Rég voltam már annyira ideges és döntésképtelen, mint most, vagy pontosan egy hónappal ezelőtt, amikor minden titokra fényderült. Mára már tudom, hogy miért voltam rosszul azon a bizonyos járőrözésünkön egy kis futás után, hogy miért kívántam meg annyiszor az utóbbi hetekben olyan ételeket, amikre egyébként –normális esetben-, rá se tudok nézni, és hogy legfőképp miért nem érkezett meg az a bizonyos Mikulás a kis havi „szeretet csomagjával”. Egy gyors naptárnézés és ájulás közeli állapot után első utam a gyógyszertárba vezetett, majd haza, utána pedig az orvosomhoz, nem is foglalkozva azzal, hogy időpont nélkül törtem be –szó szerint-, a rendelőjébe, ahol már tényleg megbizonyosodhattam arról, hogy… a gyanúm nem volt véletlen, és én bizony… újra terhes vagyok. Ráadásul, hogy még csak véletlenül se legyen könnyebb dolgom, háromszorosan is megáldott az a Drága Teremtő odafent, akit legszívesebben… na, jó, nem mondanék obszcén, ide nem illő durvaságokat! Három hete annak, hogy három kis nem várt pocaklakóval élek együtt, akiknek a sorsáról ma, itt és most fogok dönteni az édes apucikájukkal, hogy… roha…!
-Na, jó, mély levegő, kifúj! – Nyugtatom le végül magamat szóban is –már amennyire ez sikerülhet-, majd egy gombnyomással kikapcsolom a tévét, mivel már abban sem találok semmi olyat, amivel leköthetném a figyelmemet, ameddig a Nagyságos úr –akit most kifejezetten utálok-, meg nem érkezik. A lavor még mindig előttem van. Hozzátenném, eddig még csak hatszor kellett kirohannom, hogy kiürítsem, de inkább nem is részletezném tovább, mert még a végén megint rám talál a róka pajti, aminek a látogatásából így is elég volt már mára ennyi bőven. Nyakig betakarózva egy pokróccal, fekszek a nappaliban oldalamra fordulva, üres, átható tekintettel bámulva bele az üres lavor aljába, akaratlanul is egyik kezem ujjaival a hasamat cirógatva. A gyerekvállalás nagy felelősséggel jár, pláne akkor, ha csak véletlenül csúszott be, és ha ráadásként még HÁRMAN is vannak! Nem lenne szívem elvetetni őket, de belül, a reálisabb énem mégis csak ezt mondatja velem. Mindenesetre, remélem, hogy Ben hamar ide fog érni. AZ ajtót nyitva hagytam neki, hogy be tudjon jönni, mert hogy én nem fogok odavánszorogni azért, hogy kinyissam, az is biztos!

Miután mindenre fény derült, és teljes letargiába esve hazajöttem a papírjaimmal -amiket csak úgy egyszerűen, alaposabb átvizsgálás után ledobtam a konyhapultra-, és megittam legalább két pohár vörösbort, azon tűnődve, hogy mi lesz ezekután? Hogy fog mégis mindehhez viszonyulni Ben, és hogy egyáltalán... biztos kell-e nekünk rögtön három prücsök is. Napokon keresztül ki se mozdultam, a munkahelyen betegszabit vettem ki, és óráról órára csak őrlődtem magamban. Ma reggel döntöttem el, hogy illlő lenne már végre annak az embernek is szólni, aki ugyanolyan hibás ezért a kis balesetért, mint én. Ha nem jobban...
Mivel a reggeli rosszullétek reggel nyolctól néha képesek délig is elhúzódni, nem rendeltem ide már kora reggel. Ránézve az órára, meg kell, hogy állapítsam, már délután egy óra is elmúlt, ami azért aggasztó, mert elviekben már egy jó ideje úton van, de még mindig nem ért ide, pedig kocsival alig negyed órára lakik tőlem. Kezdjek el aggódni, vagy inkább örüljek, hogy addig is lenyugtathatom magam valamelyest? Nem lenne túl kedves fogadtatás tőlem egy torkom szakadtából történő ordítás, amint meglátom Bent.
Annak ellenére, hogy ezek a pokoli rosszullétek már elmúltak, még most sem tudok kajára nézni. Sőt, nemhogy ránézni nem tudok, még csak rá gondolni sem. Megvan a megoldás! Kiéheztetem magam, ez esetben magunkat, és máris elhárítva a probléma. Hjajj bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Az ajtó nyitódására félig felülök, és az egyik könyökömre támaszkodva, Ben hangjának irányába nézek, majd nagy nehezen, de felhúzom magam rendes ülő helyzetbe, úgy hogy szembe legyek vele, és hátamat a kanapé karfájának tudjam dönteni. Lábaimat kinyújtóztatom magam előtt, egyenesen Ben ölébe dobva őket. Ennyi bőven kijár nekem, főleg hogy később majd masszírozhatja is pluszban a bedagadt bokáimat! Összeszűkített szemekkel pislogok le a combomra, amin éppen kezével simít végig. Meg is rándulnak lábaim, és inkább távolságtartóan felhúzom a térdeimet. Most a legkevésbé arra van szükségem, hogy pont Ő taperoljon...
-Hát én sem elhiheted... - Szólalok meg kissé rekedt, fásult hangon, sápadt arccal, ellenséges hangnemben beszélve vele. Nyilván ő is és én is teljesen másra gondolunk...
-Először is, semmi asszony! - Szólok rá, és csak utána folytatom egy mély levegővétellel együtt.
-Szeretnék kérdezni valamit... - Köszörülöm meg a torkom, most is igen erősen koncentrálva arra, hogy magamba tartsam a feszültségemet.
-Hányszor használtunk mi gumit? - Nézek a szemeibe. Vonásaimból láthatja, hogy őszinte választ várok.

Rengeteg álmatlan éjszakán vagyok már túl a gyerekkérdés végett. Ezek közé az álmatlan éjszakák közé sorolható a múltéjszaka is, amikor álmatlanul forgolódtam, hogy eldöntsem azt, hogy mégis, hogy közölhetném a lehető legdiszkrétebben a dolgot Bennel. Tisztában vagyok vele, hogy talán még soha az életében nem állt olyan nehéz döntés előtt, mint amilyen ez a mostani is, és azt is teljes mértékig meg fogom érteni, ha nem akarja majd őket. Igazából, ez a három hét elég volt arra, hogy minden lehetőséget számba vegyek. Ma pedig… nos… eljött hát az igazság pillanata.
Szívem gyorsabban kezdi el pumpálni a vért, amikor meghallom az ajtónyikorgást, majd nem sokkal ezután Ben hangját is a kanapé mellől érkezve, amit egy óvatos, finom érintés követ, amitől most egyszerűen kiráz a hideg. Ezért is ülök fel inkább, hátamat a karfának döntve, térdeimet pedig felhúzva a kanapén a mellkasomhoz a pokróc alatt.
-Oh, igen, ha jobban belegondolunk, nagyon is tettél! – Jelentem ki, arcomon vegyes érzelmekkel –leginkább dühvel-, elhaló hangon, már-már csak kínomban nevetve fel, ahogy belegondolok, hogy igazából milyen nagy és komoly dolgot is tett. Láthatja rajtam, hogy mennyire feszült és ellentmondásos vagyok. Nem lenne szerencsés –a számára legalábbis nem-, ha most feldühítene. Jobb, ha inkább meghúzza magát, és ezennel tényleg eltűri a megaláztatásaimat, amiket most akaratlanul is, mérhetetlen dühömben a fejéhez vágok. Majd később, ha már lenyugodtam, lehet, hogy hajlandó leszek bocsánatot kérni tőle azok miatt, amik itt és most szabadon elhagyják a számat, mindenféle bűntudat nélkül. Egyik kezemmel idegesen dobolok a térdemen, miközben hallgatom gyenge magyarázatát, ami szánalmas próbálkozásnak minősül. Az én szememben legalábbis biztos, hogy az!
-Ha már itt tartunk, ha rólad van szó, ezek után már tisztán merem állítani, hogy neked SOHA SEM VOLT ERŐSSÉGED A GONDOLKOZÁS! – Észre se veszem, hogy a bennem tomboló idegességtől mondatom második felét fennhangon mondom, szinte már-már fejvesztve ordibálva.
Amint eljut lassan a tudatomig, hogy milyen bántó szavakat is vágtam a fejéhez, csak lesütöm a szemeimet, és néhány mély, nyugtató levegővétel után megmasszírozom az orrnyergemet, és szemeimben megbánással pillantok fel Ben kékjeibe.
-Voltam orvosnál… - Kezdem, ezennel az előbbiektől már jóval nyugodtabb hangnemet ütve meg, ám tenyerem izzadásából érezheti Ben, hogy egyáltalán nem nyugodtam még meg.
-… és gratulált. Azt mondta, hogy kezdhetjük berendezni a gyerekszobát, ráadásul tripla kell mindenből… - Sóhajtom elkeseredetten, összeszorított ajkakkal, kétségbeesetten nézve farkasszemet Bennel, várva valamiféle reakciót részéről. Nem tudom, hogy mire számítsak, és ez megijeszt, úgy ahogy a kilátástalan helyzetünk, és az a rengeteg „miért” is, ami a fejemben kavarog.

Csakis addig a percig sikerül valamelyest megőriznem a hidegvéremet, ameddig Ben be nem lép az ajtón, és tudatlanul faggatni nem kezd. Talán tényleg az lenne a legokosabb, hogy ha rögtön, kerek-perec elmondanám, hogy milyen újabb problémával is állunk szemben, de valamiért most jól esik kiordítani magamból azt a felgyülemlett feszültséget, ami ez alatt a bő egy, másfél hónap alatt felgyülemlett bennem. Az ok pedig, hogy mindezt Bennek kell tűrnie, elég nyomós szerintem. Végül is, ő az, aki miatt most olyan helyzetbe keveredtem amilyenbe nem akartam. Nem vagyok még csiga, hogy önmegtermékenyítést tudjak végezni... Ha az lennék, akkor is odafigyelnék, hogy elkerüljem az ilyesfajta baleseteket. Nem hiányzott az életembe pont most egy négykézláb mászó bébi, akit kilenc hónapon keresztül el kell viselnem magamban, úgy meg főleg nem, hogy mindez az éppen épülő karrierem rovására fog menni, ráadásul hárman vannak, és... és... Matty... miután meghalt, nem terveztem, hogy újabb gyereket vállalok bármikor is. Szerettem volna, ha ő marad az egyetlen, az egyedüli, még úgy is, hogy már nincs közöttünk. Nem is tudom, hogy hogy fogadná a kis csöppem, ha megtudná, hogy az anyja terhes a mostohatestvéreivel. Istenem, annyira veszettül hiányzik! Fejcsóválva, egy adag ellenszenvvel arcomon, tanulmányozom azt az értetlen, hitetlenkedő kifejezést az arcán, miközben össze-vissza hadovál. Láthatólag már elég jól összezavartam ahhoz, hogy végre szembesítsem a valós tényekkel.
-Igen... - Sóhajtom, így kezdve el lefelé bámulva az egymással játszadozó ujjaimat figyelni, amik úgy remegnek, mintha elektromos áramot vezettek volna beléjük. A reakcióinak sorozata olyannyira meglep, hogy talán még a szívem is kihagyott egy ütemet. Örül? Most... most ő tényleg ennyire... örül? De... gyereke lesz! Megszűnik a jólét, a... a minden... Hosszan fújom ki a levegőt, amikor megérzem ujját a hasamon, majd a puszit is, ami... melegséggel tölt el. Még a csókra se volt időm reagálni! Lesütött szemekkel túrok bele hajába, ameddig még hasamhoz van hajolva, aztán sóhajtva két kezem közé fogom az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
-Ben... én nem akarok gyereket. Se most, se később... se... se soha. - Szembesítem a fájdalmas igazsággal, majd folytatom, bár igen csak nehezemre esik.
-Meséltem már neked Matthewről. Azzal, hogy ő meghalt, és nem élt csak négy hónapot, én... mindezt nem tartom helyesnek. Már így is lelkiismeret furdalásom van, hogy nem járhatok ki hozzá a temetőbe, nem vihetek neki virágot, és ha az ikrek megszületnének... - Hirtelen azt se tudom, hogy hogy fejezhetném be a mondatom. Helyette csak elengedem Bent, és visszakuporodom a kanapé egyik sarkába felhúzott térdekkel. Annyira, de annyira megfog haragudni rám.

Számtalanszor eljátszottam már gondolatban a jelenetet, hogy mire is számíthatok majd tőle, ha megtudja, hogy mennyire nem akarom ezt a három kis csöppséget, és bár nem látszik, de belém is szorult egy kis emberség, és már most megszakad a szívem attól, hacsak elképzelem magam előtt Bent, hogy milyen arcot fog vágni annak hatására, hogy meg akarom fosztani az apaság lehetőségétől. Bárcsak jobban kötődnék hozzájuk! Akkor nem kéne fontolóra vennem, hogy meg akarom-e tartani őket, és Bent se küldeném a padlóra a mostani akaratommal. Elkeseredetten nézem, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnik az az önfeledt mosoly az arcáról, és feláll, hogy elkezdjen idegességében kis köröket róni a nappaliban.
-Ez nem ennyire egyszerű... - Motyogom az orrom alatt, egy pillanatra se emelve rá a tekintetem, helyette csak az ölemben motoszkáló kezeimet bámulom. Ugyanaz a régi szalag, mint amikor Matthew.val estem teherbe, és Lucassal tehetetlenül álltunk a dolog előtt. De az még mindig könnyebb volt... Tudtam, hogy megbízhatunk egymásba, tisztában voltunk az érzéseinkkel és csak egy gyerekről volt szó, aki mégsem annyira költséges, mint rögtön három...
-Mert azt akartam, hogy te is tudj róluk. Jogod van hozzá, hiszen te vagy az apjuk! - Minden perccel egyre feszültebbé válik köztünk a légkör, ahogy Bent egyre inkább elönti a kétségbeesés.
Én teljes mértékig megértem őt, de ugyanakkor neki is meg kéne engem.
-Ben... - A szavam is elakad, ahogy bevallja az érzéseit, amiket nyíltan felvállal. Szavainak komolyságából, arckifejezéséből tudom, hogy nem szórakozik, és hogy ok nélkül, csak úgy, soha nem dobálózna ilyen komoly szóval. Remegő térdekkel, de feltápászkodom a kanapéról, és teszek felé egy pár bizonytalan lépést. úgy érzem, hogy menten összeesek.
-Én is szeretlek Ben, ezt őszintén mondom, de... gondoljunk bele abba, hogy mit tudnánk ketten kezdeni rögtön három gyerekkel is?! A fizetésünk éppen hogy elég arra, hogy saját magunkat eltartsuk, fizessük a lakbért és miegymás, nemhogy gyereket neveljünk belőle. És... azt se felejtsük el, hogy... - Itt megállok, és tartok egy kis szünetet, hogy összeszedhessem a gondolataimat.
-...mi van akkor, ha ez az egész... köztünk csak egy... pillanatnyi kis fellángolás, aminek.. lehet, hogy nem sokára vége szakad, és akkor... nem akarnám azt a gyerekeimnek, hogy úgy kelljen felnőniük, hogy össze-vissza kell ingázniuk a szüleik között... - Halkulok el szinte teljesen mondatom végére, keze után nyúlva, ha engedi.

Most, hogy már tudom, egyáltalán nem ellenzi a kicsiket, sőt, mi több, még szívesen fel is nevelgetné őket, csak nehezebbnek tűnik minden, annak ellenére, hogy meg kéne most könnyebbülnöm szavai és lelkesedése hallatán, és a nyakába kéne borulnom, hogy akkor költözzünk össze és vágjunk is bele a közös életbe. A filmekben minden annyira egyszerű, a valóéletben miért nem lehet az? Bárcsak túl tudnám magam tenni azon, hogy mennyire tönkre ment az előző párkapcsolatom Lucassal, és hogy elveszítettem az elsőszülött gyerekemet. Akkor sokkal könnyebb lenne, és most talán nem is gondolkodnék el azon, hogy kell-e ez a három kisember, avagy nem. Ben mellett teljes biztonságot kaphatnánk, tudom hogy nem kéne nap, mint nap azon aggódnom, hogy mikor fog eljönni az a pont, amikor egyik nap nem jön haza munka után, megfutamodik és egyedül hagy három közös gyerekkel... Csak hát, annyira ragaszkodom az ikrekhez, mint kutya az idegesítő bolháihoz. Ez pedig akadály...
-Kérlek próbáld meg megérteni az én helyzetemet is! - Szólok hozzá kérlelően, ugyanígy is pislogva rá, aztán elcsendesedem, és összepréselt ajkakkal kezdem el őt tovább hallgatni.
-Nem, nem azt akartam mondani, te vagy az apjuk! - Ellenkezem, bár rá kéne már jönnöm, hogy ennek a huzavonának így abszolút semmi értelme nincs. Egyáltalán nem azon van most a hangsúly, hogy Ben az apjuk, hanem azon, hogy mind a ketten más véleménnyel vagyunk róluk. A megtartásukról...
-Én megmondtam tisztán és érthetően, hogy nem vagyok kész újabb gyerekvállalásra. Még nem veszítettél el gyereket, nem tudod, hogy milyen nehéz túllépni az egész veszteségen. Nem akarom úgy érezni, hogy az ikrekkel próbálom pótolni Matty hiányát, sajnálom... - Mondom, mindvégig a szemeibe nézve, aztán mélyet sóhajtok, és bent tartva a levegőt, lehajtom a fejem, hogy megmasszírozhassam az orrnyergemet. Amikor legközelebb felnézek, már csak azt látom, hogy Ben kétségbeesetten közeledik a bejárati ajtó felé, nyilván készen arra, hogy távozzon.
-Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt? Hetekig törtem magam azon, hogy hogy álljak eléd. Támogatnod kéne Ben! - Szólok utána kissé emelt hangon, ami csak a pillanatnyi kétségbeesésem miatt lett olyan milyen.
-Ha most kilépsz azon az ajtón, azzal úgy veszem, hogy rábólintottál az abortuszra... - Szorulnak ökölbe a kezeim, utolsó próbálkozáskép szólva oda neki.

-Ha nem érdekelne, akkor ma nem hívtalak volna ide, hanem már rég elvetettem volna őket a TE véleményed nélkül! - Ellenkezek rögtön kissé emelt hangon, továbbra is magamat és az álláspontomat védve. Nem vagyok egy jótét lélek, és tudom, hogy több aljasságot, szemétséget követtem már el életem során, mint jót, de ennyire szívtelennek még ő sem nézhet! Hova tűnt a belém vetett bizalma? Pár hónapja még minden rendben volt. Az őrsön is tökéletesen jól tudtuk tartani az álcánkat, nem fenyegette egyikünket sem az a veszély, hogy lebukhatunk a munkatársak előtt, szinte minden nap nála aludtam, most pedig felmerül egy probléma, amit együtt, közösen kéne megoldanunk, és helyette csak tovább szítjuk a tüzet?!
-Ben... - Hőkölök hátrébb, amikor szinte rám kiabál, így parancsolva meg, hogy ne merjem többet úgy hívni őt, mint a bennem növekvő magzatok apját. Szemeimben kétségbeesés csillan, amint tovább folytatja mondandóját, miután én is hozzá vágtam a fejéhez a sérelmemet, azt ami még mindig kísért a múltamból, és fog is, ameddig élek.
Nem is tudom, hogy hirtelen erre mit mondatnék. Az a baj, hogy teljesen igaza van! Megfosztom az apaság lehetőségétől, amikor látszik rajta, hogy ő tényleg akarja ezt az egészet, és hogy nem csak amolyan "hétvégi apuka" lenne, aki csak akkor van itt, ha nincs büdös pelenka és etetés veszély... Talán ennyire biztos még soha semmiben nem volt, mint ezekben a babákban, akik hatalmas felelősséggel járnak. Igazából, még mindig nem értem magam. Akkor mégis miért nem vágunk bele? Igaza van, hogy a pénz és a munka csak ócska kifogás. Tényleg ennyire félnék az újabb anyaságtól? Attól, hogy őket is elveszíteném, mint Matthewot is?
-Hogy mit csinálsz? - Indulok meg utána reflexszerűen, és mikor látom, hogy keze a váza felé lendül, már tudom, hogy mi fog következni. Munkám alatt nem egy feldúlt emberhez volt már szerencsém, akik hasonló módon eresztették ki a fáradt gőzt, úgy ahogy azt most nyilván ő is tenni fogja. Kezeimet autómatikusan kapom az arcom elé, mikor az üvegváza csattan a falon és szilánkjaira hullik.
-Mégis mi az, hogy nincs miért? Eddig tartott volna a nagy "szeretlek"? Előbb még azt mondtad, hogy szeretsz, most pedig kiderül, hogy a gyerekek nélkül nem is működhetne ez az egész? Szóval erről van szó? Csak azért akarsz velem maradni, mert becsúsztak az ikrek és kötelességednek érzed? - Kezdek el összeesküvési elméleteket fontolgatni, amiket bátran ki is mondok.

Végtére is, valahol igaza van. Nem is értem -most, hogy így alaposabban is átgondolom a dolgokat-, hogy miért hívtam ide, miért mondtam el neki, és hogy miért kérem ki a véleményét, amikor végül -nagy esély van rá, hogy így lesz-, úgyis az fog történni, amit én a leghelyesebbnek ítélek. Talán csak azért tettem mindezt, mert annyi emberség még bennem is lakozik, hogy tudassam vele, hogy mi is a helyzet, ha már őt is érinti minden, amiről most itt szó esett. Istenem, bárcsak én is legalább annyira, legalább csak egy ici-picit akarnám ezeket a babákat! Ben az egyetlen ember, akinek nemhogy szándékosan, de még véletlenül se tudnék fájdalmat okozni -na, jó, talán már volt ilyenre példa-, most mégis ezt kel tennem annak érdekében, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba.
-Nem írott szabály, hogy mindenkinek gyereket kell vállalnia egy bizonyos kor után. Lehet, hogy csak negyven évesen fogom úgy érezni, hogy tényleg akarok családot és gyereket, de ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy soha nem akarom majd egyiket sem. Most is jelen pillanatban ezen a véleményen vagyok... - Szorul ismét ökölbe egyik kezem, miközben próbálom megértetni Bennel az álláspontomat, amit már azóta taglalok neki, mióta megjött.
-Én nem így képzeltem el a jövőmet. Most végre, amikor igazán kitörhetnék, és talán még a rendőrségnél is magasabb pozícióba léphetnék, és most, hogy végre veled is elkezdtek sínen menni a dolgok, három gyerek csak hátrányt jelentene. Lehet, hogy neked nem, mert neked nem kell GYES-en és GYED-en itthon lenned a gyerekekkel. Hiába is akarnád tagadni, a gyereknevelés javarésze az én dolgom lenne, ami helyén is való lenne, ha nem akarnám a karrieremet tovább építeni... - Bárcsak a pasik szülnének! Most tényleg ezt kívánom...
-Szóval ez az! Nem bírnál elviselni... Akkor mégis csak bennem van a hiba, és nem felelek meg neked úgy ahogy vagyok, nem tudsz elfogadni ilyennek. - Lehet, hogy néha túlságosan is makacs és öntörvényű vagyok, de azt hittem, hogy már elfogadta mindezt.
-És csak, hogy tudd, ezek nem kifogások, hanem kész tények, amiket most szemléltettem neked, és amik után szeretném, ha most... elmennél inkább... - Hangom teljesen elhalkul az utolsó szavaim. Még a szemeimet is lesütöm, hogy ne kelljen tovább farkasszemet néznem vele, amjt kikerülve a szilánkokat oda megyek az ajtóhoz és rá se nézve -úgy csak nehezebb lenne-, kinyitom neki az ajtót.

Azt hittem, hogy mi ketten mindent megtudunk beszélni, és hogy felnőtt emberek módjára fogunk tudni dűlőre jutni ebben az egész gyerek kérdésben, de a jelek szerint még koránt sem nőttünk fel eléggé a feladathoz. Mi lenne akkor, ha ténylegesen is gyereket kéne nevelnünk? Hiszen emlékszem, Matty esetében sem volt valami könnyű a helyzet. Anyám nem volt, hogy rá támaszkodhattam volna, Lucas látástól vakulásig melózott, hogy megtudjunk élni, most pedig, ha rögtön három kis csöppség pottyanna az ölünkbe, szinte soha nem látnám Bent, mivel állandóan bent robotolna, hogy eltudja tartani a családját, én pedig itthon lennék három gyerekkel és rövid távon biztos, hogy megőrülnék. Annyira nehéz, Ben mégsem látja a dolog rosszabbik, sötétebb oldalát...
-Te tényleg azt hiszed, hogy miután megszületnek, nem kell majd semmit se csinálni és önellátóak lesznek? Ben, én csak szeretném, ha megértenél és egy kicsit jobban átgondolnád ezt az egészet. - Mondom, szinte már-már könyörgőre fogva. Bárcsak egy tölcsérrel mindent -ami az én agyamban is megfordul gondolat-, bejuttathatnám hozzá.
Szeretnék vele kiegyezni, nagyon, de ha ennyire makacs és csak is a magáét tudja fújni, akkor... akkor... az hiszem, hogy a mi kettőnk kapcsolata... nos... hosszútávon nem... működhet tovább, annak ellenére, hogy mennyire hasonlítunk... Istenem de rohadtul nehéz ez, főleg most, hogy már ki is mondtuk, hogy mit érzünk egymás iránt.
-Ezt te se gondolhatod komolyan! - Csillannak meg a szemeim, ezennel már nem a mindig benne lobogó elszántság és az iránta érzett vonzalomtól, hanem mástól, sokkal inkább... könnyek(?)-től...
-Alig tíz perccel ezelőtt mondtam pont, hogy szükségem van rád, most meg még inkább, mint amúgy is, de úgy tűnik, hogy ez nagyon elkerülte a figyelmedet! - Suttogom rekedten, vádlóan, miközben pulcsim ujját a kezemre húzom, így dörzsölve ki a felgyülemlett könnyeket a szememből.
-Nos... hát akkor... azt hiszem, hogy nincs több mondanivalóm... - Mondom elcsukló, remegő hangon, és egyik kezemmel intek a nyitott ajtó felé, majd elfordítom a fejem, amikor Ben feldúltan kisétál a lakásból. Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy végig nézzem, ahogy kisétál az életemből, én pedig... én pedig túl gyáva voltam arra, hogy ezt megakadályozzam és bármit is tegyek. Becsukom után az ajtót, majd erőtlenül nekidőlök a nyílászárónak, lecsúszok annak mentén a földre, könnyektől elhomályosodott szemekkel felnyúlok a kulcshoz, hogy ráfordítsam az ajtóra a zárat, majd felhúzom a térdeimet és átkarolva azokat, beletemetem az arcom.

//Hát... köszi //

Amire aztán tényleg nem számítottál.

Valami oknál fogva mindig is úgy éreztem, hogy Blair az a nő az életemben aki mellett szívesen leélném az egész életemet. Bevallom a dolgok nem úgy alakultak ahogy terveztem, de egyáltalán nem tudom bánni, hogy idő előtt megszületettek a hármas ikreink. Eleinte rettegtem az apaságtól, de mára szerintem már egészen jól gondjukat tudom viselni és drága barátnőmmel is valóban helyre jött a kapcsolatunk. Bár voltak kezdeti nehézségek, de szerintem azokon már túl vagyunk, ezért is érzem azt, hogy feljebb kellene vinnünk egy szinttel a kapcsolatunkat. Nem kényszerből fogom tenni, csak egyszerűen úgy érzem, hogy eljött ennek is az ideje. Mint minden nap, úgy ma is elindultam munkába, csak nem a munkahelyemen kötöttem ki. Kivettem egy szabad napot, amiről neki nem tettem említést, ez kellett ahhoz, hogy el tudjak végre jutni arra a helyre ahová már rég elszerettem volna. Egy kisebb vagyont hagytam azon a bizonyos helyen, de piszkosul megérte. Lelkesen sietek haza, azt hiszem még soha életemben nem izgultam ennyire, mint a mai napon. Gyorsan be is rontok a nappaliba, ahol megtalálom. Teljesen eluralkodik rajtam az izgatottság, mert nem tudhatom, hogy hogyan fog majd Blair reagálni, de mindent vagy semmit alapon játszok.
- Drágám beszélünk kell... - Abból ahogyan rám néz gondolom nem is érti miért nem a munkahelyemen vagyok, de nem adok neki időt megszólalni már ereszkedek is féltérdre előtte. Elő kapom zsebemből az ékszeres dobozkát, amiben egy gyémánt gyűrű rejtőzik.
- Hozzám jönnél feleségül? - Kinyitva a dobozt reménykedő tekintettel nézek fel rá. Levegőt visszafojtva várom válaszát.
Gyűrű

Hát erre tényleg nem!

Ahogy a napok telnek, egyre nyugodtabban és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, attól eltekintve, hogy ahogy a bébik nőnek, úgy egyre nehezebb odafigyelni rájuk, és gondoskodni is róluk. De legalább Ben anyját már sikerül kiiktatnunk ebből az egész gyereknevelési mizériából. Már tényleg csak akkor fontoskodik, amikor lepasszoljuk hozzájuk egy-két napra a lurkókat, vagy ha éppen őt kell áthívni, hogy vigyázzon rájuk pár órára. Elvégre, néha anyucinak és apucinak is kijár egy kis magánélet. Már nem érzek bűntudatot, ha pár órára magukra hagyjuk őket, és már Bent sem kergetem azzal az őrületbe -amivel egy-egy kiruccanásunk alkalmával mindig sikerült-, hogy folyamatosan tévképzeteket gyártok, és arról "hallucinálok", hogy lehet, hogy történt velük valami. Már csak egy hónap, és fél évesek lesznek. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan nőnek! Ahogy nőnek, úgy tűnik egyre távolabbinak az a viharos időszak, amikor Bennel hónapokra különmentünk. Örökre el akarom feledni azt a pokoli időszakot.
Bár a mosogatóban halmokban állnak a mosatlanok -amiknek többségbe cumisüveg, pépes babatálak és kanalak-, úgy ahogy a mosógépben is a frissen mosott ruhák arra várnak, hogy végre hajlandó legyek kiszedni onnan őket, most mégsem ilyenekkel múlatom az időmet. Helyette inkább a három kis dagadékkal vagyok elfoglalva, akik nyögdécselve, gőgicsélve fedezik fel a világot, miközben hasra fektetve kalimpálnak a kezeikkel, és emelgetik a kis fejecskéjüket. Egészen belemerülök a látványba, mígnem meghallom az ajtó nyitódását. Adok egy gyors puszit az éppen a hozzám legközelebb lévő kicsinek a feje búbjára, majd felállok, hogy utánajárjak a dolgoknak. Alighogy megteszek pár lépést előre, Ben máris előttem áll, ami meglepő.
-Baj van? Kirúgtak? - Rökönyödöm meg aggodalmasan. Jogos a kérdés, hiszen soha nem szokott ilyen korán hazaérni. Szinte érzem, ahogy kezd felmenni a vérnyomásom, és már-már ott tartok, hogy újra megkérdezném, hogy mi van, amikor is meglepő fordulatok veszik kezdetüket. Szótlanul, arcomon az egyértelmű megdöbbenéssel figyelem, ahogy lassacskán térdre ereszkedik, elővesz egy kis bársony díszdobozt, majd felcsillan a benne lévő méregdrága ékszer, Ben pedig felteszi azt a kérdést, amit remélni sem mertem volna. Mielőtt összeesnék, letérdelek elé, és örömtől sugárzó szemekkel átölelem.
-Igen! - Vágom rá egyből, többször is apró puszikkal halmozva el a száját, így döntve őt hátra a pokrócon, és ülve rá hasára lovaglóülésben, hogy ezennel egy hosszabb csókkal is megjutalmazhassam, mire a három lurkó egyike éles hangon felvisít, mintha csak értené, hogy mi is történik éppen. Kicsit eltávolodom Bentől, és oldalra nézve az ikrekre, boldogan elmosolyodom, majd Ben szemeibe nézek.
-Mindenre számítottam, csak erre nem! - Vigyorgok szüntelenül, miközben Ian idekúszik hozzánk, hogy apró ujjával, visítozva felfedezhesse apja arcát.

Azt sem tudom, hogy meg kéne nyugodnom azért, amiért csak Ben jött haza, és nem egy elvetemült betörővel van dolgom, aki volt olyan bátor, hogy fényes nappal bemerészkedjen egy gyerek sikongatástól hangos házba, vagy inkább tövig kéne rágnom mind a tíz körmömet, hogy ilyen hamar haza is ért. Szinte még el se ment itthonról, a főnöknek pedig egyáltalán nem szokása csak úgy egyik pillanatról a másikra hazaküldeni olyan alkalmazottakat, akikre ráadásul még szükség is van! Pár perc múlva viszont kiderül a válasz az eddigi aggodalmaskodó kérdésemre, és boldogan mondok igent a lánykérésre, ami úgy, hogy ez a három kis csöppség is itt hangoskodik körülöttünk, csak még bensőségesebb, mintha elvitt volna egy romantikus vacsorára, és ott tette volna meg ezt a nagy előrelépést. Az ilyen túl közhelyen, és túlságosan tökéletes, na meg megtervezett. Az egész úgy volt jó, ahogy volt, és nem is lehetnék boldogabb, aminek hangot is adok egy boldog nevetéssel, ahogy a nyakába borulok, és szinte Iannel együtt teperjük le a büszke apucit, aki éppen most kérte meg a világ legelvetemültebb nőjét.
-Nagyon jól eltitkoltad! Fogalmam sincs, hogy hogy csináltad. - Nézek le rá félig felvont szemöldökkel. Tényleg rejtély, pedig rendőr létemre tudom, hogy mikor hazudik, vagy titkol valaki valamit. Nagyon profi bűnöző lenne Benből!
-Egyefene! - Játszom el a "nemtörődöm, nagyképű" nő szerepét, mégis megremegek az örömtől, ahogy megérzem a gyűrűt az ujjamon. A fény felé fordítva rögtön megcsillan a benne lévő gyémánt és kissé meghatottan gyönyörködöm benne. Soha nem veszem le! Egy-két utolsó rögtönzött csók után vagyok csak hajlandó lemászni róla, és átadni Iannek a terepet, amit úgy teszek meg, hogy hurkás hóna alá nyúlok, és rárakom az apja mellkasára. Kis kezeivel azonnal kapkodni kezd Ben arcához, majd mégis úgy dönt, hogy az apukája álla ezennel a legérdekesebb és egyben legízletesebb is, így egy perc se kell, a kiskrapek máris nyamnyogni kezdi Ben állát, mire hangosan felnevetek.
-Anyád szerint mennyire fog kitérni a hitéből? - Kérdezem, ahogy újra a gyűrűre nézek, majd Benre és Ianre, végül az egymáshoz gügyögő Isaacra és Isabellere.

Komolyan mondom egy bevetés sem volt még rám ennyire idegölő hatással, pedig ott sem tudni mire számíthatsz, de a lánykérés még ennél is veszélyesebb, mert itt és kétesélyes a dolog, csak a reménykedés marad és még több reménykedés, hogy azt az egyetlen apró kis szócskát fogod hallani amire számítasz. Falnak is mentem volna ha nemet mond. Mint egy idióta úgy vigyoroghatok fel rá, immár úgy hogy örömében teljesen letepert. 
- Igyekeztem meglepetést szerezni neked, de csak így tudtam kivitelezni, hogy semmit sem sejtsél meg szándékaimból. - Egy normális lánykérés általában nem otthon zajlik és nincs is még három kis csöppségük a boldog párnak, ezért is bátorkodtam elrugaszkodni az éttermi sablontól, azt túl gyanús lett volna, különben is Blair nem szívesen hagyta volna egyedül a csemetéket. Legalább így gyermekeink és részesei lehettek a nagy eseménynek. Felhúztam az ujjára a gyűrűt ezzel megpecsételve a mi kapcsolatunkat egy örök életre. Mindig is úgy terveztem, hogy tudni fogom kinek az ujjára kell azt a bizonyos gyűrűt felhúzni és onnantól tényleg egy örök életre szólok egyességbe fogunk bele. 
- Legalább tetszik? - Érdeklődve kérdezek rá, remélem nem bakiztam túl nagyot, hogy ezt a gyűrűt választottam, hiszen nekem tetszik és lelki szemeim előtt már ott a kirakatban láttam Blair ujján, hogy mennyire jót mutatna. Elégedett pillantásaiból csak arra tudok következtetni, hogy nagyon is tetszetős darab számára. 
- Nem hívő, ezért nem tér ki a hitéből. Nem tudom mit fog  ehhez szólni, de őszintén nem is érdekel, nekem csak az számít, hogy boldogak legyünk együtt. - Ian hátára csúsztatom kezemet, félig meddig fogom nehogy lebehunyjon rólam, de minden jel szerint nagyon elvan azzal amit éppen művel. 
- Tudod sokkal jobban örülnék annak, ha Ian helyett te kóstolgatnál.  -Sunyi vigyorral képemen nézek rá, közben két kézzel megfogom a rajtam lévő lurkót, hogy vele együtt felüljek.

El se tudja képzelni, hogy mennyire hatásos volt az egész meglepetés szerzése! Az meg, ahogy váratlanul haza állított, és bennem kis híján megállt az ütő, hogy mégis mi a fene történhetett... hát, le a kalappal előtte, de komolyan! Színészkedésből csillagos ötös!
Az valahogy mégis egy perc alatt elfelejtet minden rosszat, az előbb kreált tévképzetet velem, ahogy felkerül az ujjamra a gyűrű, és én megpróbálom felfogni, hogy ez most tényleg komoly, nincs április elseje, és hogy a Kész átverés showból sincsenek rejtett kamerák eldugva a házba. Ez most tényleg a valóság, és nem akarom, hogy bármi is belerondítson ebbe az egészbe. Elvégre, éppen most jegyezett el álmaim férfija, és itt gügyögnek mellettünk az egészséges és minden létező babánál szebb hármas ikreink is. Azt hiszem, hogy megérte az az újrakezdés! Nagyon is... De nem akarok még egyszer szakítást ahhoz, hogy rájöjjek, hogy szükségem van rá, és szeretem.
-Eszméletlen vagy! Esz-mé-let-len! - Szótagolom el, mintha legalábbis nem értette volna meg első hallásra is, és szüksége lett volna arra, hogy elismétlejem. Inkább csak én vagyok az, aki nem akarja elhinni még mindig ezt az egészet! Talán tényleg ez az, amire mindig is vágytam a rendőri szakma mellett? Három csodás kiskölyök, és egy szerető -ha úgy tetszik férj-, akire mindig mindenben számíthatok?
-Szerinted képes lennék megjátszani magam? Tudod, hogy őszinte vagyok. - Nézek rá felvont szemöldökkel, és egy pillanatra nem tudom elhinni, hogy tényleg volt képes feltenni egy ilyen tök magától értetődő kérdést.
-Habár, ha kicsit jobban belegondolunk, talán elfogadóbb lesz, ha tudja, hogy tényleg komolyak a szándékaink, és hogy ekkora lépést tettünk meg előre.. - Vonok lazán vállat, miközben odahajolok Isabellehez, és grimaszolok neki egyet, amitől azonnal felszínre tör benne az az édes visítással kevert kacarászás is, amit ennyi idősen annyira szeretnek produkálni. Mióta rájöttek, hogy befolyásolhatják a környezetüket, és hogy mekkora hangjuk van, imádják újra és újra szabadjára engedni azt. Nagyon bejön nekik a dolog, úgy ahogy jelen pillanatban Iannek is az, hogy kis ökleivel szabadon gyúrhatja az apja mellkasát, és nyamnyoghat az állán.
-Ígérem, hogy annak is eljön még ma az ideje. - Kacsintok rá. Tisztában vagyok vele, hogy mióta az ikrek megvannak, és elkezdtek ilyen rohamos tempóban nőni, sokkal kevesebb időnk jut egymásra, de azért próbálok nem elhanyagolni úgy, ahogy sok nő teszi a férjével, ha baba érkezik.
-De ahhoz még túl korán van, nem gondolod? - Vonogatom meg egyik szemöldökömet egy kacér mosollyal, ahogy megérzem Isabelle tapogató kezeit a combomon. Azonnal ölbe kapom a kisasszony, aki szívesen dől neki hátával a hasamnak, és fogja meg egyik hurkás kis lábát, hogy rágcsálhassa a lábujjait.
-Gondolkoztál mostanság azon a hétvégi kiruccanáson, amiről már esett szó? - Beszélek Benhez, miközben szabad kezemmel fogok egy textil rongyot, és letörlöm Ian száját, majd a hős apuci állát is.

Már most biztosra veszem, hogy Blair kezét megkérni volt életem legjobb és egyben legőrültebb döntése is. Beismerem néha vannak a kapcsolatunkban hullámvölgyek, de kiében nincsenek? Néha tisztességesen összekapunk, de aztán egy kis hízelgés vagy békítő szex mindent meg tud közöttünk oldani. Már itt a három kis trónörökös és éppen ideje volt már annak is, hogy Blair kezére felkerüljön a neki kijáró gyűrű is. Pár hónappal ezelőtt ezt a jelenetet teljesen elképzelhetetlennek találtam volna, de mára minden megváltozott és nem tud már érdekelni mi volt akkor... Nekem csak az számít ami most van és, hogy együtt legyek vele és a három kicsi bűzbombával. 
- Ezt már hányszor halottam tőled, csak akkor a szituáció egészen más volt.- Próbáltam ártatlan képet vágni, habár gondolataim egészen bűnösek. Konkrétan arra gondoltam vissza mikor csapzottan zihált mellettem az ágyban és akkor is ugyan ezeket a szavakat dorombolta. 
- Tudom, de elképzelni sem tudod mennyire ideges voltam a gyűrűválasztás végett, mert azt akartam, hogy oda legyél tőle és ezek szerint sikerült is ezt elérnem. - Nem értek én az ékszerekhez, habár egy ideig lógott a nyakamban egy vékony aranynyaklánc amit anyám erőltetett rám, de túl gyorsan le is került rólam, valahogy nem vagyok képes magamon elviselni. Ezek után, hogy nem értek az ilyesmihez volt ám idegeskedni valóm  de ezek szerint teljesen feleslegesen pánikoltam. 
- Ne izgasd már magad azon drágám, hogy anyám mit fog gondolni, amúgy is nincs beleszólása a kapcsolatunkba. Úgy döntöttem, hogy elveszlek feleségül és erről a szándékomról senki sem lenne képes lebeszélni.  - Azon vagyok, hogy eltereljem anyámról a figyelmét, elvégre ez csak is rólunk és a három kis kölyökről szól. Egyébként is a gyerkőcök az én keresztnevemet viselik, pont itt az ideje, hogy Blair is Corbert legyen. 
- Hallod ezt fiam? Anyád huncutkodni szeretne velem.  - Alig bírok nevetés nélkül karomban lévő Ianhoz beszélni, közben tekintetemet le nem veszem az anyjáról, nehogy még a végén valamit ezért hozzám vágjon, még szerencse, hogy nálam van a gyerek és pajzsként fel tudom használni. Tudom ha gyerek van nálam megmenekülök Blair bosszújától. 
- Ahhoz sosem lehet eléggé korán szerintem, hogy szeressem a menyasszonyomat.  - Annyira szokatlan, hogy így nevezem, de már éppen itt volt az ideje, hogy megérdemelje, hogy menyasszonyomnak hívjam. Persze tudom, hogy addig várnunk kell az "ünneplésre" ameddig a kicsik el nem alszanak.
- Na és mi van azzal, hogy még túl korai lenne megejteni a kis kiruccanásunkat?  - Szó szerint ledöbbenve figyelem miközben megszabadít Ian nyálától, aki még nemrég minden erejével azon volt, hogy megrágcsáljon.