna. Bukott ki belőlem a saját szabadkozásom. - Megkérdezném, hogy ön honnan tudta ki az aki ilyen szemtelenül vetődik önre, de én nem sokat változtam. Vontam vállat, ahogy a semmibe révedve próbáltam elveszni a sötétségben.
I'm ready for whatever it takes 'Cause I love the adrenaline in my veins I do what it takes
H át, egyikünk sem az már, akik egykor voltunk, felnőttünk és mindketten tesszük, amit elvárnak tőlünk, de tényleg csak ennyi lenne? Az elmúlt néhány évben ennél sokkal többről szólt az életem és valahogy sokkal jobban is élveztem, plusz úgy éreztem, hogy teszek valamit, találtam valakit, aki aztán én lettem és nem tudom, nem biztos, hogy itt megakarom ezt csinálni még egyszer, szó sincs róla, hogy hátat akarnék fordítani nekik, a családomnak, csak valahogy olyan ez, mintha a nappaliban ülnék a tévé előtt és a saját történetünket nézném, felismerném a hasonlóságot az emberekben, de valahogy mintha mégsem én lennék, nem értek egyek azzal, amit tesz, az elveivel, a nézeteivel és most nekem is pontosan ugyanazt kéne csinálnom. - Ugyan, nem történt semmi. Igazából, örültem... - Csak kicsit váratlanul ért. - Kicsit? Na jó, inkább nagyon. Jó rég örültek nekem ennyire, főleg nő, mármint, aki fiatal is, oké ez már nem lesz jobb. Hát ez egyszerű. - A szemeid árultak el. - Igen, ez igaz, valóban nem, de azt mégsem mondhatom, hogy nem, de most már vannak kerek melleid, feszes feneked, amihez nem sok kellett, hogy ösztönszerűen tapasszal a tenyerem, mikor a nyakamba ugrott. - Hát, ahogy felpislogtál rám, még mielőtt jól leteremtettek volna. - Nem baj. Én igen. - Nem emlékszem, hogy láttam volna bárkinek is szebben ragyogni a szemeit, mint neki. - Igen, mindig mindenben magad alá gyűrtél, kivéve, ha valami rosszaságról volt szó. Akkor én kevertelek bajba és végül kikaptunk mindketten. - Mondjuk már akkor is sértette a kis srác büszkeségemet, hogy lebirkóz egy lány, de valahogy mindig furfangosabb volt nálam, kileste a kínálkozó alkalmat és maga alá utasított, hm... - Nem tehetek róla, úriembernek neveltek. - Szegtem fel a fejem büszkén, majd felé fordulva enyhültek meg vonásaim és húzódtak mosolyra ajkaim. - De szó sins róla, szemfülesebb voltál nálam. - Egyik nőre sem hasonlítana odabent, sosem volt hölgy, nem volt gőgös, beképzelt, nem hisztizett folyton, egyszerűen nem képzelt magáról többet, mint ami és ez így volt jó, mi csupán gyerekek voltunk és élveztük minden percét és most sokat megadnék azért az örömért, ami akkor volt.
É vekig fel sem tűnt mennyire tud hiányozni a kis cinkos társam, akivel még gyerekként nem volt amiben nem voltunk benne ha rosszalkodásról volt szó, ő volt a legjobb és hát az egyetlen barátom is, anya mindig is szigorúan fogott, évekig gyúrt és formált mire megkapta azt a lányt aki ma vagyok, de még így sem lehet tökéletes a mesterművével, mert az ő kicsi kis elképzelt leánya nem mászna fel idegen, félig meddig idegen férfiakkal az éjszaka közepén sötét faházakba, főleg nem ilyen helyes pasival, akinek a hangjától is kiráz a hideg, az illata tölti be a kis teret és én alig tudok lélegezni vagy gondolkozni. Nehezen tudnám tartani bármikor is vele a szemkontaktust, az a ragyogó szempár szerintem zavarba tudna egy másodperc alatt ejteni bárkit is. - A szemeim? Azt, hogy csináltam? Pislogtam zavartan a sötétben magam elé, nem tudtam, hogy a szememről fel lehet ismerni. - Nem tudom hogy néztem, sajnálom. Sok év után is emlékezett arra, hogy nézek, ez számomra kissé feldolgozhatatlan. - Az a lényeg, önnek kell látnia. Hm, ez egy cseppet sem úgy hangzott ahogy gondoltam, vagy hát értettem, rosszul bírom a kínos csendeket, főleg ha az épp az én hibám, úgy érzem muszáj fellebbentenem a közénk telepedett ürességet, szemem futtatom körül a házikóban, és mosolyra húzódik ajkam. - Emlékszem még amikor bújócskáztunk, mindig tudtam, hogy itt van. Nekem is ez volt a kedvenc helyem, így nem is volt kétséges hol keressem az ifjú Dominicot. - Nos, igen, azóta nem válaszolok mereket a felelsz vagy mersz kérdésére. Nevettem el magam, kezem szorítottam a szám elé, nem lenne jó ha meghallaná valaki, hogy én, vagyis hát mi itt vihorászunk, bár csodálom, hogy senkinek nem jutott még eszébe. - Ó, szerintem csak hagyta magát. Kerekedtek el a szemeim, ahogy jelentőségteljesen bólogatni kezdtem és tovább kuncogtam az emlékeinken. - A vagánykodás ma már nem menne, csak a számat jártatom. Legyintettem, hessegetve el minden ilyen jellegű gondolatom. - Ezzel nem tudok vitatkozni. Tényleg egy igazi úriember, mint a szőke hercegek a mesékben. - Szerettem azt a huncut mosolyú kisfiút, aki bármilyen rosszaságra rá tudott venni, de hát idővel fel kell nőni. Bambulom az ujjaim ahogy a ruhám varrásával bíbelődök, semmi értelmeset nem csinálok, csak gyürkélem, mintha csak egy papírgalacsin lenne. - Túl nagy a csend, nem? Hallgatóztam, majd feltérdeltem és az ajtó felé másztam négykézláb, lassan és halkan. - Sötét van, mármint a házban, szerintem véget ért a parti, akkor viszont ideje lemennünk. Már így sem tudom, hogy fogom kimagyarázni a távollétem. Lassan mászok le, fokról fokra, követve Dominicot, bele sem gondolva, hogy a ruhám alá lehet látni, ó franc, minél hamarabb le kell érnem, az utolsó fokot el is hibázom sietségemben, felsikkantok, majd a következő kép, hogy Dominic úr tart az erős és izmos karjai közt, a szám is kiszáradt ahogy mély barna szemein csillant meg a lámpások fénye. - Nekem... nekem most már mennem kell. Bár nehezemre esett kibontakozni biztonságot nyújtó karjai közül. - Jó éjt, Dominic. Jegyeztem meg halkan ahogy a ház felé vettem lépteim, egyiket a másik után, csak ne nézz vissza, könnyű mondani, az ajtóból muszáj volt a vállam felett vissza pillantanom, még épp elkaptam távozó alakját, lassan fújtam ki a levegőt, ez egy érdekes este volt.
I'm ready for whatever it takes 'Cause I love the adrenaline in my veins I do what it takes
N em tudom mikor érhetett véget a parti vagy, hogy mikor csendesedett el a ház, az volt az igazi, amikor ez volt az én birodalmam, ide nem jöhetett be akárki, de nem ám, voltak szabályok és és még egy csomó butaság valószínűleg, mégis akkor még más volt minden, ezért lehetett ez a kedvenc helyem, ahova elbújtam, szinte mindig itt kellett keresni, és most kivételes szerencsével senki sem gondolta, hogy nagy mamlasz létemre ma is ide fogok bújni mindenki elöl. - Valóban? Hm, igaz. - Még mindig fogalmam sincs, ahogy arról se mégis mennyire időre tűnhettünk el szem elöl, semmit sem hoztam magammal, a karórámból meg nem igen látni itt túl sokat. - Majd osonunk. - Amennyire jól ismerem a házat, az az egy pozitívuma van annak, hogy Robert és valószínűleg a nagyanyám mindent ugyanúgy akar látni a házban már vagy, amióta az eszemet tudom, hogy bár tíz éve nem jártam bent mégis pontosan tudom mi hol van, legfeljebb a szobát tévesztem el. Csak későn ugrott be, hogy engedhettem volna előre is, ahelyett, hogy én mentem, a mászás még mindig nem kényelmes ebben a szerelésben, így az utolsó fokoknál csak leugrottam, még jó, mert így Wendy-t is sikerült elkapnom, Ő viszont elvétett egyet abból ítélve, hogy sikítva érkezett a karjaim közé. Szótlanul és mozdulatlanul tartottam és csak néztem le rá, a nagy meglepett és ijedt szemeibe, elkaptalak. Lassan emeltem feljebb, hogy a lábaira tudjon állni. - Biztosan jól vagy? - Engedtem le lassan a karjaimat és álltam egy lépéssel odébb, hogy engedni tudjam. Furcsa volt, kicsit olyan, mint akinek a fejében szállt egy pohár bor vagy pezsgő, pedig nem is ivott semmit, amennyire láttam báris. - Jó éjt, Wednesday. - Ott álltam és még néhány másodpercig figyeltem, ahogy elsétál, majd lassan hátat fordítottam, zsebre dugtam a kezem és elindultam be a házba, de legalább végre kibújhatok ebből a vacakból.
Kezdőlap 
Tárgy: Scary Birthday! Dominic & Wendy 
11.12.20 19:21
